“Akkor válik valaki íróvá, amikor már elhiszi magáról, hogy az”

“Nem tudom felsorolni, mennyit tanultam ennek a kötetnek a munkálatai során. Talán nem is tudtam mindet beépíteni ebbe a regénybe” – meséli Derenkó Dániel, aki ötkötetesre tervezett regénysorozatának immár harmadik darabjával jelentkezik. Az ég leányai (Emma Delington sorozat 3.) című, a Könyv Guru Kiadónál megjelent regény szerzője szokatlan őszinteséggel és mélységben tárja fel, milyen kacskaringós út vezetett a kiadásig, miért hagyta el írói blogját, hogy a közösségi médián keresztül tartsa a kapcsolatot olvasóival, milyen forrásokból szerzett elfogulatlan véleményeket a kéziratról, hogyan fejlesztette folyamatosan magát, hogy jobb író lehessen, és miként függ össze a történet egyik szereplőjével az, hogy újra iskolapadba ült.

Előző regénye, Az erdő vándorai megjelenése alkalmából készített interjúban azt mondta, akár fél év múlva megjelenhetne a folytatás. Az ég leányaira mégis majd’ három évet kellett várni. Mi mindenen múlt, hogy csak most jött ki a sorozat új kötete, és mennyi szerepe volt ebben a járványnak?

A járványnak semmi. Bár megfordult a fejemben, hogy mikor lenne érdemes kiadni – a járvány alatt, mikor bezárkózni kényszerültünk, és sok embernek több ideje maradt olvasni is; vagy ezek után, mikor az élet már visszatér a megszokott rendbe, és lehet személyes találkozókat, könyvbemutatókat szervezni –, de valójában nem ezen múlt. Több oka is volt a háromévnyi várakozásnak. Ilyen például a kiadási költség összegyűjtése, az egyéb személyes elfoglaltságaim, a tanulmányaim, a munkám és a legfőbb indok: a kézirat érettsége. Az írásban eléggé maximalista lettem az utóbbi három évben, és addig nem akartam a megjelentetés útjára lépni a kézirattal, míg nem éreztem azt kellően érettnek.

Bő egy évvel Az erdő vándorainak megjelenése után, 2019 őszén döntöttem el, hogy ideje lenne Az ég leányainak kéziratából is regényt készíteni. Igen, 2019 őszén, azaz nagyjából másfél éve. És hogy miért húzódott másfél évig a folyamat? Mert megfogadtam, hogy mindent megteszek azért, hogy egy remek regényt adhassak az olvasók kezébe, és minél több emberhez eljuttathassam. Hogy ez mennyire sikerült, azt még nem tudom, de ez alatt a másfél év alatt rengeteg dolog történt a kézirattal, és azt mondhatom, hogy én is sokat tanultam az írásról, mely tudásokat igyekeztem beépíteni a végleges szövegbe.

Az új kötet története immár Magyarországon játszódik, ráadásul történelmileg jól ismert korban, a 20. század derekán. A korábbi regények nyugat-európai helyszínei után milyen szempontok alapján helyezte ebbe a közegbe a szereplőit?

Nem voltak szempontok, csak egy döntés, amely még 10 éve született meg bennem, és a regénysorozat időbelisége pont úgy hozta, hogy Emma egy történelmileg jelentős időszakban érkezik Magyarországra. 2011-ben jelent meg az első kötet Családi csorba címmel. Akkor ezt még nem egy regénysorozat bevezető részének szántam, de hamar kialakult bennem az az érzés, hogy nagyon szívesen elmesélnék még Emmával néhány történetet. Egyszerűen szerethető figurának találtam. És a Családi csorba után megkaptam a kérdést: Miért pont Londonban játszódik? Mire én: Miért ne? Viszont tovább gondolkodtam, és elhatároztam, hogy Emmát egyszer elhozom Magyarországra egy könyv erejéig. De London és Magyarország közt azért nagy a távolság, főleg, ha valaki gyerek, és gyalog, csavargóként vág neki az útnak. Úgyhogy a második kötet, Az erdő vándorai még Hollandiában játszódik, ahol Emma 13-14 éves. Jelen könyvre, Az ég leányaira pedig már eljuthatott a Vasfüggöny mögötti Magyarországra is, ahová 16 évesen szökik be.

