Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 1. fejezet
Ez a szatirikus krimi észbontó szituációkba kergeti hőseit, és zseniálisan tárja fel Csontváry titkait. Kiderül, hogy a festő pécsi kiállítását olyanok is látogatják, akik nemcsak a művészetében szeretnének gyönyörködni. Sötét céljaik megvalósítása érdekében nem riadnak vissza a képhamisítástól, az emberrablástól, valamint a gyilkosságtól sem. Ahogy a botcsinálta magánnyomozó egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügybe, úgy válik nyilvánvalóvá számára, hogy nem csupán néhány vagyont érő festmény tulajdonjoga a tét. Mindezek tetejébe még maga a mester is tiszteletét teszi a helyszínen, segítve saját kódja megfejtését.
Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától című könyvének első fejezete következik.
1. fejezet
Az égszínkék festék halvány foltként terül el a piros háztetők felett. A felkelő nap sugarai ébresztik a szendergő várost, s a fények szinte bekopogtatnak az ablakokon. Néhány árnyék vetül még a falakra, melyeket biztos kézzel hint az épületek oldalára az átszellemült mester. Újabb színek születnek a palettán, s most a fák kapnak üde, zöld koronát. Látszik, hogy a tavasz ihleti az alkotót, hiszen néhány virág is szirmot bont az ágakon. Az ecset virtuóz módon suhan egy-egy nagyobb motívum megszületésekor, s alig-alig mozdul, amikor a finom részletek vannak soron. Az utcák és a park lassan benépesül, emberek és állatok kerülnek a képre, ahogyan sorra pingálja őket életre a festő.
‒ Mit szólsz hozzá, Szultán? – kérdezte Tomi a fotelben lustálkodó nagy, fekete macskától. – Téged is idefestettelek, hiszen tudod, minden képemen rajta vagy. Te vagy a védjegyem.
Szultán lustán nyújtózott egyet, de azért a rend kedvéért a vászonra pillantott. Amióta egy őszi este kis gazdájához csapódott az iskola előtt, igyekezett kedvébe járni a jótevőjének. Elismerően nyávintott egyet az újabb alkotás szépségét nyugtázva, majd dorombolva a kisfiú lábához dörgölődött.
‒ Kész a vacsora! – szólt be a gyerekszobába Tamás, aki már csukta is be az ajtót, de egy századmásodperc múlva ismét bedugta a fejét a nyíláson, hogy szemügyre vegye a fia művét. – Ezt egy fényképről másoltad? – kérdezte hitetlenkedve.
‒ Nem, ez a keresztanyáék utcája vasárnap reggel, a harmadik emeletről nézve – válaszolta Tomi, és a kilencévesek önérzetétől hajtva, egy mozdulattal letakarta a vásznat az állványon lévő lepedődarabbal.
A srác igazi művészlélek, érzékeny, magának való, elmélkedő. Szőkésbarna haját hiába nyírja rendszeresen rövidre az édesanyja, a rendezettség látszatát nem sikerült még elérnie. Mintha minden hajszál a mellette lévővel ellenkező irányba nőtt volna, csak azért, hogy már messziről látni lehessen, nem mindennapi lurkó hordja a kobakján. Általában a ruha is csak lógott rajta. Kedvenc festőköpenyét mindig szertartásos mozdulatokkal vette fel, amikor nekifogott a munkának. Különös, hogy sehol máshol nem lehetett találni festékpöttyöket, csak a becses ruhadarabon, amit azonban lehetetlenség volt tökéletesen kitisztítani, a ráfröccsent színek kitartóan ragaszkodtak ottlétükhöz. Az eredetileg szürke köpenyt a szomszéd nénitől kapta, akinek néhai férje viselte egykor, de már ő is használtan vette egy festő örököseitől. Legalábbis ez a legenda járta róla.
Tomi, miután levetette a munkaruháját, Szultánt felkapva indult a konyhába, és nem is nézett az apjára. A macska rongybabaként lógott a fiú kezében, de közben haragos pillantást vetett a tapintatlan családfő felé. Ha tehetné, móresre tanítaná ezt az érzéketlen frátert, de megfogadta, hogy ennyire direkt módon nem avatkozik bele új családja életébe. Különben is, nem mindenki fogadta egyértelmű lelkesedéssel a jöttét. A legkevesebb probléma egyébként Tamással volt, aki csendes belenyugvással vette tudomásul, hogy újabb teher nehezedik a vállára a termetes kandúr érkezésével. Nem elég, hogy a kisebbik fia, akivel ő van gyesen, teljesen leamortizálja az idegeit, még egy kóbor állatról is neki kell gondoskodnia.
A kisebbik fiú, az örökmozgó Máté kezdetben tartott az új jövevénytől, de később annyira felbátorodott, hogy a szerencsétlen állatot ki kellett menekíteni a szadista csöppség karmai közül. Szultán azonban a fül-, farok- és bajuszhúzgálást is jobban viselte, mint a család egyetlen női tagjának, Angélának bármelyik szavát.
‒ Juj, egy fekete macska! Elviszi a szerencsénket. Hogy kerül ez ide? – alapozta meg a felé áradó masszív ellenszenvet a gyerekek anyja, amikor az első este ezekkel a mondatokkal üdvözölte az asztal alatt békésen falatozó macskát.
Csak annak reményében engedélyezte a „rusnya dög” beköltözését a lakásba, hogy a depresszióra hajlamos Tomi esetleg jobb kedvre derül tőle.
‒ Legalább lesz kihez beszélnie, hogyha már barátai nincsenek. – igyekezett csitítani saját viszolygását a fiatalasszony.
Angéla az első napokban – erőt véve idegenkedésén –, próbálta magához édesgetni Szultánt, de ő határozottan a tudtára adta, hogy nem szereti, ha gügyörésznek hozzá. Már attól is felállt a szőr a hátán, ha a megszokottnál magasabb hanghordozású nő megszólalt a közelében, a gondolattól pedig, hogy akár hozzá is érhet, kifejezetten irtózott. Különben is, olyan szag áradt belőle a fodrászatban használt különféle vegyszerek, samponok, hajfestékek miatt, hogy minden becsületes macska nyivákolva menekült volna előle. Szultán ezt nem tehette meg, így néhány erőteljes fújással és a karmolás ígéretével próbálta magától távol tartani a tolakodó perszónát.
