Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Egy új élet

„Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. A hülyeségen túl című könyv ötödik fejezete következik.

Előbb értünk le Debrecenbe, mint a teherautó a cuccainkkal. A sógor kollégái már a házban vártak minket. Mivel még Pesten elkészítettük a kégli alaprajzát, minden rögtön a helyére került. Az „egy szobából két szobát” lakberendezési trükk is bevált, a szekrénysorral félbevágtuk a szobát. Nagyon helyesre sikerült. Nem volt nagy, de jó kicsi volt…

Aznap éjjel alig aludtunk a boldogságtól. Saját lakás, csak nekünk! Mivel a költözés péntekre esett, két napunk volt, hogy mindent rendbe rakjunk. Hétfőre olyan volt, mintha örökké itt laktunk volna.

Akkor még törvény volt, ha munkahelyet vált valaki, egy nap sem maradhat ki a munkaviszony jogfolytonosságából, hétfőn tehát kezdődött a munka. A fiúk már az új suliba jártak, Vera a Klinikán kezdett, reggel 7-től este 7-ig. Én mentem a maszekomhoz. Az első néhány héten még valóban írógépeket jártunk javítani, ő javított, én meg ott voltam vele. Kiderült, hogy a profilbővítés öngyújtótöltést takar, ez lesz az én dolgom. Egy akvárium romjaiból készítettük közösen a töltőberendezést, ő mechanikus végzettségű volt, a fűrészelés és a reszelés pompásan ment neki. Én már a kalapácsfej reszelésben sem remekeltem a szakmunkásképzőben. Egy hónap alatt elkészült a nagy mű. Az akvárium elejét két plexilappal takartuk, volt egy felhajtható előlap, a belső pedig két nagy lyukat tartalmazott, amin épp befértek a kezeim. Belül volt a gázpalack. Beindult az üzlet, az első néhány napon még a főnök is ott volt, később már egyedül intéztem mindent. Jó, hogy ennyi iskolát kijártam, befutottam! Nagy szakértelem kellett ahhoz, hogy a szelepen bevezessük a gázt, később bonyolódott a feladat, mert szelepet is csináltunk. 5 forint volt egy töltés, pechemre jöttek-jöttek a kuncsaftok. Délben 1/2 óra ebédszünetem volt, ekkor bezártam a belvárosi ház belső udvarában lévő kis üzletet, és biciklivel hazavágtattam, Vera, ha olyan műszakban volt, hogy ráért, akkor kajával várt. 1/2 5-ig tartott a munkaidőm. Ahhoz képest, hogy ilyen olcsó volt a szolgáltatás, jól kerestem! A maszeknak. A fizetésem változatlanul 1950 forint volt.

Kissé zilált volt az életünk, elég keveset voltunk együtt, de szerettük egymást, és ez a lényeg! A fiúk minden babért learattak az iskolában, a pesti suli jóval erősebb volt, ott is jól tanultak, de itt ők lettek a sztárok.

Az első vendégeink Ottóék voltak. Hoztak sátrat magukkal, a ház mellett bőven volt hely, ott verték fel a külön szobát a feleségével. Jókat hülyéskedtünk együtt. Ők a lakásfejezeten könnyebben túljutottak, ugyanannál a cégnél dolgoztak, és kedvezményesen kaptak lakást a munkáltatótól. Együtt mentünk a Vidámparkba. Míg a lányok beszélgettek, a fiúk kipróbáltak minden játékot, mi Ottóval a célbadobásnál horgonyoztunk le. Volt 3 cilinderes bábú, amik le-fel mozogtak, és a fejükön lévő cilindert kellett ledobni 5 rongylabdával. A karbantartók elég szarul dolgoztak, nem nagyon akart a kalap leesni a fejükről. Egy darabig próbálkoztunk, aztán csak összenéztünk, és a gépkezelő nyugdíjas néniket kezdtük tűz alá venni. Itt több sikeres találatunk volt, bár ezért nem adtak nyalókát.

Én időnként felrobbantam a töltés közben. A felesleges gázt egy ventillátor szívta el, az viszont szénkefés volt, ezért a szikrától néha berobbant a gáz. Az elején csak a karjaimat epiláltam, de durvább esetben a láng kicsapott a két lyukon és hol a bajuszom, hol a szemöldököm pörkölődött le. Mire kicseréltük a ventillátort, úgy néztem ki, mint Fantomas. Jól ment a bolt, igaz szombaton is dolgozni kellett, de legalább voltak szabad hétvégéink. Már amikor Vera szabad volt, mert változott a munkarendje. Reggel 6-tól délután 2-ig ápolta a betegeket egyik héten, a következőn délután 2-től este 10-ig. Hétvégén, szombaton vagy vasárnap, reggeltől estig. A család szempontjából nem volt valami ideális beosztás, össze-vissza életet éltünk. Én voltam a fiúk pótanyja. A sógorék is segítettek, nekik nem volt gyerekük, örültek nekünk.

Alig vártuk, hogy végre szabadságra mehessünk. A tanév végén Vera kapott egy hét szabadságot, azt terveztük, hogy a Balatonra megyünk. Szóltam a maszekomnak, hogy egy hétig nem jönnék, kéne egy kis szabi.

– Most, mikor ilyen jól beindult az üzlet? Kizárt. Majd ősszel.

– Nekem létkérdés a szabi, egy kicsit szeretnék a családommal lenni! Engedj el, csak egy hét az egész!

– Ne is beszéljünk róla, majd ősszel!

Azt hiszem, megéreztem, mi az a kizsákmányolás, lezártam a beszélgetést:

– Akkor most felmondok! Szevasz!

Ekkor a düh és az elkeseredés tört ki belőlem. Elfelejtettem, hogy mit összeszerencsétlenkedtem, mire állást találtam, most meg családos ember létemre, egyik percről a másikra felrúgom az egészet! Sajnos vagyok annyira makacs, hogy ha már valamit kimondtam, nem vonom vissza! Végül is a maszeknak köszönhetem, hogy egyáltalán dolgozhattam. Verával is mindig mindent megbeszéltünk, ezt volt az első, amit nem! Hülyén éreztem magam, de majd csak lesz valahogy…

A család nem fogadta kitörő örömmel a hírt, bár látták az össze-vissza pörkölődött szőrzetemen, hogy nem ez volt álmaim állása. Szerencsém volt, mert egy újsághirdetésben találtam valamit. Itt eleve számítógépes műszerészeket kerestek. Fiatal csapat volt, építészek és mérnökök alkották a társaságot. A jelentkezésemet elfogadták, egy gyenge pont volt csak, közölték, hogy ősszel 3 hónapra Bulgáriába kell mennem tanfolyamra. Ez egy kicsit komplikálta a helyzetet, de bíztam benne, hogy valahogy csak megoldjuk. Jöhetett a nyaralás.

Jól sikerült. Bár mindig utáltam a vizet, pláne szexről sem lehetett szó, mert egy szobában voltunk és a szekrénysort nem vihettük magunkkal… Mikor hazaértünk, mondtam a fiúknak, hogy spórolunk a melegvízzel, Verával egyszerre megyünk fürödni. Már nem bírtam magammal, felszerelés sem volt nálam, gondoltam, egyszeri alkalom, nem lehet probléma.

