„Nem csak a cuki, szőrős, négylábú emlősállatok érdemelnek szeretetet és figyelmet”

„A leírt mesék pedig azért jók, mert kielégítik a gyerekek ismétlési vágyát” – vallja Haraszti Judit, aki első mesekönyvével, az Erdőn-mezőn, égen-földön – Évszakok meséi című kötettel jelentkezett. A Könyv Guru Kiadó által publikált kötet szerzőjével egyebek mellett arról is beszélgettünk, hogyan került a közlekedő faláról a könyvesboltok polcaira a gyerekeinek mesélt esti története, mi a jó mese három fő ismérve, és miért szeretik az olvasók a kézzel készült igényes illusztrációkat.

A mesekönyvírók ritkán írnak csak úgy, a nagyközönségnek, legtöbbször saját gyereküknek foglalják könyvbe az esti meséket. Önnel is így történt? Hogy születtek a mesék, és miért gondolta, hogy érdemes könyv formában kiadni?

Részben a gyerekeim inspiráltak, igen. Igazság szerint eredetileg az illusztrációk, a rajzolás, a festés és a képzőművészet sok egyéb ága volt a fókuszban, és pár évvel ezelőtt egy meseillusztrációs pályázatra küldtem be néhány képet Makk Miciről és barátairól. A pályázaton végül az én pályaművemet nem választották ki, de mivel a szívemnek kedves képek voltak, kitettem őket itthon a közlekedő falára. Ekkor még nem voltak gyerekeim. Később, amikor megszülettek és cseperedni kezdtek, felfigyeltek a képekre a falon, és kérdezni kezdtek róluk: Ki ő? Mit csinál? Hogy hívják? Hová megy? Én válaszolgattam a kérdéseikre, ők is hozzátettek pár gondolatot, végül együtt velük, összeszőttük az őszi mesét. Leírtam, hogy ne felejtsem el. A kezdeti négy kép kevésnek bizonyult a kikerekedett történethez, így rajzoltam hozzá még párat. Magam is meglepődtem, milyen könnyen gördülnek ki a kezem alól a képek és a betűk is. Amíg tartott a lendület, egyszer egy délelőtt alatt kikívánkozott belőlem a gólyás mese is. Ennek megszületése után gondoltam rá először, hogy akár egy könyvre való mesét is írhatnék és rajzolhatnék, ha másért nem, a saját gyerekeim örömére. Végül úgy döntöttem, hogy merek nagyot álmodni, hadd ismerhessék meg más gyerekek is a történeteimet – így született meg a könyv ötlete. Ebben bátorított az is, hogy évekkel ezelőtt, amikor még csak az őszi mese kezdeti illusztrációi léteztek, egy barátnőm úgy beleszeretett a figuráimba, hogy Toboz Tilda, Makk Mici, Dió Dani és Csipke Csabi képeket nyomatott a gyerekszoba falára teljes falas poszternek és még a függönyre is az őszi termések kerültek a textíliába nyomva. A gyerekei imádták a mesét, és az enyémek is szeretik a mai napig. Így hát belevágtam.

Miért pont a négy évszakhoz készültek ezek a mesék?

A mesék valójában nem a négy évszakhoz készültek. Az egyetlen tudatos koncepcióm az volt, hogy a természetben játszódjanak és természetben előforduló élőlények, de nem feltétlen csak állatok legyenek a szereplők. Ezzel egyrészt a környezettudatosságot és a természet szeretetét akartam közelebb hozni a gyerekekhez, másrészt annak a tudatosítását, hogy nemcsak az állatok, és nemcsak a cuki, szőrős négylábú emlősállatok érdemelnek szeretetet és figyelmet, hanem a minket körülvevő természet ennél sokkal több kincset tartogat és minden másra is vigyáznunk, figyelnünk kell: a csigákra, a gilisztákra, a vakondokra, a madarakra és a növényekre is. Végül, amikor kézben tartottam mind a négy mesémet, és elgondolkodtam, milyen címet is adhatnék a könyvnek, hirtelen tudatosult bennem, hogy a történeteket – lévén, hogy nem ugyanaz a főszereplőjük, de még a cselekmény helyszíne sem – csak az évszakok tudják keretbe foglalni, és egészen véletlenül pont mindegyik mese más évszakban játszódik.