Természetesen, ha bosszantásról volt szó, Szultánnak sem kellett a szomszédba mennie tanácsért. Mindig igyekezett a mosakodásait Angéla kedvenc ruhadarabjain ülve elvégezni, s reggelente – csakis a bizakodó hangulat megteremtése végett – nem volt rest néhányszor átszaladni a fodrászszalonba dolgozni induló nő előtt. Nem tudni, ezzel szerencsét vagy szerencsétlenséget hozott-e aznapra a munkába igyekvőre, ő mindenesetre jól szórakozott a babonás asszony mérgelődésén.
* * *
Még a szeme sem áll jól ennek a macskának – gondolta Tamás, amint a rá hunyorgó Szultán után nézett. Amint a sértődött gyerek elhaladt mellette, ő a szobába lépett. Két kézzel hajtotta fel a lepedőt a képről, és elgondolkodva szemlélte a félkész művet. – Hm, elképesztő – dörmögte magában –, napról napra egyre profibb ez a gyerek.
Tamás képes a legtermészetesebb dolgokon is csodálkozni, s a hihetetlen történeteken könnyedén átlépni. Nem véletlenül tanult pszichológiát, igyekezett ugyanis önnön érthetetlenségét megérteni. Talán ez a magyarázata annak is, hogy harmincöt éves korára még mindig nem tudja, milyen elfoglaltságot kellene karrierré fejlesztenie. Mivel a felesége dolgozik, a kisebbik fiával ő van otthon, s egyre fásultabbnak érzi magát. Már a város valamennyi játszóterét végigjárták, és fura módon, egyik helyen sem sikerült olyan beszélgetésbe bonyolódni az ott unatkozó szülőkkel, amelyik intellektuálisan izgalmas lett volna a számára. Általában az ebédek és vacsorák elkészítésének módjai, az olcsó gyerekruhák beszerzési helyei, a védőoltások és a bilire szoktatás voltak napirenden.
Legutóbb az jelentett némi kalandot az életében, amikor a nagyobbik fia iskolájában, a farsangi bálon vállalt felügyeletet. Mackós alkata miatt esett rá a szülői munkaközösség elnökének a választása, de szelíd ember lévén a rendet nem igazán tudta fenntartani. Meggyőzéssel próbált gátat szabni az alsósok dohányzásának, de mégis akkor volt a leghasznosabb, amikor négy égő szemetest oltott el az iskola különféle helyiségeiben. Főként a legkisebbekben.
A konyhában Angéla már az etetőszékbe ültette Mátét, és az orrát felhúzva nézett a Szultánnal a kezében megérkező Tomira. A harmincas éveinek elején járó, karcsú, jól ápolt, rikítóan vörös nő nehezen viselte el maga körül a sunyi kandúrt. Nem illett ahhoz az életstílushoz, amit önmagának elképzelt. Sikerült elérnie, hogy a két szülés után is ideális az alkata, a második gyerek gondozását lepasszolhatta a férjének, a munkahelyén megbecsülik, egyre elegánsabb asszonyok frizuráit készítheti el, s számtalan érdekes pletykát hallhat és terjeszthet egész nap. Energikus, életvidám, bár néha kissé anyagias. Igyekezett az otthonát és a családját is az általa megálmodott ideákhoz közelíteni. A szobákat a feng shui alapján rendezte be, a férje ruhatárát módszeresen felújítva próbálta elkerülni, hogy párja topisan mutatkozzék, s a gyerekek rendre nevelésére is különös hangsúlyt fordított. Ezért is idegesítette folyamatosan, hogy Tomi ruhája és haja nem tekintette a szimmetriát elsődleges kötelességének, Máté még mindig nem beszélt, hanem csak mutogatott, s hogy egy alattomos szőrgombolyag gyakran a díszpárnáin szunyókált. A felelőtlen kandúrt hirtelen felindulásból már kétszer is áthajította az erkélyen. Szerencsére a földszinten laknak, így a szó szerint talpra esett állat gond nélkül megúszta a terrort. Cserébe hangosan nyávogott, és kitartóan kaparászta az erkélyajtót, ezért a csendháborítás elkerülése érdekében ismét bebocsátást nyert a lakásba. Angéla persze színleg dühöngött egy kicsit, hogy megint kizárta valaki a macskát. Nem akarta bevallani a szívtelenségét, és azt sem, hogy ismét a macsek győzedelmeskedett felette.
‒ Dobd le azt az izét, és mosd meg a kezed! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon a fiára.
‒ Nem izé, hanem Szultán, és anélkül is megmostam volna a kezemet, hogy szólsz – kommentálta mégis a helyzetet Tomi, és lágyan letette a barátját a földre, majd a fürdőszoba felé vette az irányt. Szultán a nő lábai közelében telepedett le, s vad vakarózásba kezdett, közben a hozzáértők számára észrevehetetlen módon vigyorgott a bajsza alatt.
‒ Fújj! Vidd a bolháidat az erkélyre! – lépett távolabb Angéla a már a hátsóját jóízűen nyalogató macskától. – Á, nézni sem bírom! Gusztustalan sátánfajzat! – becsmérelte tovább a kandúrt, és hátat fordított neki.
‒ Ezt láttad már? – bukkant fel Tamás a konyhaajtóban, és mutatta meg feleségének a fiuk legújabb művét.
‒ Még nem, de egész jó – ámult Angéla. – Legalább a kézügyességét tőlem örökölte. Szerinted, lehetne ezzel pénzt keresni?
‒ Remélem, nem akarod kiküldeni az utcára, hogy portrékat rajzoljon! – háborodott fel látszólag Tamás, de a képet vizsgálgatva eljátszott a gondolattal. Lelki szemeivel már látta is, amint a gazdag turisták tolonganak a főtéren, hogy modellt ülhessenek a kis zseninek. Tomi bravúros ügyességgel festi egymás után az arcképeket, a körülötte állók nem győznek csodálkozni a tehetségén és a gyorsaságán. Az elégedett kuncsaftok a pénzt egy nagy dobozba dobálják, amit a nap végén alig lehet felemelni, olyan nehéz. „Sebaj, majd hívok taxit, belefér” – villant át Tamás agyán, de gyorsan elhessegette magától a nyerészkedő terveket. – Szerintem kezdetben nekünk kellene inkább fizetnünk azért, hogy valakitől magánórákat vegyen – erőltetett magára tárgyilagosságot a felelősségteljes apa.