A következő héten már az új helyen kezdtem. Mivel a számítógép 3 műszakban üzemelt, menet közben kellett megtanulnom a dolgokat. Egy komplett gépterem minden gépe hozzánk tartozott. Eszembe jutott a középiskolai Ural 2, ami egy hatalmas monstrum volt. (Ráadásul az már a 2 volt, milyen lehetett az 1?) A gép egy ESZR R 22-es volt, a KGST remeke, bolgár gyártmány. Egy magyar szó volt csak a kezelő pulton, az pedig a gép neve: Oszkár. Az Oszkár nevet ezért kapta, mert a nagy csapások, a tűzkár, és vízkár mellett volt a helye. Minden kezelőgombon bolgár felirat volt, a dokumentáción is. Jó voltam oroszból, de a betűk felismerésén kívül ennek nem vettem hasznát, végül is mi csak a Zalatoje Kalcóról meg Varonáról és a rákról tanultunk, a modern számítástechnika nem jelent meg a hetvenes évek tananyagában. Esetleg várost vagy falut (gorod ili gyerevnya) ábrázoló képek kellettek volna, arról folyamatosan tudtam beszélni.

Egy hét után a műszakiak főnöke csak annyit mondott, hogy itt a kulcs, ha elfogy a meló, te zársz.. Este 11 tájban a gépkezelők szóltak, pá, mára ennyi, elmentünk. Ott maradtam egyedül és ki kellett minden kapcsolnom. Még a bekapcsolást sem csináltam soha, mert non-stop ment a gép, nemhogy a kikapcsolást. Úgy fél órát töketlenkedtem, mire minden csöndes volt és sötét. Útközben hazafelé szinte már láttam lelki szemeim előtt, hogy a másnapi újságok főcímben közlik, hogy egy hülye műszerész miatt leégett a fél város. Szerencsémre Vera pesti barátnője (az esküvői tanú), a férje és a két gyereke volt a sátras vendégünk, visszamentünk ellenőrizni, hogy mindent jól kapcsoltam-e ki. Gondoltam, egy villamosmérnöknek csak jobb a szeme és a füle, mint egy egyszerű műszerésznek.

Másnap reggel szerencsére nem egyedül kellett indítanom a monstrumot, zökkenőmentesen indult a borzalom. A KGST egy valamire volt jó. Minden szart, amit a tagországokban elkövettek, jó pénzért, vagy cserébe valami más szarért, rásóztak a többi szerencsétlen testvéri országra. Mert akkor még volt testvériség! Mindenki testvériesen szopott, mint a torkos borz!

1981-ben hihetetlen távlatok nyíltak meg az emberiség és a légi közlekedés viszonylatában, fellőtték a Columbiát, és azt lehetett hinni, hogy innentől repcsivel járunk a világűrbe. Engem ennél az orbitális kalandnál jobban izgatott, hogy októberben Bulgáriába, Oszkár hazájába kellett repülnöm, 3 hónapra. Nagy búcsúzkodás a családtól, még sosem voltunk külön, mióta összekerültünk. Apáméknál szálltam meg, ők a költözés óta nem látogattak meg, csak telefonon beszéltünk.

Hajnalban indult a gépem. Sosem repültem ezelőtt, a zabszem sem fért sehová. Szerencse, hogy akkor még nem volt tenorista-veszély, mert ha valaki kereste volna a gyanús figurákat a reptéren, biztos kiszúrt volna. Ötpercenként mentem a klotyóra pisilni. A repülőn már viszonylag megnyugodtam, csak a fel- és leszállás volt halálos. Bolgár géppel mentünk, a pilóta kevés lendületet vett az induláskor, úgy éreztük, hogy mindjárt visszaesünk Vecsésre. Markoltam a szék karfáját, nem mintha az segítene, ha lezuhannánk. Odafent már jó volt, fotóztam a felhőket, bár mondanom sem kell, egy kép sem sikerült. A másfél órás utat végigkajáltuk, sajnos a végén egy pohár vörösbort is ittunk. Bolgár bor volt. Azt, hogy azokból a csodálatos fürtökből, amit náluk lehetett kapni, hogy lehet ennyire szar bort csinálni, biztos a Varsói Szerződés titkos irataiból tudhatnánk csak meg. Meggondolatlanság volt részemről, hogy ittam, mert a folyadék előbb-utóbb távozni szeretne. A gép farkában volt a klotyó, ott időztem, várva a csatlakozást, mint fénykoromban a Csengeri utcai urológián. Akkora motorzaj volt, hogy minden bennmaradt alul-fölül, a frász nagyobb volt, mint az inger. Szófia felett a pilóta már hazai pályán érezte magát, csinált egy flikk-flakkot, biztos voltam, hogy nem zárnak a szimeringjeim, és mindenhol kifolyok. Végül megúsztam. Tudtam, már csak a hazautat kell túlélnem, és akkor végre újra együtt lehetek a családommal.

A reptéren már várt minket a tolmács. Hárman mentük a cégtől, egy gyakorlottabb kolléga, és két kezdő. Megtudtuk, hogy nem a jelenlegi gépünk tanfolyamára vagyunk hivatalosak, hanem az új R-35-ösére. Hurrá, ha hazamegyünk, ugyanolyan hülyék leszünk, mint most! Megnyugtatott, az új csodafegyver jövőre kerül hozzánk, akkor mi leszünk a profik!

Magánháznál nyertünk elhelyezést, egy belvárosi panellakás két szobája volt a miénk, ez jó is lett volna, de tartozott a lakáshoz egy házinéni a fiával. Egy szót sem tudtak magyarul, mi viszont hasznát láttuk, hogy 8 évig tanultunk oroszul. Mondják, hogy a bolgár és az orosz nyelv nagyban hasonlít egymáshoz, egy kivétellel, hogy amit ők bolgárul mondtak, mi oroszul nem értettük. Néhány szó ismerős volt, de többnyire barkochbázással telt az időnk, ami szintén nehezített verzióban zajlott, mert ők fordítva ingatják a fejüket az igenre és a nemre, mint az emberiség nagy része.

Hétvége lévén végigjártuk a várost gyalog, hogy elég legyen a költőpénz az esetleges ajándékokra. A kiküldetés, spórolás és a városjárás a bécsi utamra emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy nem a legolcsóbb árakat kerestük, hanem a megvásárolható árukat, mert itt jószerével semmit sem lehetett kapni, de az is jó drága volt.

A tanfolyam 8-tól tartott 4-ig, végig tolmács fordított. Egy mérnök nyomta az előadást hármunknak, a tolmács pedig mondta, amit értett. Kedves fiú volt, Pesten tanult összehasonlító irodalomtörténetet, de műszakilag tök zokni volt, annyira érthette az eredeti bolgár szöveget, mint mi. A fordítástól nem lettünk okosabbak, de becsületünkre legyen mondva, jegyzeteltünk, mint az állat. Este megpróbáltuk kitalálni, hogy napközben miről lehetett szó. A legfontosabb hely a városban a posta volt. Néhány órás várakozás után, összekötött minket az interurbán, és tudtunk beszélni az otthoniakkal. Otthon nem volt telefonunk, Verát egyszer-kétszer tudtam a munkahelyén elérni. Maradt a levelezés. Egy hét alatt ért haza egy levél.