A sorozat korábbi darabjaihoz képest melyek azok az új motívumok, amelyeket a legfontosabbnak tart Az ég leányaiban?

Nos, Emma ebben a regényben már kész felnőtt, a történet nagy része a 18. születésnapja környékén zajlik. Így természetes, hogy találkozik olyan érzésekkel is, amelyekkel az előző kötetekben gyerekként még nem. Ezek közül a legfontosabb a szerelem. 11 évesen hagyta el Londont, és életének utóbbi éveinek jelentős hányadát nélkülözés jellemezte. Leszámítva a Hollandiában töltött két évet, nem volt senki, aki gondoskodjon róla és szeresse. Így természetesen nagyon vágyik már erre. De utazásának magánya után, mikor senki nem ölelte, senki nem fogta a kezét, most a gondolat, hogy esetleg valaki megtehetné mindezt, egyszerre válik vágyott és ijesztő dologgá is. És persze a helyzete ennél még jóval bonyolultabb, hisz apácának készül. A szerelem tehát egyik fontos motívuma a regénynek, ahogy a hátralévő köteteknek is az lesz.

Másik fontos motívuma a vallás, vagy inkább azt mondanám: a hit. Bár ez nem újdonság, az előző részekben is megjelent. Emmát a szülei nevelték a hitre, és minden eddig kiadott kötetben három ima hangzik el Emma szájából. Illetve jelen regényben ő ad hitet, reményt barátainak a győzelemhez. Szóval a hit – nem a vallás – központi szerepet játszik ebben a történetben, ahogy az egész regénysorozaton is végighúzódik.

Aztán, amit még kiemelnék, az a felelősség. Ahogy az ember felnő, úgy hárul rá mind nagyobb és nagyobb felelősség. Emmára is, és rá nem csak azért, mert többé már nem gyerek, hanem mert apácának készül, és mert életek múlhatnak a döntésein. Habár ez utóbbi többekről is elmondható a regény szereplői közül, hisz a 20. század dereka ilyen volt.
Van még valami, ami fontos számomra ebben a regényben. Ez pedig a fogyatékosságügy. Az egyik főbb szereplőm egy vak ifjú, aki szeretne tenni a hazájáért, annak szabadságáért. Azonban harcba indulni a szeme világa nélkül jóval veszélyesebb, mint általában, és alapjában véve is abszurd! Már ő is felnőtt, de olyan döntést hoz, ami az életébe kerülhet. Milyen felelőssége van ilyenkor a körülötte élőknek? Mi van az önrendelkezésével? El kell fogadni a döntését? Megannyi kérdéssel kell szembenéznie Emmának. Ám még mielőtt elméleti síkra terelném ezt a beszélgetést, és a regény megítélését is ilyen irányba vinném, abbahagyom a kérdéseket, mert a történetben legalább ugyanennyire fontos maga a cselekmény és a döntésekkel járó minden egyes következmény.

Mi az, amit írástechnikailag, a szereplők jellemének kidolgozásában, a történetvezetés terén tanult az előző regényei tapasztalatából? Mit csinál most másképp (mennyiben jobb író), mint egy évtizeddel korábban?

