Regényújság / Szarvasgomba és csalánleves ÷ Amerikai Egyesült Államok 1925–1933

Dr. Tóth Attila regénye nyomon követi egy ember eseményekben nem szűkölködő, több országon, kontinenseken átívelő, rögös életútját. Hite, eszméi miatt nemcsak saját magának, de családjának is szörnyű viszontagságokkal kell szembenéznie. Csak élete alkonyán érzékeli, hogy amiben vakon hitt, az zsákutca volt. A történet valós eseményen alapszik a kommunizmus viharában.

Mihály az USA-ban a gazdasági válság ellenére jómódúvá lesz, és elvesz egy magyar lányt. Hite azonban tovább űzi, és feleségével Moszkvába emigrál.

   Mihálynak sikerült észrevétlenül lelopóznia a hajó fedélzetéről. Úgy gondolta, hogy jobb, ha valahogyan mégiscsak legalizálja tartózkodását. Ebben az időben mindenki bebocsátást nyert, az egyetlen probléma az volt, hogy ő nem Ellis Islandre érkezett a tömegekkel. Rövid morfondírozás után úgy döntött, hogy felkeresi a rendőrséget, de egy olyan mesét ad elő, hogy a hajó kapitányára ne hozhassa rá a bajt. Azt adta elő, hogy Brazíliából került egy hajóval a Bahama szigetekre, ez a hely akkoriban még angol gyarmat volt. Nassauban, a kormányzósági székhelyen aztán fizetett valakinek, hogy hozza át a Miami közelében lévő partokra. Innen jött fel New Yorkba, és most döntött csak úgy, hogy kéri a bevándorlási engedélyt. Probléma nem volt, az engedélyt megkapta.

Pénzét, jelentős veszteséggel ugyan, de átváltotta amerikai dollárra. Sokat gondolkozott azon, hogy hogyan tovább, hol telepedjen le, legalábbis hol kezdjen bele valamibe, ahonnan, ha a dolgok nem kedvezően alakulnak, tovább lehet állni. Tudta, hogy egy régi barátja Bostonban él, ő is a kommunizmus magyarországi leverését követően jött el. Nem tartott fenn vele semmilyen kapcsolatot, még a címét sem tudta, de azt ki lehetne deríteni. Minden nagyobb városban voltak szervezett magyar közösségek, általuk biztos rá lehetne találni az ismerősére. De hamar elhessegette a gondolatot, két okból is. Az egyik, hogy ez a barát egyáltalán nem biztos, hogy olyan helyzetben van, hogy segíthetne az induláshoz, meg aztán, ha tudna, sem biztos, hogy ezt meg is tenné. A másik ok azonban sokkal többet nyomott a latban. Michigan állam volt az autógyártás fellegvára. Mihály ráérzett, hogy a jövő az automobilé, az autógyártás lesz jó pár évtizedig a legfontosabb, legnépszerűbb iparág. Aki itt lábat tud vetni, közel kerül a húsosfazékhoz. Úgy döntött, megpróbál állást szerezni egy michigani kisvárosban, Detroit közelében, ahol tíz éve indult útjára teljes gőzzel ez a tevékenység.

Érkezése után három héttel már Michigan államban volt, és felvételt nyert egy autógyárban, igaz csak amolyan hórukk munkára, cipelte a szerszámokat, alkatrészeket egyik műhelyből a másikba, sepergette a gyárudvart.

Ismét szembesült azzal a problémával, amivel Brazíliába történő érkezésekor, a nyelvtudás hiányával. Most az angolt kellett elsajátítania. Igaz, ez nem volt annyira idegen, mint a portugál hat évvel korábban. Még odahaza a gimnáziumban, délutáni foglalkozások keretében tanult valamicskét angolul. Akkoriban az egyházi vezetésű középiskolák, a klasszikus nyelveket építették még csak kötelezően be a tanrendbe, így volt ógörög és latin, a németet fel lehetett venni, és osztályzatot is lehetett belőle kapni, angolul viszont csak délutáni foglalkozások keretében tanulhatott egy évig, amolyan szakkör- félére hasonlított ez a tevékenység. Mihály szerzett megint, ezúttal portugál anyanyelvűek számára íródott, angol nyelvkönyvet. Szorgalmasan böngészte, és ismét megragadott minden alkalmat a tanulásra. Egy év sem telt bele, és bár valószínű, hogy újságírónak nem alkalmazták volna, de már elboldogult a sors útvesztőiben az angol segítségével is.