Erről eszembe jut, hogy még inasképzős koromban anyai nagyszüleim finanszírozták egy várnai nyaralásomat. Akkor néhány évfolyamtárssal, sátorral indultunk a tengerpartra. Megérkezéskor minden ismerősnek és rokonnak küldtem egy-egy lapot, a nagyszülőkkel kezdtem, de ők nem kapták meg sosem. Halálra sértődtek, több pénzt nem is kaptam tőlük. Kár!

Egy hónapja voltunk kint, mikor Vera egyik levelében megírta, hogy a balatoni nyaralás utáni közös fürdőzés mély nyomokat hagyott benne, úgy tűnik, apa leszek! Most már igazi! Nem is tudtam, hogy örüljek, vagy búslakodjak, nem terveztünk, legalábbis egyelőre. A fiúkat úgy szerettem, mint a saját gyerekeimet, megfordult az is a fejemben, hogy lehet, hogy csak a feszültség nő egy saját gyerekkel. Egyáltalán, hova tesszük abban a kis lakásban, már alig van hely. A kollégáknak mondtam, hogy este a vendégeim egy kis kubai likőrre, mert az finom volt és olcsó. Kérdezték, hogy fiút vagy lányt szeretnék? Eszembe jutott egy barátom mondása, mikor ugyanezt kérdezték tőle:

– Inkább kurva legyen, mint katona!

Nekem mindegy volt, csak egészséges legyen, de a legfontosabb, hogy Verának ne essen semmi baja. Eszembe jutott még egy Dr. Veress Pál előadás, amiben a sót nyalogató vén kecske kinézetű szexológus azt mesélte, hogy a szülők az újszülött fiúkról szeretik azt mondogatni, hogy:

– Nézd a fütyijét! Azzal majd végigdugja egész Budapestet, ha nagy lesz!

Viszont ha lányuk születik, nem mondják, hogy:

– Nézd a kis muffját! Ha nagy lesz, majd végigdugja egész Budapest!

Szóval dilemmázással telt az éjszakám. Nem annyira a fiú-lány kérdés kötött le, hanem azon törtem a fejem, hogy lehetne hazaugrani minél hamarabb. Reggelre kitaláltam, hogy az Októberi Forradalomnak hála, november 7 háromnapos ünnep lesz itt is, menjünk haza. Ebbe a kollégák is benne voltak, felkerestük a Malév irodáját. Csak várólistára tudtak minket tenni, ami azt jelentette, ha valaki nem megy a fix utasok közül, mi beugorhatunk a helyükre. Még indulás előtt megbeszéltük, hogy én mindenképpen megyek, ha lesz hely.

A várólista arra jó, hogy az utolsó pillanatig nem tudja a páciens, hogy repül-e vagy marad. Így aztán felváltva jártunk a klotyóra, hogy valaki hallja, ha valamelyikünket szólítják. Felfértünk. Délután már Debrecenben voltam. Senki nem volt otthon, titokban maradt a hazatérésem, Egy szál vörös rózsával a kezemben mentem ki a Klinikára Verához. Ő épp a folyosón szaladgált, mikor észrevett. A giccses amerikai filmekben szokott hasonló jelenet lenni, úgy éreztem, hogy az a csúcs! Oscar-díj, és gyorsan visszavonulok, elvégre a topon kell abbahagyni! Sok idő nem volt szeretgetni egymást, végül is csak egy hülye munkahelyen voltunk. Este már együtt terveztük, hogy mit, hol, hogyan. A fiúk is lelkesek voltak, már én is kezdtem magamban elfogadni, ami történt. Sőt, kifejezetten boldog voltam. Úgy éreztem, hogy ez nem véletlen, talán most lesz teljes a szerelmünk, nehéz lesz biztos, de megoldjuk! Gondoltam, Apámékkal is megosztjuk a Jó hírt, kimentünk a telefonfülkéhez, onnan hívtuk őket. Nem voltak otthon, csak Mica nénivel tudtam beszélni. Az ember különösen felspannolt állapotban éberebb lesz, később minden részletre, szóra emlékezni szokott, na ezzel a hívással így vagyok én is. A beszélgetés az alábbiak szerint zajlott:

– Csókolom, Mica néni! Péter vagyok!

– Péter? Nincs itthon!

– Tudom, én vagyok.

– Kit keresel? Péter már nem itt lakik.

– Tudom. Én vagyok a Péter!

– Honnan beszélsz?

– Most jöttem haza Szófiából!

– Zsófikám! De jó, hogy hívsz.

– Nem Zsófi! PÉTER vagyok!

– Miért kiabálsz Zsófikám?

– Nem kiabálok! – ordítottam kétségbeesve.

– Pétert keresd Debrecenben, Zsófikám! Bár nincs telefonjuk.

– Mica néni! Le tetszik lenni szarva!

– Jó, majd megmondom neki, ha hazajön! – mondta búcsúzóul, és letette a telefont. A gyerekbe bele sem tudtam kezdeni…

Másnap mentem vissza Szófiába. A hátralévő 2 hónap borzasztó lassan, de eltelt. Sikerült levizsgáznunk, rendszermérnöki végzettséget szereztünk az R-35-re, úgy, hogy a csodagépet; egy pillanatra sem láttuk. Elméletben profik lettünk, a gyakorlatra még várni kellett pár hónapot. Ezzel búcsúztunk a bolgár testvérektől.

A hazafelé úton már szinte élveztük a repülést. A reptérről egyenesen vágtattunk haza vonattal. Az állomásról még felhívtam a szüleimet, hogy a születendő unokáról beszámoljak. Apámmal tudtam csak beszélni, ő csak annyit mondott:

– Jesszusom!

Most sem vette ömlengősre a figurát.

Útközben eszembe jutott, hogy amikor még Pesten laktunk, az öregek minden hétvégén kimenekültek Budakeszire. Én sosem voltam kíváncsi a helyre, utáltam már látatlanban is, elvégre a rohadt telek miatt nem lehetett fővárosi lakásunk, ezért kellett elköltöznünk vidékre. Még náluk laktunk, amikor Vera egyik szombaton sütött vagy 20 palacsintát, és javasolta, hogy vigyük ki Budakeszire, mert Apámnak az a kedvence. Az öregem jól főzött, mivel Anyám többnyire nem volt otthon, ha enni akart, kénytelen volt magáról gondoskodni. A palacsinta viszont sosem sikerült neki. Ellenkezésem ellenére csak kimentünk. Egy szerszámos kamra méretű ház volt az egész, néhány kiszáradt fával. Víz csak az utcán. Az első reakciójuk az öröm volt. Apám nekilátott a palacsinták eltüntetéséhez. Anyám Verának mutatta a „házat”. Megemlítette, hogy ebben a kutyaólban kell „átvészelniük a világot”… Szegények.

Egy jó negyedóra múlva, mikor elfogyott a palacsinta, fagyos lett a légkör, jobbnak láttuk mielőbb továbbállni. Egy kicsit sétáltunk a környéken, Vera nagyon szótlan volt. Kérdeztem, hogy mi baj, végül is elmesélte:

– Miközben Anyáddal beszélgettem, ő annyit mondott, hogy ne hidd, hogy ez a kapcsolat a fiammal sokáig fog tartani.

