Mitől lesznek olyanok a párbeszédeim, mint az életben?

Állítólag háromféle író van. Olyan, aki utálja a párbeszédeket, és ha lehet, kerüli őket a regényeiben. A másik csoport képviselői viszont annyira szeretik a dialógusokat, hogy mindenhová ilyeneket szúrnak be – akár szükséges, akár szükségtelen. A harmadik – az előző kettőnél jóval kevésbé népes – csoportba azok tartoznak, akik tudják, milyen szerepe van a párbeszédeknek, és azt is tudják, hogyan kell életszerűen megfogalmazni azokat, mikor és mennyit kell „adagolni” belőlük. Nem véletlen, hogy utóbbiak vannak kevesebben, hiszen nem könnyű a hétköznapi szituációkban olyan gördülékenynek ható interakciókat papírra vetni – hasonlóan gördülékenyen. Nem könnyű, de nem is lehetetlen; nézzük tehát meg, milyen szempontokat kell figyelembe venni, hogy a profikhoz hasonló, hiteles párbeszédeket tudjunk mi is írni.

Mindenekelőtt azonban ismételjük át még egyszer a jó párbeszéd három legalapvetőbb funkcióját. Ezek szerint minden dialógus:

• előrébb viszi a cselekményt
• érdemleges és fontos információkkal szolgál az adott szereplőkről (az érzéseikről, a motivációikról, a cselekedeteikről)
• segíti az olvasót, hogy megértse a szereplők közti kapcsolatot.

Legyen rövid

Nem kell oldalakon keresztül húzni egy párbeszédet, akkor inkább érdemes színdarabot írni, mint regényt. A legjobb dialógusok rövidek, így nem untatják az olvasót, és pár mondatban is fel lehet tárni valami fontosan a szereplők érzéseiről, arról, hogy mi mozgatja őket. Mindig gondoljuk át: tényleg fontos, hogy ennyi mindent mondjanak egymásnak, vagy el lehet intézni ezt rövidebben is?

Fecsegésre ne vesztegessünk időt

Ilyesmi, mármint az üres fecsegés, igen gyakori ugyan a hétköznapokban, de nem ettől lesz egy regénybeli párbeszéd hiteles. Ezek normál esetben arra szolgálnak, hogy kínos csendeket ki lehessen velük tölteni, de egy könyvben inkább idétlenül hatnak. Hacsak nem adnak hozzá valamit az adott szereplő jelleméhez, vagy a kapcsolatuk árnyalásához. De ez utóbbi esetekben is inkább érdemes egyéb módokon (például a feszengést jelző ujjdobolás, vagy sóhajtások leírásával) jelezni, épp milyen lelkiállapotban vannak. A „hogy vagyunk”, „milyen az idő” jellegű beszélgetéseket pedig inkább hagyjuk a munkahelyi liftezésekre vagy a buszmegállóban való találkozásokra.

Ne sulykoljuk az információkat

Fontos persze, hogy a párbeszédek előre vigyék a cselekményt, és kiderüljenek belőlük dolgok, de nincs szerencsétlenebb dialógus, mint amely az olvasó szájába rágja, amit tudatni akar a szerző. A „Mint te is tudod, …” kezdetű mondatokat nyugodtan felejtsük el, és inkább másképp mondjuk el, amit ott mindenképpen tudni kellene az olvasónak. Tipikus hiba az is, amikor (általában a gonosz) szereplők elmagyarázzák egy párbeszéd keretében, hogy mit miért tettek. Senki sem szokott így beszélni, ráadásul fárasztó is, amikor így az olvasó nyakába öntjük az információkat. Sokkal jobb, ha ezeket finoman adagoljuk, egy részét a párbeszédben, egy másik részét a cselekmény mesélése közben.