Talán a legalapvetőbb különbség az, hogy több mint tíz évvel ezelőtt még csak a magam kedvéért írtam. Mindazt, ami bennem volt, egyszerűen csak el akartam mesélni. Most viszont már az olvasók szórakoztatására is törekszem, hogy mindezekben a lehető legjobban el tudjanak merülni és be tudják fogadni. Ez persze kicsit megöli a varázst. Ha az ember csak magának ír, akkor képes a legőszintébb és legtisztább alkotásra, és azt hiszem, ez sokakat képes megragadni. Míg ha mások számára is ír, nem csak magára figyel, de azokra is, akik majd egyszer a kezükbe veszik a könyvét, és így valamivel nehezebb a legmélyebb forrásokat a felszínre hozni, mert többé már nem csak ezek számítanak. Én sokszor azon kaptam magam Az ég leányainak munkálatai alatt, hogy megpróbáltam az olvasó fejével gondolkodni. Ez a rész vajon mennyire fogja meglepni? Vagy az mennyire fogja untatni? Vagy mennyire fogja elszomorítani, megörvendeztetni, elgondolkodtatni, vagy milyen indulatokat vált ki belőle? Szóval, míg tíz éve inkább csak ösztönből írtam, most már e mellé sok tudatosság is társul.

Ez a tudatosság pedig valamikor az előző kötet megjelenése után kezdett kialakulni bennem. Cikkeket olvastam az írásról, írástechnikáról, regények felépítéséről és még sok minden másról. Voltak olyan elemei, amelyekkel – úgy éreztem – korábban sem volt gondom, és ez mások által megerősítést is nyert. Például a dramaturgia Az ég leányainak „korai” kéziratváltozataiban is rendben volt. Viszont a nézőpont, a narratív távolság, a karakterek még sok munkát adtak nekem. Nem tudom felsorolni, mennyit tanultam ennek a kötetnek a munkálatai során. Talán nem is tudtam mindet beépíteni ebbe a regénybe. De sokat közülük igen, és ezek egytől-egyig élvezhetőbbé tették a történetet… remélem.

Milyen módszerrel tartja össze a regénysorozat szereplőit, helyszíneit, történéseit? Hogyan tudja elkerülni a redundanciát, az ellentmondásokat egy ilyen nagy méretű műben?

Többen kérdezték meg az elmúlt hetekben, hogy ha nem olvasták az előző részeket, akkor ugyan fogják-e érteni Az ég leányait. Nos, az nem árt, ha valaki ismeri az előzményeket, de ezek nélkül, önálló regényként is teljes egészet alkot, mint ahogy az összes eddigi kötet is. Mindegyik más-más helyszínen játszódik, és Emmával együtt mindössze két (és fél) főből áll az „állandó szereplőgárda”. Sőt, azt is mondhatom, hogy

mindegyik résznek megvan a saját története. Ami mégis regénysorozattá teszi a kevés állandó szereplőn kívül, az a téma: Emma útkeresése, otthonkeresése.

Ez végighúzódik a köteteken. Illetve létezik egy háttérszál is, amely összefogja az egyes könyveket, és amely ebben a részben lepleződik le, és egyre nagyobb jelentőséget kap majd a későbbiekben. Erről egyelőre többet nem szeretnék elárulni, de aki olvasta a könyvet, az valószínűleg sejti, miről beszélek.

Nem kell hát különleges módszereket bevetnem, hogy számon tudjam tartani a sorozat történéseit, hisz – ha nagyon le akarom egyszerűsíteni – csupán néhány állandó szereplő, a téma és egy eddig kevéssé megmutatott háttérszál köti össze a köteteket. Bár azért néhány információt vissza szoktam keresni, hogy elkerüljem az ellentmondásokat.
Illetve, ami sokat segít, hogy mostanában rengeteget foglalkozom a sorozattal. Neveztem például egy filmes pályázatra az eddig megjelent három könyvvel, amelyhez szinopszisokat kellett készítenem, így valamilyen szinten újból fel kellett elevenítenem az előző kötetek eseményeit is. Vagy például, mivel az első rész már lassan tíz éve jelent meg, és viszonylag nehezen hozzáférhető már, úgy döntöttem, elmesélem annak történéseit egy videósorozatban. Nem kell ki tudja milyen profin összeállított videókra gondolni, de arra tökéletesek, hogy felidézzék Emma utazásának kezdetét. Ezeket a videókat bizonyos okok miatt egyelőre még nem tehettem közzé, ám talán hamarosan lesz erre lehetőségem. Mindenesetre az ilyen munkák által egészen tisztán látom, honnan indultunk, min mentünk eddig keresztül, és hol tartunk most.

