„Nem számítok sértődésekre”

Három-négy politikus figura beazonosítható a hazai közéletből, a miniszterelnök mindenképpen – mondja Varsányi Gyula Újratervezők – A cédrus magányossága című regénye kapcsán, amely egy újságíró munkahelyi és magánéleti viszontagságairól szól, akinek a lapját egy kormánykritikus cikke miatt felszámolja a hatalom. A Könyv Guru Kiadónál megjelent kötet szerzője, a Magyar Rádió és az egykori Népszabadság munkatársa, arról is mesél, miért ebben a fikciós formában dolgozta fel korábbi munkatapasztalatát, milyen jelentősége van annak, hogy a történet a Covid alatt játszódik, rutinos újságíróként milyen nehézségekkel szembesült regényírás közben, és hogy mi köze a sztorinak a Népszabadság megszüntetéséhez.

Szinte egész életében írással, elsősorban újságírással foglalkozott, hat éve megjelent a helytörténeti ihletésű Franzstadti történetek novellagyűjteménye, de szépirodalmi kötetet csak most, nyugdíjasként adott közre először. Miért érezte úgy, hogy ez a megfelelő pillanat regényt írni? Korábban is dédelgetett ilyen terveket, csak nem volt rájuk ideje?

Nehéz válaszolni, hogy ez volt-e a megfelelő pillanat a regényírásra, hiszen a könyvet rövid szünetekkel megszakítva évekig írtam. Késztetést éreztem rá. Persze arra nem gondoltam, hogy éppen egy sorsdöntő parlamenti választást közvetlenül megelőző időszakban fog megjelenni a könyv, ami befolyásolhatja a fogadtatását. Korábban is pislákolt bennem szépirodalmi ambíció, erről árulkodik novelláskötetem. Ám egy napilap szerkesztőségében nagyon sűrű, zaklatott az élet, az ember agya nem tud hirtelen átkapcsolni egy fikciós regény mélyvilágába, majd onnan másnap visszatérni a nyers valóság talajára. Legalábbis az én agyam nem.

Az Újratervezők fiatal újságíró főhőse egy fiktív, autokratikus európai országban tudósító egy napilapnál, ám az újságját felszámolják egy kormánykritikus cikk miatt, majd online hírportálnál próbálkozik, de végül, részben a politikai helyzet miatt felhagy az újságírással. Meglehetősen egyértelműek a párhuzamok a könyv sztorija és a közelmúlt magyarországi történései között, különös tekintettel az ön volt munkahelyének, a Népszabadságnak a sorsára. Miért döntött úgy, hogy „név nélkül”, megváltoztatott körülményekbe és helyszínekbe ágyazva ír erről a korszakról? Így szabadabban szárnyalhatott a fantáziája?

Kérdezhette volna úgy is, netán tartottam-e kínos következményektől, ha „egy az egyben” írok magyarországi viszonyokról, szereplőkről. Nos, nem ez a szempont vezetett. Úgy látom, az európai politikai térben terjedőben vannak az önkényuralom felé hajló magatartások, egyre több politikus használja a populista propagandát. Bár Magyarország jó ideje jeleskedik e téren, ez elmondható a korábbi lengyel PIS-kormányról, a mostani szlovák vezetésről, néhány balkáni rezsimről (keletebbre most nem tekintenék), de ilyen tendencia érzékelhető Ausztriában, Hollandiában, Németországban, Franciaországban és Olaszországban is. Ezért nem akartam pusztán egyetlen országhoz kötni a regény cselekményét, még ha az a szülőhazám is, amelyet a legjobban ismerek. A helyszín és a szereplők homályban hagyásával csupán jelezni szerettem volna, hogy szélesebb érvényű történésekről, folyamatokról van szó, sajnos, immár nemcsak Európában. Néhány példa valóban hajaz a hazai eseményekre, mások olykor groteszk fikciók vagy máshonnan átvett esetek.

Inkább társadalom- és rendszerkritikának szánta a regényét, vagy az újságírók vergődése foglalkoztatta, ami elkerülhetetlen manapság, akár kormánypárti, akár ellenzéki oldalon dolgozik is valaki. Egyébként mit gondol, milyen jövője van a szakmájának a mai Magyarországon?

Elsősorban egy elképzelt politikai tudósító munkahelyi és magánéleti drámája foglalkoztatott, amely mindkét irányban kudarcba fordul. Ez szükségképpen összefügg az ábrázolt társadalom és politikai rendszer problémáival. A szakma jövője természetesen függ a közéleti klíma alakulásától, például attól, hogy a szembenálló erők a szélsőségesen demagóg propaganda eszközeit helyezik előtérbe, vagy egymást a politikai szembenállás ellenére partnernek tekintik és a vitát, az érveket tartják fontosabbnak. De egyéb tényezők is közrejátszanak. Például a szédületesen fejlődő digitális világ, a mesterséges intelligencia térhódítása, amely nagy kihívás elé állítja a független, becsületes és tárgyszerű újságírást.

Van olyasmi a fiktív történetben, amiről úgy érzi, hogy még senki nem mondta el a Népszabadság „beszántása” és a magyar sajtó „bedarálása” kapcsán? Esetleg van egy olyan témafelvetés, amelyen – tanulságképpen – el kellene gondolkodnunk?

