Regényújság / Álomtalanítás ÷ 6. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. Az ötödik rész múlt héten jelent meg, itt következik a hatodik.
Kezdett lehűlni az idő, ahogy eltűnt a nap a házak mögött. A városi gettóban még zajlott az élet, a lomisok a szerzeményeiket leltározták, a pénzüket számolták, a lejmolók pedig az üvegekkel csörögtek, hogy összegyűjtsék, beváltsák, és a jövedelemből újabb alkoholforrásra tegyenek szert. Egyre többen vonultak vissza a sátraikba, hogy belőjék magukat, vagy megegyék kevés vacsorájukat. Tüzek gyulladtak olajoshordókban, polifoam és hungarocell-lapok sisteregtek a tábortákolmányok közt, ahogy rendezgették őket. Mire beesteledett, mindenki magába fordult, páran még beszélgettek a tüzeknél, aztán már ők is csak hallgattak, a téma és a megosztható ital, fű elfogyott, a kiszolgáltatottság, nélkülözés maradt. Connie jól beburkolózott a kabátokba, amiket kapott a szükségházban, ahol naponta egyszer meleg ételt kaptak a rászorulók, illetve takarókat, teát és kávét is reggelente. Egy keresztény szervezet működtette, amelynek nem messze volt a temploma is, és a hajléktalanok közül sokan kaphattak tiszta ruhát is, hogy ellátogathassanak oda vasárnap délelőttönként, akkor szeretetvendégségen is részt vehettek, ingyen szendvicsek és innivaló várták őket az istentisztelet után.
A nő, bár lelkileg már összetörték kegyetlen tetteinek következményei, és a lelkiismerete totális elhatárolódásba kezdett, de imaházba mégse vitte a lélek. Inkább elvegyült a senkik között, mivel ő is senki lett, vagy legalábbis az szeretett volna lenni. Nem maradt neki semmije, miután hozott egy kegyetlen, de annál megnyugtatóbb döntést. Sajnos ártatlan áldozatokat is követelt az Ügy, az ő ügye – egy gyermek halálával kezdődött, és egy ügynökség tagjainak halálával fejeződött be…
Dehogy megy ő templomba. Ő a saját maga istene, nem parancsol neki más, csak önmaga. Ez volt a sorsa. Bevégezte a küldetését, s most egyfajta purgatóriumba ment vezekelni – ez volt a gettó. Itt nem keresi senki, és neki sem kell keresni senkit.
Egy olajoshordó felé vette az irányt, ahol pár ember álldogált, beszélgettek.
– Nincs már itt semmi, ebben a rohadt városban – panaszolta az egyikük, egy ötvenesnek
kinéző férfi. Persze itt mindenki jóval idősebbnek tűnt a koránál, mert megtépázták testüket-lelküket a zord életkörülmények: a nincstelenség, az éhezés, a kosz és a hideg.
– Gyere ide, kislány, még megvesz az isten hidege – invitálta maguk közé egy hasonlóan nyomorult ember.
Connie köszönetképpen biccentett, és odaállt a hordó elé, engedve, hogy a tűz eleme felmelegítse kihűlőfélben lévő szervezetét. Késő ősz volt már, november végébe hajlottak a napok, bizony előfordult már, hogy éjfél előtt is fagyott. Ezt az utcán élő hajléktalanok nagyon jól tudták, és védekeztek is ellene, ki paplannal, ki hungarocellel, ki kicsi kályhával és melegítő palackkal – de Connie sosem élt az utcán, fogalma sem volt mindezekről egészen mostanáig.
– Mit csinál itt egy ilyen szépség? – kérdezte a harmadik, ugyancsak férfi hontalan.
– Csak vagyok – vetette oda kurtán, de tisztelettudóan Connie. Nem akart balhézni, csak melegedni és magába mélyedni. Egyszerűen csak meg akarta várni a másnapot.
◆ ◆ ◆
Telefoncsörgés, papírzörgés, beszédfoszlányok – egy átlagos reggel lehetett volna az őrsön. De nem volt az, mert Shauni Hullivan és Frank DiMarco még mindig egy véreskezű terminátor nyomában voltak, aki 15 ártatlan emberrel végzett.
