Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 7. fejezet

Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától című könyvének hatodik fejezetében Tamás, az újdonsült magánnyomozó újabb információkhoz jut a titkosírással írt vázlatfüzet segítségével.

A folytatásban feltűnik egy titokzatos idegen, és váratlan események borzolják tovább a kedélyeket. 

---

7. fejezet

‒ Ugye mondtam, hogy fontos az a kép, ahol a sok kis festő dolgozik? – látta igazolva észrevételét Angéla, amikor elolvasta a Tamás által aznap fordított szöveget.

‒ Ez most hirtelen miből lett világos a számodra? – kérdezett vissza Tamás, miközben a szüleitől hozott ebédmaradékot igyekezett Mátéba erőltetni.

‒ Miből? Miből? – szörnyülködött Angéla. – Csontváry utolsó versikéjéből. Ebben utal arra a festményére, amiről Taylor asszony mutatott fotókat. Valamilyen szöveget rejtett el azon a képen, és a maga nyakatekert módján erre akarta felhívni a figyelmet. A kicsi festők vásznán lévő épület ablakai adják a titkosírás jeleit, ezért írta, hogy: „ablakai szóltak a szájam helyett.”

‒ Igen, ezt én is észrevettem – helyeselt Tamás, de közben nem nézett a feleségére, inkább Máté főzelékét kavargatta zavartan. – Teljesen nyilvánvaló. Ne tedd a papírokat ez ebédlőasztalra! Nem azért dolgoztam vele olyan sokat, hogy pecsétesek legyenek! – háborodott fel színleg a családfő.

‒ Jól van, na, nem kell így rám förmedni! – vitte be a becses irományokat Angéla a szobába. – Mi van vacsorára? – kérdezte, amikor visszaül a konyhaasztalhoz.

‒ Amit anyáméktól hoztunk, zöldborsófőzelék fasírozottal – felelte Tamás. – Szerinted érdemes nekünk az amerikai hölgy festményével foglalkoznunk? Fontos annyira, hogy kellemetlen helyzetbe hozzuk magunkat miatta? Mi lehet rajta? – tört ki az aggodalom Tamásból.

‒ Fogalmam sincs – válaszolta Angéla, miután lenyelte az első falatot. – De valami olyasmi lehet, amit mi olvashatunk el először. A kép előző tulajdonosa és Taylor asszony a titkosírást nem ismerte, Juliska néni férje viszont a képről nem tudott, hiába volt tisztában Csontváry rejtjeleivel. Vagyis, ha megfejtjük, olyan ismeretek birtokába jutunk, amihez másnak lövése sincs. Lehet, hogy a festő ott közli, hová ásta el a kincseit! Gazdagok lehetünk!

‒ Honnan veszed, hogy bármit, bárhol elásott volna? Csontváry bankban tartotta a vagyonát, pénzügyekben reálisan gondolkodott, kereskedőnek is tanult – hűtötte le neje felbuzdulását Tamás.

‒ Ábrándozni szabad, nem? – rántotta meg a vállát Angéla. – Mindenesetre érdemes elolvasnunk, hátha segít rájönnünk, mi történt a szomszédasszonyunkkal.

‒ Ugyan már! – próbálta a leglesajnálóbb arckifejezését felvenni Tamás, mert érezte, hogy most rápiríthat a párjára. – Csontváry ezt több mint tizenöt évvel Juliska néni születése előtt írta. Gondolod, hogy tényleg jövőbe látó volt, és a festményén kódolta, hogy merre jár most a drága szomszédunk? Vagy azt hiszed, hogy visszatért kísérteni a festő lelke, és ő kuszálja össze a dolgokat? Esetleg magában Juliska néniben reinkarnálódott Csontváry, és vissza akarja szerezni vagyonát a svájci bankból?

Szegény Tamás nem is sejtette, hogy úgy kerülgette az igazságot, mint macska a forró kását. Szerencsére ennek nem volt tudatában, hiszen nagyon megégette volna magát, ha belekóstol a rejtélyek gőzölgő tálkájába.

‒ Nagyon vicces! – húzta fel az orrát Angéla. – Egyébként meg, soha sem lehet tudni. Te nem hiszel a misztikus dolgokban, pedig lehet bennük valami. Például a múltkor, amikor az egyik vendégem haját mostam, erősen koncentráltam arra, hogy végre adjon borravalót. Nagyon smucig nőszemély, bár még a bőre alatt is pénz van. És, lássanak csodát, amikor mindennel végeztünk, a munkadíj felett kaptam még egy ezrest. Ez indulásnak jó, legközelebb azt szuggerálom neki, hogy kétezret adjon.

