„Regényként másképpen kellett felépítenem a történetet, mint amikor filmként gondolkodtam rajta”

„Még az ágyam mellett is van egy füzetem, mert ha felébredek, gyakran van mit beleírnom” – meséli Tasnádi György, mennyire ügyel arra, hogy egyetlen gondolata se vesszen el az alkotómunka számára. A Könyv Guru kiadónál most megjelent Riport János vitézzel című történelmi fikció szerzőjével arról is beszélgettünk, hogy miért indult az igazi János vitéz nyomába, honnan ismeri ilyen jól az újságszerkesztőségek belső világát, milyen volt a mesterséges intelligenciával megrajzoltatni a könyv illusztrációit, és lehetne-e oktatási célokra felhasználni az ehhez hasonló időutazós történelmi regényeket.

Honnan jött az ötlet, hogy ilyen szokatlan módon, az időutazás és az oknyomozó újságírás eszközeivel dolgozza fel János vitéz történetét?

De jó lenne, ha rögtön az első kérdésre határozott választ tudnék adni, ám az a helyzet, hogy sejtésem sincsen. Majd egy lélekbúvár belémkotorász, hogy mi vezetett ehhez a döntéshez. Talán a sci-fi műfaja iránti rajongásom? Talán az, hogy magam is szívesen álmodozom az időutazásról? Esetleg valamilyen gyors logikai döntés futott le bennem, hogy ez jól hidalja át a különféle történelmi időszakokat? Ki tudja. Még az is lehet, hogy ezek mind együtt eredményezték a szokatlan történetfeldolgozást.

És az ötlet megszületése után mennyi munkába telt, míg kialakult a sztori váza, hiszen egy ilyen több síkon játszódó történetnél nagyon sok mindenre kell figyelemmel lenni – a cselekmény koherenciáján túl a történelmi és irodalmi hűségre is…

A szakmai életem úgy hozta, hogy alaposan megismerhettem Ráckeve múltját, és benne legizgalmasabbnak az igazi János vitéz, Horváth N. János huszárkapitány történetét találtam. Jártam a lakóházában, voltam a sírjánál, alaposan áttanulmányoztam az Árpád Múzeum rá vonatkozó kiállítását, élvezettel nézegettem azt a vízimalmot, amelynek elődjén az igazi Iluska, Piringer Júlia dolgozott. Ráckeve polgármestere pedig korábban a város helytörténésze volt, és tőle megkaptam a János vitéz „civilben” című kutatási beszámolót. Egészen megdöbbentett, hogy ilyen sokat tudhatunk a kapitány életéről, és hogy az valóban jól passzol Petőfi mesekölteményének első feléhez. A dolog azonban itt váratlan fordulatot vett. Összefutottam egy régen látott ismerősömmel, Paczolay Béla rendezővel. Gyorsan elregéltük egymásnak az életünk eseményeit. Őt nagyon érdekelte az igazi János vitéz története. Végül úgy belelkesedett, hogy javasolta, csináljunk egy áldokumentumfilmet. Ezen meg én lelkesedtem be, így hamar kiderült, hogy egy rugóra jár az agyunk. Még azon a hétvégén megírtam a film treatmentjét, amit Béla hasznos anyagnak talált. Ezt érlelgettem még kb. két hétig, amire olyan állapotba került, hogy Béla nekiállt szervezni a továbbiakat. Forgatókönyvírót hozott, kerített gyártócéget is. A közös munkánk eredményeként egyértelműen kiderült, hogy mennyi összeget kellene a filmhez összelapátolni. Nos, itt megakadtunk, mert jöttek a gazdasági megszorítások. Remélem, a jövőben ismét belelendülhetünk ebbe a munkába. A film zárójelbe került, de ott volt a kezemben egy bővített filmszinopszis, amire úgy tekintettem, hogy az könyvtervnek tökéletes. Ráadásul, ha ezt megírom regénynek, és sikerül kiadni, az segítheti a film megvalósulását is. Nekiláttam hát. Nos, ez az elhatározás komoly fejlődést eredményezett. Újragondoltam a történet szerkezetét, sokat fejlesztettem rajta. Rengeteget kellett hozzá tanulnom, és az is érdekes volt, hogy regényként másképpen kellett felépítenem a történetet, mint amikor filmként gondolkodtam rajta.

A történet tele van kulturális, történelmi jellegű utalásokkal, információkkal. Milyen jellegű kutatásokat kellett végeznie, hogy hiteles, korhű legyen a történet? És melyik volt hosszabb: az előzetes felkészülés, anyaggyűjtés vagy a szöveg megírása?