Megcsókoltuk egymást, éreztük, hogy ez valószínűleg nem úgy lesz, ahogy azt jószándékú édesanyám gondolta. Most meg már jön is az unoka.

Mindezek ellenére, mivel a fiúk kinőtték a fotelágyukat, mi újat vettünk, Vera felajánlotta, hogy a két felesleges ágyat elvihetik a szüleim, ha kell. Kellett, bár vagy 20 évvel később Anyám úgy emlékezett, hogy mi a lakás ablakából kiröhögtünk őket, mikor tehertaxival kihurcolták az ágyakat a telekre. Ez nem nagyon valószínű, mert a hétvégeken sosem voltunk otthon és a hurcolkodás akkorra esett. Meg egyáltalán, mi lett volna röhejes? Többször nem jártunk Budakeszi környékén sem, végül pár évvel később el is adták. Eladták a mátrai ház rájuk eső részét is, Zoliék szülei a saját részüket, így se ház, se lehetőség a gyerekkori barátokkal a találkozásra. Messzire sodort minket az élet egymástól…

Otthon minden jól alakult. Nyáron, mintha a bulgáriai úttal a bolgárkertészetet is magamba szívtam volna, már házikertet is csináltunk, virággal, zöldségekkel, bár minden kicsi volt, szerettük az egészet. Egyszer Ottó jött le hozzánk a Papájával, mert a gépkocsinyeremény-betétkönyvön nyertek egy Skodát, éppen azt járatták be. Újságolták, hogy gyerek van a láthatáron, Ottó felesége 7 hónapos terhes. Mondtunk, hogy mi ugyan egy kicsit le vagyunk maradva, de nálunk is hasonló a helyzet.

Vera veszélyeztetett terhes lett, egy kissé összestoppolták, nehogy idő előtt kiessen a baba. Szerencsére a sógorék és a fiúk mindenben segítettek, így nem volt semmi problémánk az élettel. Csak a házzal kezdődtek a bajok. Először az egyik tetőgerenda rogyott meg, ki kellett cseréltetni. Sógor egy ezermester pali volt, bár a tetőt nem ő javította, de a szükséges anyagokat ő szerezte be. Biciklivel fuvaroztuk a gerendát, egyebeket. Végül a tető oké lett, ekkor a lefolyóval kezdődtek problémák. Ha a beépített fürdőkád dugóját kihúztuk, vagy 20 perc alatt folyt csak le a víz. Sógor megnyugtatott, nem probléma, holnap hozok vagy 20 méter drótot és kipucoljuk a lefolyót! Mivel éjszaka dolgozott, csak munka végeztével tudott jönni a probléma megoldására. A lefolyón keresztül bevezette a drótot, még hajlított rá egy kampót is, hogy azzal majd rendet rak a csőben, és elkezdte ledugni. Egy darabig ment is befelé a házi csőgörény, azután beszorult az egész, se ki, se be. Mondta, nyugi, csak pihenek egy kicsit, és leült a fotelba. Az éjszakázás után aludt vagy másfél-két órát, én gyilkoltam a drótot nagy szentségelések közepette. Végül is sikerült kihúznom, rosszabb nem lett a helyzet. Nem maradt más hátra, ki kellett bontani a fürdőkádat. Eközben nem tudott aludni, mert kalapáltam, mint az állat. Kivittük a kádat és a sittet a kertbe, és ezzel felfüggesztettük az akciót. Egy hétig hozzájuk jártunk fürödni. A sógor nekilátott a pusztítás utáni újjáépítésnek, szépen lebetonozta a kád helyét, a hiányzó részt pipecen lecsempézte. Én ezekhez a szakmunkákhoz abszolút nem értettem, ő csinált mindent, én csak a segédmunkás voltam. Szilveszter délelőttre elkészült a nagy mű. Abban maradtunk, hogy az új évet már a működőképes fürdőben szeretnénk kezdeni, ezért bevittük a kádat az udvarról, megújult helyére. Azaz, csak vittük volna, mert az új csempézéskor valami vastagabb lett, és 3 centi miatt a kád nem fért többé a helyére. Sógor mondta, mindjárt jön, azt hittem, megint hazamegy és elalszik, de hozott egy fűrészt, és éjfélre lenyüstölt 3 centit a kádból!!!

Ekkor már éreztem, hogy megérkeztem, ez végképp az én családom! A sógorom azóta olyan nekem, mint a bátyám, Verának meg olyan a sógornőm, mintha a nővére lenne. Az is. Vera többi nővérével ritkán találkoztunk, a szülei korán meghaltak, egyiküket sem ismertem. Sógorékkal viszont összenőttünk.

A szüleim egyszer végre meglátogattak minket, rendesek voltak, nem volt semmi probléma, tekintve, hogy mindannyian túléltük.

Eléggé pocsék volt a munkabeosztásom, a délután 3-tól másnap reggel 7-ig tartó műszak arra volt jó, hogy amíg otthon voltam, egyfolytában aludtam. Vera készült az új jövevényre, varrt mindent, és vásárolgatott, már amire volt pénzünk. Gyerekkel már jól el voltunk látva, pénzünk viszont nem volt valami sok. A ruhát kilóra vettük, a zöldséget, gyümölcsöt darabra.

Tavasszal már jó nagyra nőtt Vera pocakja, én, amikor otthon voltam, teljes készültségben álltam. Minden este összepakoltam a ruháimat, hogy minden kéznél legyen, ha menni kell. Mélyen átéltem, hogy milyen lesz, ha indulunk szülni.

Május elején, nem voltam valami jól, a körzeti orvosom EKG-ra küldött. Vera kísért a dokihoz délelőtt. Csak hárman voltunk, egy másik páciens ült a rendelőben rajtunk kívül. A pasi bement, megcsinálták a vizsgálatot, majd én következtem. Pár perc múlva kiadták a leletét, el is vonult vele. Nyílt az ajtó, jött az én eredményem. Útközben Vera megnézte az eredményt, szólt, ez valami Kovács nevére szól, nem az enyém, menjünk vissza. Bekopogtam, szóltam, nem én vagyok a Kovács. A maga neve? Mondtam. Egyszerű megoldást választottak, áthúzták a Kovács nevét, és az enyémet írták fölé.

– Most már jó?

– A név igen, de kié a lelet?

– Most már a Magáé.

– Tiszta helyzet, de ki döglik meg előbb a Kovács vagy én?

Igaz, ez már a mi problémánk… Hazamentünk, Vera bevonult a fürdőszobába. Kis idő múlva csak dübögést hallok, mintha egymás után sokszor zuhanna, csúszna el valaki a kádban.

– Jól vagy? – szóltam be a fürdőszobába.

– Jól, ugrálok! – válaszolta, nem túl megnyugtatóan.

– Miért?

– Úgy érzem, jönnek a fájások, ma ügyeletes a dokim, nem akarok tovább várni, megyek szülni.

Végül is már két gyereket szült, végzett szülésznő, csak tudja, hogy mi a procedúra ilyenkor, gondoltam. Villamosra szálltunk, kimentünk a klinikára. Ott megcsókolt, csak annyit mondott, vigyázz magadra és a fiúkra, a többi innentől az én dolgom.