– Megőrülök, mennyit kell már várni egy szar laboreredményre – pöcögtette körmeit a nő az asztalon, a telefon mellett. Paramparamparam – és nem történik semmi. „Meg kell veszni!”
– Meg egy rohadt házkutatási végzésre – morogta partnere, majd hozzátette: – Valaki aznap vagy nem ment be dolgozni, és elfelejtett erről beszámolni nekünk, vagy ő a tettes. Be fogsz ájulni, kit találtam.
Átnyújtott egy paksamétát az asztalok felett Shauninak, akivel összetolt közös asztaluk volt. Néha papírgalacsinnal dobálták egymást, néha narancshéjjal vagy pizzafeltéttel. Elszabadult a körzetben az óvoda, ha arról volt szó, ez van, az életvédelmisek szabadabb idejükben hasonlóképp vezetik le azt a hihetetlen stresszt, ami a nyakukon ül kinevezésük óta.
De most fájront van – Shauni elvette az iratköteget, és belelapozott.
– Basszus! Ennyit arról, hogy ártatlanok voltak. Legalábbis a főnök. A saját gyerekét az ember hogy a fenébe alkalmazhatja egy szaros kis futárnak? Mekkora troll apa!
– Ugye? Nemhogy bevenné a részesedésbe…!
– Nem lehetett boldog gyerekkora. Én ezért simán lelőném a gecibe a faterom.
– Szerintem te pasinak készültél, csak valaki még kiskorodban elrakta a fütyidet, nehogy letépd… – kuncogott Frank, kezében az olvasószemüvegével, eldőlve a székében.
– Jól van már! – fakadt ki az élcelődésre
Shauni. – Nem randizunk, nem beszélek szépen veled, bazmeg! …Inkább telefonáljunk párat. Mondjuk te. Köszi!
Frank jobbnak látta szót fogadni. Shaunit ismerve szinte biztos lehetett benne, hogy a nőkkel akkor se ajánlatos vitázni, ha épp férfiasnak érzik magukat.
A telefondömping után megbeszélésre hívták őket: az egész körzetet ráállították a Médiamészárosra, így nevezték el az ismeretlen elkövetőt.
– Huszonnégy órája történt a bűncselekmény, ezért további huszonnégy órát adok, hogy eredményeket mutassanak fel – utasította a részleget a rendőrfőnök – Hullivan, DiMarco, a maguk vezetésével haladunk tovább. Osszák ki a csoport tagjainak a szükséges dokumentumokat a közös munkához. Ez a legfontosabb ügy, ne kelljen az FBI-t is bevonnom! Minden fejleményről hatóránként részletes írásbeli beszámolót kérek!
Az FBI fenyegetésként való belengetése általában hatni szokott: az őrs ilyenkor szinte megtáltosodott, mert egyáltalán nem akartak iroda- és műbőrszagú nyápicokat a hátuk mögé. Most természetesen valóban felmerült, hogy egy lépcsővel feljebb kerüljön az ügy: tömegmészárlásról lévén szó, akár még terrorcselekmény is lehetett volna, ami azonnal a szövetségi bűnüldözők és a terrorelhárítás hatáskörébe kerül.
Hullivan és DiMarco azonban megesküdtek volna, hogy ez nem terrorcselekmény volt. És arra is, hogy minden követ megmozgatnak majd, hogy ezt bebizonyítsák: emögött az eset mögött valami perverz bosszúálló van. A Médiamészáros.
– Ha még egyszer lecsap, na, az lesz a terrorcselekmény – súgott oda Franknek partnere, de a főnöknek igen jó volt a hallása:
– Hullivan nyomozó, ha még egyszer ilyet mond, az meg függelemsértés!
– Elnézést, kapitány, értettem – Shauni tudta, hogy most tényleg túllőtt a célon.
– Maga szerint ez vicces?!
– Nem, dehogyis, kapitány!
– Tegyen róla a beosztottjaival együtt, hogy ne csapjon le még egyszer sehová a Médiamészáros, vagy mehet árufeltöltőnek a Walmartba, megértettük egymást?!
– Megértettük, kapitány!
Hát így ment az élet az őrsön.