Mindenkinek legyen stílusa

Talán ez a legnehezebb, hiszen ezért minden szereplő bőrébe bele kell(ene) bújnia a szerzőnek. Nem véletlen, hogy igen gyakran futhatunk bele gyengébb írásokban ugyanúgy beszélő karakterekbe. Hogy ezt elkerüljük, gondos karakterépítés szükséges, amelynek során nem csupán az illető szereplő jellemvonásait, motivációit, kapcsolatrendszerét, előtörténetét, külsejét, szokásait építjük fel, hanem azt a jellegzetes beszédstílust is, ami megkülönbözteti másoktól. Kemény munka ez, de megéri, hiszen csak így érhetjük el, hogy az olvasóink egy idő után már a megszólalásukból, szóhasználatukból is tudják, ki beszél, és ne kelljen szinte oda sem nézniük a folytatásra, hogy ” – mondta X, Y, Z”. Nagyon fontos még az is, hogy ebben végig következetesek legyünk, és ne változzon meg a szavajárása, hangvétele a regény közben egyik-másik szereplőnek.

A stílus kapcsolatonként is változzon

Ez nem mond ellent az előzőekben leírtaknak. Hiszen mi magunk is jól tudjuk, hogy egész másként beszélünk édesanyánkkal, mint a régi osztálytársakkal vagy a kollégáinkkal. Igazi mélységet tehát azzal adhatunk a hőseinknek, ha ügyelünk arra, milyen kapcsolatban vannak a többi szereplővel, és ehhez mérten alakítjuk a stílusukat. Eleinte ez nagyon nagy figyelmet igényel, de ha megtanulunk belehelyezkedni az adott szereplő helyébe, észre fogjuk venni, hogy egyre könnyebben váltogatjuk majd a stílusukat is.

Mutassuk, ne mondjuk

Olyan régi és általános írói szabály, hogy szinte nem is kéne már megemlíteni. De a párbeszédek esetében talán még fontosabb. Ne becsüljük le az olvasót, és ne rágjuk a szájába, ki mit érez, épp milyen lelkiállapotban van. Ahelyett, hogy „Annyira feszült vagyok!”, sokkal helyénvalóbb, ha leírjuk, miként mutatkozik meg fizikailag a feszültség az adott karakter testén (keskeny száj, kitágult orrcimpák, felgyorsult légzés, megfeszült izmok stb.). A testbeszéd amúgy is fontos része bármely párbeszédnek, ezért sem árt, ha jobban figyelünk erre.

Spóroljunk az idéző mondatokkal

Nem mindenki ért ebben egyet, de az bizonyos, hogy a sok „mondta”, „felelte” vagy „kérdezte” elnehezítheti a szöveget, túlságosan „megírtnak” tűnhet tőlük a párbeszéd. Hasznos lehet a változatosság is („szakította félbe”, torkolta le”, „kiáltotta felháborodottan”), de ezek ugyanúgy egy idő után mesterkéltnek hatnak. Segít, ha felolvassuk hangosan a kész dialógust, mert úgy kiderülhet, ha túl sok az idéző mondat. Ilyenkor jöhet jól, ha a szereplőknek „saját hangjuk” van, hiszen az egyéni stílus lehetővé teszi, hogy kevesebbszer kelljen leírni, ki is beszél.

Hagyjuk az udvariaskodást

Mármint a társadalmi életben szokásos üdvözléseket. A köszönések és búcsúzások a hétköznapokban ugyan a legelemibb udvariassági normákba tartoznak, de egy regényben idétlenül hatnak a legtöbb esetben. Szorítkozzunk a lényegre (és mint már említettük: a tömörségre), és higgyük el, hogy a szereplőink nem modortalanságból hagyják el a köszönést. Ehelyett egyébként sokkal többet mond, ha plasztikusan le tudjuk írni, hogyan érkeznek a jelenetbe (vagy hogyan távoznak onnan).

Olvassuk el hangosan

Igaz ez tulajdonképpen egy teljes regényre is, de ott ritkán valósítható meg, ám a párbeszédek esetében (főleg eleinte) kötelező hangosan felolvasni. Ebből derülhetnek ki azok a sutaságok, keresett fordulatok, életszerűtlen megnyilatkozások, amelyek a valóságban nem hangozhattak volna el. Ha mi megakadunk olvasás közben, ha belebonyolódunk a mondatokba, az olvasónak sem fog hitelesnek tűnni. Ne sajnáljuk a fáradtságot, hogy ilyen esetekben újrakezdjük a munkát azzal a résszel!

Borítókép: Ben White / Unsplash.com