‒ No, persze, neked hamarosan lejár a gyes, és nincs még kilátásban sem, hogy valahol munkát kapj. Szerintem nyáron egészen sok pénzt lehetne ezzel kihúzni az ostoba kirándulók zsebéből. Különben is, Juliska nénivel rengeteget rajzolnak. Tudod, ő a nyugdíj előtt rajztanár volt – hadarta Angéla, miközben némi rántottát próbált a kis Mátéba erőltetni, aki egyre kétségbeesetten rázta a fejét. – Sajnálom, fiam – mondta, miközben egyáltalán nem sajnálta –, de apád csak ezt tud főzni, meg kell enned.
Máté az a típus, akit nem érdekelnek a kifogások, és a rábeszélésnek sem engedett még soha az elmúlt két és fél évben, vagyis eddigi élete során. Néha már úgy tűnt, behódol a szülői szónak, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Vagyis a beleerőltetett néhány korty gyógyteát a fejét hátraszegve, szökőkútszerűen spriccelte a magasba, az asztalra visszakönyörgött kristálypoharat egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis lesöpörte a konyhakőre, és becsukta végre a hűtőgép ajtaját, de előtte bekényszerítette az alsó polcra a macskát.
‒ Hagyd, majd én megetetem, csak visszaviszem a képet – dörmögte Tamás egykedvűen, és néhány pillanatra eltűnt a gyerekek szobájában. Közben Tomi szó nélkül leült a helyére, és komótosan enni kezdett. Angéla szintén hozzáfogott a vacsorához, és Szultán is élvezettel szórta szét a földön a tányérjában rá váró maradékot. Máté mindkét kezében kanállal, nyakában élőkével várta, hogy a sorsa beteljesedjen, vagyis az apja megetesse.
‒ Nem tehetek róla, hogy ennyit ér a pszichológusi diploma – folytatta az előbbi beszélgetést Tamás, miután ő is az asztal mellé ült. – Az egyetemről azért jöttem el, mert leépítések voltak, tudod jól. Máshová pedig csak ismeretség útján lehet bekerülni, de nekem nincsen protekcióm. Két és fél éve itthon vagyok, teljesen kiestem a szakma vérkeringéséből. Már, ha van egyáltalán ilyen – mélázott el Tamás az előbbi képzavaron. – Engem is bánt, hogy nem tudom, mihez kezdjek. Legszívesebben magánpraxist indítanék, de ehhez sok pénz vagy egy különleges, nagy ötlet kellene – gondolkodott hangosan. – Ez nagyon finom, nézd, mindenki eszik! – biztatgatta mindeközben Mátét. – Juliska néniről meg annyit, hogy ma nem volt itthon, amikor Tomi hazajött az iskolából. A gyerek fél órát ült a lépcsőházban, mire mi hazaértünk a kicsivel a játszóházból – váltott témát Tamás. – Látod, hogy esznek – szólt ismét Máténak a buzdítás –, Tominak is nagyon ízlik, Anyának is, Szultánnak is.
Az említett jószág a neve hallatán felkapta a fejét, egy másodpercre abbahagyta a rántotta darabok konyhaszekrény alá való betuszkolását, de csak azért, hogy baleknak járó tekintettel jutalmazza a családfőt.
‒ Juliska néni már tegnap sem volt itthon – jegyezte meg két falat között Tomi.
‒ Nem is mondtad – lepődött meg Angéla. – Akkor kivel készítetted el a házi feladatodat?
‒ Egyedül is megy, nem kell mindig segítség – válaszolta kurtán Tomi.
‒ Én tegnap reggel még láttam munkába indulni – emlékezett vissza Angéla. – Egészen vidámnak tűnt. Nem kellene megnézni a lakásában, hátha valami baja esett, vagy esetleg a kórházakba is telefonálni lehetne.
‒ Rémeket látsz, lehet, hogy csak meglátogatja valamelyik rokonát – próbált egyszerű magyarázatot találni Tamás, vagy legalábbis olyat, amelyik miatt nem kell kényelmetlen telefonhívásokat lebonyolítani értetlen kórházi alkalmazottakkal.
‒ Tudod, hogy azért van nálunk a pótkulcsa, mert amikor tavaly a gyógyfürdőbe utazott, én locsoltam a növényeit. Biztosan szólt volna, ha több napra elmegy, és igazából nem tudok róla, hogy lennének hozzátartozói – érvelt tovább Angéla.
‒ Jól érzem, hogy te abban bízol, ez az egyedülálló öregasszony egyszer ránk hagyja a vagyonát? – váltott cinikusra Tamás, miközben látványosan rágta a rántottafalatot, hátha kedvet ébreszt Mátéban az utánzásra.
‒ Dehogyis! Csak sajnálom szegényt. Hajnalban jár takarítani a múzeumba, pedig gyakran fáj a lába, a dereka, s mégis örömmel segít Tominak a leckében. Biztosan azért, hogy ne legyen egyedül. Én megőrülnék magányosan a sok, régi, értékes bútor között, abban a hatalmas, festményekkel, porcelánokkal zsúfolt lakásban – igazolta önkénytelenül is Angéla férje emberismeretét.
‒ Van barátja – vetette oda Tomi.
‒ Mi? – döbbent meg Angéla.
‒ Mi? – hagyta félbe a villára tűzött tojásdarab célba juttatását Tamás.
‒ Miiiau? – szállt be a beszélgetésbe Szultán, kihasználva a hirtelen támadt csöndet.
Máté annyira összeszorította a fogait, hogy belőle egy hang sem jött ki.
‒ Van barátja, lehet, hogy hozzá ment – magyarázta egykedvűen Tomi. – Az öreg is szereti Csontváryt.
‒ Neve is van ennek az öregnek, kisfiam? – kérdezte Angéla még mindig levegő után kapkodva.
‒ Biztosan van, de én nem tudom, Juliska néni nem mondta, én meg nem kérdeztem. Az ő magánügye – bölcselkedett Tomi kissé elpirulva.
‒ Látod, Juliska mama csak udvarokat magának, nem kell mindjárt azon töprengeni, hogy belevett-e a végrendeletébe – zárta le a témát Tamás. – Neked meg mit hozzak, mit ennél szívesen? – érdeklődött Máténál, miután végleg feladta a rántotta vacsoraként történő felhasználásának ábrándját.