‒Te, parafenomén! Arra nem tudnád Mátét valahogyan rávenni, hogy egyen is valamit, ne csak dobálózzon a borsószemekkel? Nekem úgy is jó, ha telepátia helyett egyszerűen megeteted. Itt a kanál – adta át párjának a vacsoráztatás lehetőségét Tamás. – De vigyázz, el ne görbítsd a túláradó bioenergiáddal!

‒ Nem is értem, hogyan lehetsz ennyire földhözragadt – közölte Angéla, miközben ő is megpróbálkozott a lehetetlennel, vagyis a főzelék segítségével kialakítani az egészséges táplálkozás iránti igényt Mátéban. – Pedig, úgy tudom, te tanultál például hipnózist is, és nemrég hallottam a rádióban, hogy néha az előző életükbe is visszavezetnek betegeket az orvosok. Ott keresik meg a problémájuk gyökerét, és így tudják meggyógyítani a különféle nyavalyáikat.

‒ Túl sokat szól a rádió a szalonban – epéskedett tovább Tamás, miközben örült, hogy a Mátéval való vacsoracsata helyett végre ehet. – A hipnózis pedig nem misztikum, hanem tudomány. Valóban gyakran használt módszer a hipnózisterápiában, hogy a pácienseket korábbi életszakaszaiba vezeti vissza a hipnotizőr, de arról a szakmában is megoszlanak a vélemények, hogy a születés előtti időszakba is bele lehet-e látni. A reinkarnációs hipnózis létét kétséget kizáró módon még senkinek sem sikerült bizonyítani. Olvastam néhány olyan tanulmányt, ami azt állítja, hogy a saját időnk előttről emlékként elmondott dolgok csak kitalációk, de mivel az alany realitásként tudja átélni a saját fantáziálását, kigyógyul bizonyos betegségeiből.

‒ Hú, ez nagyon tudományosan hangzott – állapította meg Angéla, és igyekezett a férjére figyelni, addig sem idegesítette fel magát a fián. – Szerintem hipnotizáld meg Taylor asszonyt, hogy adja nekünk a fényképeket! Így nem kellene ellopnunk.

‒ Egyrészt, csak olyan cselekedeteket lehet eredményesen hipnotizálni valakinek, amit önmaga is megtenne – folytatta az oktatást Tamás. – Ha a meggyőződésével ellentétes parancsot kap az illető, akkor megszűnik a hipnózis hatása, vagyis nem lesz eredményes a próbálkozás. Másrészt, a hipnózishoz fel kell készülni, a körülményeket a terápiához kell igazítani, és az sem árt, ha a páciens maga is akarja a kezelést. Harmadrészt, sajnos nekem elég kicsi a gyakorlatom, mihelyst megszereztem a szakvizsgát, már fel is hagytam a praktizálással. Gyakorolnom kellene, hogy ismét formában legyek.

‒ Szóval, szerinted a lélekvándorlás ezen a módon nem ellenőrizhető? – próbálta magát a beszélgetés ösvényén tartani Angéla, és csak a kanalat emelgető kezét szentelni a gyermeketetés magasztos és maszatos feladatának. – Vagyis, ha például Csontváry itt ólálkodna körülöttünk egy új testben, nem tudnánk felismerni? Nincsenek olyan jelek, amiből rájöhetnénk, hogy kik voltunk előző életünkben? Szerintem, még, ha nem is emlékezünk rá most, de lehetnek olyan tulajdonságaink, amiket korábbról hoztunk magunkkal. Ezek elárulhatják, milyen életet éltünk a múltban.

‒ Nem hinném, hogy a kóbor sejtések, a véletlen egybeesések perdöntőek lehetnek – ragaszkodott a tudományos állásponthoz Tamás. – Azt meg pláne nem tartom valószínűnek, hogy Csontváry szelleme minket tisztelne meg a visszajárásával, vagy a reinkarnálódásával. Vagy ismersz valaki olyat a környezetünkben, aki hasonlítana az őrült festőre? Mondjuk, rendelkezik az ő tehetségével, szorgalmával, önfejűségével, mindamellett remek kereskedő és szereti az állatokat?

‒ Megint borsófőzeléket eszünk? – lépett be Tomi a konyhába, gyengéden letette Szultánt a földre, majd elővette a tejet a hűtőből, hogy a mikrohullámú sütőben melegítsen belőle egy keveset a macskának.

Tamás és Angéla egymásra néztek, és most az egyszer mindketten ugyanarra gondoltak. Vagyis arra, talán ki kellene kémlelniük, hogy milyen gondolatok otthona fiuk kócos kobakja. Angélának a megvalósítás is azonnal beugrott, vagyis eldöntötte, hogy Tomi ágya mellé készít egy füzetet és egy tollat, és megkéri fiacskáját, minden reggel írja le az álmait. Talán egyszer egy banktrezor kódszáma is szerepelni fog valamelyik lapon.

