Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 13. fejezet
Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától szatirikus krimijének előző fejezetében Tamás, a botcsinálta nyomozó újabb veszélyes kalandba keveredett a vásári forgatagban…
A most következő fejezetben Bakos elvtárs titkosírással írt naplójának segítségével próbál közelebb jutni a Napút Zarándokaihoz.
13. fejezet
Tamás mozdulatlanul, a hátán fekve bámulta a plafont. Az utcai lámpa fénye átszűrődött a redőny résein, kis fénycsíkokat festve a falra. Angéla édesdeden aludt mellette az ágyban, kócos, vörös hajkoronája, akár egy tűztenger, úgy borította be a párnát. Az asszony vasárnap éjszakája is ugyanolyan jól sikerült, mint az előző.
Nyomozónk szemére nem jött még el a jótékony álom. Habár asszonykájának köszönhetően fizikailag a végkimerülés szélére sodródott, mégis teljesen éber volt, a fejében gondolatok kergették egymást, de egyik sem tudta elkapni a másikat.
Próbálta felidézni a Juliska mama-ügy minden eddigi mozzanatát, hogy ráleljen valahol egy olyan szálra, aminek a felgöngyölítésével közelebb juthat a megoldáshoz. A monokliból rájött, hogy Botond törhetett be a szomszédba, és tisztában volt vele, hogy Krajcir egy elvetemült gazfickó. Nem tudta viszont, hogy Taylor asszonyról mit gondoljon, és kíváncsi lett volna rá, hogy Szabó úr miről tárgyalhatott vele szombaton reggel. Volt valami zavaró Kovács professzor magyarázatában is, amit Krajcir támadásának okáról adott. Túl egyszerűnek tartotta. Ha ő lett volna a tanár úr helyében, és nem szándékozik elmondani a valódi indokot, neki is ez jutott volna az eszébe először. Tamás észjárása mindig is csavaros volt, talán túlzottan is.
Természetesen a legfőbb rejtély továbbra is az volt előtte, hogy miért tűnt el a kedves szomszédasszonya egy Csontváry-képpel. A festmény eltulajdonítását még csak-csak megértette volna, de el sem tudta képzelni, hogy kinek van szüksége Juliska mamára.
Az is meglehet, hogy már csak néhaiként kellene szegény asszonyt emlegetnie. Csontváry legutóbb megfejtett versikéje sem adott túl sok támpontot a nyomozásához. Egyedül az nyugtatta meg, hogy a hipnózis jól sikerült, és már maga is kezdte elhinni, hogy Csontváry nem született újjá a családja egyetlen tagjában sem. Persze, furcsa azzal a tudattal élnie, hogy egy macska édesapja, de ez legalább megmagyarázza a fia vonzódását Szultánhoz. Tomi mindig is imádta a tejet, folyton müzlit és gabonapelyheket eszik, ezeket venni is kellene a boltból, de csak ott, ahol nem drága, mert vészesen fogy a konyhapénz, és még szó sem esett a jutalomról, amit a megkerült képek miatt kapnának…
Ezekkel a ténymegállapításokkal Tamás lassan át is evezett volna az alvás békés vizeire, de a parketta reccsenése hirtelen visszarántotta a valóságba. A gyomra összerándult a váratlan zajra, de ő nem mozdult meg, csak az előbbi hang irányába fülelt. Az újabb recsegés világossá tette számára, hogy valaki közeledik felé, aki nehezebb, mint Szultán. A macskának különben is annyi vacsorát adott, aminek a megemésztése miatt reggelig kénytelen szunyókálni, és a biztonság kedvéért még a konyhába is bezárta. Nem képes ugyanis úgy átadni magát a boldog együttlétnek, ha egy éhes kandúr kaparássza a hálószoba ajtaját.
Hősünk agyán ez után átvillant, hogy teljesen pucéran fekszik a takaró alatt, így, ha kiugrik az ágyból, először magára kell azt csavarnia. Bizonyos esetekben a végtelenségig szemérmes volt.