– Te is magatokra! – búcsúztam.

Sosem voltam túl vallásos, de hazáig végig imádkoztam az utat. Nekem ő a legfontosabb a világon, nem lehetünk olyan szerencsétlenek, hogy valami baj történhet! Délutántól Öcsivel gombfociztam, hogy teljen az idő. Korábban mindig én nyertem, de aznap minden meccset elvesztettem. Vera nővére is velünk volt, együtt izgultunk estig. Jobb együtt izgulni, mint külön.

Este 6-kor fülkéből telefonáltunk a szülészetre. Lányom született, Hajnalka! Nagy volt a boldogság, nem volt semmi komplikáció. Szerencse, hogy akkor még nem volt lehetőség apás szülésre, sőt még a szülészetre sem lehetett bemenni, ha ott kellett volna lennem, én biztosan elvetéltem volna…

Megint eszembe jutott a mondás, hogy inkább kurva legyen, mint katona. Jobb, hogy nem nőnek születtem. Úgy éreztem, hogy nekem ehhez nem lenne erőm, ha nő lettem volna, sosem mernék szülni, bár ahogyan magamat ismerem, valaki csak felcsinál, bár lehet, hogy akkor meg szűk muffal születek…

Két nappal később találkoztam először a lányommal, Öcsi és én taxival mentünk a nőkért. Vera sugárzott a boldogságtól, amint a fonnyadt fejű galamb rávigyorgott a mózeskosárból. Mi Öcsivel csak tátottuk a pofánkat, ez is gyerek? Kicsi volt, gyűrött és rózsaszínű, szőke hajjal. A családban nincs is egy szőke sem, nem lehet, hogy elcserélték? Pár évvel később megbizonyosodtam róla, hogy az én lányom. Nem, nem is igaz, már az első pillanatban tudtam, hiszen nagy orra volt!

Az elkövetkező napokban beláttam, könnyebb, ha már készen kapja az ember a gyereket, mint az én esetemben történt. A fiúknak bármit mondtam, értették, ennek a szerencsétlennek meg hiába jártatom a számat. Szerencsére az első időkben semmi dolgom nem volt, nem én szoptattam és fürdettem. Igyekeztem mindenben segíteni, az elején a pelenkákkal sem volt gondom. Ahogy rászoktunk a bébiételek zabálására, ez kezdett zűrösebb lenni. Azt még úgy-ahogy megértem, hogy a sok gusztustalan főzeléket felül benyomjuk a gyerekbe, de a végtermék minden várakozást felülmúlt. Orromban két darab papírzsebkendővel hurcoltam az anyagot. Tamás doktort láttam magam előtt, amikor a kedvenc büdös betege látogatta.

Az első néhány hónap fura volt, nem nagyon tudtam a helyzettel mit kezdeni. A lányok nagyon jól elvoltak egymással, mi a fiúkkal többnyire menekültünk, átmenetileg. A gyerekágyat a szekrénysor végéhez, pont a két szobarész közé tettük, így mindenki jól hallhatta a műsort. Kissé átalakult az életünk, mindegy volt, milyen napszak volt, ha a gyerek elaludt, már mi is feküdtünk. Vera folyamatosan varrta az aktuális ruhákat, ha a pici hagyta. Az ismerősök között mindig volt, akinek akadt kinőtt gyerekruhája, babakocsi, effélék. Nem nélkülöztünk, volt mindenünk, bár a pénzben továbbra sem dúskáltunk.

Egyszer az egyik kolléga jött hozzánk, megnézte Hajnalkát:

– Furi, nagyon furi a gyerek!

– Furi? Mi ezen a furi, te szerencsétlen? Mindene megvan, sőt a helyén.

Sógorékat kérdeztem, hogy mit jelent ez a cikizés debreceni nyelven, akkor tudtam meg, hogy formást jelent. Na, azért!

Apámat kértem meg, hogy intézze el ő a keresztelést. Vera másik nővéréék voltak a keresztszülők. A házunkban zajlott a szertartás, Anyám nem jött, hogy miért, most sem tudtam meg. Rövid volt az ünneplés. Mikor Apám már indult haza, a kapuban csak annyit mondott:

– Csodállak titeket.

Az első és talán az utolsó jó szava ez volt rólunk.

A munkahelyemen igyekeztem minden lehetőséget megragadni, hogy egy kis pénzhez jussak. Vállaltam festés utáni takarítást, klímaszerelést, szeméttároló kialakítását. Többszörös újító lettem, mert a kollégákkal rájöttünk, hogy elég szarul mennek a dolgok, pénz csak a fejeseknek jut, nekünk dolgoznunk kell érte. Az újítások viszont mind műszaki jellegűek voltak, és pár ezer forintot tejeltek.

Időközben kiderült, hogy a büdös életben nem lesz R-35 nálunk, tök hiábavaló volt a 3 hónap bulgár száműzetés.

Ősszel valami vírus leütött, egy hétig voltam lázas. Vagy Hajni, vagy én jajgattunk Verának egész nap. Szegény elég jól bírta, én kevésbé. Beutaltak a Klinikára, ott kaptam egy, az állatgyógyászatból átvett gyógyszert, amitől elmúlt a lázam, de élőhalottá változtam, és két nap múlva már benn feküdtem a belgyógyászaton. Vera babakocsival kijött gyalog a három gyerekkel látogatni, de mivel a tüdőbetegek is ott voltak, kértem, hogy ne maradjanak sokáig. Rutin laborvizsgálatokkal kezdődött az egész. Egy nővér a kezembe adott egy poharat, hogy a vérvétel után hugyozzam tele. Nem értettem, miért ez a szigorú sorrend, mert vérvétel után kicsit komplikált a vizelet-produkció, mert egyik kezemben, ugye, fogom a poharat, a másikkal viszont szoríthatom a vénámat. Ez a gyakorlat a modern orvostudományban. A vérvétel után egy másik ápolónő ráadásul adott egy másik poharat, hogy a „végét” abba, az „elejét” meg ebbe produkáljam. A WC-ben letettem a 2 poharat egymás mellé, és ahogy sikerült, telespricceltem. Gondoltam, mindenki válogassa ki, amire vágyik. A laborajtóban a főnővér kérdezte, mi ez a 2 pohár húgy, a másik kié? Egyik az eleje, másik a vége, saját termés mindkettő, mondtam. Marhaság, felelte, és összeöntötte egy nagyobb pohárba az egészet. Ekkor már éreztem, jó helyre kerültem, itt rutinos kezek fogadnak, ha nem szedek össze valami új nyavalyát, esetleg még túl is élhetem.

Az eredmények tudatában, mivel semmit nem találtak, átküldtek az urológiai rendelésre. Ez már ismerős volt. Behívtak. Egy 100 kilós doki volt az urológus, szívlapát méretű kezekkel, jobban örültem volna egy filigrán hegedűművésznek, hosszú, vékony ujjakkal.

– Gatya le, lépjen föl a lépcsőre és hajoljon a vizsgáló asztalra!

Ott álltam letolt gatyával a kislétrán, derékszögben meghajolva, mikor a szemem sarkából látom, hogy a szomszédból bejön a nővérke – jól megbámul, felsorakozik mellé egy másik, az is néz, hogy mit, azt nem tudom, kisebb voltam, mint egy pondró – végül az első megszólal:

– Doktor úr, kész a kávé!