‒ Na, nem! – tiltakozott Tamás a ki nem mondott közös feltételezés ellen. – Mint mondtam, zavaros találgatások nem bizonyítanak semmit.

‒ Akkor tisztázd a dolgokat a tudomány módszerével! – csavarta ismét a neki kedvező irányba a szavakat Angéla. – Egy kis hipnózis Tominak sem fog megártani.

‒ Mi nem árt meg nekem? – nézett gyanakodva a szüleire Tomi.

‒ Apád szeretné gyakorolni a hipnózist, hogy ha újra dolgozni fog, már könnyen menjen neki. Arra gondoltunk, te biztosan segítenél ebben – magyarázta nagyfokú csúsztatással élve Angéla a fiának.

‒ Miért pont én? – próbált menekülni a feladat elől Tomi.

‒ Mert Máté még kicsi, én pedig sokat dolgozom, ritkán vagyok itthon – hozott fel erre az eszetlennek tűnő dologra észérveket Angéla.

‒ Ez fáj? – kérdezte riadt beletörődéssel Tomi.

‒ Dehogy fáj! – nevetett Angéla. – Olyan, mintha aludnál. Olvastam valahol, hogy akiket hipnotizálnak, azok jobb jegyeket hoznak az iskolából. Könnyebben megy nekik a tanulás.

‒ Akkor jó – nyugodott meg Tomi, és gyorsan nekilátott a borsófőzeléknek, mert bármennyire is unta ezt az ételt, szerette volna rendes gyerek benyomását kelteni. Örült, hogy az apja pszichológus, és nem sebész, mert akkor nem szívesen hagyná, hogy rajta kísérletezzen.

‒ Te a manipulálás mestere vagy – ismerte el felesége tehetségét Tamás. – Nem is értem, miért nem lett belőled politikus.

* * *

A vacsorát csöngetés zavarta meg. Tamás a kémlelőnyíláson keresztül egy harminc év körüli, magas, barna hajú, sportos fiatalembert látott előttük várakozni. A biztonsági láncot beakasztva nyitotta ki az ajtót.

‒ Jó estét, elnézést a zavarásért! – köszönt a márkás farmert, drága inget, cipőt viselő férfi. – Egy idős hölgy engedett be a bejárati ajtón. Tőle érdeklődtem a nagynéném lakása felől, és ő mondta, hogy önöknek van kulcsuk hozzá. A rendőrség értesített róla, hogy eltűntként keresik, és azért utaztam Németországból ide, hogy a személyes holmiját átnézzem, hátha így segíthetem a nyomozók munkáját.

‒ Üdvözlöm! – nyitotta immár ki teljesen az ajtót Tamás. – Nem is tudtam, hogy van rokona Juliska néninek – nyújtott kezet az érkezőnek.

‒ Teo Schneider vagyok – mutatkozott be a vendég. – Utoljára valamikor a gyerekkoromban találkoztunk a nagynénémmel, messze van ide Hamburg. Csak ünnepek idején beszéltünk telefonon, de azért ragaszkodtunk egymáshoz. Ezért is zaklatott fel a hír, hogy nyoma veszett. Örülnék, ha épségben megtalálná a rendőrség, és ennek érdekében én is hajlandó vagyok bármilyen áldozatra.

‒ Hát, akkor, talán, menjünk át! – téblábolt Tamás az ajtóban, majd fogta a kulcsot és bekiáltott a konyhába. – Átmegyünk Juliska néni unokaöccsével a szomszédba, majd jövök!

‒ Menj csak, de fürdetésre érj haza! – hagyta jóvá Tamás távozását, és adott ki neki utasítást egyszerre Angéla.

Tamás tulajdonképp örült, hogy ismét bejuthat Juliska néni lakásába. Ha ugyanis a ramaty állapotú rendőrségi pecsét felől kérdeznék, hazugság nélkül bevallhatja, hogy ő törte fel, hiszen az eltűnt személy rokonát engedte be a lakásba, aki a rendőrségnek nyújt segítséget. Ezért is döbbent meg nagyon, amikor látta, hogy a hivatalos jelzés nincs a helyén, valaki egyszerűen letépte. Egy pillanatra megállt, majd óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt.

‒ Ez nem stimmel – súgta remegő gyomorral Tamás a társának. – A pecsétet leszakította valaki, és az ajtó is nyitva van.

‒ Várjon! Álljon félre! – vette át a kezdeményezést a rokon, s pisztolyt húzott elő valahonnan. – Önvédelmi fegyver. Üzletember vagyok, meg kell védenem magam – magyarázta Herr Schneider Tamásnak, mert látta, hogy kísérője mindjárt elájul a fegyver látványától. – Ha a betörő még bent van, elkapjuk. Háromra indulunk! Egy, kettő, három!