Mihály helyzete munkahelyén hasonló volt a Brazíliában bejárt úthoz, sikerült előrelépnie. Hat hónap után bekerült egy szerelőcsarnokba, és már szerszámmal a kezében végezte munkáját. Többféle, egyre bonyolultabb és nagyobb presztízst jelentő munkafolyamatokat bíztak rá. Időnként itt is előállt a tevékenység intenzívebbé tételét szorgalmazó megoldásokkal. Másfél év után amolyan brigádvezetőfélévé nevezték ki, lett hat beosztottja, majd kicsit később, kilenc. Két év múlva már egyáltalán nem végzett fizikai munkát, csak irányított.

1928-ban állampolgárságot kapott, valószínűleg korábban is kaphatott volna, de mivel hátránya ennek hiányából nem származott, nem sürgette a dolgokat.

Egy évvel később eljött a gazdasági világválság kezdetének éve, amely, mint ismeretes, négy évig tartott. Az autógyárban is voltak elbocsátások, de Mihályt ilyen veszély nem fenyegette.

 

 

A munkások között korábban is voltak már olyanok, akiket szintén megfertőzött a kommunizmus ideája, most ezek a hangok felerősödtek, a munkanélküliség, a nélkülözések pedig újabb tömegeket sodortak az elégedetlenkedők soraiba. Mihály sem hallgatott, a munkásokkal történő beszélgetései folyamán ő is hangot adott nézeteinek. Azt ugyan megfogadta, hogy semmilyen nyilvános szereplést nem vállal addig, amíg, ha a sors is úgy akarja, ki nem kerekedik valami a mozgalomból. Már csak az esetleges győztes hatalom oldalán vállal szerepet, forradalmárként nem, egyszer már ráfizetett erre. Innen már nem nagyon lenne hová továbbmenni, ilyen pozíciót nem tudna még egyszer kiharcolni magának. Jobban mondva képes lenne rá, de csak egy olyan helyen, ahol győzött az új társadalmi formáció, legalábbis ez volt a szilárd meggyőződése.  Változásokra itt nem sok esélyt látott, tehát el kell fogadni azt, ami van, végtére is nem él rosszul, megvan mindene.

Kezdetben itt is bérleményben lakott, de három évvel ideérkezése után vett egy kis házrészt, a felét azonnal ki tudta fizetni, a másik felére kölcsönt vett fel. Nem volt valami luxusnak számító otthon, de volt benne két, külön bejáratú szoba, fürdőszoba, konyha. Kis előkert tartozott hozzá.

Néha, úgy havonta egyszer, ha semmi dolga nem volt, beutazott Detroitba, ahol működött egy magyar klub. A magyar emigránsok jártak el ide magyar szót hallani, beszélgetni a távoli hazáról, amelyet maguk mögött hagytak. Mihály számára nem voltak túlzottan érdekesek az itt töltött órák, nem találkozott olyanokkal, akik osztották volna a nézeteit.

Aztán találkozott Katalinnal. Katalin a szüleivel jött ki közvetlenül az első világháború után a jobb élet reményében. Édesapja egy palackozó üzemben végzett fizikai munkát, édesanyja egy irodában volt takarítónő, és alkalomszerűen vállalt takarítást, mosást magánházaknál is. Katalin egy építkezési vállalatnál volt anyagnyilvántartó, regisztrálta a beérkező és kimenő készleteket. Megvolt mindenük, de azért meg kellett nézni, hogy mire költenek. A lány tizennégy éves volt, amikor kikerült, most, Mihállyal való találkozása előtt töltötte be a huszonhármat. Elbeszélgettek erről-arról, főleg Magyarországról.

Megbeszélték, hogy két hét múlva ismét találkoznak itt, a klubban.

Mihály gondolatai a két hét alatt gyakran felidézték Katalint. Soha nem volt amolyan hősszerelmes típus, most sem érzett magában semmilyen rendkívüli vonzódást a lány irányába, de megfordult a fejében, hogy esetleg kialakulhat valami közöttük. Átlagos külsejű lány volt, szép nagy keblekkel, hosszú, szőke hajjal.

Két hét múlva a lány már a klubban volt a szüleivel, amikor Mihály megérkezett. Az előző alkalommal is ott voltak a szülők, de akkor az együtt érkezők szétszéledtek, és elvegyültek a többiekkel, így a lány nem mutatta be a szülőknek Mihályt. Most azonban Katalinék csak néhány perccel érkeztek korábban, és a család még együtt ácsorgott a bejárati ajtó közelében, másik két távolba szakadt hazánkfiával.

–  Kezét csókolom, Katalin, csókolom, asszonyom, jó napot kívánok – mondta az ott állók felé kissé meghajolva Mihály.