Úgy, ahogy voltunk, megkezdődött a kávészünet, ők leültek az íróasztal köré, két cukor, kis tej, köszönöm, kevergettek csöndben, én meg csak lógattam a létrán a kukacot. Ahhoz képest gyorsan bekortyolták a feketét, és jöhetett a vizsgálat. Sziszegések közepette túlestem a vizsgálaton, a diagnózis: Krónikus Prosztata Gyula. Kárpótlásul az átélt gyönyörért, kaptam egy levél végbélkúpot ajándékba, neki biztos jó volt, nekem meg maradt a kúp. A rendelőből kijövet elméláztam azon, hogy miért pont az elefántokból lesz urológus!? Csak ilyenekkel találkoztam, már volt benne némi gyakorlatom.

A kórteremben elolvastam az esetleges mellékhatásokat, és úgy döntöttem, inkább beledöglök a gyulladásba, minthogy ezt a kúpot magamba préseljem, naponta kétszer. Amikor hátulról kellett volna megtréfálnom magam, mindig kimentem az udvarra és a szélrózsa irányaiba eldobtam az aktuális adagot. Nem is nagyon hallottam, hogy esetleg patkány vagy harkály prosztatagyulladásban szenvedett volna a III-as Bel környékén.

Mivel a munkahelyemen egyre nagyobb lett a tré, így vagy saját, vagy apai jogon maradtam táppénzen, annak függvényében, hogy Hajni vagy én voltam-e beteg. Egyre több időt tölthettem a lányommal, felváltva panaszkodhattunk egymásnak. A bárányhimlő volt a legnagyobb csapás, szegényt állandóan vakargatni kellett, csak addig aludt, míg vakartam. Ha elaludtam, rögtön felébredt, és kezdődött a nyivákolás. A kis ágyát az enyém mellé raktuk, így, ha nem kapcsolt rögtön, hogy elaludtam, pihenni is tudtunk egymástól.

Lassan már bölcsőde-érett lett, hogy legyen időnk pénzt keresni, beírattuk. Apám viszont felhívott, hogy egy évig küldene inkább pénzt, csak még várjunk a szocializálással. Na, csak nem nagypapává kezdett válni?

Ottóék lejöttek egyszer a kislányukkal, egyszer meg Tamás doktor látogatott meg minket. Egyik este csöngetnek, a doki volt, szarban van, kéne egy kis kölcsön, mert nincs pénze benzinre, menne haza. Mondtam, jó helyre jöttél, nekünk sincs, de mi legalább nem autózunk ész nélkül. Beérte egy vacsorával, és egy kis apróval.

Az egyetlen szobánkban jót beszélgettünk, közben rágyújtott az elmaradhatatlan pipájára. Nagystílű ember volt egy laza mozdulattal kidobta az égő gyufát a nyitott ablakon, nem is látta, ahogy a gyufa megakad a szúnyoghálón, és lassan felizzítja azt. Nem sokat változott az utóbbi években…

Közeledett egy újabb szilveszter, és, ahogy megszokhattuk, folytatódtak a házbeli gondok. Először csak a fal sarkában jelentkeztek kisebb vízfoltok. Előbb egymásra gyanakodtunk, hogy ereszt a pelus, vagy a prosztatám rendetlenkedik, de nem, a falból kezdett folyni a víz. Nem egy helyen, hanem mindenhol! Mivel a háznak nem volt pincéje, alapja sem nagyon, a belvíz jött ki a falból. Kezdett egy akváriumhoz hasonlítani a lakás. Az első évben enyhe, csapadékmentes telünk volt, most, hogy állandóan fűteni kellett a pici miatt az olajkályhában, kiengedett a szivacs. A szó szoros értelmében megúsztuk a telet. Én, bár kezdtem egyre hülyébb lenni, még tudtam, mi a családfői feladatom, és úgy jártam-keltem a városban az olajjal, mint egy tanker. A biciklimre a sógor csinált két kampót, arra akasztottam a marmonkannákat. A benzinkút felé még könnyedén tekertem, megtöltöttem a két kannát. 40 liter lötykölődő benzinnel, de a gyerekkorról örökölt biciklivel a visszaút már nehezebb volt. Minden télre telehordtam a két darab 2oo literes hordót. Volt, amikor olyan hideg volt, hogy tiszta paraffin lett a hordók teteje és a kályha is eldugult. Ekkor a család kabátban állt a lakásban, amíg a sógorral megbütyköltük a kályhát. Volt, hogy olyan rosszul éreztem magam, hogy nem mertem egyedül elindulni, ezért Verával bepakoltuk a picit a babakocsiba, és kézben vittem a két üres kannát a benzinkútig. Ott cseréltünk, a kocsiba került a két kanna, Vera ölébe a gyerek, és így vánszorogtunk haza. Nem ezek voltak életem legszebb élményei.

Tavasszal minden pénzzé tehetőt eladtunk, hogy szigeteltessük a házunkat. Egy vállalkozó speciális eljárással körbefúrta az egész házat 20 centinként, és egy víztaszító anyagot fecskendezett a lyukakba. Vártuk a csodát és a következő telet. Volt egy Apáméktól kapott Molnár C. Pál festményem, amit akkor festett, mikor egyszer a Mátrában nyaralt. Kicsi kép volt, de a bizományiban 10.000 forintot adtak érte. Az nagyjából fedezte is a kiadásainkat is, a sógoréktól kapott újabb kölcsönnel együtt mindenre elég volt. (Jó pár évvel később egy, a Híradóban látott tudósításban láttam ismét a festményt. Képaukció volt az egyik fővárosi galériában, 200.000-ről indult a licit! Ezen sem mi gazdagodtunk meg.)

A nyarak jók voltak a házban. Hűvös volt, jól elvoltunk. Anyám látogatott meg egyszer minket, egyedül jött. Verának adott egy aranygyűrűt, hálából, hogy gyereket szült a fiának. Megkésve, de még időben…

Közben a munkahelyemen már egyre nehezebben viseltem a 3 műszakos beosztást. Lehetőség adódott, hogy egy műszakban dolgozhassak. Egymagam kezdtem a mágneses adatrögzítő gépek szervizelését. Ez nem csak a városban, hanem vidéken is szükséges volt, Nyíregyházán, Mezőtúron és Budapesten is volt egy-egy telephely, amiket időnként látogatnom kellett. Utaztam vonattal orrba-szájba, de legalább minden este a saját ágyamban aludhattam, nem a műszaki szoba műanyagszékein. Volt, hogy már délután 2-kor otthon voltam, ha vidéken időben végezetem. Ilyen volt annak idején az első állásom Pesten, a régi munkamorál kezdett visszatérni.

Szüleim elváltak, és kettőre cserélték a belvárosi lakásukat. Felváltva beszéltünk velük néha telefonon, nem élték meg drámaként a dolgot, talán már régen érlelődött bennük a gondolat. Miért voltak ennyit együtt, ezt sosem kérdeztem, hogy nem miattam, az biztos…

A következő tél maga volt a rémálom. A víz már nem folyt a falból, a nagyszerűen kezelt fal egyszerűen magában tartotta a nedvességet. Hiába fűtöttünk, hideg volt állandóan. Lassan kezdett a tapéta leázni a falról, a szekrényben lévő ruhák is nedvesek voltak. Teljesen elkeseredtünk, ezt még mi sem tudjuk legyőzni, pedig 5-en mindenre képesek vagyunk. Továbblépési lehetőség nem volt, és nem is nagyon látszott a jövőben sem.