Ami pedig a redundanciát illeti: én a való életben is inkább szűkszavú vagyok – habár ez az interjú valószínűleg nem erre utal –, és ez az írásaimban sem szokott átfordulni az ellenkezőjére. A szerkesztés során talán néhány sor kihúzásra került, de azt hiszem, egy ilyen terjedelmű regényben ez nem sok.

“Fogalmam sincs, mikor válik valakiből igazi író. Attól, hogy valakinek megjelenik egy könyve, talán még nem lesz az” – írta a blogján pár éve. Most, hogy már a 3. kötete is megjelent, tud válaszolni a kérdésre? Általában, és önmagával kapcsolatban is?

Általánosságban… nos… nem, nem igazán. Azt hiszem, több összetevős ez. Egyfelől akkor válik valaki íróvá, amikor már elhiszi magáról, hogy az. Ez pedig egyénfüggő. Vannak, akiknek ez könnyebben megy, rövidebb idő alatt eljutnak erre a pontra, és vannak, akik csak hosszú évek után merik ezt kijelenteni magukról. De ez csak az egyik fele. A másik az olvasóközönség felől érkezhet, akik elismerésükként ragaszthatják az emberre ezt a „címet”. A közösség persze hatással van az egyénre, minél többen és többször mondják valakire, hogy író, az illető annál könnyebben vallja magát is annak.

Ami engem illet, én most már egészen közel állok ahhoz, hogy íróként gondoljak magamra. Az utóbbi időkben a könyvvel és pályázatokkal kapcsolatban több embert is megkerestem, és íróként mutatkoztam be. Mert mi mást tehettem volna, hogy komolyan vegyenek? Aztán, amikor a frissen megjelent könyvből kértek az ismerősök, kollégák, közülük többen is tréfásan megkérdezték: Ugye, dedikálja, író úr? Egy-két, de tényleg csak egy-két visszajelzést már kaptam Az ég leányairól, amelyek nagyon pozitív hangvételükkel szintén tovább erősítették bennem az énképem írói részét. De ahhoz, hogy elhiggyem, valóban jó az, amit csinálok, és igazi írónak valljam magam, még sok pozitív visszajelzésre van szükségem. Rengeteg megerősítést igénylek ebben a tekintetben. Bár talán minden írónak kell ez.

Említett blogján tavaly év eleji az utolsó bejegyzés. Miért hagyott fel vele?

Tényleg? Alig több mint egy éve hagytam abba a blogot? Nekem többnek tűnt. Rövid és őszinte választ adok: nem éreztem hatékonynak. Főleg a befektetett időt és energiát figyelembe véve. Meg akkoriban különben sem történt annyi minden a könyveimmel. Az erdő vándorai már lecsengett, Az ég leányait pedig még nem állt módomban megjelentetni a fentebb már ismertetett okok miatt. Ha azt akartam volna, hogy az emberek végigolvassák a bejegyzéseimet ebben a rohanó világban, valami nagyszerűvel kellett volna előrukkolnom, ami 5-10 percre rendszeresen odaszögezi őket a képernyők elé. Ehhez nem volt elég kreativitásom. Inkább úgy döntöttem, hogy az energiáimat a regénysorozat hátralévő részeire fordítom, és arra, hogy minél többet olvassak az írásról, írástechnikáról és egyebekről, amelyeket hasznosíthatok a további kötetekben.

2020 eleje egyébként is mozgalmas időszak volt mind Az ég leányainak kézirata számára, mind számomra. Mindkettőnknek 2019 őszén indult egy nagyjából másfél éves „kalandja”. Én újabb főiskolai tanulmányokat kezdtem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának látássérültek pedagógiája szakirányán. Az összefüggés nem véletlen. Különböző szakmai indokokon túl részben azért választottam ezt a szakirányt, mert jelen történet egyik szereplője vak, és szerettem volna jobban megismerni ezt a világot. A kézirat szempontjából pedig a kalandot az Aranymosás Irodalmi Válogató jelentette, mely pályázat sokat adott hozzá a történethez. 2019 őszén kezdtem dolgozgatni rajta, de az igazi munka csak akkor következett, miután – ha jól emlékszem – 2020 márciusában kiesett a megmérettetésről.
Szóval ezek mellett nem sok időm és energiám maradt volna a blogra, és feleslegesnek gondoltam olyasmit erőltetni, amit különben sem tartottam elég hatékonynak.

