Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Sereg

„Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. Következzék most A hülyeségen túl című könyv harmadik fejezete.

Mivel Ottó és Kopasz már voltak katonák, a bevonulás előtti estét velük és Lacival töltöttem. Az Ádám sörözőben kaptam előzetes kiképzést. Minden velük megtörtént esetről beszámoltak, hogy semmi sem érjen váratlanul. Eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, hogy „az egy haverom mesélte a seregben” kezdetű történeteket rajtuk kívül az összes volt katona ismeri, na ez az a bizonyos haver, akinek a nevére senki sem emlékszik, de akinek ezek szerint a legtöbb ismerőse van. Azért az este nagy részét saját sztorik tették ki, igazán hasznos volt a felkészítés.

Másnap reggel a Csili Művelődési házban kellett gyülekeznünk, reggel 8-kor. Egy csomó, kopaszra vágott ismerőssel találkoztam, volt, akit még az általánosból, volt, akit a középiskolából ismertem. Egy egész generáció fut össze ilyenkor, és mindenki teljesen le van törve.

Elkezdődött a nagy szerencsejáték, először is röviden üdvözöltek mind a kétszázunkat. Mondták, hogy mindig több embert hívnak be, mint amennyire szükség van, lesz, aki haza mehet. Ilyen hajjal? Tiszta ciki. Nem lehetett volna előbb a nyertesek nevét közölni, aztán kopasztani? A lebonyolítás a következőképpen zajlott: neveket soroltak, akiknek jelentkezniük kellett az átvevő tiszteknél, és aztán ezek a csoportok már indultak is állomáshelyükre.

Kezdődött a névsorolvasás. „Jelennel” kellett válaszolni. Már ekkor kiderült, hogy kik azok, akik a behízelgésre és a példás viselkedésre játszanak, és kik mernek egy kicsit lázadni is akár. A stréberebbek büszkén és katonásan kiáltották, hogy „jelen!”, a tökösebbek meg, hogy: „Az vagyok!”; „Megyek!”; „Rohanok!”. Mikor a lista végére értek, elmondták, hogy az előbb szólítottak melyik laktanyába kerülnek. Akkor még az volt a sereg dilije, hogy mindenki minél messzebbre kerüljön onnan, ahol lakott. A vidékieket Pestre hozták, minket meg vidékre raktak. Az elhangzott városok: Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Kalocsa, Nyíregyháza, valami Bezenye és így tovább, csupa távoli hely.

Lassan már csak vagy húszan maradtunk, és nem történt semmi. Már délután volt, és a rendszer logikájából az következett, hogy mi leszünk a kimaradó tartalékok, mikor egy őrnagy jelent meg. Felsorolta az összes még kimaradt nevet, és azt mondta: Nyírakármi! Akkor még röhögtünk, mikor a többi szerencsétlenről kiderült, hogy mondjuk Nyíregyházára mennek, az az Isten háta mögött van. De Nyírakármi? Fingunk sem volt róla, hogy az hol van. A név előtagja mindenesetre nem tette ígéretessé a helyet. Buszra szálltunk és kivonultunk a Keletibe. Ott kaptunk 30 percet, hogy a vonat indulása előtt még haza telefonálhassunk. Apámnak volt egy ismerőse, aki járatos volt a katonai ügyekbe. Először őt hívtam. Mindent elmondott, hogy Nyíregyházán túl van egy falu, ahol valami katonai összeszerelő és javító állomás van, és mi arra fogunk vigyázni. Azt is mondta, hogy 5 évig ne vágyjak külföldre a sereg után, mert szuper titkos a hely. Jó titkos lehet, ha ezt mind fejből elsorolta.

Szóltam a szüleimnek, és Klárinak, hogy csak a levél négy-öt nap lesz, ha írunk egymásnak, ilyen távolságra minimum három postást kell alkalmazni. Este 9 tájban értünk Nyíregyházára. Útközben beszélgettünk a tiszttel, hogy mire számítsunk. Annyit tudtunk meg, hogy tényleg őrszázad leszünk, a többi szerencsétlen bevonuló mind környékbeli srác lesz. Minket azért visznek, hogy egy kicsit emeljünk a szinten. Az állomáson egy busz várt, és még vagy fél órát buszoztunk. Tényleg titkos hely lehetett, mert tök sötét volt, az egész útból nem láttunk semmit. Gyors vacsi és már dőltünk is az emeletes ágyakra. Egy szoba, 10 emeletes ágy, 20 fő per szoba. Megérkeztünk.

Másnap 7-kor egy laza reggeli után vonultunk a gyengélkedőre, sorozásra. Én nyugodt voltam, mert a katonakönyvemben D kategória volt, ez azt jelentette, hogy „csak szakmában”. Gondoltam, majd valamit javítgatok. Egy frászt! Itt mindenki őr lesz, akárki meglássa, mondták. Magamra nézve, beláttam, hogy 53 kilósan kiváló sasszem lesz belőlem. Őrizni azt nagyon tudok, és gondolom fizikailag nem is kimerítő. De nem teljesen így alakult.

Két célom volt a sereggel. Az egyik, hogy túléljem valahogy, a másik, mivel volt bőven időm, és sok nőre sem számíthattam, hogy a műszeremmel kezdjek valamit. Ugye, itt mindenki férfi, nincs mit szégyellni, férfiak vagyunk, vagy mi a pöcs? Az első tűnt az egyszerűbbnek, humorral könnyen túl fogom élni, semmit sem szabad komolyan venni. Bár a bajtársak nagy része szabolcsi volt, sőt inkább „hátsó-szabolcsi”. Ők képezték a haderőt, mi az eszet, jól kiegészítettük egymást.

Ottóék mondták, hogy az első 1 hónap a legstrapásabb, mert az esküre készülve egész nap csak menetelni gyakorlunk. Ezt lehetőség szerint jobb kihagyni. Ezzel szemben még olyan izgalmas feladatok voltak, mint sóderpakolás, gereblyézés stb. Kiderült, hogy a laktanya jószerivel teljesen önellátó. Ló, disznó, csirkék, sőt még zöldségkertészet is volt. Ebben szerencsére nem a 20 nagypofájú pesti segítségére számítottak. Mindenkinek jobb volt így. A harmadik héten kezdett komolyra fordulni a dolog. Egész nap masíroztunk, mint az állat. Gondoltam, itt az idő egy kis lazításra. Egy pohár hideg víz megtette a hatását. Másnap reggelre belázasodtam, teljesen kiütöttem magam. Túl jól sikerült. Reggel felbattyogtam a gyengélkedőre. Az ottani felcser – sorkatona ő is, mint mi, csak egészségügyis – miután megmérte a lázam, felvett a gyenguszra. Mondta, hogy a doki és a személyzet csak 1 óra múlva érkezik, addig punnyadjak valamelyik ágyon. Segítségképpen egy hideg vizes lepedőt terített habtestemre, úgy éreztem magam, mint akit derékba fűrészeltek. Kedélyes agóniámnak egy váratlan incidens vetett véget. Behívtak az orvosiba, ott egy idősebb doki megvizsgált, egy fiatalabb asszisztált. Valami nőt is láttam a háttérben, de gondoltam, ez csak lázálom, elvégre ez fiú hadsereg, nem koedukált. Pár perc múlva visszadőltem az ágyamba, akkor ismét megjelent az előbbi „lázálom” és kedvesen a seggembe döfött egy injekciót. Más már aznap nem is történt, vagy legalábbis nem emlékszem semmire.

Másnap reggel kómámból kelve látom, hogy az előző napi látomás közelit felém, és kérdezi, hogy hogyan vagyok. Ott állt velem szemben egy Venczel Vera hasonmás. Aranyos volt és kedves, de aztán ment dolgára. Kérdeztem is a „Kalmopyrin tizedest”, hogy ki ez a nő, mondta, hogy az ápolónő, ő vezeti a gyenguszt. Így már kibírhatóbb a betegség, gondoltam.

Lassacskán gyógyultam. A gyengélkedő ablakából néztem a kollégákat, amint le-fel masíroznak az épület alatt. Nem irigyeltem Őket. Már csak 1 nap volt a katonai esküig, azt mondták, az nem mehet eltávra, aki beteg. Gyors gyógyulásnak indultam. Közben persze kaptam a leveleket Én (Klári), és Mari feladóval. Én is naponta írtam, a betegségem mellett volt időm bőven. Tudtam, hogy meglepetés készül, valakik jönnek majd az esküre.

Már rég tartott a parádé, de én még mindig a betegszobán voltam. Ez a vég! Végül a hivatalos eskü végeztével, minden látogatót beengedtek a laktanyába, és én is megkaptam az eltávról szóló papírt. A szüleim, Klári, Éva, Ottó és Kopasz jött látogatni. Örültem mindegyiküknek, ők ugyan mondták, hogy láttak kint a vonulók között, sőt rendszeresen integettek is. Egy biztos, nagyon hülyén néztem rájuk, szerintük. Mondtam, nem én voltam, itt mindenki egyforma. Nyíregyházára mentünk vacsorázni, majd elintegettem őket a pályaudvaron. Idő előtt visszamentem a laktanyába.