Egyszer csöngetnek. Vera éppen kabátban főzte a húslevest a konyhában, mi a gyerekekkel a szobában terítettünk ebédhez, amikor a Tanács Lakásügyi Osztályától jött egy nő. Közölte, hogy Pestről kapott egy megbízást, mérje fel a lakásunk és a családunk szociális helyzetét. Kiderült, hogy mivel már három gyerekünk van, és még Pesten beadtuk a lakáskérelmet, lassan időszerűvé válhat a dolog. Igaz, hogy Pesten már nem kaphatunk lakást, mert már nem ott lakunk, de esetleg néhány éven belül Debrecenben ez sikerülhet.

Végigjárta a lakást, olyan szakvéleményt írt, hogy a végén már szégyelltük, hogy mind igaz, amiket összehozott. Mivel van saját tulajdonunk, minimális az esély az új lakásra, de érdemes megpróbálni, mondta. Javasolta továbbá, hogy kérjünk építési engedélyt, a ház előtt még lenne hely legalább egy szoba felhúzására. Igaz, hogy nincs egy vasunk sem, de mire az engedély megérkezik akár már milliomosok is lehetünk. Ebben részben igaza is volt, elvi építési engedélyt kaptunk. Ez építésre nem ad engedélyt, csak elvben, úgy meg még milliomosok is lettünk, csak gyakorlatban nem. Így legalább csak a fantáziánk szabott határt a terveinknek.

A lakásban uralkodó állapotok miatt úgy döntöttünk, hogy a picivel irány a bölcsőde. Ott legalább fűtenek és meleg is van. A szoktatás nem ment könnyen, hasonló volt az eset az én óvodába gyömöszölésemhez. Az első nap csak fél órát kellett hármunknak kibírnunk egymás nélkül. Hajni ordított odabent, mi egy darabig hallgattuk, és, hogy ne kelljek sokáig szenvednünk, beugrottunk egy talponállóba pacalozni. Ilyen szar pacalt ilyen gyorsan két ember még sosem evett azelőtt, 10 perc múlva már a lánynál voltunk. Lassan betörtünk mindannyian.

Vera még mindig a klinikán dolgozott váltott műszakban, én az egyműszakos munkám mellett el tudtam látni a gyerekeket. Igaz, kezdtem egyre stresszesebb lenni. Hülyén éreztem magam, szédültem, és homályosan láttam. Innentől kezdve valamelyik fiú mindig elkísért minket az óvodába, onnan ment suliba én meg dolgozni. Szerencsémre a lakás nem volt messze semmitől sem, így hazafelé rohanhattam a babakocsival. Otthon már estére jobban lettem, pláne mikor Vera is otthon volt. Reggel kezdődött minden elölről…

Ősszel saját kezűleg felújítottuk a lakást. Mikor a kicsi aludt, tapétáztunk, festettünk. Mindent képesek voltunk együtt megcsinálni, télre már legalább jól nézett ki a lakás. Féltünk is attól, mi lesz, ha újra közeleg a szilveszter.

Október végén Apám jött le hozzánk egy napra. Adott egy kis pénz, hogy legyen egy kis spórolt pénzünk, sosem tudni, mire kell. Amikor búcsúzkodtunk, mondtam Verának, olyan szar érzésem van, gyere, kísérjük ki az öreget. Most úgy éreztem, jobb, ha vele megyünk. Ekkor volt utoljára nálunk…

Egy hónappal később már kórházban volt. 6 hónap alatt apránként műtötték le a lábát, először az ujjait, majd térd alatt az egészet. Cukorbetegség és érszűkület. Verával felváltva jártunk látogatni Csepelre és Budakeszire a Rehab intézetbe. Ekkor már többször volt olyan állapotban, mint 20 évvel ezelőtt, mikor együtt voltam vele Finnországban. Sírt, de nem tudta 5 perc múlva abba hagyni.

Tavaszra kikerült a Rehabról, kapott művégtagot és hazament a csepeli lakásába. Verával mondtuk neki, cserélje el a lakását egy debrecenire, akkor gondját tudnánk viselni, ha erre igényt tartana. Külön életet élhetne, és mégsem lenne egyedül. Túl büszke volt, vagy önfejű, azt hitte, ha eddig kóserul megoldott mindent a maga módján, menni fog tovább is.

Nem ment. Nyáron temettük. Utolsó kívánsága az volt, hogy a Mátrában legyen a sírja. Anyám intézett mindent, de a temetésre nem jött föl. Ottó vitt minket Verával és Hajnival. Hajni ekkor múlt két éves. A temetésen nem voltak sokan, csak az egyik egyházi újságban adtam ki egy közleményt, hogy szűk családi körben eltemettük. A nagybátyám a feleségével, Éváék és a kecskeméti barátaim szülei voltak ott. Egy gyerekkori mátrai barátom temette, aki közben pap lett. Ismerte az öreget, szépeket mondott. Én igyekeztem tartani magam, ugye a palástolt érzéseket volt kitől örökölnöm, de amikor az unokája egy, a temető körül szedett virágcsokrot dobott a sírjába, már nem bírtam ki sírás nélkül. 5 percig tartott. A temetés után Éváéknál beszélgettünk egy kicsit, a sereg óta nem találkoztunk.

Apám halála után üresen maradt a lakása Csepelen, 48 négyzetméter volt az egész, egy panelház 9. emeletén. Ez végül lehetőség volt, hogy esetleg visszaköltözzünk és megpróbáljuk folytatni a régi életünket. A családi tanács viszont Debrecen mellett volt, minden rossz ellenére. Vera volt az egyetlen, aki szeretett volna visszamenni, de a fiúknak minden bejött itthon, az én életem is kezdett alakulni a cégnél, maradtunk. Nehéz döntés volt. A csepeli lakásosztályon egy unszimpatikus ügyintézővel akadtam össze, aki kapásból közölte, hogy, mivel tanácsi bérlakásról van szó, én sosem fogom megkapni. Abban maradtunk, kölcsönös anyázás után, hogy várjuk ki a végét, ha beledöglöm is, megszerzem a lakást. Bejelentkeztünk állandóra mind az öten a lakásba, úgy téve, mintha itt laknánk. Szerencsére találtunk egy ismerőst, aki szintén ebben a házban lakott, időnkét felment folyatni a vizet, égetni a villanyt, elvégre ott lakunk, vagy mi szar. A lakásügyi előadó veszített, mert fél év múlva, megismerve a debreceni szociális felmérés eredményét és az érvényes lakásigénylésünket, kénytelen volt kiutalni nekünk a lakást, szerény 105.000 forint ellenében. Ezt azért kellett fizetnünk, mert már volt saját tulajdonunk, a „víziház”. Még fél évig laktunk papíron Csepelen, amikor lakáscsere hirdetést adtunk fel. Pesti tanácsit cserélnénk hasonló debrecenire. Anyagilag ez kicsit ismét hazavágott minket, két rezsit fizettünk majdnem egy évig, utazgattunk, mint az őrültek a két lakás között. Végül találtunk megfelelő cserepartnert és a szokásos sógori segítséggel a pénzt is be tudtuk fizetni.