Tamás szívesen számolt volna még tovább, de az ifjú vállalkozó már be is rontott a sötét lakásba. Hősünk azt sem tudta, mit tesz, de ahogyan a filmekben látta, követte vehemens bajtársát. Az előszobában mindketten megtorpantak egy pillanatra, szemüknek meg kellett szoknia a benti félhomályt. Az egyik szoba felől zaj hallatszott, s a pisztolyában bízó Herr Schneider már rohant is oda. Vakmerősége majdnem a vesztét okozta, mert egy antik piszkavas azonnal kiütötte kezéből a fegyverét, és máris a fejét vette célba. Az agresszív szerszámot mozgató figura viszont nem számolt azzal, hogy a kiszemelt áldozatnak remekül működnek a reflexei. A megtámadott üzletember elhajolt az ütés elől, majd gyakorlott mozdulattal kirúgta a betörő lábait, és rávetette magát. Ahogyan a két férfi próbálta a másikat a földhöz szorítani, ide-oda gurultak a parkettán. Néhány porcelán és üvegtál hangos csörömpöléssel adta ki lelkét, amint a nagy lökdösődés következményeképp a polcokról, szekrényekről a mélybe vetette magát.

Tamás csak állt bénultan, olyan gyorsan zajlottak az események, hogy a beavatkozásra még gondolni sem volt ideje, nemhogy hozzálátni. Némi dulakodás után a betolakodó egy jobbegyenes segítségével kiszabadult szorult helyzetéből, feltépte az erkélyajtót, és kiugrott az utcára. A földszinti lakások szinte egyetlen erénye, hogy baj esetén könnyű a menekülés belőlük. A kiütött Herr Schneider is felpattant, és késlekedés nélkül üldözőbe vette a távolodó alakot.

Tamás egyedül maradt a lakásban, vagy legalábbis ő azt hitte. Odabent az utcai lámpák biztosította derengő fényben is látszott, hogy alaposan feldúlták a berendezést. A fiókokat kihúzgálták, tartalmukat a földre szórták, könyvek hevertek szanaszét a földön, és néhány kép is lekerült a falról, ezek egy szekrény oldalához támasztva várták, hogy illetéktelen kezek elszállítsák őket. Hősünknek hirtelen olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné. Ijedt kapkodással nézett körbe, de nem látott senkit. A biztonság kedvéért a villanykapcsoló felé vette az irányt, és felkattintotta. Igyekezete ellenére azonban a sötétség magabiztosan őrizte uralkodó pozícióját a szobában. Tamás ekkor üvegszilánkok recsegését hallotta a háta mögül, de megfordulni már nem maradt ideje, jókora ütést érzett a nyakszirtjén, s a következő negyedórát a szőnyegen fekve töltötte.

* * *

A forró homok szinte égette az arcát. Tamás felemelte a fejét, hogy körülnézzen, de mindenhol csak homokdűnéket látott. Keserves erőfeszítéssel feltápászkodott, majd vaktában elindult az egyik irányba. A tagjait csak vonszolta, mint aki már napok óta bolyong a sivatagban. Nehezen emelte a lábát, szinte csak húzta, minden lépésével porfelhőt kavarva maga körül. Hunyorogva nézett előre, bár valójában csupán maga elé meredt, mert igazából azt sem tudta, hogy merre van előre, hátra vagy oldalra. A gravitáció ezen a helyen különös módon működött. Főként a fejére hatott, azt akarta minduntalan a laza talajjal érintkezésbe hozni. A reménytelenség vándora azonban nem engedett a tömegvonzás követelésének, haladt előre a semmibe, s éppen egy jókora buckát igyekezett meghódítani. Időnként a keze segítséget nyújtott a lábának, így mászva, de feljutott a domb tetejére. A kilátás újabb erővel töltötte el utazónkat, hiszen a közelben egy oázis zöldellő pálmafáit és lapos tetős, fehérre meszelt házacskáit pillantotta meg. A lejtőn lefelé már futott, néha gurult, máskor pedig hason csúszott, de végre elérte a homoktenger rejtelmes szigetét. Szerencsére nemcsak a délibáb játszott az érzékeivel, hanem valóságosnak látszott minden, a fák, a fű, a teveitató kút. Tamás először az utóbbihoz rohant, de a vályúban nem talált vizet. A kerekes kút aljában azonban ott csillogott az éltető anyag, csupán az a vödör hiányzott a láncról, amit leengedhetett volna érte. Ideges rángatózással nézett körül, és már azon volt, hogy berontson a legközelebbi kunyhóba, amikor egy fehér lebernyeges, fehér turbános alakra lett figyelmes. A szakállas, komoly tekintetű férfi egy sziklán ült, és a látóhatár pereme felé tartó, lenyugvó napot figyelte szótlanul. Hősünk teljes erőbedobással feléje vette az irányt, és óriási lendülettel vánszorgott elé.