Ezt a regényt a lelkesedés szülte. Egyszerűen élveztem írni a történetet. Szerencsére az első kézirati változathoz volt annyi műveltségem, hogy abból összeálljon egy regény, amit túl kevésnek találtam. Ekkor kezdődött az igazi kutatómunka. Mindent felülvizsgáltam, ami által új ismereteim keletkeztek, amelyek újabb gondolatokat generáltak. Ezek után vált olyanná a regény, hogy el mertem küldeni néhány kiadónak. Örömömre mindegyikük kiadta volna, kivéve az Ad Librum Kiadót, akik óvatosabbak voltak. Tőlük kaptam egy nagyon alapos elemzést, és néhány további kutatási javaslatot. Ez hatalmasat lendített a regényen, ezért választottam őket a kötet kiadására. A szakmai bírálat fejlődést kényszerített ki belőlem, így a kézirat elnyerte a végső formáját. Az újabb kutatások, a fejezetek összehangolása, a felvetett gondolatok következetes végigvitele, a rossz vagy felesleges részek szelekciója jó és nagy munka volt. A kiadó javaslatait követően egy esztendő is kifogyott a naptárból, mire eljutottam a kézirat lezárásához. A nyelvezetről kell még szólnom, amit nagy csapdának éreztem. Szakmáim szerint mérnök is és iparművész is vagyok, ami sokat segít az alkotói munka értésében, és könnyebbé teszi a műfajváltást. A régies nyelvezet azonban nem könnyű, ahhoz vagy bölcsészeti szintű műveltség kell vagy külön tanulni kell a jellegzetességeit. Ebbe nem mertem belefogni. Úgy véltem, becsületesebb minden idősíkban a mai nyelvezetnek megfelelően beszéltetni a szereplőket. Ennek ellenére sikerült becsempésznem olyan szófordulatokat, amelyeket egykori emlékiratok, naplók inspiráltak. Ezek így hitelesnek tekinthetők, és segítik a korszak hangulatának átélését. Összességében a kutatás jóval hosszabb munka volt, mint a szöveg megírása, bár a két tevékenységem átfedte egymást.

A kötet végén néhány szereplőről elmondja a történeti tényeket. El szabad árulni, hogy a regény sok ténye és állítása közül mennyi a valóban történelmileg igazolható esemény/tény, és mennyi a fantázia műve?

Van egy bővebb kézirati változat is, amelyben rengeteg végjegyzet tárja fel a fikció és a valóság pontos viszonyait. Ez még apró betűkkel szedve is hatvan oldallal növelte volna meg a kötet terjedelmét. A Kiadóval úgy döntöttünk, hogy ezt most kihagyjuk a könyvből. Abban reménykedem, hogy ha lesz mód ismét kiadni a regényt, akkor már a végjegyzetek is megjelenhetnek. A művelődni vágyók számára ez fontos lehet. Természetesen igyekeztem úgy írni, hogy a tényközlések elkülönülhessenek a fantáziám termékeitől. Az ismert tényeket leginkább Ács Károly közli, hiszen ő személyesen is ismerte a huszárkapitányt és szerepe szerint is ő a hős hírnöke. Ami körülötte zajlik az teszi egésszé a regényes történetet. A történeti tények közlésére találtam ki azokat az epizódszereplőket is, akik a jelenkor idősíkjában szólalnak meg mint afféle szakértők.

Hogyan születtek meg a regény kulcsfigurái, Dóra, a rámenős újságírónő és Andor, az erőszakos és cinikus főszerkesztő? Volt valamilyen „előképük”, esetleg személyes újságírói, szerkesztői tapasztalata inspirálta?

Szerencsésen gazdag életem lehetett, sokféle élménnyel, tapasztalattal. Ez nyilván meglátszik a regény hősein is, bár egyikük sem hasonlít egyetlen általam ismert konkrét személyre sem. Önálló karaktereket igyekeztem teremteni, remélem sikerült. Valaha vezettem a Délmagyarország és a Délvilág című regionális napilapok „Lakás – építészet” című rovatát, havi mellékletét. Ezen keresztül beleláttam a szerkesztőségek világába. Szerencsére azok nem voltak olyan sajátosan egyneműek, mint amilyennek a regényemben leírt bulvárlap látszik. Az általam ábrázolt szerkesztőségi értékrend egy karikatúra a bulvár világáról, bár attól tartok, nem lőttem nagyon mellé. Mindenesetre jó ellenpont, amihez képest a főszereplő, Dóra szeretne emberibb és értékesebb lenni.