Hogyan tartja a kapcsolatot az olvasókkal, hogyan informálja őket az új megjelenésekről?

Nem hiszem, hogy bárkit is meglepek ezzel a válasszal: a Facebook segítségével. De azonnal hozzá kell tennem, ha nincs az egyik kolleganőm, akkor valószínűleg most nem lenne meg az írói oldalam. Ő rágta a fülemet már január óta, hogy csak meg kéne csinálni, mert hasznos lesz, jól lehet reklámozni rajta akár a hamarosan megjelenő könyvet is. Persze tudtam, hogy igaza van, de nehezen vágtam bele. Attól tartottam, ugyanaz lesz a sorsa, mint a blogomnak. Aztán március elején csak létrehoztam az írói oldalt a regénysorozat számára, és egyelőre nem bántam meg. A bloghoz képest sokkal több emberhez jutnak el a bejegyzéseim, videóim. Már a megjelenés előtt hetekkel elkezdtem felvezetni az új könyvet az előző részeket ajánló videókkal, képösszeállításokkal, majd jöttek Az ég leányainak hasonló ajánlói is. Ezen az oldalon tervezem megosztani a regénysorozattal kapcsolatos összes hírt, információt, illetve elsősorban ide szeretném majd feltölteni a Családi csorba történéseit felelevenítő videósorozatot, ha majd egyszer eljön ennek is az ideje. De ha nincs a kolleganőm, ez az oldal valószínűleg nem jön létre, és nem jut el annyi emberhez az új könyv híre, mint ahányhoz eljutott. Úgyhogy innen is köszönöm neki, hogy kitartóan rágta a fülemet.

Milyen olvasói visszajelzéseket kapott egyébként az első két regényére? Volt-e olyasmi, aminek hatására változtatott a harmadik történeten? Meg szokta mutatni a szöveget másnak is megjelenés előtt? És ha igen: elfogad tanácsokat?

Sajnos nem sok visszajelzés jutott el hozzám az előző köteteket illetően. Amelyek mégis, azok többnyire pozitívak voltak, többnyire. Persze, mint már említettem, nekem több kell ahhoz, hogy elhiggyem, jó az, amit csinálok. Úgyhogy Az ég leányainak kiadatásához teljesen másképp fogtam hozzá. Mire 2019 őszén jött az elhatározás, hogy ideje lenne a harmadik kötetet is megjelentetni, addigra már sok írással kapcsolatos cikket olvastam, és végigkísértem az az évi Aranymosást is. Úgy döntöttem, a 2020-as irodalmi válogatón én is részt veszek Az ég leányainak kéziratával. Csakhogy még nem éreztem elég érettnek, és magamtól már nem tudtam rájönni, hol és hogyan javíthatnék rajta. Úgyhogy megkértem néhány fiatalt – ifjúsági regényről lévén szó –, hogy olvassák el, és mondjanak róla véleményt. Továbbá megkerestem egy szerkesztőt is, akitől kaptam egy részletes elemzést a kézirat pozitív és negatív jegyeiről. Ezek után már tudtam, mit kell tennem, ám nem maradt elég időm, hogy kellőképpen átírjam a szöveget. Viszont, ha már belevágtam, időt és pénzt szántam rá – mert a szerkesztő sem kedves szavakért cserébe nézte át, ez munka volt a részéről is –, nem akartam meghátrálni. Tisztában voltam vele, hol ül le valamelyest a történet, és hogy milyen hiányosságai vannak, de végül csak beneveztem a pályázatra. Hátha kapok olyan visszajelzéseket, amelyek előrébb viszik majd a történetet. Hát kaptam! A kézirat túljutott az előszűrésen, és egy részlet belőle kikerült a honlapra, ahol aztán érkeztek a hozzászólások. Majd a lektori vélemény is megszületett. Ugyanazt találták hibájának, mint amit én is. Számomra a pályázat itt véget ért. De fél év alatt begyűjtöttem néhány fiatal véleményét, egy részletes szerkesztői elemzést, jó pár ismeretlen ember észrevételét a hozzászólások által és egy rövid, de annál hasznosabb lektori véleményt is. És most már semmilyen határidő nem szorított. Nyugodtan dolgozhattam a kéziraton. Alaposan átírtam. Mikor a végére értem, kezdtem az elejétől. Kétszer mentem át rajta jelentős változtatásokat eszközölve. A begyűjtött vélemények, tanácsok közül volt, amit megfogadtam, és volt, amit nem. Mégiscsak én ismerem a teljes történetet, és okkal zajlik minden úgy, ahogy.