‒ Vödör – nyögte ki Tamás. – Kellene egy vödör – tagolta lassan, fájdalmasan a szavakat. – Nincs ott az a vödör a láncon, amivel a kútból szokták felhúzni a vizet – igyekezett érthetővé tenni a szándékát némi mutogatással, de a megszólított közönyös arccal figyelte, ahogy Tamás vadul tekerte a láthatatlan kút kerekét. – Nem érti? Lánc, vödör, kút, felhúzni.

‒ Értem én, de olyannal nem szoktam szóba állni, aki elfelejt köszönni – válaszolta a szemlélődésében megzavart figura.

‒ Maga magyar? – kerekedett el Tamás szeme, és térdre zuhant a sivatagi honfitárs előtt. – Akkor, kérem, segítsen!

‒ Magyar vagyok, de erre egyre kevésbé vagyok büszke – válaszolt fanyar lemondással a hangjában a turbános. – Egyébként még mindig nem köszönt.

‒ Jó napot kívánok! Egy vödörre lenne szükségem – adta meg a kellő tiszteletet embertársának Tamás.

‒ Inkább jó estét, nem? – oktatta tovább a jó modorra beszélgetőpartnerét a szakállas férfi. – Nézze, mindjárt lemegy a nap, és rideg sötétség borul a tájra. Az éltető égitest még utoljára pompázatos színekbe öltözteti az eget, majd a horizont alá bukik.

‒ Szép, szép – nyugtázta sietve Tamás. – Csakhogy nekem most egy vödörre lenne szükségem.

‒ Hagyja már ezt a vödröt! – mordult rá a férfi a szomjazóra. – Nem azért jöttem ilyen messzire, hogy holmi edényekkel vacakoljak. Engem a fény varázsa hozott ide, az ihletet kutatom a keleti tájakon. Erre jön maga, és kicsinyes problémáival elvonja a figyelmemet a nagy motívumtól. Szégyellje magát!

‒ Csak nem? – mutatott önkénytelenül Tamás az előtte ülő alakra. – Ön az, Csontváry mester?

‒ Na végre, hogy megismer – húzta ki magát a szikár figura. – Persze, gondolhattam volna, hogy jártas a művészetekben, hiszen mi másért vetődött volna erre, ha nem a természet csodáiban akarna gyönyörködni. Megértem a kalandvágyát, én is sokat utaztam a világban. Meg kell vallanom, minél keletebbre jutottam el, annál biztosabb voltam benne, hogy a helyes úton járok. Most itt vagyok, a Szentföld kellős közepén, de hamarosan indulok, hogy megismerjem Indiát, Kínát. Az ott élők sokkal közelebb állnak az igazsághoz, melyet én a festészet által akarok megmutatni az elcsökevényesedett nyugati embereknek. Az arab utazók már évszázadok óta kereskednek a távoli tájakon élőkkel, és rengeteg érdekes dolgot hoznak onnan még napjainkban is. Például ezt tegnap vettem a bazárban – varázsolt elő egy kis labdát a köpenye alól. – Tudja mi ez?

‒ Pingponglabda – felelte Tamás döbbenten, és először merült fel benne a gyanú, hogy talán csak álmodja az egészet. Az asztalitenisz ugyanis Angliából származik, és nem Kínából.

‒ Egészen intelligens ember maga – állapította meg a festő. – A játékosok az asztal két végébe állva egy speciális eszközzel ütik egymásnak a labdát – fejtette ki a szabályokat Csontváry. – Ez a kis golyó, akár jelképezhetné az embert is. Hol az egyik, hol a másik térfélen pattog, mint amikor valaki ingadozik a jó és a rossz között. Ide-oda cikázik, s néha a külső szemlélő azt sem tudja eldönteni, épp hol koppan az asztalon. Filozófiai mélységek nyílnak meg az előtt, aki meg szeretné fejteni e labdácska mozgásának törvényszerűségeit.

‒ Bocsánat! – szakította félbe Tamás az egyre elragadtatottabb festőt. – Nekem most egy nagyon prózai dologra, egy vödörre lenne szükségem.

‒ Miféle inspirációt meríthet ön egy olyan hétköznapi tárgyból, mint a vödör? – kérdezte Csontváry még mindig a saját gondolatainak kábító hatása alatt.

‒ Én csupán vizet szeretnék meríteni, méghozzá a kútból, mert iszonyúan kiszáradtam – próbálta hétköznapi síkra terelni a beszélgetést Tamás.

‒ Hát persze! – kiáltott fel Csontváry. – A víz mint az élet forrása, a kút, ahonnan hozzájuthatnak az emberek az éltető nedűhöz, és a vödör, aminek a segítségével szállíthatják az isteni kegyelemet megtestesítő anyagot! Ez óriási motívum, meg kell festenem! Köszönöm, jóember, hogy felnyitotta a szememet! Hálából kérjen tőlem bármit, szerény tehetségemhez mérten teljesítem!