Minek szánja a Riport János vitézzel történetét: vicces történelmi mesének, vagy akár az iskolákban is használható, a tananyagot könnyedén és élményszerűen feldolgozó álfikciónak (vagy valami másnak)? És hogy látja: ilyen jellegű történetekkel lehetne a diákok számára élvezetessé tenni az oktatást?

Örömömre sokan emelik ki a szöveg humorát, könnyű olvashatóságát. Kifejezetten viccelődni azonban semmiképpen sem akartam, sokkal inkább éltem a helyzetkomikum adta lehetőségekkel. Úgy vélem, egy ilyen regény segít feldolgozni az iskolai tananyagot, hiszen kritikus gondolkodásra is nevel. Biztos vagyok abban, hogy aki a regényem alapján elgondolkodik például János vitéz és a haramiák konfliktusán, az utána értőbben tudja Petőfi szövegét is olvasni. Könnyebben megérti az íróegyéniségek vagy a korszakok közötti különbségeket is. Egyértelműen úgy látom, hogy ilyen jellegű történetekkel nemcsak a diákok számára lehet élvezetesebbé tenni az olvasást, hanem a felnőtteknek is sok új élményt és tudást lehet nyújtani. Úgy hiszem, ezt a regényt akár a szépkorúak is szerethetik.

Mi az a legfontosabb üzenet, amit át szeretett volna adni a Riporton keresztül? Mit tanulhatnak az olvasók a jól ismert történet újszerű feldolgozásából?

Azt, hogy le lehet győzni a gyengeségeinket. Három idősíkban zajlik a történet, amelyeket Dóra, a riporternő időutazásai kötnek össze. Mindhárom idősík főszereplője átesik ezen a jellemfejlődésen. A regény és a jelenkor főszereplője Dóra. Ő szenved a túlzottan domináns főnökétől, és a bulvárkultúra leegyszerűsítő gyarlóságaitól, ám ahhoz gyenge, hogy ezekkel megküzdjön. Őrlődik a konfliktusoktól. Végül megtalálja a saját erejét és kétlábra áll. A középső idősíkban Petőfi az, aki sodródik. Ő egy komplexusokkal súlyosan terhelt, érzelemvezérelt, de kivételesen tehetséges ember. Éppen abban az életszakaszában látjuk őt, amikor eldől, kiféle, miféle ember lesz belőle. Közismert munkássága révén tudjuk, ő is legyőzte a gyengeségeit. A címszereplő a legrégebbi idősíkban küzd meg a démonjaival. Ő a gyerekkorából hozza a bizonyítási kényszereit. Amikor képes megvallani, hogy végre megbékélhet, akkor éri a legsúlyosabb érzelmi csapás. A regény végére kiderül, miként sikerül ezen úrrá lennie.

Tudatosan vagy ösztönösen rakta tele humoros fordulatokkal, poénos kiszólásokkal a Riportot? Miért érzi úgy, hogy egy ilyen alapfelállású történet kívánja a könnyed hangvételt? És melyik poénjára (vagy poénjaira) a legbüszkébb?

Teljesen ösztönösen élek a derű lehetőségeivel. Feltételezem, ez a magam alapkarakteréből fakad. Így gondolkodom, így érzek. Ez egy jelenkori történet, amelynek az a sajátossága, hogy a múltat kutatja két újságíró (Dóra és a főnöke, Andor). A regény ebből a szemszögből érdekes. Miként látjuk a múltunkat, hogyan fogjuk fel annak eseményeit, és mit kezdünk vele most? Biztosan feltűnt az is, hogy a kedélyes vagy praktikus hangvétel mellett vannak más érzelmű szövegrészek is. Remélem, ahol a helyzet megható vagy magasztos, ott a szöveg hangulata is segíti ezek átélését. Melyik poénomra vagyok a legbüszkébb? A büszkeség szóval ez esetben nehezen barátkozom. Pontosabban tudok szólni arról, hogy melyik poén szórakoztatott leginkább engem. A 19. fejezetben van egy kicsit túlírt rész, ami kilóg a regény szerkezetéből. Egyetlen mellékszereplővel sem foglalkoztam annyit, mint a vatikáni írnok figurájával. Ennek ellenére nem fékeztem magamat. Most is elégedetten dörzsölöm a kezeimet, aminek hátterében az építészmérnöki engedélyezési eljárások bürokratikus pokla áll. Építész létemnek ezt a részét mélységesen utáltam. Kicsit terápiás pillanat volt számomra, hogy végre vitriolba márthattam a klaviatúrámat, és kéjelgő részletességgel gúnyolódhattam egy érdemtelenül hatalmaskodó bürokratán. Azt hiszem, jól sikerült.