‒ Nuumpii – csücsörített Máté, ami nála azt jelenti, hogy kakaós nápolyit enne szívesen kakaós nápolyival.
‒ Nem lehet mindig édességen élni – jelentette ki Angéla, de végül mégis megkegyelmezett az egyre dühösebben követelőző fiának. – Ott van a második polcon, hozz neki, ha már annyira odavan érte! – adta ki a beleegyező nyilatkozatot Tamásnak.
‒ Ha ez kell neki, hát egye ezt – jegyezte meg Tamás, és széles mozdulattal nyújtotta át a ropogtatnivalót a boldogan vigyorgó Máténak. Már éppen nekilátott volna ő is a saját főztjének, amikor megszólalt a kapucsengő.
‒ Csengetnek – közölte a tényállást Angéla.
‒ Hallottam, megyek már – dünnyögte Tamás, és feltápászkodott az asztal mellől. – Mikor vacsorázhatok már meg nyugodtan? – tette fel közben a költői kérdést, csak úgy, magának. – Ki az? – kérdezte a kapucsengő gombját nyomva.
‒ Rendőrség. Kérem, engedjen be minket! – szólt az udvarias, de határozott férfihang a mikrofonból.
Tamás már eleget is tett a felszólításnak, de átsuhant az agyán, hogy milyen egyszerű trükkel juthatnak át a betörők a bejárati ajtón. A biztonság kedvéért a kémlelőnyílásra tapasztotta a szemét, hogy megfigyelje, milyen rendőrök járnak vacsoraidőben a házukban. Hárman érkeztek. Az egyik alak egy füzetecskét lapozgatott, majd becsöngetett a Tamásékkal szembeni ajtón, ahol Juliska néni lakott. A két bőrkabátos figura várakozott egy darabig, majd tanakodni kezdtek, a munkásruhás fickó pedig a szerszámosládájában kotorászott. Mivel nem érkezett válasz a kopogásukra sem, Tamásékhoz is becsöngettek. Tamás a biztonsági láncot beakasztva, óvatosan résnyire nyitotta az ajtót.
‒ Jó estét kívánok! Faragó Attila rendőrnyomozó vagyok, a segítségüket kérném – hallatszott a rendőrigazolvány mögül, ami Tamás szemmagasságában villant fel egy század másodpercre.
A nyomozó úr megingathatatlan agglegény, habár bomlanak érte a nők. Kisportolt, rövid, barna hajú, vagány világfi. Motorozik, vitorlázik, síel, mindezek mellett remekül táncol, és főzni is kitűnően tud. Egyetlen hibája, hogy megrögzötten hisz az ufókban. A helyi UFO-klub elnöke, gyakran publikál lapokban rejtélyes esetekről szóló leírásokat, és szinte szó szerint képes idézni az X-akták tévésorozat bármelyik epizódját. Talán az sem véletlen, hogy rendőrként az eltűnt személyek felkutatása a fő feladata. Az igazság, mint köztudott, odaát van.
‒ Szia Attila! – lelkesedett fel Tamás a régi ismerős neve hallatán, és már ki is nyitotta az ajtót. – Az osztálytalálkozó óta nem is láttalak. Mi járatban nálunk?
‒ Helló! – örült meg a véletlen találkozásnak Attila, és kezet fogott a két, egykori gimnáziumi osztálytárs. – Nem is figyeltem a névtáblát az ajtódon, örülök, hogy egy ismerősbe botlottam. Szükségünk lenne egy hatósági tanúra, mert be kellene mennünk ide, a szomszédodba – mutatott a szemben lévő ajtóra a nyomozó.
‒ Juliska nénihez? – hüledezett Tamás. – Csak nem történt vele valami baj? Igaz, épp beszéltük a párommal, hogy nem láttuk tegnap reggel óta.
‒ No, ezt feljegyzem – kapta ismét elő a füzetét Attila. – Nem tudom, mi lehet vele, ezt próbáljuk kideríteni. A munkahelye, a Csontváry Múzeum jelentette, hogy két napja nem jár be dolgozni. A múzeum igazgatója a főnököm feleségének az unokatestvére, így minden mást elhanyagolva lendültünk neki özvegy Bakos Sándorné felkutatásának – nézett ismét a papirosába Attila, hogy helyesen mondja a nevet. – Felhívtuk az összes kórházat a városban, de sehol sincs olyan beteg, aki a keresett személyre hasonlítana. Most bemegyünk a lakásába, hátha rosszul lett, és már nem tudott kijönni. Hoztunk egy mestert is, aki kinyitja a zárat. Már csak egy tanú kell, aki igazolja, hogy szabályosan és szakszerűen végezzük a munkánkat. Ez lennél te, ha ráérsz fél órára. Aztán ki is kérdeznélek, hogy mit tudsz az idős hölgyről.
‒ Rendben – egyezett bele Tamás, és kezdett izgalomba jönni. Gyerekkorában nyomozó szeretett volna lenni, de senki sem vette komolyan ezt a vágyát. Végül a bölcsészkaron tanult pszichológiát, és minden osztálytalálkozón irigykedett Attilára, akiből rendőr lett. Csupa kaland, izgalom és oszlásnak indult holttestek! Most végre ő is részt vehet egy igazi házkutatásban.
‒ Lakatosra azonban nem lesz szükség, van kulcsunk a lakáshoz ‒ mondta, és már le is akasztotta az ajtófélfa mellett lógó kulcscsomót.
‒ A kiszállási díjat mindenképp felszámítom – jelentette ki a hír hallatán a szerszámait rendezgető mester, aki csalódottan ült le az egyik lépcsőfokra. Nem elég, hogy este kirángatják a kedvenc akciófilmje elől, még a munkadíjának is búcsút mondhat egy fontoskodó szomszéd miatt. Legszívesebben megfojtaná az ilyen alakokat, akik akadályozzák, hogy jó útra térjen, pedig megfogadta a sitten, ezentúl becsületes munkából fog megélni. Sebaj, ő a legjobb szakember a városban, nem véletlenül van szüksége a rendőrségnek a szolgálataira.
‒ A kollégám, Ottó – mutatott Attila a mellette álló szőke óriásra. – A terrorelhárítóktól került át hozzánk, az eltűnt személyekkel foglalkozó osztályra.