***

Másnap rögtön szolgálatba mentünk. A laktanya körben kb. 5km hosszú volt, azt védték kerítéssel és velünk. Betonból épült őrtornyokból állt a védelem, ami kitűnő célpont lehetett egy esetleges támadás esetén, ugyanis fala nem nagyon, csak egy kis fa teteje volt. 3 órás váltásokban kellett védelmeznünk a hont. Egy ponyva nélküli teherautóval vittek minket körbe, úgy 300-400 méterenként volt egy bódé. Közben szakadt az ónos eső, így mire kiértünk az állomáshelyeinkre, szarrá is áztunk. Én az utolsók között értem a helyemre, csak a váltás kb. 1 órát vett igénybe, mert az eső miatt többször az árokba csúszott a kocsi. Szervezetten szerencsétlenkedtünk végig. Tök sötét volt, csak a kerítést világította meg egy-egy reflektor. Szétázva és reszketve váltottam le az akkor már kővé fagyott elődömet. Vízszintesen szakadt az eső a pofámba. Mivel a gyengélkedőn töltött idő nekem teljesen kiesett a kiképzésből, fingom sem volt, hogy időnkét miért villan fel egy kis lámpa az őrtoronyban. A harmadik villanás után megszólalt egy hang:

– Mi van, katona, alszik, hogy nem jelentkezik be?

A cigarettám fényében kezdtem felderíteni, hogy egyáltalán hová kerültem. Látom, hogy egy hangszóró és egy mikrofon van felszerelve az izzó mellett, azon kommunikálhatunk az őrszobával. Időnként, hogy ne unatkozzunk, felvillantják a lámpát, és arra azonnal be kell jelentkezni. Most mit nézzek, a behatoló ellenséget, vagy a lámpát? Ki a franc akar ide bejönni, ha meg kimenni szeretne, úgyis visszahozzák! Villantottam nekik, aztán összekuporodva, hogy ne ázzak tovább, letérdeltem szemben a lámpával és csak azt figyeltem végig. Szarrá áztam, fáztam, el voltam keseredve. Ez volt az első és utolsó kiakadásom a seregben. Szép lassan elkezdtem zokogni. Kora tavaszi este volt, ezen a napon lettem 22 éves. Csodás ünnep…

A 24 órás szolgálat alatt egy percet sem tudtunk aludni, elvben 3 órákat aludhattunk volna, míg a váltás volt kint helyettünk. Az őrszobán csak szárítgattuk a gönceinket. A kemény fiúk is egy kissé megtörtek azon az éjszakán.

***

Azért voltak vidám pillanatok is. Egyszer, amikor vonultunk ki a laktanyán kívüli kiképző bázisra, szépen menetelve. A főnökünk, egy törzsőrmester, azt mondta, helyesebben üvöltötte:

– Nóta!

Igaz előtte kötelező jelleggel már tanultunk néhány rém tanulságos katonanótát, de mi a fenétől vigadjunk itt a pusztában? Szerencsére a szakaszunkban volt egy basszista az operából, és egy népdalénekes srác is, aki fantasztikus hajlításokat tett a dalokba. Danászás közben röhögtünk, mint az állat, ordítottunk, mint a sakál. Az út a tiszti lakások előtt vezetett el, félúton kijött egy őrnagy és jól lecseszte a törzset, hogy mire fel vidulunk itt!? Az, persze, jól betojt, és ránk parancsolta a gázálarcot. Különösen jól néztünk ki, pláne, hogy abban énekeltünk tovább. Olyanok voltunk, mint 30 őrült medve, akik ordítanak, mint a fába szorult féreg. Miközben vonultunk, azt ordította a főnök:

– Repülő!

És a szöveggel egy időben bevetette magát az árokba, hátha hat a példamutatás. Mi szépen elvonultunk mellette, miközben a fejünkkel követtük a röppályáját. Kikecmergett az árokból, és azt kérdezte tőlünk:

– Maguknak ezt még nem tanították?

Mit? Azt, hogy ha repülőt látunk, be kell ugrani az árokba? Hol a fenébe tanultuk volna? Néhányan voltunk már a Ferihegyi reptéren, de ott valahogy nem ugráltak az emberek szanaszét, ha repülőt láttak. Ráadásul egy repülő sem volt a környéken. Hogy örömet szerezzünk neki, párszor eljátszottuk a kért koreográfiát. Biztos ez volt a mániája.

A hancúr után, mivel nagyon meg volt velünk elégedve, levehettük a gázálarcot, mert kiértünk a kiképzőpályára. Ez egy nagy rét volt a falu határában, a távolban erdő, két oldalon szántóföld és vetemény. Ott a helyi népek valamit szöszmötöltek. Jó távol voltunk egymástól így senkit sem zavart a másik nyavalyája. A főnök kiadta a parancsot:

– Most mindenkinek kijelölöm a helyét, és ott beássa magát!

Ja, ahogy azt a kisvakond elképzeli. Engem megkedvelhetett, mert egy komplett bodzabokrot jelölt ki búvóhely kialakítására. Mire a többiek begödrözték magukat, én a gyalogsági ásómmal még a bokrot aprítottam. Ennek a többiek nagyon örültek, mert meg kellett várniuk engem. Volt, aki rágyújtott. Azt rögtön leszúrták, mondván:

– Az ellenség észreveszi a füstöt!

Amíg ástuk magunkat, biztos nem vett észre az ellenség, gondoltam, ha közben lődöztek volna, már rég kinyuvasztottak volna minket, egy cigi már nem árthat. Végre bevackoltam magam. Kezdtem volna otthonosan érezni magam, mire az újabb parancs:

– Rohan, előre!

Kikászálódtunk a gödrökből, és szép lassan elindultunk előre.

– Futásban! – szólt az újabb parancs.

Erre elkezdtünk rohanni, hurrá, huj-huj, meg egyéb ilyen felkiáltásokkal kísérve. Félúton megláttuk, hogy az egyik veteményesben lányok gyomlálgatnak. Az egész szakasz, úgy ahogy volt, irányt váltott és nem előre, hanem a lányok irányába fordult. Gondoltuk, most jól megvívunk velük. A főtörzs ordítozott, hogy nem arra, de úgy tettünk, mint akik ezt nem hallják. Erre a lányok sikítozva kezdtek a szélrózsa minden irányába menekülni. A befogásra már nem volt időnk… Nem csak őröknek vagyunk jók, hanem már csatában is győztünk! Egymásra néztünk, és akkor tört csak igazán ki belőlünk a röhögés. A szénszűrős gázálarctól mindenki négerré változott. A röhögésnek a főnök vetett véget, mikor utolért minket. Kereste a felelősöket, hogy ki volt az, aki jobbra vezette az egész szakaszt? Mivel senki sem jelentkezett, két felelőst jelölt ki, mert a seregben mindig van megoldás, és azoknak kiadta a parancsot:

– Ellenkező parancsig lépés előre, indulj!

Ők ketten elindultak előre, nekünk meg még tovább tartott a kiképzés. Ennek végeztével, létszám ellenőrzéskor derült ki, hogy kettővel kevesebben vagyunk, persze, az a két ember hiányzott, akiket a vezér elküldött. Egy órán keresztül keresgéltük őket az erdőben. Az előre meneteléskor egy kerítés állta útjukat, ott pihentek. Ekkor kezdtem érezni, hogy már nem vagyok a régi, nekem eleve benne kellett volna lennem a bűnös kettőben, mint az iskolában.

Nagyapám mondta egyszer:

– A hadsereg majd férfit farag belőled!

Helyes kisöreg volt a papa, esztergályos. Gyerekkoromban, hogy nagyanyám elől elmeneküljön otthonról, mindig azt mondta, hogy engem visz el valahova, hogy tanuljam az életet. Meccsre jártunk, és néha kocsmába. Én voltam az alibi. Jó sok bambit ittam abban az időben. A régi filmekben, mindig kupiba vitték a fiúkat, hogy ott majd férfivá válnak! Nekem már csak a sereg maradt…

Mivel a sereg nagyrészt csak fölösleges dolgokat végez, teljesen univerzálisak lettünk. A takarítás mindennapos tevékenység volt. Mivel Ottóék kiképeztek, tudtam, mikor mit kell tenni. A takarítás úgy kezdődött, hogy a kifinomult képességekkel rendelkező katona, vagyis én, egyszer csak megéreztem, hogy valami nagy dolog volt készülőben, mert embereket toboroztak. Ekkor vettem elő a mindig zsebemben hordott porrongyot. Ész nélkül kezdtem port törölni ezekben a toborzós percekben. A „begyűjtők” úgy vélték, hogy csakis valakinek a parancsát hajthatom végre, mert ki az a marha, aki magától takarít, így engem békén hagytak, amikor elmentek eltehettem a szolgálati rongyomat a zsebembe. Ezen a módon többször sikerült kimaradnom betonozásból, sóderpakolásból, falevél gyűjtögetésből. A módszer működött! 4 hónap telt el. Ekkor ért véget a teljes kiképzés, innentől már széttettek minket. Vegyültünk a sűrűjével. Öregedő és öreg katonák között éltük vidám napjainkat. Persze, mindenki minket szopatott.

