Most végre van időnk, mégsem tudjuk befejezni a könyvünket? 6 tipp, hogy sikerüljön

Ritkán adatik meg egyszerre ilyen sok embernek, hogy ennyi szabadideje legyen, vagy legalábbis ennyi időt töltsön otthon, ahol sokkal szabadabban osztja be az idejét, mint az év más („normális”) napjaiban. Ez óriási lehetőség azoknak is, akik könyvet írnak (vagy akarnak írni). Kérdés persze, tudunk-e élni a lehetőséggel, vagy csak utólag fogjuk sajnálni, hogy nem ebben a „kegyelmi” időszakban cselekedtünk.

A könyvírás több neuralgikus pontjából az egyik bizonyosan a befejezés. Bármennyire is furcsán hangozhat, bár az emberek jó része kacérkodik a könyvírással (például önéletírással), egész sokan bele is kezdenek, de valójában a töredékük teszi csak ki a pontot a történet végére. Ennek számos lelki és egyéb oka lehet, ezek közül a leggyakoribbakat vizsgáljuk meg ezúttal, és ajánlunk rögtön pár módszert is arra, hogy sikerüljön felülkerekedni a hátráltató tényezőkön.

1. Elbátortalanodás

Még a gyakorlotabb szerzőkkel is előfordul, hogy egy nap arra ébrednek, teljes káosznak tartják, amit írtak, és bizony inkább kitörölni lenne kedvük, mint újra elkezdeni dolgozni a kusza szöveggel. De bárkivel megeshet, hogy lelombozza egy barátjának a véleménye, akinek elküldte a félkész regényét/családtörténetét. Ilyenkor bizony könnyen érezhetjük úgy, hogy legegyszerűbb abbahagyni, ami nem megy. Az elveszett önbecsülést pedig nagyon nehéz újra visszaszerezni.

Bármilyen nehéz ilyenkor, a legjobb mégis, amit tehetünk, hogy folytatjuk az írást. Fontos ugyanis tudatosítani, hogy nincs olyan író, akivel ne fordulna elő ilyen önbizalomvesztés, ám éppen attól író az író, hogy ezeken túl tudja tenni magát. Ernest Hemingway állítólag 47-szer (!) írta át a Búcsú a fegyverektől című – nem mellesleg Pulitzer-díjas – regényének a befejezését, mielőtt leadta volna. Egy-két próbálkozást a mi részünkről is megér a befejezéssel bíbelődni.

De a kritikák éppenséggel erőt is adhatnak, hiszen legalább látjuk, min lehetne javítani. Végül is: mennyivel jobb, ha egy hibára egyetlen olvasó vagy egy szerkesztő hívja fel a figyelmünket, mintha az összes olvasó látná? Szóval, miután kifújtuk magunkat, és kicsit ápolgattuk az egónkat, nézzük meg, nem tudnánk-e csiszolni valamit a kifogásolt részeken. Higgyük el, hacsak nincs valami alapvető baj az írói szándékkal vagy a történettel (márpedig ez többnyire már jóval előbb ki szokott derülni), akkor érdemes befejezni, amit elkezdtünk. És a javítgatás sikerélménye ráadásul erőt fog adni a lezáráshoz is.

2. Szórakozottság

A mai világ hihetetlenül kifinomult módszerekkel képes elvonni a figyelmünket. Gondoljunk csak a közösségi médiára, a munkára, családra, ami a mostani élethelyzetben a szokásosnál is jobban ránk telepedhet. Mindez pedig aligha segíti az inspirációt, az írói ihletet. Előfordulhat tehát, hogy egyszerűen „elsodor az élet”, és szinte észre sem vesszük, hogy amit elkezdtünk, már hónapok óta az asztalon vagy a gépben „porosodik”.

Ne csüggedjünk! Nem könnyű, de nem is lehetetlen a figyelmünket fókuszálni a lényegesre. A kijárási korlátozás ezekben a hetekben, hónapokban még a kezünkre is játszik. Nem „kell” vásárolni, színházba, moziba, a telekre menni, és a sörözések vagy baráti csevegések sem viszik el az időt, ha egy kicsit figyelünk rá.

Az elhatározáson és fegyelmen múlik, amit sokféle módszerrel meg is lehet támogatni.

A környezet kikapcsolásától az íróasztal célszerű elrendezésén át a megfelelő szoftverek használatáig sokféle lehetőség kínálkozik a fókuszálásra. Ebben a posztunkban részletesen is beszéltünk a hatékonyabb írást segítő módszerekről. Merítsünk nyugodtan ihletet ebből.

3. Zavarodottság

Ha mindkét előbb említett problémát megoldottunk (vagy fel sem merültek), lehetséges, hogy a könyvünket azért nem tudjuk befejezni, mert „nem működik” benne valami, ez pedig összezavar bennünket. Lehetséges ez? Bizony nagyon könnyen előfordulhat.

Egyrészt tényleg van olyan, nem is egy író pályáján fordult elő ilyesmi, hogy bármennyire is szerette a történetét, bármennyire lelkesen dolgozott is rajta, mégsem áll össze a kép. Ezt bizony el (és fel) kell tudni ismerni, mert kár erőltetni olyasmit, ami végső soron kudarcra lenne ítélve. Ezt erősítheti meg több ember egybehangzó véleménye.