‒ Üdvözlöm – nyújtott kezet Ottó. – Kiderült, hogy allergiás vagyok az állatszőrre, így nem tudtam együtt dolgozni a bombakereső kutyákkal – fogott magyarázkodásba a pályamódosítását illetően. – Ez lesz az első ügyem ezen az osztályon. Rögtön fel is tennék egy fontos kérdést. A keresett hölgynek van-e kutyája, macskája, tengerimalaca, aranyhörcsöge, vagy valamilyen más háziállata? Csak azért érdekel, mert ha magukra hagyta őket, hívhatjuk az állatmenhelyet.
‒ Nincs, tudtommal nincs – nyugtatta meg Tamás a nyomozót. – Bemegyek a Juliska néni lakásába a rendőrökkel! – kiáltotta Tamás a konyhában üldögélő családjának, majd behúzta maga mögött az ajtót.
* * *
A kulcs lassan fordult a zárban, s a kilincset is óvatosan nyomta le Tamás. Az ajtó diszkrét nyikorgással tárult ki, s a lépcsőházból fény szűrődött be a félhomályos előszobába. Bent a süket csönd járt puha léptekkel a vastag, süppedős szőnyegeken. Szinte érezni lehetett, hogy súlyos titkok laknak a földszint három szám alatt.
‒ Van itthon valaki? Itt a rendőrség! – kiáltott be Attila, de nem érkezett válasz.
A nyomozó belépett, és felkapcsolta a villanyt. Az előszobából a nappaliba, majd gyors léptekkel a hálószobába ment, Ottó pedig a vendégszobát, a konyhát, a fürdőszobát és a WC-t nézte meg hamarjában. A tulajdonost sehol sem találták. Mindenhol tisztaság honolt, bár valóban zsúfolt volt egy kicsit a lakás. A falak festményekkel, grafikákkal, rézkarcokkal voltak tele, már csak a plafonra nem jutott belőlük.
‒ Nem lehet könnyű ennyi holmit tisztán tartani – jegyezte meg Ottó a sok kacatra utalva.
‒ Végtére is, takarítónőként dolgozik a hölgy, nem lehet szokatlan számára a portörlés – elméskedett Attila. – Ez lesz az ember otthonából öreg korára, ha időről időre nem szortíroz. Szerinted nem hiányzik semmi? – fordult Tamáshoz.
‒ Első ránézésre csak Juliska néni távolléte szokatlan ebből a műkincsraktárból – igyekezett átvenni a laza stílust Tamás, talán így próbált azonosulni a hőn áhított rendőrszereppel.
‒ Nagyon szeretheti Csontváryt, nem elég, hogy minden nap takarít a múzeumban, még az egyik szobát is ennek az őrült festőnek a képeivel rakta tele – álmélkodott Ottó a festményeket szemlélve.
‒ Tényleg fantasztikusak ezek a reprodukciók – vette szemügyre Attila is a képeket.
‒ Juliska néni a nyugdíj előtt rajztanár volt, biztosan ő festette őket – adott a témával kapcsolatban információt Tamás. – Tényleg nagy rajongója Csontvárynak. Már elmúlt hetvenéves, és csak azért jár takarítani a múzeumba, hogy az imádott alkotások között legyen. Mint látszik, nincs rászorulva arra a kis pénzre. Igaz, a saját nyugdíja nem nagy, de a férje után szép kis summát tesz el havonta. A papa még a rendszerváltás előtt valami fejes volt a tanácsnál, tekintélyes özvegyi nyugdíjat hagyva hátra gyászoló nejének. Bár mostanában Juliska néni nem nagyon szomorkodik, van valami udvarlója.
‒ Hoppá, hoppá! – kapta elő ismét a füzetét Attila. – Egy lovag a láthatáron, lehet, hogy házasságszédelgő. Hogy hívják az illetőt?
‒ Nem tudom, a fiam beszélt róla – felelte Tamás. – Ő sem tudja azonban a nevét, Juliska néni nem mondta neki.
‒ Beszélnék erről a fiaddal is pár szót, hátha tud valamit, amin el lehet indulni – ismertette a nyomozás következő lépését Attila. – Szerintem itt mindjárt végzünk, csak megnézek még egy-két dolgot – tette hozzá.
Attila ekkor nyomozóból az UFO-klub elnökévé alakult át, és elővett egy kis pittyegő szerkezetet. Körbejárt vele a szobákban, és elmélyülten figyelte az ovális mütyür oldalán felvillanó apró, színes fényeket. Az ablakokat is megvizsgálta mindenhol, s a hűtőszekrény tartalmát szintén tudományos vizsgálatnak vetette alá. A mélyhűtőből kivett valamit, nagyokat hümmögött, majd visszatette a dobozt. Mindezek után egy diktafont varázsolt elő a belső zsebéből, és rámondta a helyszínen tapasztaltakat.
‒ A plazmatikus membrán detektor idegenek látogatását nem igazolja, az ablaküvegeken teleportációs deformációk nem tapasztalhatók – diktálta tárgyilagosan a tényeket a gépbe. – Mindazon által a kliens mélyhűtőjében eperfagylaltot találtam, amely még meg sem volt bontva – zárta a mondandóját Attila.
‒ Szerintem ez súlyosabb, mint az én allergiám – súgta Ottó Tamásnak, és a tenyerét néhányszor elhúzta a homloka előtt.
‒ Mehetünk is – tisztult ki ismét Attila tekintete, és a diktafont visszacsúsztatta a zsebébe.
* * *
A lépcsőházban hatalmas füst fogadta a lakásból kilépőket. A lakatos épp az ötödik szál cigarettával végzett. Ez onnan volt tudható, hogy az előző négy csikk esztétikusan, sorba rendezve, kivégzőjük lába előtt, elnyomva pihent.
‒ Nem találtam hamutartót – magyarázta meg szemetelésének okát a hoppon maradt mester, majd laza mozdulattal a földre szórta az elhamvadt dohányt.
‒ Azért nem talált hamutartót, mert itt nem szoktunk dohányozni – világosította fel Tamás könnybe lábadt szemmel a füstölgőt.