Volt, hogy 2 hónapig nem engedett haza párunkat a szakasz parancsnoka, ilyen-olyan ürüggyel. Aztán végre úgy tűnt, beadta a derekát. A busz indulása előtt 5 perccel közölte, ha időre elkészülünk, mehetünk haza. Tudtuk, hogy ez lehetetlen. Ott állt a folyosón kezében az eltáv papírunkkal, és leste, hogy mit csinálunk. Én mondtam a pesti haveromnak, hogy a szakaszparancsnok is jól hallja:

– Nézd! Esik az eső! Ebben a szar időben nem jobb, ha inkább maradunk?!

– Ma úgyis a kedvencem lesz vacsira! – így ő.

Ettől kezdve, amikor eltávot kértünk, mindig elengedett. Mégiscsak volt benne megértés és jóindulat, pedig a sereg nem erről volt híres.

Lassan eltelt nyolc hónap. Egyszer még felfeküdtem a gyengélkedőre. Szenet lapátoltunk, mikor közölték, hogy véradás van, aki leadja, két nap szabadságot kap. Ott a helyünk! Miután lecsorgattam a 4 decit, arra még emlékeztem, hogy a sört a kezembe vettem, azután filmszakadás következett. Vera ébresztett, azt kérdezte, jobban vagyok-e már. Két napig döglődtem még az elfekvőben, mire magamhoz tértem. Napközben láthattam Verát, amint reggel csinos kis lábaival száguld a munkahelyére, és a rendelőben tüsténkedik. Kedves volt mindannyiunkkal, ő volt az üde színfolt a seregben.

***

Eltelt 8 hónap. Ekkor a leszerelők helyére kerülhettünk. A szerencsés kiválasztottak nyugisabb szakma után nézhettek. A kiválasztás nem rajtunk múlott. Én közben összebarátkoztam a ruharaktár polgári alkalmazottjával. Ha sikerül oda kerülnöm, reggeltől estig pakolgathatom a század ruhatárát. A hibalehetőség elég kicsi volt, mivel mindenki ugyanazt hordta. Összecserélésről szó sem lehetett. Legfeljebb csak a méret nem stimmelt. Én is súlyban mindig túl voltam öltözve, 2-3 számmal bővebb volt mindenem, ezt viszont remekül kompenzálta a hosszbeli eltérés, mert az meg mindenhol kisebb volt, mint kellett volna. Mint utólag megtudtam, ádáz csata dúlt értem. Vera is szeretett volna megmenteni engem a gyengélkedő számára. Mivel látta, hogy szánalmas vagyok, gondolta, hogy segít rajtam, és oda vesz. Mivel a férje is a laktanyában dolgozott egy speciális területen, ő is ügyködött az érdekemben. (Úgy, hogy személyesen sosem találkoztunk addig…) Végül is szerencsém volt, vagyis az a terület volt elég speciális, mert én lehettem a „Algopyrin” őrvezető. Mivel a feladatkörömhöz tartozott a betegek fegyelmezése, elkerülhetetlenül előléptettek.

A gyengélkedő külön épületben volt. Vera, egy takarítónő, egy civil doki, egy tartalékos orvos és én alkottuk a csapatot. Külön szobám volt. Konyha, fürdőszoba – a 2 év alatt, amíg ott voltam, csak a gyengélkedő alatti tusolóban volt melegvíz, hetente volt lehetőségünk használni –, rendelő, orvosi szoba és két kórterem tartozott hozzánk. A civilek 8-tól 4-ig voltak ott, a tartalékos dokival ketten láttuk el a fennmaradó munkákat azon túl. Olyan volt, mint egy normális munkahely, katonát csak betegként láttunk. Vera elmagyarázta, hogy mi lesz a dolgom. Tetszett minden, ő is. Gondoltam, most már révbe értem, a hátralévő időt itt kihúzom valahogy. Mi az a maradék 16 hónap. A doki, akivel éjjel-nappal együtt voltam, nem volt valami társasági ember. Rendes volt, de olyan magának való típus. 4-kor bevonult a szobájába és ott olvasott, vagy tanult. Se TV, se egyebek. Próbáltam egy kicsit barátkozni vele, hogy menjünk pingpongozni, vagy tekézni, ha ráérünk, de ő nem vágyott a társaságomra. Négy hónapot húztunk ki egymás mellett. Akkor egy újabb tartalékos doki jött a helyére, és innentől fogva minden megváltozott.

Ekkor érkezett közénk Tamás doktor, egy birkózó típusú, nagydarab ember. Érkezésekor zászlós egyenruhát viselt, és egy diplomata táskát lóbált a kezében. Rögtön összetegeződtünk, közvetlennek tűnt. Bestartolt a szobájába, majd 5 perc múlva megjelent átöltözve. Fehér nadrág, fehér műtősing, fehér klumpa, szájában egy pipa, fején a zászlós sapka. Úgy nézett ki, mint Svejk és Hófehérke kereszteződése, mindkettőből a kevésbé előnyös vegyítéssel. Finoman mondtam neki, hogy az itteni népek nem nagyon vannak hozzászokva ehhez a divathoz, még nekem is kicsit fura, talán jó lenne, ha csak a fehér köpenyt venné a katonaruhájára, de csak röhögött rajtam. Annyit mondott, hogy majd kiderül. Bevonult a rendelőbe, döbbent arcok kísérték, de senki nem mert szólni. Mi Verával összenéztünk, és mosolyogtunk. Délben Verával együtt mentek ebédelni a civil kajáldába. Ebéd után Vera mondta, hogy útközben többen megkérdezték tőle, ez-e az új szakács? Ezt később elmeséltem Tamásnak, hatott, onnantól kezdve, már „katonásan” öltözködött. Már a maga módján. Napközben viszonylagos fegyelemben végeztük a dolgunkat. Kérdeztük Tamást, hogy mi szakterülete. Őszintén válaszolt:

– Kicsit tovább tartott az egyetem, mint kellett volna. Félúton rájöttem, hogy nem ide kérne járnom, de Apám, aki körzeti orvos volt, mondta, hogy fejezzem be, majd kiderül, hogy érdemes-e. Rájöttem, hogy a betegeknek úgy tudok a legkevesebbet ártani, ha kórboncnok leszek! Az is lettem.

Ez egy kicsit szíven ütött mindenkit, aztán megnyugodtunk, mert itt ugyan még nem volt haláleset, de ha véletlenül bekövetkezik, jó kezekbe kerülhet az áldozat. Délutánként együtt múlattuk az időt. Kitűnő humora volt, állandóan hülyítettük egymást. Mivel nem ismert senkit, ha beteg jött, tőlem kérdezte, hogy milyen pasi. A véleményem alapján döntött, hogy mennyire lehet beteg a páciens. A szimpatikus betegeket fektettük, a kevésbé szimpiket helyben gyógyítottuk. Volt például egy alak, aki oltásra jött, de közölte, hogy nem engedheti, annyira fél. Miközben tiltakozott, fájdalmas arccal bámult kifelé az ablakon, a doki meg egyszerűen mögé került, és seggbe szúrta. Lehet, hogy mégis volt érzéke az élőkhöz, mert szuper gyors gyógyulásoknak lehettünk tanúi.

Nem csak a laktanyában, hanem a környező településeken is kellett néha ügyeletet ellátnunk. A segélyhívás hozzánk érkezett. Ekkor Tamás felült a „céges” Komár mopedre mind a 100 kilójával. Katonaruha, fehér köpeny, fekete gumicsizma, zászlós sapka. Egy derékszíjjal a hasára kötötte az orvosi táskáját. Már csak a pipa hiányzott, és már indult is. Volt, hogy visszajött egy kis idő múlva. Mondta, hogy súlyos esete van.

– Vera, segíts! Valami kiütések vannak egy kisgyereken. Fingom nincs, hogy mi baja lehet.

– Milyen kiütések, te láttad, hogy segítsek?

– Hát neked vannak gyerekeid, neked kell tudnod!

Ezután elővett egy bőrgyógyászat könyvet és próbálta a képek alapján felállítani a diagnózist. Volt tippje, hát visszament. Egy fél óra múlva tért vissza azzal, hogy elmúltak a gyerek kiütései, valamit összeehetett. Minek a kapkodás, ha mindenki magától meggyógyul?

Mivel nem messze lakott, időnként ügyeleti időben hazaugrott, de mindig mázlink volt. Ő nem bukott le, nekem nem voltak nehéz eseteim. Közben Verától egyre többet tanultam. Vészhelyzet esetére megmutatta, hogy hova és hogyan kell beadni injekciót, miből áll az asszisztálás a dokik mellett. Ezek mellett az adminisztrációs munkákba is betanított, már nagy vonalakban én is tudtam, hogy mi, hogyan működik. Kezdtünk csapatként funkcionálni, egyre vidámabb hangulatban. A fődoki is egyre barátságosabb lett, Tamással kezdtük kicsit átalakítani a dolgokat a saját szájízünk szerintire. Lazára vettük a figurát, így már öröm volt itt dolgozni. Sosem hittem volna, hogy a seregben ilyen élmények érnek majd, arról nem is beszélve, ami ezután következett.