‒ Apa! – hallatszott a suttogás az ágy mellől. – Ébren vagy? Rájöttem.
‒ Mire? – kérdezett vissza Tamás, és a nyakáig húzta a takarót. Pedig még figyelmezette is a párocskáját, hogy itt nagyon vékonyak a falak. Sejtette, hogy eljön az idő, amikor Tomit majd neki kell felvilágosítania a férfi-nő kapcsolat rejtelmeiről, de igazából semmi kedve nem volt hozzá.
‒ Arra, hogy mit jelent Csontváry versikéje a festményen – jött a nem várt válasz Tomitól.
‒ Versfejtésben mindig jó voltál – könnyebbült meg Tamás, és elhalkult a fejében a méhecskék zümmögése, akik a porzók és bibék körül szorgoskodtak serényen. – Tehát mégsem volt felesleges az életünket kockáztatni azért a fényképért. Mire jutottál?
‒ A vers biztosan a Napút Zarándokairól szól, hiszen a tudásról esik benne szó – fogott bele a magyarázatba Tomi, és a sötétben is látszott, ahogyan a jól végzett munka örömétől csillogott a szeme. Ahogyan a macskáknak szokott. – Azt mondják, hogy rájuk vár a Napút, és a sugár a jelük.
‒ Tényleg ezt állítja a versike, de túl nagy gyakorlati jelentősége nincs a dolognak – burkolta értetlenkedését Tamás a józan gondolkodás álcájába. – Nekem az óvodában házikó volt a jelem, mégsem lettem kőműves – tette ezzel a megjegyzéssel végképp kérdésessé józanságát a családfő.
‒ Apa! – szólt rá Tomi felháborodottan a buggyantság tüneteit mutató ősére. – Itt most komoly dologról van szó. Szerintem ez a vers megadja azt a támpontot, amelynek segítségével eljuthatunk a svájci trezort nyitó kódhoz.
‒ Folytasd! – biztatta Tamás a fiát, mintha egy esti mesét hallgatna, ami végre elringathatja.
‒ Szabó bácsi azt mondta a vásárban, hogy vannak olyan festményei Csontvárynak, amelyeknek a hátulján a szállítás miatt látszik az előoldal lenyomata. Ennek alapján azt is kiszámolták, hogy milyen vastag volt a rúd, amire a festő felcsavarta a vásznait. Ha megvan ennek a vastagsága, vagyis az átmérője, akkor megvan a sugara is, ami az előbbinek a fele. Nem tudom, hogy hány karakterből áll a kód, de meg lehetne adni centiméterben vagy milliméterben is az eredményt, valamelyik biztosan beválna. Persze, a tizedesekkel is lehet játszani, hacsak nem egész számot kapunk – okoskodott Tomi.
‒ Mióta érdekel téged a matematika? – rebbent megint távolabb Tamástól az álom.
‒ Mindig is érdekelt, főleg a geometria. A festés miatt. Juliska nénivel sokat beszélgettünk róla – jött a válasz egy grimasz kíséretében Tomitól.
‒ Ezért unatkozol te az iskolában – bizonyosodott be ismét Tamás előtt, hogy mennyire nem ismeri a saját fiát.
Angéla forgolódott egy kicsit az ágy másik oldalán. Tamás azonnal gondosan betakargatta a nejét, természetesen csakis azért, nehogy megfázzon. Bár a gyerekek mindkettőjüket szokták meztelenül látni, nem szerette volna, ha a fia rákérdez a ruhátlanságukra. A mutatóujját a szája elé téve jelezte Tominak, hogy halkan beszélgessenek, nehogy felébredjen az anyja.
‒ Melyik kép hátulját érdemes megvizsgálni? Mindegyiket ugyanarra a rúdra tekerte fel Csontváry? – tornáztatta egy kicsit az agyát Tamás.
‒ Utánanéztem este az interneten – felelte Tomi. – Mivel a vásznai is más-más méretűek, ezért több rudat is használt.