A felületes szemlélő azt hihetné, hogy a levegőben egyenletesen eloszlott égéstermék irritációjának tudható be az érintett látószerv nedvességkiválasztó reakciója, pedig ez koránt sincs így. Tamás valójában idegességében könnyezett, siratta a munkáját, hiszen ezen a héten ő volt a soros lépcsőházi takarító.
‒ Ha nem unatkoznék, rá sem gyújtottam volna – ejtette a szavakat jelentőségteljesen a rendőrségi betörő, és az utolsó, mélyen leszívott slukkot magasan a feje fölé fújta. – Nyugodjon meg, hazaviszem a maradékot – bizonyította kompromisszumkészségét, és egy műanyag zacskóba felszedte a csikkeket. Eddig valamennyi, elszívott cigarettája végét eltette, még a dutyiban is ragaszkodott ehhez a szokásához. Egy régi ruhásszekrényben gyűjtötte évenként külön-külön csomagolva a kincseit. (Az első szál maradványa egyébként díszdobozkában pihent.) Emberünk elhatározta ugyanis, hogy ő lesz az első, aki pontosan meg tudja mondani, hogy hány szál cigaretta okoz rákot. Ezzel a betegséggel fenyegette valamennyi mostohaapja, amikor le akarta szoktatni a dohányzásról. A gyűjtögetési fogadalma tulajdonképp feloldozza az egészségmegőrzési érv ésszerűsége alól, hiszen ő éppen azért bagózik, hogy egyszer beteg legyen. A közlekedési balesetektől viszont rögeszmésen rettegett, mert egy végzetes tragédia hiábavalóvá tenné élete eddigi munkáját.
A három férfi levegőért kapkodva lépett be az ajtón, amit Tamás gyorsan becsukott maga mögött. A házigazda a rendőröket a nappaliba tessékelte, ahol Angéla bohóckodott Mátéval, aki csak akkor hajlandó fürdeni menni, ha előtte egy kicsit még macskásat játszanak. Mindig Angéla a macska, négykézlábra ereszkedve úgy kell nyalogatnia a kezét, majd azzal a saját haját és az arcát simogatni, ahogyan Szultán szokta. Angéla utálja ezt a játékot. Nem is igazán azért, mert ekkor macskává kell alakulnia, hanem mert ilyenkor Szultán az ajtóból szokott lesni rá. A kárörvendő állatból a műsor láttán furcsa hangok törnek elő. Kezdetben kuncog, majd nevetgél, végül mintha hisztérikus röhögés rázná. Angéla tulajdonképp kutyapárti.
‒ A feleségem és a kisebbik fiam, Máté – mutatta be a vendégeknek a jelen lévő családtagokat Tamás. – A volt gimnáziumi osztálytársam és a kollégája – folytatta az összeismertetést a családfő, immáron a feleségéhez szólva.
Az asszony felállt, és a kezét nyújtotta a rendőröknek, akik először zavarukban nem tudták, hogy csókot leheljenek rá, vagy férfiasan megszorítsák. Végül az utóbbi mellett döntöttek, feltehetően annak a körülménynek köszönhetően, hogy látták, amint a csapzott hajú hölgy a belépésükkor még jóízűen nyalogatta a saját kacsóját. Egy óvatlan pillanatban, amikor a háziak nem látták, még így is szinte egyszerre törölték a tenyerüket mindketten a nadrágjukba.
‒ Igazad volt Juliska nénivel kapcsolatban – tájékoztatta Tamás a feleségét a fejleményekről. – Valóban nincs rendben vele valami, vagyis tényleg nyoma veszett. Munkába nem jár, nem került kórházba, és a lakásában sincs. Attila szeretne kikérdezni minket, hátha rájövünk valamire.
‒ Na ugye, mondtam – nyugtázta éleslátását Angéla. – Feltűnt ugyanis, hogy nincs mozgás a szomszédban, pedig ha Juliska néni hosszabb időre elmegy, én szoktam locsolni a virágait, ezért tudnom kellett volna róla, ha elutazik – magyarázta már a rendőröknek az asszony. – De, üljünk le, és ha lehet, tegeződjünk! – kínálta hellyel a vendégeket a kis dohányzóasztal körül. – Esetleg kértek egy kávét?
‒ Az jól esne, köszönjük! – válaszolt mindkettőjük nevében Attila, miközben elhelyezkedtek a kanapé szélén. – Hosszú éjszaka vár még ránk. Jelentéseket fogunk körmölni.
Időközben Ottó egy steril orvosi maszkot bontott fel, egy darabig zörgött ennek a zacskójával, majd nagy üggyel-bajjal felhelyezte az orr- és szájvédőt.
‒ A macska miatt – mutatott Ottó a feltűnően vidám Szultánra. – Allergiás vagyok az állatszőrre – hallatszott a magyarázat kissé tompán a maszk alól.
‒ Hidd el, együttérzek veled – mondta az asszony, és most az egyszer őszintén is gondolta, amit állított. – Én mindig mondom a családomnak, hogy ez a macska káros az egészségre.
Angéla a férjére nézett, aki a kékeszöld szemekből néhány éve már mindent ki tudott olvasni. Most a következőket látta besűrítve egyetlen pillantásba: „Remélem, vettél instant kávét! Az anyáméktól kapott kávéskészletbe készítsd el a feketéket, és hozz nekem is! Nehogy az ócska műanyag tálcán szervírozd, és a kiskanalakat se felejtsd a konyhában! Amíg te szöszmötölsz, addig én elbűvölöm ezt a két fickót az elragadó személyiségem bájával. A macskát pedig vidd innen valahová!”
Tamás csak bólintott egyet, amiből Angéla rutinosan már le is olvasta a választ, vagyis ezt: „Utálom, hogy mindig ugráltatsz, de a békesség kedvéért hozom a kávét. Nem vagyok szenilis, nem felejtettem el, hogy vennem kellett instant kávét! Nyilvánvaló, hogy fémtálcán hozom be a löttyöt az anyádék giccses csészéjében, és mindegyikhez mellékelek kiskanalat is. Hagyok időt arra, hogy kibontakozhass, bár szerintem pár perc múlva úgyis el akarnak majd menekülni ezek a szerencsétlenek a szóáradatod elől. Szultán pedig marad.”
‒ Tehát, térjünk is mindjárt a lényegre! Mióta ismeritek özvegy Bakos Sándornét? – tudakolta Attila, és a tolla hegye már a jegyzetfüzetének papírján várakozott, hogy megörökítse a hallottakat.