Egyszer kitört az influenza-járvány. Az addig 14 ágyas 2 kórtermet komplett kórházzá kellett alakítanunk. Mindenhová emeletes ágyakat raktunk, még a folyosón is ágyak voltak. Injekció, hideg vizes borogatás és gyógyszerezés volt műsoron. Ekkor érkezett meg az én emberem. Úgy éreztem, egészségügyi képzésem új fejezete előtt állok, és ez a fickó lesz a bevezetés ebbe a fejezetbe. Egy nagy böszme gyerek volt, ő volt a lovász. Nem a neve, hanem a szakmája, a lovakat látta el. Kissé szarul érzem magam, mondta. Majdnem 40 fokos láza volt. Gondoltam, itt a nagy lehetőség a tanultak kipróbálására. Lazán fenékbe döftem, úgy, ahogy tanultam. Ekkora embert csak nem hagyok megdögleni. Az injekciótól reggelre teljesen meggyógyult, reggel szólt is:

– Kösz öreg, meggyógyítottál, megyek vissza a lovakhoz!

Innentől fogva vérszemet kaptam. Volt tiszt, tiszthelyettes, akit hasonló módszerrel „kezeltem”. A doki felírta a terápiát, én meg szurkáltam őket. Volt egy főtörzs, akibe éppen bele találtam, de láttam, hogy hiába nyomon a fecskendőt, nem megy befelé a töltet. Eldugult. Gondoltam, nem mondhatom egy katonának, hogy bocs, téves találat, újra próbálkozom. Pár másodperc múlva kihúztam a tűt belőle, kész!

– Te jobb vagy, Öcsi, mint Vera, ha ő döfköd, mindig feszítést érzek, most meg csak a szúrást éreztem!

Hát igen, aki tud, az tud, gondoltam magamban és az injekció tartalmát a csapba spricceltem.

Tamásnak akadt egy rajongója a polgári alkalmazottak között. Hetente jött a nő, hogy itt fáj, ott szúr, vizsgáljon meg doktor úr! Már vetkőzött is lefelé. Pörköltszaga volt. Sőt! Marhapörkölt nokedlivel és uborka salátával! Hál istennek a procedúra az orvosi szobában folyt, így én ebből kimaradtam. Jött kifelé a doki, enyhén könnyes szemmel:

– Én még ilyet soha nem éreztem!

– Menj le a konyhára, ott ugyanilyen szag van – mondtam.

Legközelebb, mikor láttuk, hogy jön a nő, Tamás két vattapamacsot tett az orrába, így fogadta a páciensét.

– Doktor úr! Mi történt az orrával? – kérdezte a pörköltszagú polgári alkalmazott.

– Eleredt az orrom vére, de a maga kedvéért abbahagytam a kezelésem! – válaszolta.

Ez csak olaj volt a tűzre, egyre gyakoribb vendégünk lett a pörköltnő. Megadtuk magunkat, és az orrbedugós védelemmel kezelgettük a továbbiakban.

Más alkalommal a századparancsnok jött, mondván, nagyon fáj a foga. Hiába szed gyógyszert, csak fáj. Doki beültette a fogorvosi székbe, és még mielőtt bele nézett volna a szájába, így szólt hozzám:

– Őrvezető elvtárs, keverjünk egy kis tömő anyagot!

Rám nézett, én meg vissza rá. Mi van? De katonásak lettünk, és mi az, hogy keverjünk? Ő közben kedélyesen pofán szúrta egy fájdalomcsillapítóval. Pár perc múlva kezébe vett egy fogót. Úgy néztek ki, mint akik most léptek ki a szaunából, mind ketten pirosak voltak és izzadtak. Egyik a másiktól félt. Végül a Doki benyúlt a századparancsnok szájába, reccs, és lekapta a foga tetejét.

– Őrnagy elvtárs! Amit tudtam, én megtettem! A többihez nem értek! A fődoki majd holnap befejezi!

Én csak álltam ott a kikevert amalgámmal, és belül megszakadtam a röhögéstől. Ha most nem csuknak le minket, akkor soha! Nem csuktak.

Egyszer eltávra mentem haza. Egy kollégám a feleségével elvitt minket, Klárit és engem, egy autós hétvégére. Persze, a Mátrába mentünk. Akkor voltunk ott együtt utoljára. Jól éreztük magunkat, nem hittük volna, hogy nem nagyon lesz folytatás. Klári mesélte, hogy volt vacsorázni az orgonistával, akinek annak idején én lapoztam. Egy vacsora csak egy vacsora, gondoltam, de ha már enni is mással megy, nekem, azt hiszem befellegzett… A későbbiekben Mari már nem nagyon írogatott, Klárival még leveleztünk, de egyre ritkábban. Én meg lassan jobban szerettem a seregben lenni, mint otthon. A fene sem értette.

Egy következő szabadság előtti napon kaptuk meg a szokásos fekete himlő elleni védőoltást. Nagy divat volt a seregben, hogy minden ellen védelmeznek, csak a hülyeség ellen nem. Mire hazaértem, belázasodtam. A két nap csak azzal telt, hogy otthon döglődtem. Mondtam Apámnak, hogy nem tudok visszamenni, jelezze telefonon az állomáshelyemnek, hogy most ne főzzenek rám. (Mielőtt, mint katonaszökevényt elkezdenek keresni.) Bevonultam a katonai kórházba. Vasárnap este csak ügyelet volt. Kaptam egy lázcsillapító injekciót, és egy külön szobát, ki tudja mi férkőzött belém. Másnap reggelre kutya bajom sem volt. Jött a reggeli vizit. A főorvos, aki persze civil alkalmazott, a szakmában biztos ász, de a sereghez tök zokni, kérdezte:

– Miért kapott fekete himlő elleni oltást? Afrikába vezénylik?

Tőlem kérded, kisapám? Ez a ti háborútok, én csak Nyírakármire mennék vissza, gondoltam magamban.

– Tegyük át az elvtársat a fertőző osztályra 3 nap megfigyelésre! – szólt az ukáz.

Így kerültem fertőző májgyulladásosok és agyhártyabajosok közé. Be voltam szarva, hogy még a végén összeszedek valamit. A látogatás volt a legjobb. A kórterem ablaka egy külső gangra nyílt, ott ténferegtek a látogatók, mi meg a csukott ablakon keresztül ordítozhattunk velük. Klári is bent volt a Papájával, csuda jól szórakoztunk, kiabálás helyett inkább mutogattunk egymásnak, mint a pantomimesek. Az egészben az volt a legjobb, hogy fertőző ide, vagy oda, a könyvtárba nyugodtan lemehettünk. Ilyen volt a sereg 1978 tavaszán. A lassú erózió elkezdődött.

Vera szólt, hogy rendelés után szeretne velem beszélni. Azt hittem, hogy valami gáz van. 4 óra tájban behívott az orvosi szobába. Besötétített és ott állt kezében egy üveg pezsgővel, aminek a tetején egy kartonpapíron 23 szál gyertya égett. Ekkor volt a szülinapom. Puszi, puszi, és még mielőtt leégett volna mindenünk, rohant a buszhoz, hogy időben haza érjen a gyerekeihez. Én csak álltam ott, mint a hülye, a meghatottságtól azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Ez volt az eddigi legmeghatóbb szülinapom.

Kezdünk egyre jobban összescsiszolódni. Amikor nem volt munka, jókat röhögtünk, beszélgettünk hármasban Tamással együtt. Verának két fia volt Balu és Öcsi, 11 és 7 évesek. Később én is megismerkedtem velük, egy katonanapi vetélkedő alkalmával. A nagyobbik afféle szótlan csodabogárnak tűnt, látszott, hogy jól el van magával. A kicsi viszont fosta a szót, egyfolytában magyarázott.

Közben Vera férjét áthelyezték máshova, egyedül maradt a két gyerekkel. Ügyesen szervezte az életét, látszott rajta, hogy mit akar, határozott volt, pedig a munka mellett két ekkora gyerekkel nem lehetett könnyű. Eszembe jutott, hogy mit össze bénáztam, mikor Klári tesójára kellett felügyelnünk.

Néha kimenőre mentem Nyíregyre. Egy vacsora erejéig kimentem a városba, addig sem kellett bent lennem. Néha meglátogattam őket, mert rajtuk kívül senkit sem ismertem odakint. Vera ugyanolyan volt otthon, mint bent. Copfba kötötte a haját, és kedves volt. Jó volt velük, a fiúkkal is sokat beszélgettünk, már amelyikkel lehetett. A nagyobbik csak ült és olvasott. Öcsivel hamar összehaverkodtunk. Sosem csíptem a kiscsávókat, de ha már lehetett velük kommunikálni, könnyebbnek találtam a dolgot. Közben feltörtem a ranglétrán, tizedessé léptettek elő és kiváló katona lettem. Ezt azóta is szégyellem. 53 kilóval, 184 centivel, én, a katona! Ez egyébként elsősorban a munkámnak és nem a katona mivoltomnak volt köszönhető. Havonta egyszer őrszolgálatba is kellett mennem, ekkor a doki helyettesített. Hol volt már az az őrség, amin egy éve annyira kiborultam! Zsebrádióval, olvasnivalóval és elemlámpával felszerelve indultam a haza védelmére. Akkora volt a nadrágom, hogy abban még talán egy nyugágy is elfért volna. Csak akkor ért a seggemhez, ha leültem. Álltunk a szolgálat előtti eligazításon, a szokásos kérdések jöttek az ügyeletes tiszttől:

– Mindenki képes ellátni a feladatát? – kérdezte.