De hogy mekkorát is változott a kézirat eme pályázat hatására? Nos, belekerült egy új történetszál, amelynek köszönhetően egyes konfliktusok még inkább kidomborodnak, és a dramaturgiának is jót tett, habár azzal korábban sem volt túl nagy gond, elvileg. A nézőpont és a mesélési mód is változott, sokkal közelebbi lett, és sokkal jobban Emmára fókuszál. Mihály, a vak ifjú személyisége és modora is nyersebb lett, képes rendesen odapörkölni bárkinek. Sorolhatnám még, de inkább nem teszem. Ha valaki kíváncsi rá, az összehasonlítja az Aranymosás Irodalmi Válogató oldalára kikerült részletet a megjelent regény első két fejezetével.

Tulajdonképpen örülök, hogy felvállaltam ezt a kitérőt, és 2019 őszén nem azonnal az Ad Librum Kiadóhoz fordultam. Ha az akkori kéziratból készül regény, az egy gyengébb történet lett volna. Nem tudom, pontosan mennyit ért a két jelentős átírás, és mennyit fejlődött általuk a könyv, de már kaptam visszajelzést, ami szerint hatalmasat. Van már valaki, aki azt mondta „olvasok egy másik könyvet…, de közben Emmáról gondolkodom, hogy mi lehet a folytatás…”. Megragadt benne a történet, és ha sokakban sikerül hasonló élményeket elültetnem, akkor minden perc, energia és befektetés megérte az elmúlt másfél évben.

Összesen ötkötetesre tervezi a sorozatát – mint említette előző regénye megjelenésekor. Továbbra is így képzeli a sorozat jövőjét? És hogy áll az utolsó két kötettel?

Igen, összesen öt könyvből fog állni a sorozat, de a negyedik könyv két kötetből fog állni. Annyira nem értek a könyvgyártáshoz, hogy megmondjam, egybefűzve lesz-e érdemesebb kiadni, vagy két külön darabként, de ezt majd a Kiadó eldönti. Hogy állok velük? Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de azt elárulhatom, hogy a hátralévő részek kéziratai már elkészültek. Viszont még nem elég kiforrottak, még dolgoznom kell rajtuk. Az utolsó három, de leginkább az utolsó másfél évben felgyűlt tapasztalatokat és tudást felhasználva át kell írnom őket. Jelenleg ez a munka ott tart, hogy sikerült átdolgoznom a 4. könyv 1. kötetét, bár magamat ismerve valószínűleg lesz még mit finomítanom rajta. De már így is nagyot fejlődött ez a kézirat is az előző változatához képest. Hamarosan hozzá fogok tudni kezdeni a 4. könyv 2. kötetének átdolgozásához, ami néhány hónapot biztos igénybe fog venni. Persze ez megint számos dolgon múlik majd. Azt megígérhetem, hogy ha sokan fogják szeretni Az ég leányait, és ezt a tudtomra is adják, akkor nem kell majd újabb három évet várni a folytatásra.