A segítőkész tündérlány, a fürdőző csigák és giliszták, a sokféleséget szimbolizáló termések, valamint az utazásról lemaradt gólya és a tyúk násza elég különböző témákat hoznak be az évszakokkal párhuzamosan. Mik voltak azok a nagy témák, amiket az évszakok megismertetésén túl be akart mutatni a kicsiknek?

A mai gyerekeknek, fiatalságnak nagyon nagy szüksége van szerintem arra, hogy képesek legyenek magukat másoktól függetlenül, a saját értékeik és képességeik mentén elfogadni és szeretni. Ehhez rengeteg bátorításra, pozitív visszajelzésre, szeretetre van szükségük. A mesékkel kevésbé az ismeretterjesztés volt a célom, sokkal inkább az érzelmi intelligenciát célozzák. Ha pár mondatban össze kellene foglalnom a mondandóm lényegét az egyes mesékkel kapcsolatban, az így hangzana:

Tavaszi mese: a szeretet és törődés, amit másoknak adsz, benned is szeretetet és elégedettséget szül. Szeress és segíts másokon, hogy mosollyal, elégedettséggel, boldogan fekhess le minden este, tudva, hogy igazán jó ember vagy.

Nyári mese: néha, ha úgy érzed, túl magasra tetted, vagy tették neked mások a lécet, nem kell arra pazarolnod minden erődet, hogy elérj egy célt, ami nem feltétlenül jelenti a bologságot. Olykor sokkal egyszerűbb, közelebbi cél elérése is elegendő ahhoz, hogy boldog, teljes életet élhess. Azokat a képességeidet használd, amikben a legjobb vagy, és keress olyan célt, ahová ezekkel a képességekkel észszerűen el tudsz jutni. Ha egész életben nagyra vágyol és másokat irigyelsz, boldogtalan leszel.

Őszi mese: mindenki jó valamiben. Te is. Sőt, lehet, hogy van olyan dolog, amiben egyenesen te vagy a legjobb. Ezt a dolgot találd meg, tanuld ki, mutasd meg a világnak. Ne akarj olyan lenni, mint mások, nem kell hasonlítanod senkire. Te önmagad vagy, és a saját értékeidért vagy szerethető, szép és sikeres. Merj önmagad lenni.

Téli mese: az élet nem mindig (sőt általában nem) kínálja neked tálcán azt, amit szeretnél. Ha hibáztál, próbáld helyrehozni. Ha valami nehéz, ne add fel, mindenre van megoldás. Minden nehézség leküzdésekor segít, ha nem egyedül próbálsz megküzdeni vele, a szeretteid segítségével sokkal könnyebben veszel minden akadályt. Merj segítséget kérni. A nehézségek leküzdése során olyan dolgokat tanulhatsz magadról és másokról, ami által több, gazdagabb leszel, mintha mindig minden könnyen, simán menne.

Melyik a jobb mese: amit a szülők fejből mesélnek, alkalmanként kicsit másképp, vagy amit leírva is megtalálnak, és mindig ugyanúgy szól?

Mindkettő jó mese, és tapasztalataim szerint mindkettőre van szükség. Nálunk a fejből mesélős mesék többnyire a régmúlt meséi, így szoktuk mesélni, hogy milyen világ volt a dédmama gyerekkorában, vagy akár a mi gyerekkorunkban. A leírt mesék pedig többek között azért jók, mert kielégítik a gyerekek ismétlési vágyát: biztos mindenki megfigyelte már, akinek kisgyereke van, hogy bizonyos életkorban akár húszszor is elismételtetnek egy-egy éneket, mondókát, mesét.

És mik a jó mese ismérvei Ön szerint? Mire kell ügyelni az írónak? És hogyan kell figyelembe venni a különféle korosztályok befogadóképességét?