– Igen, Őrnagy elvtárs! – így a válasz, egyszerre, harsogva.

– Akkor eseménytelen szolgálatot! – fejezte volna be az őrnagy, amikor az első sorban álló, még nálam is satnyább kolléga, úgy ahogy volt, vigyázzállásban pofára esett. Eldőlt, mint a világbéke sorsa. Rohadtul fel voltunk készülve. Megemlítem, hogy a felszerelés kb. 20 kiló volt. Szimatszatyor, tölténytáska, sátorlap, géppisztoly, 150 töltény, és gyalogsági ásó. Hogy ez utóbbi minek, azóta sem tudom. Végszükség esetére, ha el akarnánk ásni magunkat, még jól jöhetett volna.

Olvasgattam, míg láttam, hallgattam a rádió, de csak halkan, nehogy behallatsszon, ha rám villannak, és be kell jelentkeznem. Amikor már tök sötét volt, vagy beszélgettünk a környező őrbódék személyzetével, vagy magyar nótákat énekeltünk. Ez már magában is szörnyű, pláne, hogy 300 méterre voltunk egymástól. Szóval, zengett az egész erdő.

Egyszer csak mit láttam: egy ember mászkált a kerítésen kívül! Ordítottam az előttem lévő bódésnak, hogy Te is látod, amit én? Persze, a legnagyobb titokban üvöltöttem, nehogy a behatoló észre vegyen minket. Az vagy süket volt, vagy elvetemült bérgyilkos, mert nagy ívben letojta, hogy mi kiabálunk. Csak mászott befelé. Mi a frász van, már itt vannak a brazilok, vagy más kapitalista népség? Ráordítottam.

– Papa, elnézte az irányt, ide normális ember nem akar bejönni, inkább mindenki menekülne! – De a marhája, csak bemászott. Jelentettem a rádión, hogy fennforgás esetével állunk szemben, az ellenség már a laktanyán belül van! Az utasítás szerint szakszerűen befogtuk. Két nap jutalomszabadság volt a fizetség. Ezt is inkább bent töltöttem volna. Nem voltam teljesen normális, hova jutottam?

Később derült ki, miután az elhárítás napokig faggatta szerencsétlent, egy kissé betintázott, és azt hitte, hogy a kivilágított kerítés az állomás.

Közben Vera kisebbik fia kórházba került, így a látogatás idejére nem tudta megoldani a nagyobb felügyeletét. Én felajánlottam, hogy nem probléma, kimenőre megyek, és vigyázok rá. Ez meg is történt. Balu olyan volt, mint Einstein lehetett kiskorában. Vad dolgokról mesélt, hogy épp járógépet tervez a nagynénjének, aki csípőficamos, és majd ő kézbe veszi a sorsát. Végül is jól elvoltunk. Sose hittem volna magamról, hogy pesztra leszek valamikor.

Egy másik szolgálat alkalmából a parancs kihirdetéskor tudtam meg, hogy ”kiértesítő” leszek azon az éjszakán. Ez azt jelentette, hogy ha kitör a háború, én szólok pár társammal együtt a tiszteknek, hogy riadó. A XX. század van emberek, a telefont már régen feltalálták! De mi hagyománytisztelő század lehettünk…

Nagyban horpasztok a gyengélkedőn a szobámban, amikor csöngetnek. A gyengusz folyosójának végén egy nagy mattított üvegajtó volt, amit éjszakára mindig bezártam, hogy ne keveredjenek a belső és a külső betegségek. Rendszeresen csöngettek máskor is, ekkor fogtam a kikészített gyógyszert, általában fájdalomcsillapítót, és egy 5 centis kukucskálón kidobtam a fog- vagy fejfájósnak. Ezzel minden megoldódott, Ő el, én vissza szunyálni. Néha talán fel sem ébredtem közben. Most, hogy szólt a csengő, a szokásos procedúra zajlott. Én ki, mi fáj, és már dobnám is ki a tablettát, amikor a következőt hallom:

– Katona! Nem tudja, hogy riadó van? Én vagyok X, a szakaszparancsnok!

Na, cseszd meg, nélkülem kezdődött el a háború, gondoltam. Rövid mentegetőzés után, hogy nekem a kutya sem szólt, pedig, tessék nézni működik a telefon, kaptam 3 percet, hogy puccba vágjam magamat. A betegek, míg nem tudták, hogy kivel cseverészek, háborogtak, hogy miért ég a villany a folyosón, ilyen zajban nem lehet eredményesen gyógyulni. Mondtam, itt vannak az ellenségek, öltözni! Összekapták magukat. Jól néztünk ki, néhány gipszelt meg ilyenek, indultunk a frontra. Nekem rohannom kellett a kapuhoz, ahol várt a kiértesítők busza. Fontos szerepem lehetett, hogy megvártak. Hajnali 4-kor száguldottunk Nyíregyházára. Útközben mindenki kapott egy listát néhány névvel és címmel, akiket értesíteni kellett, hogy csata van készülőben. Volt, akit névről sem ismertünk, mert a laktanyán belül két külön század volt, egyik a harcoló alakulat, a másik a miénk, az őrszázad, akik a harcosokra vigyáztunk. A város főterén fékezett a busz, 20 percünk volt, hogy a kérdéses 5 hapsit értesítsük. Elindultunk rohanva a szélrózsa, pontosabban Nyíregy minden irányába. A kiértesítés nem egy ördöngös feladat. Már annak, aki ismeri a várost. Én, amikor kint voltam, vagy Veráéknál vagy színházban, de legfőképp éttermekben, sosem figyeltem az utcaneveket. Kérdezni kéne. Hajnali 1/2 5-kor kik vannak az utcán? Persze, csak a részegek. Ott álltam talpig felszerelve, és próbáltam tudakolódni, mi merre, és egyáltalán hol vagyok? Ha csak egy ember volt, annak kénytelen voltam elhinni, amit mond. Ha már ketten voltak, a helyzet bonyolódott, mert volt, amin összevesztek. Végül is, gondoltam, ha a logika működik, akkor a tiszteknek tudniuk kell, hogy riadó lesz, hogy nézne az ki, hogy épp részegen döglenek otthon az asszony mellett és a sorállomány rájuk tör. Valószínű, hogy egy környéken lakhatnak, mert 20 perc alatt képtelenség távolabbi helyeket is felkeresni. Mivel a lakótelepre már rábukkantam, megnyugodtam egy kicsit. Aztán egy váratlan ötlettől indíttatva, afféle kórust szerveztem a részegekből. Rövid gyakorlat után 1, 2, 3-ra kezdtük ordítani a keresett neveket! A rendszer működött, igaz többen kiüvöltöttek a házakból, hogy húzzunk a fenébe. Végül is összeverbuváltam a csapatomat, érdekes, hogy mind már felöltözve várt…

Egy másik alkalommal a konyhára voltam beosztva. Ez azért jó, mert 5-kor kell kelni, és este 11-ig nincs is már elfoglaltság. Nagy előnye viszont, hogy annyit ehetsz, amennyit akarsz, viszont azt is látod, hogy hogyan készül, amit a többiek kapnak. Ez az étvágyat nagyban csökkenti. Vidám dolog 500 ember számára főzni. Mi voltunk a kukták. Egy teherautónyi krumplit kezdtünk pucolgatni. Úgy nézett ki, hogy a világbéke kitöréséig sem végzünk, de valahogy csak megcsináltuk. Sőt! A vége felé már népi motívumokat is faragtunk a levesbe. Csak kreativitás kérdése, hogy ki mit alkot. Volt, aki széket, szívet, pisztolyt, golyót, de volt, aki perverzebb dolgokat kanyarított a késével. Ebédosztáskor dőltünk a röhögéstől, amikor egy-egy sikerült darab kerül a tányérba. Miután mindenki bezabált, főztünk magunknak is normális kaját, hogy végre valami hazait együnk.

Ha az ember konyhás volt, igyekezett a ruhájára vigyázni, mert csak két váltás cuccunk volt, a mocskosat nekünk kellett mosnunk. Tisztacsere csak hetenként, ekkor az alsóruhát cserélték. Néha úgy nézett ki a tiszta, mint a mocskos, amit leadtunk. Lehet, hogy a cserét szó szerint értették, mindig másét kaptuk a használtból. Nem bántam, hogy nem kerültem a ruharaktárba szolgálatra. Szóval az elején még kíméltük a kincstárit. Az idő múlásával ez a szándék erőteljesen csökkenő tendenciát mutatott. Főleg, amikor a moslékot kellett összeöntözni, és csak ezután kezdődik a mosogatás. Ehhez fekete bőrkötényt kötöttünk magunkra. Mivel műanyagból készült sárga tányérokban kaptuk a zabát, műanyagcsészében a szlopát, teljesen egyértelmű volt, hogy ezekből 500 darabot csak nagyipari módszerekkel lehet kipucolni. A nagyipari módszer abból állt – saját szabadalom! –, hogy slaggal teljes nyomáson a poharakra meg a tányérokra irányítottuk a vizet. Ekkor már strandra kezdett emlékeztetni a mosogató helyiség. Közben, persze, szólt a rádió, énekeltünk, mint az operisták. Az egészben az volt a legjobb, hogy a sok lecsorgó zsírtól a járólap úgy csúszott, mint a jég. Katerina Witt lószar volt hozzánk képest. Ha valaki valamit kért tőlünk a kiadó ablakon, csak elkoriztunk az áhított tárgyért, és siklás közben kipasszoltuk az ebédlőbe. Szóval, vidám volt a konyhások dolga, ha jól alakították a szerepüket. Szerencsére azért ritkán számítottak hatékony közreműködésemre.