‒ Vizet! – ismételte Tamás azt a szót, melynek jelentéstartalma megszabadíthatná a szenvedéseitől.

‒ Igyon hát! Nem kell ide vödör, amikor egy valódi csikóbőr kulacs is kéznél van – vette elő lebernyege alól a szóban forgó tárgyat a festő, és olyan hévvel rántotta ki a dugóját, hogy a tartalmából jókora adag Tamás arcába fröccsent.

* * *

‒ Hogy van? – kérdezte Herr Schneider Tamást, és letette a díszes korsót a földre, amiből az imént egy kis vizet loccsantott az eszméletlenül heverő hősünkre.

‒ Nem is tudom – nyöszörögte Tamás, és az arcát dörzsölgette mindkét kezével. – Az előbb még egy sivatagban társalogtam Csontváryval. Mi történt?

‒ Azt hiszem, leütötték, mialatt én üldöztem a betörőt – válaszolt tárgyilagosan a németországi rokon. – Úgy látszik, nem egyedül volt az a gazfickó, és a társa vagy a társai kivonták magát a forgalomból.

‒ A fejem! – sziszegte Tamás, miközben könyökeire támaszkodva felült. – Legalább sikerült elkapnia a nyavalyást?

‒ Sajnos meglógott, de előtte bemostam néhányat a szeme alá – adta a harciast Herr Schneider. – Holnapra biztosan bekékül a szeme szerencsétlennek. Maga fel tud állni?

‒ Megpróbálhatjuk – nézett szembe a nehézségekkel Tamás, és egyik kezével egy kis szekrénybe, a másikkal a társába kapaszkodva újra a cipőtalpaival érintkezett csupán a szoba szőnyegével. – Csöppet szédülök. De maga sem néz ki túl jól. Vérzik a homloka, tud róla?

‒ Á, semmiség – törölte szét saját vérét Herr Schneider az egész arcán, s így már valóban úgy nézett ki, mint aki súlyos sérülést szerzett.

‒ Menjünk haza! – indítványozta Tamás. – Majd a feleségem tesz rá valamilyen kötést. Ért hozzá, fodrász, és kezdő korában néha ő is okozott a vendégeinek hasonló sebeket. Mentségére legyen mondva, hogy mindig szakszerűen ellátta őket.

* * *

‒ Szent ég! Mi történt? – csapta össze a kezét Angéla, amikor meglátta a lakásba vert seregként betántorgókat.

‒ Betörők voltak Juliska néni lakásában, de mi megfutamítottuk őket – adott magyarázatot zilált ábrázatukra Tamás. – A feleségem – mutatott Angélára ‒, az úr pedig a szomszédasszonyunk unokaöccse Németországból – fejezte be az összeismertetést Tamás. – Tudnál valamilyen fertőtlenítőszert és ragtapaszt hozni, mert megsérült Schneider úr homloka.

‒ Hozom azonnal. Te jól vagy? – kérdezte a férjét az ápolónővé előlépő Angéla.

‒ Semmi bajom, csak egy kicsit szédülök. Menjünk a nappaliba, lefekszem a kanapéra! – adta ki az utasítást immár a támogatójának Tamás.

A nappali átalakult elsősegélyt nyújtó hellyé. Herr Schneider kapott egy tiszta, nedves törülközőt, amivel lemoshatta homlokáról és arcáról a vért, Angéla bekente a sebet fertőtlenítővel és le is ragasztotta. Tamás elhelyezkedett a kanapén, a homlokára hideg vizes borogatást tett, pedig valójában a tarkója fájt, de nem lett volna képes egy oda elhelyezett kötéssel kényelmesen feküdni. Különben is, így – hanyatt fekve – látványosabban tudott szenvedni, mintha az oldalára kellett volna fordulnia. A gyerekek a kisszoba ajtajában állva leskelődtek, s a lábukhoz bújva Szultán is komolyan szemlélte az eseményeket.

‒ Hogyan néztek ki a betörők? Tudnál róluk személyleírást adni? – kérdezte Angéla a borogatás alól pislogó férjét.

‒ Nem igazán – vallotta be Tamás. – Túlságosan sötét volt a lakásban, de Schneider úr üldözőbe vette az egyiket, ő talán el tudja mondani, hogy milyen volt az illető – nézett kérdőn a beragasztott homlokú vendégre a házigazda.

‒ Nálam alacsonyabb, köpcös figura, igazi verőlegény külsővel – idézte fel támadója alakját Herr Schneider. – Alaposabban én sem figyeltem meg, hiszen nem a részletek memorizálásával voltam elfoglalva. Egy biztos, a jövő héten jókora monoklival járkál majd, ez lesz a különös ismertetőjegye.