Az illusztrációkat a mesterséges intelligencia segítségével készítette. Miért gondolta, hogy kipróbálja ezt a lehetőséget? És milyen tapasztalatai voltak az MI-vel? Mely utasításokkal sikerült a legjobb eredményt elérnie? Angolul vagy magyarul adott neki utasításokat?

Szeretem kipróbálni az újdonságokat, naná, hogy megcsiklandoztam a mesterséges intelligenciát. Eleinte angolul írtam be az utasításokat, de a mechanizmus meglepően jól ért magyarul is, így később már nem erőltettem az angolt. Bármilyen fantasztikusak is az MI által generált képek, ez még nagyon kezdetleges technológia. Lehetetlen egy-egy karaktert következetesen megjeleníteni több különböző jelenetben. A kidolgozottság szintje is változó. Egy-egy illusztráció mögött akár 16-24 generált kép is született, mire azt mondtam, hogy jó, ezek között már ott van egy olyan kép, ami elfogadható. Ez után következett a retusálás. Még a végén megkeresem az Ad Librum Kiadót, hogy csináljunk egy kis rejtvényfüzetet, amelyben egymás mellé tesszük az eredeti és a retusált képeket. „Találd meg a különbségeket!” Harminc képpárral tudok szolgálni a rejtvényfejtőknek, csak János vitéz témakörben.

Többeknek köszönetet mond a kötet elején, szakembereknek, helytörténésznek, újságírónak, filmrendezőnek, nyelvi lektornak, akik segítették a munkáját. Milyen jellegű támogatást kapott tőlük, és mi az, amiről azt gondolja, hogy e segítség nélkül nem (vagy nem így) valósult volna meg?

Paczolay Béla filmrendezőnek nagyon praktikus tanácsai voltak. Például, amikor az időutazás miatt az időgép létrehozásával bíbelődtem, ő azt mondta rusztikus eleganciával, hogy hagyjam a fenébe az egészet, nem lesz rá pénz. „Csinálj valami mobiltelefonos dolgot!” Hú, de boldogan húztam ki a bonyolult mechanizmust! A mobilos megoldás részletei már rajtam múltak. Vereckei Zoltán egyértelműen kulcsfigura a regény megszületésében. Nem elhanyagolandó szempont, hogy ő is volt újságíró, sőt szerkesztő, de az ő helytörténészi szerepe most fontosabb. Hiába voltak kezemben a kutatási beszámolók, a feltárt levéltári és egyéb dokumentumok másolatai, azok értelmezése külön gyakorlatot kíván. Az ő szakértelme és bölcsessége sokat segített. Patócs Júlia szintén újságíró, egy városi lap főszerkesztője és díjnyertes novellista. Az ő kitűnő éleslátására nagy szükségem volt. Külön jegyzeteket készítettem, hogy ha elindítottam egy témát, megemlítettem egy tárgyat, vagy elhangzott egy ígéret a kéziratban, akkor azt hol kell folytatnom vagy lezárnom. Azt hittem, nagyon precíz és körültekintő munkát végeztem. Nos, ő felfedezett még jó pár ilyen félbemaradt „ügyet” és logikai ellentmondást. Jakab Géza zenetörténész és nyelvi lektor a szigorúságával hatott. Bárcsak mondhatnám, hogy nem idegesített néha, de ő vérprofi, így aztán volt min vitatkoznunk bőven. Végül be kellett látnom, hogy neki van igaza. Hihetetlen, hogy mennyi javítanivaló van egy kéziratban.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a munka során, és hogyan lendült át rajta?

A helyesírás az én mumusom. A mesélőkedvem könnyen teremt szöveget, ám ahogyan az nyelvtani szempontból kinéz, jó volna eltitkolni. Az egyszeri olvasó talán nem is gondol bele, hogy milyen sokszor kell újra és újra átolvasni az egész regényt, elemző aprólékossággal. Számomra katasztrófa, hogy amikor tucatnyi alkalommal rágom át magamat a szövegen, mindig találok benne olyan hibákat, amitől feljajdulok. Hogy miként lendültem át rajta? Mint egy reumás kukac, magamat vonszolva, léc alatt préselődve, bosszankodva.

Belsőépítészként, bútortervezőként kezdett írni. Miért érezte úgy, hogy fontos az életében az írás, és hogy fordult a rövidebb műfajok felől a regény felé?