Volt olyan hétvége, hogy Veráék fölajánlották, hogy elvisznek ebédelni. Amikor a férje otthon volt, én kimentem hozzájuk, és együtt mentünk valami környékbeli étterembe. Jópofa és közvetlen figura volt Vera férje, a kisebbik fia biztos tőle örökölte a beszélőkéjét, mert afféle társaság-közepe embernek tűnt. Rendesek voltak, hogy pátyolgattak. Mivel Vera anyósa Pesten élt, sokszor meglátogatták őt, a gyerekekkel együtt. Ha én éppen otthon voltam, Pesten is találkoztam velük.

Közben a seregben minden változatlanul folyt tovább. Mindenki végezte a feladatát. Az egyik nap megszólalt a telefon, Verát hívták, egy szörnyű hírrel. Budapest közelében a férjét autóbaleset érte. Pestre szállították, de később meghalt. Vera elkezdett zokogni, és már indult is haza, illetve, a gyerekeit összeszedni az iskolákból. Az addig vidám munkahely egy csapásra megváltozott. Tamással és a takarítónővel csak álltunk szótlanul, és tehetetlenül. Hogyan tudnánk ebben a helyzetben segíteni, ha egyáltalán lehet. Pár perc döbbenet után, felhívtam az egészségügyért felelős polgári főnököt, hogy esetleg nem tudna egy kocsit szerezni Veráéknak? Gondoltam, összepakolja a gyerekeit, és Pestre tart. 5 perc nem telt bele, és a parancsnoki kocsi már sofőrrel a gyengélkedő előtt állt. Mondtam, hogy kísérőnek esetleg ne menjek-e velük, én tudom, hogy hol laknak és útközben esetleg tudok segíteni. 20 perccel később már a házuk előtt álltunk. A sofőr szintén sorkatona volt, velem együtt vonult be, pesti volt ő is. Útközben csak azon filóztam, hogy időben odaérünk-e. Mire Vera a gyerekekkel hazaért, mi már vártuk a kapuban. Gyorsan felértünk a fővárosba, bár az út rém hosszúnak tűnt. Néma csend volt, ilyen helyzetben miről is lehetne beszélgetni. A fiúkon nem látszott semmi különösebb, még fel sem foghatták, hogy mi történt. Vera tartotta magát egész úton. Mikor megálltunk a Nagymama háza előtt, csak Balu hányta háton a sofőrt, gondolom az idegességtől. Pozitívan csalódtam ekkor a hadseregben, mert ahol végül is minden arról szól, hogy a másikat ki és hogyan szívassa meg, a bajban azért összetartó volt a társaság!

Mikor kitettük őket, a sofőrrel el sem tudtuk képzelni, hogy a hirtelen jött egy nap szabadsággal mit kezdjünk. Megbeszéltük, hogy másnap reggel már megyünk is vissza, nehogy azt képzeljék rólunk, hogy kihasználtuk a helyzetet.

Én haza mentem. Anyám nem volt otthon. Apám meg éppen Svájcban volt valami üdülésen, egyedül. Hogy ők mit, hogyan tettek nélkülem, akkor sem, és azóta sem nagyon tudom. Csak később derült ki valami, de arról majd akkor. Tehetetlennek éreztem magam, kivel kéne beszélni? Klárit nem hívom ezzel, Ottó sem a megfelelő személy ilyen esetben. Mivel a családban volt egy szabály, bárki bárhova megy, az elérhetőségét mindig fel kell írnia otthon. Megtaláltam Apám szállásának telefonját, és minden nyelvtudásomat összeszedve tárcsáztam őt:

– Gúten tag! Máj ném iz Péter! Bitté, mejne fater, László, ausz Ungarn!

Mivel pechemre valamit válaszoltak, én kitartottam az elmondottak mellett, és újra elismételtem.

– Moment, moment! – volt a válasz.

Pár perc múlva Apám vette át a telefont. Gondolta, hogy nagy gáz van itthon, ha a seregből hívom interurbán. Pedig ő nyugaton van, és semmi csapatmozgást nem látott az ellenség soraiban. Elmondtam, hogy mi történt. Csak szörnyülködött, és ennyi volt a beszélgetés. Ha évekkel előbb nem megyünk együtt Finnországba, sosem hívtam volna föl. Este még beszéltem Vera anyósával, hogy nem kell-e valamit segítenem, köszönte, nem.

Másnap már kora reggel visszaértünk a laktanyába. A gyenguszon megfagyott a levegő, nem tudtuk, hogy mit hoz a jövő, kinek, hogyan alakul a további sorsa. Egyben viszont biztosak voltunk, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

A nyomott hangulatot megpróbáltuk egy kicsit oldani. Tamással megbeszéltük, hogy afféle bátyus-pikniket szervezünk. Ez abból állt, hogy a közvetlen társaságot meghívjuk egy kanbulira. Mindezt persze a seregen belül, mert úgy az érdekes. A társasághoz tartozott a mentősofőr, a postás, a katonai rádió stúdiósa és mi ketten. Mindannyian együtt vonultunk be Pestről. A postás és a mentős fogott 7 fácánt. Tamással franciasalátát csináltunk. Sörről egy betegszállítás alkalmával gondoskodtunk. Amikor a mentő visszafelé tartott a laktanyába, a fekvőrendőrön csak úgy csörögtek az üvegek. Mivel nagyszámú vendéget vártunk, a francia saláta alapanyagait, egy a konyhában talált fém lavórban kevertük össze. Tűzhely is volt a gyengélkedőn, de most a szokásostól eltérően nem kamillateát, vagy sterilizálásra váró eszközöket, hanem fácánt főztünk rajta. Valamelyikünknek eszébe jutott, hogy nincs aperitif. Csináltunk egy nagy adag sűrű kakaót, és nyakon öntöttük egy kis 90%-os alkohollal. Ezt szopogattuk. Kissé becsapós volt, mert ízre olyan volt, mint a kakaó, de néhány perc alatt mindenkit feldobott. Hülyére ettük és ittuk magunkat, szerencsére szombat este nincs nagy nyüzsgés a seregben, senki sem zavart minket a buliban. A romeltakarítás közben, mikor Tamás már a felesége nevén kezdett szólítani engem, éreztem, hogy jobb, ha elmegyek aludni. Biztonság kedvéért azért éjszakára bezártam a szobám ajtaját.

Pár nappal később Anyámtól kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy eladták a rákospalotai házrészt, kérjem el a személyimet és jelentkezzek ki, mert oda voltam állandóra bejelentve. Kissé értetlenül álltam a dologhoz. Nem értettem, hogy miért nem jut eszükbe, hogy egyszer talán haza is megyek és netán jó lenne, ha nem otthon laknék velük? Család, egyebek? Bár egy belvárosi 125 négyzetméteres tanácsi lakásban laktunk az Operaháznál, ott bőven elfértünk volna többen is, de mégis, nem jobb lenne egyszer külön? A lakás főbérlője, Mica néni, Apám nagynénje volt, akivel eltartási szerződést kötöttek. 3 és 1/2 szoba volt, de konyhából és fürdőszobából ugye l-l, az meg csak súrlódási felület lehet hosszú távon. Legközelebbi szabadságom alkalmával kijelentkeztem, de sem akkor, sem utólag – sőt, azóta sem –, nem mondták, hogy erre miért volt szükség. Véletlen egybeesés, hogy ezekben a napokban volt Vera férjének temetése. Előtte és utána többször találkoztam Verával és a gyerekeivel. Próbáltam a gyerekeket kivonni a lelki teher alól. Mivel gyerekkorom óta gyűjtöttem a matchboxokat, azokkal árasztottam el őket. Balut, mivel éppen eszperantóul tanult, a szomszédunkba hordtam egy eszperantistához. Többször levittem őket a környék játszóterére. Fura volt ez a helyzet, de nem okozott semmi gondot. Vera anyósa rém művelt és megértő asszony volt, egy rossz szava sem volt hozzám. Vásároltam nekik, segítettem, ahol tudtam, amúgy sem volt más dolgom. Sőt, még jól is esett. A temetésen nem voltam ott, nem is nagyon kellett volna ott lennem.