‒ Most megint kereshetünk egy nyakatekert verset, amiben Csontváry alig érthető módon közli, hogy melyik festményének nézegessük a fonákját is – bosszankodott Tamás.
‒ Ki lehet ezt ebből is következtetni – rejtélyeskedett Tomi.
‒ Hogyan? – hangzott az őszinte érdeklődésről tanúskodó kérdés.
‒ Az interneten megemlítettek néhány képet, amiknek a hátulját Csontváry a sürgős szállítás miatt összekente – kezdte a logikázást Tomi. – Persze, a felsoroltakon kívül több festmény is járhatott így, és még lehetnek ugyanilyenek Amerikában is, amikről nem is tudunk. A példák között azonban akad egy, amit összefüggésbe tudok hozni a versikével. Mivel a szöveg tulajdonképp vallásos témával nyit, a hittel foglalkozó festménnyel kapcsolnám össze. Vagyis azt gondolom, a Fohászkodó Üdvözítő a keresett alkotás. Ezt a nézetemet erősíti, hogy éppen ez az, ami nincs meg.
‒ Látod, a pesszimistát nem érheti kellemetlen meglepetés – keresett egy közhelyet Tamás. – Mondtam, hogy felesleges bíbelődnünk az egésszel. A vers egy olyan képre utal, amiről fogalmunk sincs, hogy merre lehet.
‒ Viszont, már tudjuk, hogy mit keressünk, és azt is, mit nézzünk meg rajta, ha megtaláltuk – próbálta legalább önmagában fenntartani a lelkesedést Tomi.
‒ Igazad van. Ügyes vagy – simogatta meg Tamás a fia buksiját. – Most menj lefeküdni, mert holnap iskola. Nem baj, ha unod az órákat, csak ne aludj el rajtuk!
‒ Oké – egyezett bele Tomi, és visszacaplatott a szobájába.
Tamás kényelembe helyezte magát, az oldalára fordult, behunyta a szemét, és igyekezett semmire sem gondolni. Pár pillanatig sikerült a csukott szemhéjának belső felére koncentrálnia, majd ott, mint egy vetítővásznon, megjelent Csontváry koponyája, ahogyan ő maga elé tartotta a napokban. Erről az eszébe jutott, hogy beszélnie kellene Attilával a DNS-mintákkal kapcsolatban. Bevillant, hogy Bakos elvtárs naplójából is hátra van egy rövidke rész, amit nem fejtett még meg. Látta, ahogyan a papír fölé görnyed, és betűnkként rakja össze a szöveget. Ahogy jobban megnézte magát, már valaki másra hasonlított, és nem golyóstollal írt, hanem több libatollal rakosgatott színes pöttyöket egy kapcsos könyv hófehér lapjaira. Az alak lassan felemelte a fejét, elmosolyodott, és Tamás már-már azt hitte, Csontváry az, de a jellegzetes bajuszt és a szakállat nem a mester viselte. A nagy festő képében Juliska mama kacsintott rá huncutul, és még egy csókot is dobott felé.
Tamás ezen az éjszakán különösen rosszul aludt, dobálta magát, időnként verejtékben úszott, máskor meg kocogtak a fogai. Azt nem lehet tudni, hogy azért tette-e ezt, mert fázott, vagy, mert valamitől nagyon félt.
Meglehet, a tér és az idő általunk ismeretlen dimenzióin átsuhanó kóbor rezgések tudatták alfa szinten működő agyával, hogy a következő napon lesz oka a rettegésre.