A jó mese ismérvei, szerintem a következők. 1. Nyelvileg igényes, a célzott korosztálynak megfelelő, helyes, összetett magyar mondatokból áll. Talán alapvetésnek tűnik, de a könyvesboltok gyerekkönyvosztályán megvásárolható tengernyi mesekönyv közül szerintem ez sajnos manapság nagyon kevésről mondható el. 2. A cselekmény kellően fordulatos, követhető, logikus, és van benne valami meseszerű, ami a gyerekek fantáziavilágát megmozgatja. 3. Életkornak megfelelő a szöveg és a képek aránya. Egy olvasni nem tudó, 2-3 éves kisgyerek egy mesekönyvet képről képre „olvas”. Ha egy képhez túl sok szöveg tartozik, érdeklődését veszti. Az egyes korosztályok befogadóképességét nehéz lehet beazonosítani, főleg, mert a gyerekek azonos korosztályban is lehetnek egymástól teljesen eltérő érdeklődésűek, képességűek. Íróként, mielőtt az ember könyvírásba kezd, és nincs otthon „kéznél” egy címzett korosztályhoz tartozó gyermek, érdemes lehet az adott korúak érdeklődéséről, képességeiről előre tájékozódni, akár gyerekpszichológus, meseterapeuta vagy pedagógus bevonásával.

Kik voltak az Ön kedvenc meseszerzői gyerekkorában? Mit tanult tőlük?

Én a klasszikus gyerekmeséken nőttem fel: Fésűs Éva könyvei közül sokat olvastuk az Ezüsthegedűt, és az első önálló olvasmányaim egyike volt szintén az ő könyve, az Aranypofácska. Sokat olvastak nekem a szüleim magyar népmeséket és Kolozsvári-Grandpierre Emil meséit is (például A két kicsi bocs meg a róka). Kedvenc mesekönyveim egyike volt kisiskolás koromban A parazsat evő paripa. Mesehallgatás közben sokszor rajzoltam, már gyerekkoromban is. A mesék építették a képzelőerőm, alkotásra inspiráltak, vigaszt nyújtottak, később célt, álmokat adtak. Talán a legfontosabbak egyike, amit a mesékből tanultam, hogy a bátorság és a küzdelem valamiért, ami fontos nekünk, mindig elnyeri jutalmát. A felnőtt élet ehhez képest csak azt a kiegészítést tette hozzá ehhez a tanulsághoz, hogy nem mindig az a jutalom, amit kezdetben elképzeltünk, vagy célnak tűztünk ki.

Mennyi idő volt a teljes kötet elkészítése? Milyen nehézségek merültek fel menet közben, és hogyan oldotta meg őket?

Onnantól kezdve, hogy elhatároztam, hogy a meglévő anyagaimból, azok kiegészítésével könyvet szeretnék készíteni, nagyjából egy évet vett igénybe a kötet létrehozása. Nehézségek nem voltak, legfeljebb időnként a fáradtság leküzdése: a szöveg és az illusztrációk nagy részét ugyanis esténként készítettem, miután az aznapi munkát elvégeztem, a gyerekeket lefektettem, és a legszükségesebb házimunkákat is letudtam.

Kapott-e már visszajelzéseket szélesebb körből is a mesékről? Hogyan fogadják a gyerekek és a felnőttek a történeteket?

Igen, annak ellenére, hogy a könyv még csak nemrég jelent meg, kaptam már néhány visszajelzést. A háromévestől a hatévesig eddig minden gyereknek tetszett a könyvem, és a felnőttek is azt mondták, hogy felnőttként is jó olvasni, mert „nyelvezetében simán elver egy csomó „profi” mesekönyvet”, és mert végre olyan képeket látnak viszont egy könyvben, amelyek a saját gyerekkorukra emlékeztetik őket: sima, egyszerű, kézzel készült nem digitális, nem MI-generált, hanem olyan képek, amilyeneket egy gyerek rajzol.

Ebbe a kötetbe most csak évszakokkal kapcsolatos írások kerültek, de vannak más meséi is? És azokat is tervezi kiadni?

Más mesék egyelőre csak a fejemben vannak. Régi vágyam a most kilencvenéves nagyszüleim visszaemlékezéseit, saját gyerekkorukról szóló történeteiket egyszer leírni és könyv formába önteni. Talán egyszer erre is sort kerítek.