Visszatérve a laktanyába Tamással az utolsó sorozásunk következett. A sok szerencsétlen újoncot mi vizsgáltuk ketten. Jöttek vagy kétszázan, nem csak nekik, hanem nekünk is strapás volt. Próbáltuk egy kicsit gyorsítani a dolgokat. Nem egyesével, hanem futószalagon soroztuk a kopaszokat. Súly-, magasságmérés, kérdőív kitöltése, vérnyomásmérés stb. A legmegalázóbb minden sorozásban az aranyér vizsgálat, mikor az egy szál gatyában lévő katona jelöltekkel bokafogást csináltatunk, letolt alsóval. Ki a fenét érdekel az ilyesmi, de a szabály az szabály! Tamás szólt, hogy haza kéne ugrania, azt a pár várakozót már igazán megcsinálhatnám nélküle.

Mondtam, oké, de kéne egy kolléga! Mivel csak a postás ért rá, ő állt be mellém. Fehér köpenyben feszítettünk mindketten, egy-egy fonendoszkóppal a nyakunkban. Ültünk az asztalnál, és soroltuk a feladatokat. Mindenki magát mérte, súly, magasság stb. A vérnyomást mi mértük, én tudtam is, hogyan kell, de a kolléga nem, Ő néha helyeslően bólogatott, vagy „Ajjaj”, megjegyzéseket tett a vizsgáltak felé. Szegények azt hihették, hogy valami bajuk van, de ő megvigasztalta őket, hogy „majd itt rendbe hozzuk a gondjaikat”. Egyszerre 5 embert hívtunk be a vizsgálóba, egyszerre volt bokafogás. Mi csak ültünk az asztalnál, és azt kérdeztük egymástól:

– Kolléga! Mit gondol a bal kettesre, még elkerülhető a műtét, vagy elég, ha néha visszatűrjük neki?

Háttal álltak nekünk, mi feléjük sem néztünk, elképzelhető volt, hogy milyen arcot vághatott a bal ketteske!? Mocskok voltunk, de valljuk be, jól esett. Mikor mi végeztünk az egészségügyi résszel, átnéztünk a csomagolóba. Itt csomagolják össze a civil cuccokat egy-egy nagy papírzsákba, és küldik haza a családnak. A sorozás vezetője egy zászlós volt. Őt sem izgatta nagyon az egész. Csak néha végigjárta az egyes részlegeket, hogy minden oké-e. Látom, hogy a sapkája ott volt lerakva a civil ruhák közötti asztalra. Mikor végeztek a csomagolók is, az asztalon, csak a sapka maradt. A zászlós folyosóról kiabált be:

– Kész a csomagolás?

Én vissza:

– Már csak egy cucc van, zászlós elvtárs!

– Na siessenek vele, sietnék! – így ő.

Kezembe vettem a sapkát és átadtam az egyik csomagoló srácnak, aki szintén az én eredeti csapatomból való volt. Egy szó nélkül becsomagolta a cuccot. Megcímezte, ahogy kell, tudtuk hol lakik.

– Kész vagyunk! – szóltunk.

– Na akkor pucoljunk! Nem látta valaki a sapkámat?

Egy darabig keresgéltünk a folyosón, mosdóban, ruhafogasokon. Ő volt az ügyesebb, mert jó helyen keresgélt!

– Ki csinálta ezt?

Mondtam hogy én, és a csomagoló is büszkén bevallotta, hogy még kartonnal is kibélelte, nehogy baja essen!

– Ezt komolyan gondolták?

– Á, dehogy főnök, csak vicceltünk!

– Akkor rendben! – Szerencsénk, hogy volt humorérzéke, vagy csak nem értette, hogy ez mit jelent. Kopasz maradsz, Apukám, mikor mi már a civilek sanyarú sorsát éljük odakint, te még mindig itt fogod cseszegetni az embereket, és téged is cseszegetni fog valaki!

***

Pár hét múlva lejárt Tamás doktor szolgálati ideje. Nagy barátságban váltunk el egymástól, azóta is néha találkozunk, bár messze sodort minket az élet. Helyette két dokit is kaptunk, úgy tűnt, hogy őt csak ketten tudják pótolni. Mikor leszerelt, mindenki mondta, hogy ilyen jó orvosunk sosem volt! Pedig csak emberség és humor kellett hozzá, hogy az emberek, azt higgyék, hogy ő az ász! Később kaptunk egy „Mucikát”, Vera helyett, mert a családja úgy döntött, hogy Pesten maradnak az anyósánál.

A költözésig néha én mentem kiszellőztetni, vagy a postát átvenni. Egyszer Vera épp visszatért, náluk vártam őt, feldíszítettem a lakását virágokkal. Ezzel még úgy éreztem, hogy tartozom neki a szülinapi pezsgős gyertyákért cserébe. Aranyos volt, meghatódott.

Pár nap múlva elköltöztek. Mint a fejezet elején írtam, a túlélésen kívül volt egy másik tervem is a seregben. Mivel most már nő nélkül maradtunk a gyenguszon, elérkezettnek láttam az időt, hogy magammal is csináltassak valamit. Fel is bátorodtam, annyit fejlődtem az egészségügyben, hát elővettem néhány orvosi szakkönyvet, és próbáltam kikeresni a problémámnak megfelelő latin kifejezést. Ez sikerült is. Mivel már előre készen álltak a biankó beutalók, csak ki kellett töltenem a megfelelő rovatokat, elvben felkészültem a feladatra. Arra vártam csak, hogy legyen egy beteg, akit a városi kórházba kell kivinnünk. Néhány napon belül egy szerencsés vesekőgyanús pácienssel száguldottunk is az urológiára. Mondták, hogy az eredményt meg kell várnom, ha már ott jártam, megkérdeztem egy fiatal dokit, hogy egy kis szaktanácsot tudna-e adni. Készséges volt, megvizsgált, csak annyit mondott, hogy ezt ambulánsan meg lehet oldani, mikor érek rá. Mondtam, hogy megnézem az előjegyzési naptáromat. Aztán meggondoltam magam.

– Most!

– Akkor kezdjünk neki, vetkőzzön le a folyosó végén lévő szobában, és jöjjön a műtőbe!

Beszarni sem volt időm, itt a nagy alkalom, essünk neki! Adtak egy fehér lepedőt, melynek a közepe körben ki volt vágva, azt kellett felkapnom. A lyukba került a fejem, a többi része pedig úgy nézett ki, mintha kísérteni mennék. A 43-as bakancsom volt ezen kívül rajtam az összes felszerelés. Olyan voltam, mint egy bakancsos botsáska, amely épp párzásra indul. Pedig arról szó sem volt! Legalábbis eddig…

A folyosó végén volt egy tükör, ha nem látom, hogy én vagyok a lepel alatt, biztos halálra röhögtem volna magán, így viszont csak sírhatnékom támadt. A műtőben még annyit kérdeztem a dokitól:

– Evangélikusként megyek be, és zsidóként fogok kijönni?

– Nem, a borítás marad, a belsőből farigcsálok!

Felfeküdtem a műtőasztalra, a két lábamat egy-egy lánccal felhúzták a plafon felé. Leszíjaztak, és csak annyit mondtak, hogy a helyi érzéstelenítés nem lesz kellemes, de a többit már nem fogom érezni. Mindkét állítás valósnak bizonyult. Amikor fejen szúrtak egy injekcióval, hát, azt nem kívánom senkinek sem. 20 percig matattak rajtam. Nekem többnek tűnt, mintha éveket öregedtem volna.

Felkászálódtam az asztalról. Úgy éreztem magam, mint akit hátulról megrépáztak. Széttett lábakkal vánszorogtam kifelé. A nagy megkönnyebbülésnek szikráját sem éreztem akkor. A szikrák csak később jöttek, amikor elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. A doki mondta, hogy kamillába lógassam, ha nincs jobb dolgom. A kamilláról eszembe jutott a gyerekkori üldögélés. Már éppen kezdtem volna cihelődni, amikor még utánam kiabált:

– Ne ijedj meg, ha kiesik egy-egy varrat, ami marad, egy hét múlva kiszedjük!

Próbáltam magamra préselni az alsómat, jó méretes bránert csináltak, tökig be voltam pólyálva, a szó szoros értelmében. A 2 számmal nagyobb nadrágommal már nem volt bajom. Csak a járással. Letipegtem a lépcsőn, felvettük a vesést, aki közben követ szült. Kettőnk közül én néztem ki rosszabbul, kérdezték is a mentőssel, hogy miért bénázok a lábaimmal, mondtam, hogy hülyén léptem, biztos meghúzódtam.

Visszatérve a gyenguszra végigcsináltam a rendelést, többnyire ülve. Nem mertem semmit sem inni, mert gondoltam, ha ki kell magam csomagolnom, még belenyuvadok. Délután bátorságot gyűjtöttem, elő a farbával! Feláldoztam egy fogmosó poharat, és kamillával itattam a kígyót. Rövid lubickolás után egy varrat már ki is esett. Ha a doki nem mondja a búcsúzó szöveget, azonnal mentőt hívok!