* * *
A hétfő reggel hírnevéhez méltó módon sunyin, kárörvendőn és aljas gyorsasággal rontott rá a Zalai családra. Ébredés után Tamás magára rángatta a tegnap elszórt ruháit, megetette a macskát, aztán kihalászta a ruhásszekrényből az oda elrejtőzött kisebbik fiát, akit rövid közelharc árán felöltöztetett. Kivitte a gyereket a konyhába, a kezébe nyomott egy nápolyit, majd szendvicseket készített a család másik két tagjának. Indulás előtt még adott egy kis repetát a macskának, majd az egész kompánia a parkoló felé vette az irányt. Tamás elfuvarozta Angélát a fodrászszalonig, Tomit az iskolába, Mátét pedig az ő szüleihez, akik örömmel élték ki a csöppségen nagymamai, nagypapai hajlamaikat. Útközben megállt egy pékségnél, és vett néhány pogácsát, amit vezetés közben hazáig elrágcsált. Otthon enni adott a keservesen könyörgő Szultánnak, majd felhívta Attilát, aki türelemre intette a DNS-mintákkal kapcsolatban. Tamás, hogy együttműködési készségét bizonyítsa, beszámolt volt osztálytársának a tegnapi vásárban látott incidensről. Miután letette a telefont, Bakos elvtárs naplója mellé telepedett, hogy a maradék szövegnek közérthető formát adjon. Fordítás közben többször hümmögött, egyszer nagyon meglepődött, és nem értette az egészet. Amint készen lett, egy darabig bután bámult maga elé, majd úgy döntött, hogy az aznap lekörmölt szöveget újra átnézi. Pár másodperc múlva azonban felpattant, mindent otthagyott, ahol volt, kapta a cipőjét, a kabátját és a kulcsát, majd elviharzott. A tűzpiros autó kipörgő kerekekkel lőtt ki a parkolóból, és eszeveszett száguldásba kezdett a városon keresztül.
Szultán csalódottan vette tudomásul, hogy senki sem tartózkodik otthon, akitől valami finomságot koldulhatna. Rövid ideig unottan sétálgatott a lakásban, majd felugrott a székre, ahonnan átlendült az íróasztalra, a Tamás által telefirkált papírlapok közé. Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, valóban egyedül van, majd leült a hátsó lábaira, és tanulmányozni kezdte az előtte heverő irományt. Ha valaki ekkor látja a fekete kandúrt, azt is hihette volna, hogy olvasásra adta a fejét. Mivel azonban senki sem volt a közelben, így egyetlen emberben sem merülhetett fel az az abszurd ötlet, hogy egy macska megértheti az alábbi szöveget:
„A következő években szemmel tartottam a kegyeleti bizottság valamennyi tagját, amit az is megkönnyített, hogy különös módon, hamarosan mindannyian Pécsre költöztek, ahová engem is áthelyeztek.
A leggyanúsabb Patkós Károly festőművész volt, aki különc természetével sokak idegrendszerét tette tönkre. Igaz, belépett a pártba, de néha az volt az érzésem, hogy csak a karriere miatt csatlakozott hozzánk. Feltehetően ez mentette meg attól, hogy szobafestőként kelljen keresnie a kenyerét, vagyis becsületes munkával. Azt hiszem, azért delegálta a művészek szakszervezete a kegyeleti bizottságba, mert így legalább néhány hónapig nem vett ecsetet a kezébe, és nem is nyaggatta őket, hogy hozzanak össze neki egy kiállítást.
A temetés után nem sokkal újabb feladatot kapott, ami távol tartotta őt a fővárostól. Pécsett szeretett volna a minisztérium művészeti iskolát nyitni, ahová leirányították festészetet tanítani. Itt azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az iskola keretein belül folyton tárlatokat szervezett, mondván, a fiataloknak is jót tesz, ha sűrűn mutathatják meg magukat a nagyközönségnek. Persze, a kiállított alkotások háromnegyed részét ő készítette, és a kis papírokra, melyekre a festmények címét írta, odapingálta azt az összeget is, amennyiért hajlandó lenne lemondani a tulajdonjogukról. A kiállítás többi anyaga pedig olyan festőlányoktól származott, akiknek csapta a szelet, és most még finoman is fogalmaztam. Gyakran jelentették fel minden létező helyre, ahová csak lehetett, de mindig megúszta a felelősségre vonást. Még nem volt ötvenéves, amikor egy buta balesetben elhunyt. Egy január elejei napon elköltözött tőle az ötödik felesége. Patkós ezt csak este vette észre, amikor az üres lakásba hazaérkezett. Mindezek ellenére nem keseredett el, előkotorta a hűtőből a szilveszterről megmaradt pezsgőt, és meg akarta ünnepelni a szabadságát. Mivel azonban nem szeretett egyedül inni, kiment az erkélyre, hogy felhívja az aktuális szeretőjét, az épp alattuk lakó kacér özvegyasszonyt. Áthajolt a korláton, és kiabálni kezdett a nőnek, az viszont nem volt otthon. A nem csak örömmámorban úszó festő azonban megszédült, beesett az egy szinttel lejjebb lévő erkélyre, és elvesztette az eszméletét. A másnap, az éjszakai műszakból hazaérkező szeretője találta meg jéggé fagyva, még egy vékony hóréteg is takarta szerencsétlent.