◆ ◆ ◆
Kinyújtóztatta a lábát a folyóparton, a híd mellett, miután elkalandozott a gettóból. Most csak ült ott, és a gondolatai vándoroltak egyik lehetőségtől a másikig: felmenjen a hídra és leugorjon, véget vetve értelmetlenné vált életének, vagy inkább hagyja a fenébe, adja fel magát a legközelebbi rendőrőrsön és bűnhődjön? Mindkettő csábító lehetőség volt a megroggyant lelkének, de nem tudott dönteni – hát várt. Az antidepresszánsok és a gettóban kapott alkohol kezdték megtenni a hatásukat – elbódult, ahogy a víz egyenletes surrogással folyt lefelé, a jó ég tudja, hova, talán a Mississippibe, talán a tengerbe, mert ez volt a Mississippi… Egy Mississippi, két Mississippi… Egy hang szakította ki ebből a pillanatnyi nirvánából, amikor léptek kíséretében mellé telepedett az egyik esti utcalakó.
– Idebújtál, kislány? – az idősebbnek kinéző beszélgetőtárs volt az, aki leszépségezte a hordóknál. – Gondoltam, hogy nem mentél messzire. Min merengsz?
– Semmi különösön – válaszolt ugyanolyan röviden, de illedelmesen, mint az este.
A hajléktalan látta, hogy kába a nő, bele is eshet a vízbe, ezért megfogta a hónaljánál fogva, a karjai alatt, és óvatosan megemelte, feltámogatta két lábra, hogy feljebb vigye a víztől.
– Te készen vagy, cicám, mint a házi feladat…! Ne aggódj, gondoskodom rólad, meglásd…
– Nem kell, tényleg – duruzsolta Connie félájult delíriumban.
– Na, gyere csak, borulj ide, betakarlak, alaposan átfáztál…! – és egy mozdulattal az ölébe döntötte a tehetetlen nőt. „Kósza numera” – alkalom szüli a helyzetet…
Connie próbálta hárítani a férfi mozdulatait, de az egyre makacsabbul ragaszkodott a testi közelséghez, mígnem teljesen maga alá nem teperte a nőt. Kisebb dulakodás kezdődött, de a hontalan férfiúi ösztönei erősebbek voltak, így Connie leszorítva volt kénytelen tűrni, ahogy ez az idegen készül megbecsteleníteni. Próbált sikoltani, de lévén még sötét hajnal volt, egy lélek sem járt arra. Vagy ha jártak is, azt gondolták: két részeg homi szeretkeznek a híd alatt, és inkább félrenéztek.
– Ne hisztizz, mert megöllek – sziszegte a támadó, amíg a nő sikítani próbált. Befogta a száját egyik kezével, míg másikkal a nadrágszíját oldozta. Connie remegve sírt, mint egy kiskutya, „nem igaz, hogy megint megtörténik, istenem, bár meghalnék, nem, nem akarok meghalni, nem akarom ezt, istenem, csak legyen vége, legyen vége” – gondolta, és úgy érezte, mintha órák teltek volna el másodpercek alatt. Közben a hajléktalan maga is annyira részeg volt, hogy igazából nem talált se be, se ki a nadrágjából, ezért csak hozzádörzsölte magát a nő testéhez, amíg sikerült végre elélveznie. Connie már várta ezt, s bár nedves lett a ruhája, ahogy átütött az ejakulátum, de nem törődött vele. Teljes erejéből lelökte magáról a kéjmámortól figyelmetlen férfit, aztán felpattant, és mint az őrült, futni kezdett felfelé a lépcsőkön. Még hallotta, ahogy utána kiabál az erőszaktevő:
– Fuss csak, te hülye picsa!
Rohant, mint akit ágyúból lőttek ki, végig a hídon, át a túloldalra, az úton, hátra sem nézett. Az adrenalin kereken két kilométeren át hajtotta, mígnem összeesett. Nem követte senki, ekkora sebesség mellett esélye sem volt. Connie kimerülve lecsúszott a rakpart korlátja mellé. A nap kezdett feljönni, a sugarai megcsillantak a folyón, a nő pedig zokogni kezdett, vonyítva, mint a farkasok, elhangzott messzire a sírása.
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 7. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.