‒ A rendőrség majd készít róla fantomképet – tudálékoskodott Angéla. – Már hívom is őket.

‒ Nekem viszont most mennem kell – pattant fel Herr Schneider a fotelből. – Randevúm van egy csinos, magyar lánnyal. Ha elmondom neki a ma esti kalandomat, biztosan nyerő leszek nála. A nők buknak a sebhelyes férfiakra – fogott vigyorogva kezet a feltápászkodó Tamással a harcias üzletember. – A rendőrségnek megvan a mobiltelefonom száma, ott el tudnak érni. De a biztonság kedvéért lediktálnám önöknek is, hogy hívhassanak, ha valamilyen új fejlemény lenne a betöréssel kapcsolatban.

Angéla feljegyezte Herr Schneider számát, majd kikísérte. Ezek után felhívta a rendőrséget, és tartott egy félórás szónoklatot Tamásnak a felelősségről, amivel a családja iránt tartozik. Vagyis, ha csak lehet, ne veresse magát agyon, mert nehéz manapság egyedülálló szülőként két gyereket felnevelni. Tamás hümmögött az orra alatt valamit, és kifejtette, hogy senki sem lehet sikeres anélkül, ha nem vállal némi veszélyt. Angéla ezzel egyetértett, de hozzátette, hogy csak akkor érdemes kockáztatni, ha a siker valamilyen kézzelfogható haszonnal kecsegtet. A szomszédba betört bűnözőkkel való verekedés semmilyen előnyel nem jár, még akkor sem, ha sikerül elfogni őket. Csak némi jelképes jutalomra számíthattak volna, de elképzelhető, hogy még arra sem. Ellenben, ha már kijön a rendőrség, és bemennek Juliska néni lakásába, igazán szóba hozhatnák a Csontváry-képeket. Azoknak a megtalálása biztos tekintélyes summát fialna. Itt az alkalom a becsületes állampolgári bejelentés megtételére. Eddig jutottak a tennivalók megtárgyalásában, amikor a rend őrei végre megérkeztek a tetthelyre.

* * *

Tudtommal nincs özvegy Bakos Sándornénak élő hozzátartozója – közölte Attila, miután szétnézett a betörés helyszínén, és meghallgatta Tamásék történetét az esetről.

‒ Akkor ki volt az a fickó, aki azt állította, hogy Juliska néni unokaöccse? – tört elő a mindenkit foglalkoztató kérdés Angélából.

‒ Ezt én is nagyon szeretném tudni – közölte Attila, és firkálgatott egy kicsit a noteszába.

‒ A telefonszám is hamis, azt mondja a géphang, hogy előfizető nem kapcsolható rajta – tudatta a többiekkel Angéla, aki nem volt rest azonnal ellenőrizni a férfi által megadott elérhetőséget.

Tamás még mindig borogatással a homlokán feküdt a nappalijuk kanapéján, de most a tarkója környékén érzett fájdalmon és a szédülésen kívül a légszomj is kínozta. Mintha a tüdeje nem tágult volna a megfelelő méretűre, és szokatlan hangokat is hallani lehetett. Szerencsére csak azt volt a gond, hogy Szultán feküdt a mellkasára, és együttérző dorombolásba fogott.

‒ Nagyon kedves vagy, de most inkább menj, és játssz a műegereddel! – javasolta a házigazda a macskának, és emlékezve a kezét borító karmolásokra, óvatosan letette az állatot a földre. Szultán sértődötten masírozott be a gyerekek szobájába, majd az ajtóból visszafordult, és fújt egy nagyot.

‒ Ne játszd meg magad, te kis alamuszi szőrgolyó! Olyan érzékeny vagy, mint egy művész. Tűnés! – tisztázta az erőviszonyokat Angéla.

Szultán ekkora durvaságra rangon alulinak érezte a válaszadást, de újabb fekete pontokat jegyzett be Angéla neve mellé a képzeletbeli naplójába.

‒ El tudnátok mondani, hogy hogyan nézett ki az állítólagos rokon vagy a betörő? – folytatta a munkáját Attila.

‒ Teo Schneider magas, kisportolt, a harmincas évei elején járhat, barna hajú és szemű, a homlokán egy szakszerűen ellátott seb van leragasztva – közölte Angéla fontoskodva.

‒ De jól megfigyelted! – fintorodott el Tamás.

‒ És a betörő? – tartotta a lendületet Attila.

‒ A betörőt én nem láttam, csak a párom. Lássuk, te tudod-e olyan hasznos információkkal segíteni a rendőrség munkáját, mint én! – adta át a szót Angéla a férjének.