‒ Kit? – kérdezett vissza gondolkodás nélkül Angéla.
‒ A szemben lakó idős hölgyet – magyarázta türelmesen Attila. – Juliska nénit, azt hiszem, ti így hívjátok.
‒ Persze, persze – kapcsolt Angéla. – Amióta itt lakunk, jóban vagyunk. Akkor költöztünk ide, amikor Mátéval terhes voltam. Korábban Tamás szüleinél éltünk, de kicsi volt már anyósomék lakása hatunknak, hiszen a férjem húga is velünk lakott. Eszter most is velük van, ő gondozza az öregeket. Nekem gyerekkori barátnőm, és Tominak, a nagyobbik fiamnak a keresztanyja. Rendes nő, csak még nem találta meg az élete párját. Mai divatos szóval: szingli. Szóval, sokan voltunk egy rakáson, és már jött a kicsi is. Ezért gondoltuk, hogy a saját otthon megteremtésének már éppen ideje lenne. Vettünk fel kölcsönt, így tudtunk ide jönni.
‒ Mégis, mikor? – próbálta visszavezetgetni Attila a beszélgetést a lényegi dolgokra.
‒ Van már annak két, sőt három éve is. Igen, három, akkor volt az a forró nyár. Gondolhatjátok, én nagy pocakkal, óriási kánikulában, lakásfelújítás kellős közepén…
‒ Észrevettél valami szokatlant özvegy Bakos, azaz Juliska nénin az elmúlt napokban? – szakította meg az élménybeszámolót rutinosan Attila.
‒ Nem, nem – kutatott az emlékeiben Angéla. – Ugyanolyan kedves és vidám volt mostanában, mint mindig. Még arról sem panaszkodott, hogy fájna valamije. Tudod, Tomi mindennap, amikor hazajön az iskolából, Juliska nénihez megy. A férjem a kicsivel vagy játszóházban van, vagy sétálnak olyankor. Máté nagyon igényli a társaságot, nem úgy, mint Tomi, aki mindig is visszahúzódó gyerek volt. Nehezen fogadta el Juliska nénit is, de ő valamikor rajztanárként dolgozott, így megtalálták a közös hangot. A fiam is imád ugyanis rajzolni, festeni, gyönyörű képeket készít. Tényleg, használjátok még a rendőrségnél a fantomképeket? Ha kellene nyárra egy jó rajzoló, bátran ajánlanám a Tomit. Igaz, hogy csak kilencéves, de szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy bármit le tud rajzolni – egyengette fia karrierjét Angéla.
‒ Köszönjük, erre megvan a saját emberünk – mosolygott Attila, és a tudatalattija gratulált az értelmének, hogy mindeddig távol tudta tartani magától a nősülés gondolatát. – Mikor láttad utoljára az idős hölgyet?
‒ Tegnap reggel, úgy hat óra tájban – révedt ismét a közelmúltba Angéla. – Akkor szokott indulni a múzeumba takarítani, hogy nyitásra tisztaság legyen. Nekem aznap egy privát vendéghez kellett mennem ilyen korán, hogy a szalon nyitására már végezzek is a frizurájával. Tudjátok, be kell vállalni a maszek feladatokat is, ha meg akarunk élni, hiszen még a hitelt is fizetnünk kell a lakás után, és a gyes pedig nevetségesen kis összeg. Bölcsődébe viszont nem akarjuk adni Mátét, mert úgyis folyton itthon kellene lenni vele, annyi betegséget szednek ott össze a gyerekek. A férjem ráadásul nem is találna munkát, így ezért választottuk ezt a megoldást.
‒ Beszéltetek valamiről tegnap reggel Juliska nénivel? – használta ki az alkalmat Attila az újabb kérdésre, mialatt Angéla levegőt vett.
‒ Csak köszöntünk egymásnak, és megjegyeztük, hogy milyen szép az idő már kora reggel is – válaszolta meglepő tárgyilagossággal a beszédes asszony.
‒ Szóval, akkor elmondhatjuk, hogy tegnap reggel még elindult itthonról a hölgy, de a munkahelyére már nem érkezett meg – összegezte Attila, és firkálgatott egy keveset a füzetébe.
Közben beegyensúlyozott Tamás a három csésze kávéval. Óvatosan az asztalkára tette a tálcát, majd egyenként a vendégek elé rakta a gőzölgő feketét.
‒ Ez instant kávé, már minden van benne gyárilag – világosította fel a hozzávalók hiányának okáról Tamás a nyomozókat. – A megszokás kedvéért azért hoztam kiskanalakat is, hogy legyen mivel kevergetni.
„Szerencsétlen flótás” – sajnálta magában egykori osztálytársát Attila, de azért hálásan mosolygott. – „Viszont ez a csészealj egészen szép” – tette hozzá az előbbiekhez az Attilában mocorgó UFO-klub elnöke, de ezúttal nem tolakodott a felszínre.
‒ Szó volt valami udvarlóról is – mondta ki ismét hangosan Attila, amire gondolt. – Tudtok róla valami közelebbit?
‒ Semmit, a fiam a vacsoránál említette, hogy van valakije Juliska néninek – válaszolt Angéla. – Hol van a Tomi? – kérdezte a férjét.
‒ Szerintem most fürdött meg, mindjárt hívom – felelt Tamás, de erre nem volt szükség, mert az ajtóban megjelent Tomi. Csíkos pizsamája kissé lógott rajta, a gallérja begyűrődött, mezítláb toporgott a belépés és az elbújás határán. Látszott rajta, hogy szeretne gyorsan eltűnni, nincs kedve idegenekkel társalogni. Főleg olyanokkal nem, akik közül az egyik hörögve veszi a levegőt, a szemei vérben úsznak, és feltehetően azért takarta el a száját, nehogy rájöjjenek, hogy valójában vámpír.
‒ Gyere ide kisfiam! – szólt olyan lágy, édeskés hangon Angéla a fiának, amitől Szultán hátán rendszerint égnek állt minden szőrszál. – A rendőr bácsik Juliska néni barátjáról szeretnének többet megtudni – magyarázta a helyzetet Angéla, miközben igyekezett a pizsamát szalonképes állapotba hozni a fián.