Egy hét múlva kivették a varratokat, azt mondták, minden oké, de a teszttel még várjak egy hónapot. Mondtam, nem probléma, ha 23 évet tudtam várni az egy hónap meg sem kottyan. Hogy ki és mikor lesz a teszt kiválasztottja, fogalmam sem volt, nem sokan álltak sorban…

Igyekeztem minél kevesebbet bent lenni a laktanyában. Valami általános iskolai patronálásra toboroztak embereket. Mentem én is. Mint kiderült, néhány harcedzett kolléga intim szálakat szövögetett a kinti tanári kar hölgy tagjaival, ez volt a patronálás. Mi a stúdiós gyerekkel csak tényleges elkötelezettségünk miatt tartottunk velük, nem tudtuk, hogy fölöslegesek vagyunk. Vállaltuk, hogy a szakadó ónos eső ellenére elsétálunk egy kis célzóvízért a másfél kilométerre lévő közértbe. Összeszedtük a pénzt és nekivágtunk. Visszafelé már nagyon szétáztunk, fáztunk, az egyik Lánchíd konyakot húzogattuk útközben. Vidám hangulatban értünk vissza. A lányok még sütöttek egy kis lepcsánkát is, amely igen csak jól itatta magát. Lassan kezdtem rosszul lenni, a tornaterem melletti fürdőszobában próbáltam a dolgokat kordában tartani, de nem nagyon sikerült, könnyedén telehánytam az egyik mosdót. A stúdiós rosszabbul járt, mert neki megszűnt a külvilág. Filmszakadás.

Kezdett lejárni a kimaradás ideje, összenyaláboltuk. A járás nem nagyon ment neki, igaz a beszéd sem, legalább nyugiban vontattuk. A laktanya kapujában rájöttünk, hogy az ügyeletes tiszt így nem nagyon láthatja, ezért még a kapun kívül letámasztottuk egy jegenye tövében. Jelentkeztünk az ÜTInek, ahogy illik, és mindnyájan bevetettük magunkat az ágyunkban, ki-ki a saját állomás helyén. Már majdnem elaludtam, mikor eszembe jutott, hogy azt a szerencsétlent kint felejtettük. Kiosontam a kapuig, a kapus srác haver volt, avarral letakarva egy talicskával betoltuk szerencsétlent. Az ÜTInek, ha látott volna minket, biztosan szemet szúrt volna, hogy lelkiismeretes katonái, még éjjel is a lombot takarítják pizsamában.

A maradék néhány hónap, ha lassan is de eltelt. Közben minden lehetőséget megragadtam, hogy minél többet lehessek otthon. Ekkor mindig találkoztunk Verával és a gyerekekkel. Ő Pesten talált állást egy kórházban, a fiúk is már az új iskolájukba jártak. Én sokszor mentem Vera elé a munkahelyére, amikor éjszakás volt, akkor reggel 7-re, ha nappalos, este. Sokat sétáltunk és beszélgettünk. A nagyanyó is elviselte a pofámat, jó néven vette, hogy patronálom őket. Valami elkezdődött közöttünk, de még friss volt minden, nem is siettettük.

Már csak 2 hónapom volt hátra a seregből, amikor szilveszterezni mentem haza. Verával terveztük, hogy együtt töltjük az évzárást, hogy hol, és hogyan, még nem tudtam, ő szervezte. Érte mentem, ahogy illik, mondta, hogy egy barátnőjéhez vagyunk hivatalosak. Ismertem már őket, voltunk együtt kirándulni egyszer. Kicsit furcsálltam, hogy Veránál volt a lakásuk kulcsa, gondoltam, túl korán jöttünk, még nincsenek itthon. Vera mondta, hogy nem is jönnek, kettesben szilveszterezünk, ettől határozottan megnyugodtam, hál Istennek, nem kell táncolnom, mert ahhoz tök béna vagyok. Jaj, csak nem valami más készül, amihez lehet, hogy szintén?!…

Bontottunk egy pezsgőt, és Vera eltűnt a fürdőben. Ekkor gyertyákat gyújtottam, és talán még jobban be voltam tojva, mint a műtétem előtt. Jó, már párszor csókolóztunk, de más nem történt köztünk. Minden vágyam az volt, hogy több is legyen, már régen szerettem Verát, de nem is mertem volna gondolni arra, hogy valami komoly is lehet ebből. És nem a teszt miatt, mondom. Őszintén vágytam Verával mindenre! Ő elkészült, én mentem a fürdőszobába. Kis lakás volt ülőkáddal, ami felett lógtak a barátnő és a férje gatyái, egyebek. Biztos tudták, hogy jön a szilveszter, és egy kicsit feldíszítették a kéglit…

Lélekben mindenre felkészültem, de arra egyáltalán nem számítottam, ami bekövetkezett! Az egész csak a szeretetről és a szerelemről szólt! Ilyet még sosem éltem át azelőtt, megszűnt a külvilág, csak egymással törődtünk, eszembe sem jutott, hogy azelőtt miken mentem vagy inkább nem mentem keresztül! Őszintén mondom, ilyen az igazi szeretkezés, a szó szoros értelmében! Igaz, volt, amikor azt sem tudtam, hogy kint vagyok-e vagy bent, ezt ő is így érezte, mondta utána, és mindketten megkönnyeztük a dolgot. Ő, gondolom, az igyekezetemet és az esetlenségemet, én pedig a szerelmet és a beteljesülést sirattam egy kicsit. Még jó sokáig beszélgettünk és csókolgattuk egymást.

Még éjfél előtt hazakísértem, hogy a gyerekeivel lehessen, mikor az újév beköszönt. Én csak remélni tudtam, hogy egy új élet is kezdődhet. Gyalog mentem haza, és nagyon boldog voltam. Mindenért, főleg Veráért, és lehet, hogy korai, de azt éreztem, hogy vele szeretném a hátralévő életemet leélni. Néhány gyerek sem akadály! Mint ahogy a házassági hirdetésekben is írni szokták…

Másnap ismét találkoztunk. Együtt mentünk a gyerekekkel a Műjégre. Amíg a fiúk csúszkáltak, mi beszélgettünk. Mondtam, hogy érdekes nyomokat találtam a térdeimen, mintha leégett volna róluk a bőr. Vera mondta, hogy neki is vannak horzsolásai, de a derekán! Visszagondolva az előző estére, rá kellett jönnünk, hogy az ágyon elég durva volt a kárpit,  egy újabb örök emlékkel gazdagodtunk….

***

Pocsék volt visszamenni a seregbe. Minden nap beszéltünk telefonon, jó, hogy haver volt a telefonközpontos. Mivel bőven volt még szabadságom, sokszor mentem haza. Közben szakaszvezető, kétszeres kiváló katona lettem – ez nem az én dicséretem, hanem a sereg gyengéje –, és sikerült elintéznem egy újabb véradással 2 nap pluszt is, már alig volt valami hátra.

Otthon mindig együtt voltunk, a szüleim is megismerték közelebbről az új társamat és csatolt részeit. Anyám felvetette, hogy befizet minket 3 napra Dobogókőre, úgy is közeleg a szülinapom, ez lenne az ajándék. Péntek délután indultunk busszal kettesben, a gyerekekre a nagyanyjuk vigyázott, nem szólt egy rossz szót sem. Akkora köd volt, hogy ha a sofőr nem mondja, hogy megérkeztünk, talán még ma is a buszban ülünk. A fények irányában mégis megtaláltuk a szállodát. Kellőképpen felszerelkeztem, volt nálam gyertya, pezsgő, poharak. A két nap alatt jószerivel csak enni mentünk ki a szobából, hogy kint milyen idő volt, már nem érdekelt, csak egymással voltunk elfoglalva. Jókat beszélgettünk és még a kárpit is rendben volt. Nekem olyan volt az egész, mint egy álom, igyekeztem a kihagyott néhány év „kiesést” bepótolni. A harmadik nap reggelén egy nagyot sétáltunk, megbeszéltük, hogy a gyerekekkel is eljövünk ide. Vera mondta, hogy lassan mehetnénk haza, mert várják már a gyerekek és ő  is szeretné már látni őket. Már délben otthon voltunk. Csodálatosan éreztem magam, a gyerekekkel sem volt semmi probléma, sosem hittem volna, hogy ilyen velem valaha megtörténhet.

A következő eltáv alkalmával találkoztam Klárival. Közben már külön lakása volt, mindent elmeséltem neki. Szerelmes vagyok és most nem belé, hanem egy családos asszonyba. Megértő volt, szerintem már neki is volt valakije. Nagy szeretetben váltunk el egymástól, és abban maradtunk, hogy az a pár év, amit együtt töltöttünk, szép volt, jó volt, ennyi. Ismét gyáva voltam, mert a problémámról most sem beszéltem, de már nem is lett volna értelme. Ilyen ez a hülye szerelem, akiért az ember évekig hajt, egyik pillanatról a másikra másodlagossá válik, miközben az emlékek megmaradnak.

1979 február végén búcsút vettem a seregtől. Nem hittem volna, hogy pont az hoz döntő változást az életemben, amitől egyáltalán nem vártam semmit. Pedig ez a katonásdi egy nagy marhaság, elég lett volna 8 hónap is, attól még nem lesz senkiből jó ember, de még jó katona sem, hogy életében háromszor lő, és egyszer eldob egy kézigránátot. Nekem mégis nagyot durrant az a gránát…

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.