‒ Nem tudom, ugyanis sötét volt, és minden nagyon gyorsan történt. A fickó szerint, akivel bementem a lakásba, a betörő köpcös volt, és kapott egy monoklit a szeme alá a verekedés során – vázolta a tényeket Tamás.

‒ A hozzátok becsöngető alakra visszatérve, jó lenne róla egy képet készíteni – állapította meg Attila. – Szerintem most menj el az ügyeletre, vetess fel látleletet a sérülésedről, aztán ha holnap jobban vagy, gyere be a kapitányságra, és megcsináltatjuk a rajzot! – adott tanácsot a rendőr a barátjának.

‒ Nem szükséges – mondta az időközben a nappaliba besomfordált Tomi, és egy papírlapot nyomott az apja kezébe.

‒ Tényleg nem szükséges, az ürge pontosan így nézett ki – jelentette ki büszkén Tamás, és nyújtotta oda a grafikát Attilának.

‒ Nahát! Te tényleg nagyon tehetséges vagy! – dicsérte meg Tomit a nyomozó. – Igazán élethű ez a rajz, minden egyes hajszál látszik rajta, és az árnyékolás is egészen profi. De, mi ez itt, a lap alján?

‒ Ez a védjegyem – felelte Tomi erős szívdobogást hozva a szüleire. – Egy macskalábnyom, ezentúl így szignálom minden művemet. Szerintem ez nem annyira unalmas megoldás, mintha a nevemet írnám oda.

‒ Nekem adod? – vágott a barátságosabbnál is barátságosabb arcot Attila.

‒ Azért készült – tartotta a három lépés távolságot továbbra is a fiú.

‒ Köszönöm, a rendőrség nevében is – tette zsebre teátrális mozdulattal a papírt Attila, és még egy kicsit meg is hajolt a zsenipalánta előtt.

‒ Elvittek valamit a betörők? – kérdezte Tamás az egykori osztálytársát.

‒ A széf üresen tátongott, s néhány képet is összecsomagoltak, de ezeket már nem volt idejük megfújni, mert ti megzavartátok a gazfickókat – kedélyeskedett Attila. – Egyébként sem lehettek különösebben műveltek az elkövetők, mert csupa Csontváry-reprodukciót akartak meglovasítani.

Attila heherészve ingatta a fejét, és valamit irogatott a noteszába, így nem láthatta, hogy Tomi szélsebesen a szobájába távozott, Angéla arcszíne néhány pillanat alatt többször váltott árnyalatot, és Tamás sem ugyanúgy vette a levegőt, ahogyan korábban, pedig most Szultán sem terhelte meg a tüdejét.

‒ Attila! – kezdte bizonytalanul Tamás, és a két könyökére támaszkodva félig ülőhelyzetet vett fel. – Sokat beszélgettünk itthon Juliska néniről, amióta nálunk jártál, és az a gyanúnk, hogy képhamisító volt. Tudod, rajztanárként dolgozott, és szívesen másolta a híres festők műveit. Arra jutottunk, hogy a múzeumban a saját munkáira cserélte ki a Csontváry képeit, amiket hazahordott.

‒ Van erre valami bizonyítékotok, vagy ez csak egy megérzés? – kérdezte Attila elképedve.

‒ Eleinte megérzés volt csak, de aztán elmentünk a múzeumba, és most már biztosak vagyunk benne – szólalt meg Angéla, miután rendeződött az ábrázata. – Holnap reggel akartunk felhívni, hogy a rendőrség is ellenőriztesse ezt egy szakértővel. Ezek rendkívül értékes alkotások, amiknek jól őrzött múzeumban van a helyük. Lám, máris el akarták lopni őket. Óriási veszteség lett volna, de Tamás valamennyit megmentette a nagyközönség számára. Ezért biztosan hálás lesz a múzeum vagy a rendőrség, esetleg a város, vagy az illetékes minisztérium. Ugye?

‒ Bizonyára – meredt maga elé egy kis ideig Attila. – Elképesztő, mennyi meglepetés van ebben az ügyben, s még olyan részletei is akadnak, melyeket a hivatalos jelentésemben meg sem említhetek – morfondírozott félhangosan, s az arcáról látszott, hogy valahol máshol jár.

‒ Mire gondolsz? – érdeklődött félszegen Tamás.

‒ Emlékszel, hogy mit mondtam múltkor a földönkívüliek kedvenc csemegéjéről? – élénkült fel Attila, de a szeme még mindig mintha a távoli űrt kutatva meredt volna a semmibe. – A hűtőben találtunk egy doboz felbontatlan eperfagylaltot. Most azonban hiányzik legalább a fele. Rendkívül aggasztó fejlemény.

Tamás először elítélő pillantást vetett Angélára, majd megadóan hanyatlott vissza a párnájára.

 

A regény 6. fejezete ITT olvasható.