A másik személy, akiben egyáltalán nem bíztam, az Kardos Elemérné, mérlegképes könyvelő volt. Már azt sem értettem, hogy miért került a kegyeleti bizottságba, és ki bízta meg az elszámolások ellenőrzésével. Rövidesen kiderült, hogy a legkisebb fia a megyei KISZ egyik vezetője, és a budapesti pártbizottság titkárának a lányát készül anyakönyvvezető elé vezetni. Kardosné precíz asszony lévén minden kiadásunkat többször ellenőrizte, és szigorúan lecsapott, ha a túlköltekezést vélt felfedezni. Hozzá érkezett az a névtelen levél is, amely a koporsókészítő hanyag munkájára figyelmeztetett.
A temetés után rövidesen a Mecsek legszebb pontján vettek telket a rokkantnyugdíjas férjével, és felépítettek egy hatalmas palotát. Nem fedeztem fel kapcsolatot közte, és Napút Zarándokai között, de, hogy sötét ügybe keveredett, az biztos, s ez okozta a halálát is. A legkisebb fia a házasságkötése után diplomáciai megbízatás kapott Indiába, ahonnan gyakran küldözgetett haza gyógyteákat a beteg apjának. Az idősödő házaspár ahelyett, hogy megitta volna a szárított növényekből készíthető főzetet, filterenként árulni kezdte a teát. Nem személyesen üzleteltek azonban, hanem láncot szerveztek, s minden egyes új taggal jókora belépési díjat fizettettek. Azt állították, hogy bizonyos mennyiségű áru értékesítése után visszaadják a pénzt, és még kamatot is fizetnek mellé. Egy ideig hatalmas hasznot hozott nekik a bolt, de később nem tudták teljesíteni a vállalt kötelezettségeiket. A pórul járt, mérges ügyfelek tüntetést szerveztek Kardosék villája elé, betörték a kerítést, elzavarták a két pitbullt, és már a teraszajtót feszegették, amikor Kardosné szívrohamot kapott, és holtan esett össze.
Bárdosi Albert régész vezette annak a tömegsírnak a feltárását, melyben Csontváry is nyugodott. Kedélyes figura volt, egyfolytában a vicceivel szórakoztatta az ásatások munkatársait. Nem vetette meg a jó borocskát sem, és mindig hatalmas társaságot gyűjtött maga köré, akikkel hajnalig mulatozott. Rossz nyelvek szerint azért is költözött Pécsre, mert itt olcsón jutott szőlőbirtokhoz, ahol megtermelhette a mindennapi betevő kortyait. Elvett feleségül egy portugál lányt, akinek az apja termelte a legfinomabb portóit a hazájában. Valahogyan elintézte, hogy egy teherautónyi szőlődugványt hozhasson be az országba, és ezt művelte a Mecsek lankáin. Talán a talaj, vagy az éghajlat nem volt ideális, de gyorsan kipusztult az ültetvénye, és a nejétől is elvált. Ezek után valami igénytelen fajtával próbálkozott, ami borzalmas ízű bort eredményezett. Amikor nem a szőlőjében ügyködött, az egyetemen tanított, és a tanszék melletti kocsmában sztorizgatott a diákokkal. Egy nyári régésztáborban érte a vég, amikor éjszaka beleszédült egy kiásott honfoglaláskori lovas sírba. Nem a nyakát törte, hanem felnyársalta egy kis csákány, amit egyébként ő maga hagyott ott. A halála után a lakásán rengeteg arany- és ezüsttárgyat találtak, melyeket, mint ahogyan később kiderült, a szőlőjében végzett ásatásai során hozott a felszínre. Feltehetően eladogatta a leleteket, abból fedezte az italozását. Úgy látszik, mégis érdemes volt megvennie azt a telket.