Van azonban olyan eset is, amikor a zavart valamilyen komolyabb, ám reparálható probléma okozza. Például egy alapvető logikai bukfenc, valami tévedés a karakterformálásban vagy a cselekmény alakításában. Ez viszont még kijavíható! Csupán elhatározás és türelem kérdése, hogy képesek vagyunk-e felismerni (esetleg mástól megkédezni), hol bicsaklik meg a sztori, mik azok az elemek, amelyek elnehezítik a szöveget, és visszafejtve a történet szövetét az alapokig, úgymond újra nem gomboljuk a kabátot. Ez bizony időigényes és fájdalmas folyamat, de szinte minden esetben egy sokkal jobb eredményre vezet. Az ugyanis, aki képes ilyen mélységben foglalkozni a saját írásával, alighanem az átlagosnál sokkal jobban fogja uralni a szövegét.

4. Tervezés hiánya

A vázlatkészítés nem garancia ugyan a könyv befejezésére, de kijelenthető, hogy sokkal nagyobb az esély rá ebben az esetben. Sokszor természetesen a sztori maga is alakítja önmagát, és a vége valaminek úgymond nem az írón múlik, hanem azon, mit kívánnak a történések, de azért a legtöbben, akik nyűglődnek a könyvük befejezésével, nem gondolták át, honnan hová akarnak jutni.

A legfontosabb tehát, hogy a könyv befejezésére legjobban akkor lehet készülni, amikor elkezdjük. Elsősorban az alapos vázlatkészítéssel, a történet ívének végiggondolásával. Ebben a posztunkban a cselekményvázlat készítéséhez adtunk jó pár ötletet.

5. Félelem

A tapasztalatok szerint az írók leginkább kétféle dologtól szoktak tartani: a vázlatkészítéstől és a szerkesztéstől. Mindegyik alkalmas lehet arra, hogy addig tervezgetjük vagy épp csiszolgatjuk a szövegünket, míg végül is nem lesz belőle semmi. Érdemes egy kis önvizsgálatot tartani, vajon nem ez a helyzet velünk is?

Tulajdonképpen egyszerűen tudható, mikor érdemes ezeket a félelmeket félre tenni, és a szövegre koncentrálni. A vázlatkészítésnél például akkor tudható, hogy már nem érdemes tovább folytatni a még alaposabb előkészítést, amikor már elértünk a történet végére (fejben). Ha itt tartunk, akkor tegyük félre a terveinket, és üljünk végre neki dolgozni.

Hasonló a helyzet a szerkesztéssel. Sokan rendezgetik, javítgatják, foltozgatják a szövegüket beláthatatlan ideig, miközben már rég „elég jó” annyira, hogy nyugodtan továbbadhassák egy kiadónak. Pedig elég nyilvánvaló, hogy az összes vesszőhibát nem fogjuk tudni kijavítani, és az összes inkoherencia sem szűrhető ki, csak egy külső szem által. Ha annyira szeretünk szerkeszteni (vagy egyszerűen csak félünk kiadni a kezünk közül a szövegünket), adjunk magunknak egy határidőt, ami után tényleg befejezzük. Ha pedig az elérkezett, tartsuk is magunkat hozzá!

6. Szenvedély hiánya

A legrosszabb az összes közül azonban, ami sajnos előfordulhat, hogy egy nap arra ébredünk, hogy már nem érdekel a regényünk, nem szeretjük a sztorit (talán sosem is szerettük). És ezért már nem is akarjuk befejezni. Talán mert rosszul választottunk témát. Talán mert közben rájöttünk, mit kellett volna igazán megírni. Talán mert az életünkben bekövetkezett változás miatt tartjuk már érdektelennek a szereplőket, a történetet.

Az érdektelenség, persze, lehet, hogy jogos.

Végül is senki sem kényszeríthet, hogy befejezzünk egy számunkra semmit sem jelentő könyvet. De ne feledjük, hogy ezzel egy jó adag bűntudatot is keltünk magunkban, hiszen egy rossz könyvnél, csak egy befejezetlen (rossz) könyv emléke nyomaszt jobban egy írót. Amibe hónapokat, vagy akár éveket is ölt, mégsem lett belőle semmi.

Éppen ezért sosem szabad elfelejteni, hogy mint minden alkotómunka, az írás is kemény, sokszor verejtékes munka. Még a legizgalmasabb, legjobban kitalált történet megírása közben is vannak holtpontok. Ilyenkor pedig nem szabad feladni, hanem ezek azok a pillanatok, amikor a fegyelem és kitartás veszi át a lelkesedés és ihlet szerepét. Némi élettapasztalattal már tudhatjuk, mi a különbség egy rossz nap, és egy elrontott projekt között. Előbbi esetében természetesen botorság lenne lemondani egy komolyabb befektetés gyümölcséről.

Hacsak nincs tehát valami végérvényesen elrontva a projektünkben, bízzunk az eredeti ösztönünkben, és ne hallgassunk a szirénhangokra, amelyek a könnyebb ellenállás irányába akarnak befolyásolni bennünket. Lépjünk egy képzletbeli lépést hátra a kéziratunktól! Pihenjünk egy kicsit, és hagyjuk ülepedni a dolgot – a csüggedésünket és a szöveget is. Keressünk valamit, ami feléleszti újra a tüzet bennünk! Így visszanyerve az objektivitásunkat, alighanem hamarosan tisztán fogjuk látni, mit kell tenni a kézirattal: tényleg lemondani róla, vagy igenis befejezni.

Borítókép: Matt Lamers / Unsplash.com