A Népszabadság „beszántásának” történetét eddig már több könyv részletezte, amelyek kiváló volt kollégáim tollából születtek. Ehhez én nem akartam és nem is tudtam volna hozzátenni semmit, hiszen amikor ez zajlott, én már nem voltam tagja a szerkesztőségnek és nem is kutattam utólag a történteket. Tanulságképpen annyit mondhatok, hogy

az újságírók fölkészültségén, tehetségén kívül döntő fontosságúak az írott és online médiumok tulajdon- és finanszírozási viszonyai, amelyek stabil vagy instabil hátországot jelentenek a mindennapi munkához.

Erről szó van a regényben.

Az Újrakezdők számos jelenete idézi a napilapos újságírást, a szerkesztőségek sokszor feszült, hajszolt légkörét. Pályájának melyik szakaszából merített ezekhez leginkább ihletet? Melyik szerkesztőség volt ebből a szempontból meghatározó minta az ön számára?

Tizenkét esztendőn át voltam a Magyar Rádióban szerkesztő-riporter, ahol követelmények voltak, de nyugodt, mondhatnám patriarchális légkör uralkodott. A regény számára meghatározó minta az egykori Népszabadság és az online média volt, noha az utóbbiban nem dolgoztam.

És egykori kollégái esetleg ráismerhetnek önmagukra vagy más közös hajdani munkatársukra? Hogyan ügyelt arra, hogy ne sértődhessen meg senki a történet olvasása során?

A történet újságíró szereplői valamennyien fiktív alakok. Téved, aki magára gyanakodna modellként. Nem számítok sértődésekre. A főhős nem az én alteregóm, noha tagadhatatlan, a megformálásában közrejátszottak saját tapasztalataim és némelykor ő – például az uniós küldöttekkel folyó beszélgetésben – a szerző szócsöveként szólal meg. Három-négy politikus figura akár beazonosítható a hazai közéletből, a miniszterelnök mindenképpen.

Mi a jelentősége annak, hogy a regény sztorija a Covid alatt játszódik? Bármilyen nehéz volt is ez az időszak, sokaknak igen távolinak tűnik már manapság, ráadásul a Népszabadságot is jóval előtte zárták be…

Mivel nem politológiai tanulmányt vagy média-szociográfiát írtam, hanem fikciós regényt, mellékes volt, hogy a valóságban mikor dúlt a Covid és mikor számolták föl a főhős szerkesztőségét. A Covid kényszerűségei fokozzák az amúgy is magas rezgésszámú szerkesztőségi feszültséget, de a gyilkos járványnak fontos dramaturgiai szerepe is van a regényben: fertőzésben meghal a miniszterelnök és ez kényszerűen új politikai helyzetet idéz elő. Megnyílik az „újratervezés” lehetősége.

A főhős magánéleti vívódása a regény- és életszerűség miatt kellett a történetbe, vagy ennek is vannak önéletrajzi vonatkozásai?

Itt vissza kell térnem oda, hogy a regény cselekményének fordulatai és karakterei fikciók. Ha a magánéleti dráma nem lenne, regény sem lenne.

Rutinos írónak számít, de mégiscsak ez volt az első regénye. Miben volt más szépirodalmat írni, mint cikkeket? Milyen – esetleg nem várt – nehézségekkel szembesült munka közben? Van-e valami, amit másképp csinálna egy következő regény írásakor?

Az ember cikkíráskor igyekszik egyszerűen, de frappánsan, ahogy mondani szokták, blikkfangosan fogalmazni, hogy az olvasó figyelmét megragadja és néhány percig ott is tartsa. A regény nem állhat frappáns „cikkek” sorozatából, az írónak drámai elemeket, folyamatokat kell kibontania és mindig figyelnie kell az egészre. Ez vagy sikerül, vagy nem. Írás közben több mindent módosítottam a kezdeti elképzelésekhez képest, úgyhogy most már nem változtatnék a szövegen vagy a szerkezeten.

Mennyi idejét vitte el a könyv elkészítése? És eközben kizárólag a fantáziájából és az emlékeiből dolgozott, vagy volt, aminek utána kellett néznie, kutatnia?

Legalább három évbe telt, míg ez a könyv elkészült. Ilyenkor mindig előfordul, hogy valaminek utána kell nézni, de ez nem volt jellemző. Elsősorban a fantáziámra hagyatkoztam.

Pályája során igen sok mindent látott a magyar sajtó (és a politika) működéséből a Magyar Rádiónál és a Népszabadságnál is. Utóbbinál ráadásul olyan időszakban dolgozott, amikor egyebek mellett tanúja lehetett, hogyan lesz az egykori pártlapból demokratikus napilap, a megszüntetés időszakáról nem is beszélve. Miért nem ír memoárt ezekről az évtizedekről? Esetleg a regény után tervez ilyesmit? Vagy más szépirodalmi ambíciói vannak?

Jelenleg nem tervezem, hogy memoárt írok. Bár annak idején én is igyekeztem sokat tenni a Népszabadság független, demokratikus lappá válásáért, a munkatársak által megválasztott képviselő is lettem a lap tulajdonosi testületében, mégsem én vagyok a legtájékozottabb az akkori történésekről. Közeli terveimben legfeljebb novellaírás szerepel, vagy még inkább mesék kitalálása mondjuk a lakásban folyton megjelenő vándorpiszokról, mint különös „háziállatról”. Elvégre nagyapaként hat unokám van.