Dr. Üllői Konrád antropológus professzor végezte Csontváry csontjainak azonosítását, és a vizsgálatokon kívül nem nagyon folyt bele a kegyeleti bizottság ügyeibe. Mindenre bólogatott, a tudományán kívül más nem hozta lázba. Amint megállapította, hogy melyek is a festő maradványai, be sem akart jönni az értekezletekre. A temetésre is csak azért látogatott el, mert megsúgtam neki, hogy kitüntetést kap a munkájáért, de csak akkor, ha személyesen megjelenik. A kitüntetés mellé tanszékvezetői poszt járt neki a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Itt sem hazudtolta meg magát, csak a munkájának élt. Egyszer, amikor találkoztam vele a városban, épp öltöny vásárlására próbálta rávenni a felesége. Amikor kérdeztem, mi az oka a tőle szokatlan időtöltésnek, morogva közölte, hogy az unokája esküvőjére készül. Megjegyezte, nem is emlékezett rá, hogy van unokája. Hosszú, békés öregkort ért meg, néhány éve hunyt el úgy, hogy a kórházi ágyában fekve az egyik kezében a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, a másikban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (polgári tagozat) szorongatta.
Dr. Kovács Lajos művészettörténészt a Magyar Tudományos Akadémia delegálta a bizottságba, és nagyon hasznos tanácsokkal segítette a munkánkat. Nélküle nem sikerült volna például olyan nagyszabásúra az újratemetés, amilyen végül lett. Ő állította össze a meghívottak listáját, és őszintén elmondhatom, egyetlen akkor valamit is számító festő és akadémikus sem maradt ki belőle. A sajtót is mozgósította, így valamennyi újság és televízió, valamint rádió beszámolt a nagy eseményről. Még a szovjet hírügynökség is küldött tudósítót a gyászszertartásra. Nagyon hálás voltam a közreműködéséért, s baráti viszonyba is keveredtünk egymással. Mivel ő is a pécsi egyetemen kapott állást, gyakran vendégeskedett nálunk, és mindig nagyon dicsérte az én Juliskám főztjét. Agglegény lévén csak ekkor ehetett ugyanis igazán ízletes dolgokat. Amikor betegeskedni kezdtem, sűrűn meglátogatott a kórházban, hozta-vitte a kocsijával a páromat. Ha nem bíznék feltétel nélkül a feleségem hűségében, még féltékeny is lehetnék rá, annyira jól megértik egymást.
Végül nem jutottam a Napút Zarándokai nyomára, és mivel már érzem, hogy kevés időm van hátra, így feltehetően nem is fogok rájuk találni. Mégis bízok benne, hogy a történelem kiszámíthatatlanságának köszönhetően egyszer valaki megleli Csontváry titkos hagyatékát, és a jó ügy szolgálatába állítja a vagyont. Abban pedig tényleg csak reménykedhetek, hogy valamikor újra eljön a pillanat, amikor vörös fénnyel ragyog fel országunk egén a munkáshatalom csillaga, és beteljesedik az a szebb jövő, amiért egész életemben állhatatosan küzdöttem.”
Szultán úgy csóválta meg a fejét, mint akinek már nincsenek illúziói az emberiség megjavításával kapcsolatban, és az asztalról ismét a földre ugrott. A nap további részében egy korábban elrejtett csirkeszárny darabot igyekezett kipiszkálni a nappali szekrénysora alól.
A regény 12. fejezete ITT olvasható.