1986 telén papíron is debreceni lakosok lettünk, lett egy másfél szobás tanácsi lakásunk, és egy megmaradt vízi cirkuszunk. Ilyen jól még sosem álltunk, két kégli egyszerre! Tudtuk, hogy a ház eladásából majd befolyó összegből a sógoréknak meg kell adnunk a kölcsönt, de talán még valami maradhat, ami, persze, reálisan nézve utópiának tűnt. Pénz is, lakás is nekünk, egyszerre?

Vera időközben megszabadult a Klinikától, egy műszakba került a helyi péküzembe, magunk között a Tésztagyárba, mint könyvelő. Már egész normális életet kezdhettünk volna.

Ekkor szakadt el nálam a cérna. Kezdtem egyre rosszabbul lenni, csak otthon és este éreztem magam jól. Este úgy feküdtem le, hogy másnap megváltom a világot, nincs legyőzhetetlen akadály! Reggel, mikor felkeltem, már szartam az előző este elhatározottakra, örültem, ha túlélem a napot. A körzeti doki elküldött az ideggyógyászatra, ahol kaptam egy gyógyszert, ami arra volt hivatott, hogy a bennem szunnyadó energiákat felszabadítsa. Ettől még hülyébb lettem, mint fénykoromban. Valamelyik gyerek mindig, mindenhová elkísért, ha Vera nem ért rá.

Beutaltak a pszichiátriára. A kórházba beérve az ápolók mindent levetettek velem, órát, láncot, gyűrűt. Még a villanyborotvámat is elvették, csak akkor lehetett borotválkozni, amikor elkértem és csak ott, előttük. Rohadt megalázó volt az egész. Nem elég, hogy nálam súlyosabb, sőt, hivatásos hülyék vettek körül, még az öngyilkosságot megkísérlők és az alkoholista elvonósok is ott parkoltak. Nem volt vidám hely, bár lett volna min röhögni. Volt olyan kolléga, aki egész nap egy láthatatlan cérnát tekert gombócba a kezével, volt, aki csak rajzolt vad dolgokat. A többség ült és nézett bambán maga elé. Még az alkoholisták voltak a legnormálisabbak, főleg látogatás után, mikor a család behozta nekik a hiányzó anyagot.

Gondoltam, gyors gyógyulásnak indulok, és menekülök innen mielőbb. Három napig a kutya sem szólt hozzám, naponta háromszor adtak gyógyszereket, amit az ápolók előtt kellett lenyelni, és mutatni a nyitott szájunkat, hogy tényleg lement. Fura egy terápia, nem a formás értelemben, ha leszarják az embert, de eredményes lehet. Aki innen ki akar kerülni, talán magától is meggyógyul.

A harmadik nap délutánján szólt az egyik ápoló, hogy doktor Akárki, vár az emeleti szobában. Na, gondoltam, kezdődik a terápia. Bekopogtam, majd beléptem. Ez egy hatalmas előadóterem volt, a dokin kívül még vagy 50 orvostanhallgató ült velem szemben.

– Na, EZ az, akiről beszéltem! – mutatott be a doki. Kedves. Jól kezdődik a kezelés, gondoltam magamban, bevezet a társaságba.

– Kollégák! Most kérdezhetnek ETTŐL – folytatta. Egy darabig farkasszemet néztünk, mire megszületett az első kérdés a hallgatóság soraiban:

– Vannak szuicid érzései?

Most már vannak, hogy itt vagyok, gondoltam, bár inkább gyilkos érzések keveredtek bennem, de nem szóltam egy szót sem.

– Válaszoljon! – szólt a doki.

– Meg tudok jegyezni több kérdést is, jöhetnek a többiek! – válaszoltam.

Még kérdeztek néhányat, hogy van-e tériszonyom, pánikra hajlamosnak érzem-e magamat, meg, hogy mennyit iszom naponta. Volt, aki a szexuális életem felől érdeklődött. Végre elfogytak a kérdések. Várták a válaszokat. Én miközben felálltam, csak annyit mondtam:

– Köszönöm a kérdéseket, de sajnos, a válaszokra most nincs időm, mert jön a gyógyszerosztás, azt nem hagynám ki semmi pénzért. Ez az egyetlen jó, ami itt történik – és már jöttem is kifelé.

Az arcukat nem láttam, kíváncsi lettem volna, hogy „EZ” (nem a beteg, vagy legalább, mondjuk „ketteske”), Így kiszúrt velük…

Érdekes, hogy este egy másik doki már fogadott, és egész normális volt, már legalább hozzám képest. Abban maradtunk, hogy két nap múlva haza is mehetek! Kijöttem a szobájából, láttam, hogy szakad a hó! Másnap reggel volt a költözés Csepelről az új lakásunkba, és én itt vagyok a dilimmel, mikor a családommal kéne lennem. Rohadt érzés volt.

Vera, a pesti barátnője és annak a férje intézte az ottani pakolást, az ittenit pedig, természetesen, a sógor. Égett a pofám nagyon, de tudtam, hogy ebben az állapotomban csak ártani tudtam volna mindenkinek. Egy nap után szabadultam, már szinte minden készen várt az új lakásunkban. Folyamatosan költöztünk az új lakásba, a saját cuccunkat is áttelepítettük a házunkból. Biciklin cuccoltunk a fiúkkal Debrecen varázslatos mellékutcáin keresztül, vagy ötvenszer ingázva a két ház között.

Tavaszra már minden a helyén volt, a ház üresen állt, mi belaktuk az új kéglit. A nagyszobában mi éltünk Verával, a gyerekek a kicsiben, hárman. Ilyen ezelőtt még sosem volt! Kicsit bele is hülyültem, de megérte! Ekkor már eszünkbe sem jutott, hogy mi lett volna, ha Apám halála után visszaköltözünk Pestre. Úgy tűnt, mi már mindig itt maradunk.

Néha átjártunk, főleg Öcsivel, a vizes házat rendben tartani. Ő mindig, mindenhova, képes volt elmenni, vonulni akart állandóan. A kertben nagy volt a gaz, úgy döntöttünk, hogy gyorsan lesarlózzuk. Mondtam neki, hogy óvatosan, és vigyázzon az ujjára, de az első vágást mégis a kezével kezdte, így ezt a napot az ügyeleten végeztük be. Mikor varrták az ujját, már Vera is velünk volt. Jó bulinak indult, szarul végződött, de már voltak közös emlékeink…

Időközben eladtam a megmaradt bútorokat, amik a penésztől és a dohtól rohadt büdösek voltak és nem akartuk magunkkal hozni. Üres volt a ház, mire végre vevőt találtunk. Sajnáltuk, hogy átverjük szegényt, bár mi is örültünk az elején, amikor megvettük. Ő jobban járt, pár év múlva szanálták a házat, a város új lakást adott helyette. Két évvel később a telkünkön városi beruházásban iroda épült. Még az újságok is cikkeztek róla, hogy a telek alatt egy tavat találtak, ami miatt hónapokat csúszott az alapozás…

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.