Úgy harminc évvel ezelőtt szakmai okok miatt kezdtem publikálni. Fesztiválszervezőként, egyetemi oktatóként, intézetvezetői szerepemből fakadóan viszonylag gyakran kellett írnom. Hamar belelendültem. Húsz évvel ezelőtt a gyerekeim számára kezdtem leírni az életem élményei közül azokat, amelyek valamiért kedvesek, csattanósak vagy tanulságosak. Rengeteg ilyen írásom született. Ekkor kezdtem el élvezni a történetmesélést. Az egyetemi, illetve felnőttképzési előadói munkám révén eljutottam a szakkönyvírásig. Ez már olyan kihívás volt, ami miatt elmentem a Magyar Íróképzőbe, hogy szakmává érleljem az írói tevékenységemet. Közben már novellákat is írtam. Egyszer csak megérett a helyzet a regényre, ahogyan arról fentebb már szóltam. A Riport János vitézzel kb. kétszáz oldal, ami még a kisregény műfajába tartozik. Már írom a nagy regényemet, az A hegy törvénye címűt, ami várhatóan hatszáz oldal lesz. Ez legalább akkora léptékváltás, mint amekkora egy novellához képest a kisregény. Ezzel is meg fogok birkózni, mert a mondandóm oly’ sokrétű és összetett, hogy szükség van ekkora terjedelemre. Hogy miért éreztem az írás fontosságát? Ez ismét olyan kérdés, amire nem adhatok egzakt választ. Leginkább azért, mert szeretem csinálni, élvezem a kutatást, annak összegzését, a véleményalkotást, a gondolatközlést, a történet felépítését, az alkotásban rejlő játékot. Jó másfél évtizede szokásommá vált, hogy mindig viszek magammal egy tenyérnyi jegyzettömböt. Úton, útfélen eszembe jutnak gondolatok, történetek, amelyeket azonnal feljegyzek. Még az ágyam mellett is van egy füzetem, mert ha felébredek, gyakran van mit beleírnom.

A regény vége elővételezi a folytatást. Komolyan gondolta? El is kezdte talán már írni a Ludas Matyi feldolgozását? Ha igen, mikorra várható?

Úgy döntöttem, megírok legalább öt kisregényt azokról a valós magyar hősökről, akikből irodalmi alak lett. Van téma bőven. Gazdag történelmünk révén bőséggel válogathatok a kitűnő hősök közül. A Riport Ludas Matyival lesz a második kötet, amely egyben kicsit kakukktojás is, hiszen ő csak egy mesealak. Fazekas Mihály azonban az igazi János vitéz tényleges kortársa, sőt, sorstársa is volt, ami már sejteti, hogy nem véletlenül választottam őt a folytatáshoz. A történetet Debrecen vidékére helyeztem, aminek kutatása sok izgalmas ismerettel ajándékoz meg. A kézirat fele már készen van. A harmadik kötet a Riport Háry Jánossal lesz, amelynek egyes fejezetei már szinte készek, de még sok kutatás vár rám, hogy folytatni tudjam. Különösen izgat az a feltételezés, hogy az igazi Háry János valójában Tóth Ferenc báró lehetett, aki franci kém volt. Gyermekkoromban nagyon szerettem Münchhausen báró történeteit. Ő is felbukkan a regényemben. A negyedik kötet a Riport Hanyi Istókkal lesz, amely a Hanságba és az Esterházy birtokok világába visz. Ebből a regényből megtudhatja a nagyérdemű, hogy miként égett le Haydn csodás operaháza, és hogy ehhez milyen mesés köze volt Hanyi Istóknak. Tudnivaló, hogy az Esterházy Opera újjáépítése nekem régi szakmai szívügyem, amiről most regényes körülmények között is szólhatok. Az ötödik kötet címszereplőjét még nem döntöttem el, de leginkább Rózsa Sándor az, akiről írni szeretnék, főleg, mert szegedi születésű vagyok. A kutatási anyag már ott pihen a számítógépemben, ami ugyancsak bőséges. Hogy miért pont öt kötet? Miért nem hét vagy kilenc? Nos, ez a visszatérő szereplők, Dóra és Andor kapcsolata miatt van. Ettől a pillanattól kezdve nyilvános titok, hogy ők nem közömbösek egymás számára. Továbbra is Dóra fog a múltba ugrani, hogy felkutassa jeles eleink történetét, és Andor, a főszerkesztő, igyekszik domináns szerepben maradni. Az ő személyes kapcsolatuk fogja össze a köteteket. A kedves olvasó pedig sejtheti, hogy itt a kalandos szerelemnek füstös tüze fűti a romantikát. Ezt az érzelmi fejlődést pedig jelenleg öt kötet számára vázoltam fel, addig tudom, hogy mi fog velük történni.

Ha ügyes leszek, akkor évente egy-egy újabb kötetet tudok letenni a kiadó asztalára. Tessék nekem drukkolni!