‒ Szia! Faragó Attila rendőrnyomozó vagyok – nyújtotta a kezét a kissrác felé Attila, de nem igazán sikerül bizalmas viszonyt kialakítania vele, a gyerek ugyanis egy kicsit távolabb húzódott tőle. – Találkoztál már a szomszéd néni barátjával?
‒ Nem – felelte lehajtott fejjel Tomi.
‒ Juliska néni mondta neked, hogy van barátja? – érdeklődött tovább Attila.
‒ Igen – vágta rá gyorsan Tomi.
‒ Mikor mondta? – igyekezett a kapcsolat hosszát kideríteni a nyomozó.
‒ Hétfőn – válaszolta némi gondolkodás után a gyerek.
‒ Most hétfőn? – pontosított Attila.
‒ Nem, azelőtt – növelte a feszültséget Tomi.
‒ Vagyis a múlt hétfőn? – próbált konkrétumra bukkanni Attila.
‒ Igen – hagyta jóvá nem túl meggyőzően Tomi.
‒ Tudsz róla valamit még? – tette fel a kérdést reménykedve Attila. – Hol szoktak találkozni, mivel foglalkozik, idős, középkorú, vagy esetleg fiatal? – sietett elejét venni az igen-nem válaszoknak a vörösödő fejű nyomozó.
‒ A múzeumban találkoztak, a bácsi nyugdíjas és öreg – sorolta a tudnivalókat Tomi. – Mást nem mondott Juliska néni. Festhetek még egy kicsit? – zárta rövidre tanúvallomását Tomi, és fordult kérdésével az anyjához.
‒ Ha itt befejeztük a beszélgetést, akkor igen – simogatta meg jóváhagyólag fia fejét az anyja, bár az esti művészkedést nagyon ritkán szokta csak megengedni.
‒ Már végeztünk is – hajtotta be jegyzetfüzetét csalódottan Attila, és mire eltette, Tomi már a szobájában is volt. „Nehéz eset” – állapította meg magában Attila, miközben a gyerek után nézett. „De az anyja sem könnyű” – tette hozzá, amikor Angéla zavart, túlságosan szélesre sikeredett mosolya fénylett fel a szoba közepén.
‒ Nem is alkalmatlankodunk tovább – tápászkodott fel Attila, és bokán rúgva figyelmeztette a maszkját az egyik kezével felhajtva, a csészéjéből az utolsó csöpp kávét is nagy műgonddal kiszürcsölni igyekvő Ottót az indulásra. – Köszönjük a vendéglátást, ha valamire még szükségünk lesz, majd jelentkezünk.
‒ Nincs mit! – szerénykedett Angéla. – Keressétek meg mihamarabb Juliska nénit, mert nincs, aki a gyerekkel tanuljon délutánonként!
‒ Jó, jó, majd igyekszünk – vigyorgott Attila, és sietett minél hamarább hallótávolságon kívül kerülni, nehogy új monológba bonyolódjon bele az asszony.
Tamás kikísérte a nyomozókat, és a lépcsőházban ismét légszomj vett erőt rajta. A lakatosmester épp újabb csikkeket zacskózott be, és szó nélkül indult a kijárat felé. Ottó kezet fogott Tamással, majd Attila is búcsúzni szeretett volna.
‒ Lenne még egy kérdésem, ami azóta motoszkál bennem, amióta kijöttünk a szomszéd lakásból – kezdte kissé bátortalanul Tamás. – Miért volt fontos, hogy Juliska néni mélyhűtőjében eperfagylaltot találtunk?
‒ Emlékszel, hogy már a gimiben is nagy rajongója voltam a sci-fi filmeknek? – tette fel a költői kérdést Attila, és lassan ismét előtört belőle az űrmánia. – Mindig is foglalkoztatott a földön kívüli civilizációk jelenléte a bolygónkon. Rengeteg szakirodalmat elolvastam ebben a témában, és rájöttem egy érdekes összefüggésre. Az idegenek kevés dolgot szeretnek annyira nálunk, mint az eperfagylaltot. Mondhatjuk azt is, hogy ez a kedvencük. Tehát, aki szimpátiát akar kelteni maga iránt, az eperfagylalttal kínálja meg őket. Vagyis, akik számítanak az érkezésükre, azok tartanak otthon ebből az édességből. Röviden ennyi – hagyta abba Attila a tudományos ismeretterjesztést, amikor visszakapta az előbbi bokán rúgást az orrát fújkáló Ottótól.
Gyors kézszorítás után Tamás még sokáig bámult a parkolóban hagyott kocsijuk felé igyekvőkre.
‒ Ők a mai kor hősei – dörmögte maga elé. – Akik bátran néznek szembe a veszélyekkel, és a legvadabb helyzetekben is megállják a helyüket. Magányos hősök, akik egyedül veszik fel a harcot a rosszfiúkkal. Magányos …, magán …, magánnyomozó – mormogta. – Hát ez az! Magánnyomozó leszek! – kiáltott fel hangosan, és elképzelte, hogy ő is azok közé tartozik, akik a bűnüldözésre tették fel az életüket.
‒ Te leszel a világ legnagyobb khmhk magánnyomozója, nagyobb, mint Sherlock Holmes! – szólt hozzá ekkor valahonnan egy borízű hang.
Tamás körülnézett, de nem látott egy teremtett lelket sem.
‒ Tessék? – kérdezett rá a biztonság kedvéért a kinyilatkoztatásra. – Milyen magánnyomozó leszek? Nem értettem pontosan. Kérem, akárki is szólt hozzám, ismételje meg!
A válasz természetesen elmaradt, így nem derült ki, hogy milyen magánnyomozó is lesz Tamás, és hogy egy közeli bokorban pihenni vágyó hajléktalan vagy a ház valamelyik vicces kedvű lakója indította el új pályája felé. Ő azonban már tudta, mit kell tennie. Elhatározta, hogy Juliska néni eltűnésének felderítése lesz az első megoldott ügye. Egy pszichológus kiismeri magát az emberi lélek útvesztőjében, senki sem rejtheti el előle a titkait. Ravasz, agyafúrt és furfangos módszereket alkalmaz majd. Átlát ő valamennyi szitán, csavaros eszű és minden hájjal megkent lesz. Az arca ragyogott a felismeréstől, bár a lépcsőház három percre időzített világítása ekkorra már régen kialudt.
@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.