– Üdvözlöm – szólt Katalin kezét nyújtva. – Édesapám, engedd meg, hogy bemutassam Mihályt.

– Kocsenás Mihály, nagyon örülök – először a feleségnek, aztán a férjnek, majd a két másik idegennek is bemutatkozott.

Rövidesen helyet foglaltak egy asztalnál, a két másik férfi valahová elsomfordált, így négyesben maradtak. A beszélgetés persze Magyarországra, meg az itteni, amerikai életmódra, körülményekre terelődött.

A következő találkozáskor Mihály meghívta Katalint egy étterembe vacsorázni. A randevúra egy héttel később került sor. A vacsorához nem fogyaszthattak bort vagy más alkoholt, ugyanis ekkor már érvényben volt a szesztilalom, amit röviden csak a „tilalom éveinek” neveztek később, és amely következtében létrejött az amerikai alvilág. Rövidesen csempészek, gyilkosok, bűnözők lepték el az országot.

Katalinnak korábban udvarolt egy szintén magyar fiú, ő azonban jobb munkát talált a nyugati parton, a kapcsolat néhány levélváltás után megszakadt. A lány jól érezte magát Amerikában, azt leszámítva, hogy gyakran sóvárgott szülővárosa és otthon maradt, volt iskolatársai után. Anyagilag a család rövid idő alatt sokkal jobb helyzetbe került, mint ahogy korábban odahaza éltek. Ezért nem nagyon értette, amikor Mihály arról kezdett beszélni, hogy lehetséges, hogy hamarosan az egész világon változások lesznek, az üzemek, gyárak, egyéb intézmények állami tulajdonba fognak kerülni, és igazságosabb lesz a javak elosztása az emberek között. Mihály minden találkozás alkalmával, volt, hogy csak egészen röviden, de érintette a témát. Katalin rövidesen beleszeretett Mihályba, és így a férfi nézetei sem voltak már annyira idegenek tőle.

– Meglátod, jobb világ lesz – mondta Mihály, ekkor már tegeződtek.

– Hát, nem tudom, de neked biztos igazad van, annyi felé jártál, sok mindent hallottál.

Mihály a Tanácsköztársaságról csak éppen, hogy említést tett, nem ment bele a részletekbe az államosítás terén kifejtett tevékenységére vonatkozóan. Érezte, hogy voltak ott elítélendő dolgok, még akkor is, ha ő nem érezte magát személyesen hibásnak semmiben.

Katalin apjának nem nagyon tetszettek Mihály nézetei. Odahaza valószínűleg erélyesebben kifejtette volna nemtetszését, itt, Amerikában azonban a szülők már nem tudtak olyan mértékben hatni gyermekeikre, mint odahaza. A felnőtt gyermekek önálló személyiségként léptek fel az amerikai családokon belül, kezdett elterjedni például az a szokás, hogy a házastárs szüleit a megházasodott fiatal a keresztnevén szólította. Természetesen Mihály Katalin apját azért László bácsinak szólította.

– Rendes ember ez a Mihály, csak ne lenne tele a feje ezekkel az új elképzelésekkel, megélünk mi így is minden baj nélkül, a szovjet rendszerről pedig aztán semmi jót nem lehet hallani. Még akkor is így van, ha esetleg nem minden úgy igaz, ahogy azt tálalják.

– Igaza van talán, édesapám, de Misi azért senkinek nem akar rosszat, a férfiak szeretnek politizálni, nem rossz ember ő.

 

László hagyta, hogy a dolgok alakuljanak saját maguktól.

Katalin is leutazott néhányszor a kisvárosba Misihez, de éjszakára mindig hazament, a múlt század elején elfogadhatatlan lett volna, ha nem így tesz. Az ötödik látogatásakor, amelyeket közben detroiti találkozások is fűszereztek, egymáséi lettek.

1929-et írtak ekkor, a gazdasági válság következtében Mihály nézeteit egyre többen tették magukévá.

Katalin is sodródott az árral. Már nem volt annyira idegen neki az, amiről Mihály beszélt. Egy napon Katalint a főnök irodájába hívatták. Elbocsátották. Olyan nagy baj nem történt, László és felesége keresete elég volt ahhoz, hogy hárman megéljenek.

Mihály ekkor már a házasságra gondolt. Az autógyárban, ahol dolgozott, szintén voltak elbocsátások, de gondolt egy merészet, és rákérdezett, hogy egy nő számára, akinek van gyakorlata az anyagnyilvántartásban, nem akadna-e valami munka.

– Mr. Koszcenasz – a nevét nem nagyon tudták kiejteni –, hogy képzeli, most, amikor mindenhol szorítani kell a derékszíjon?

A tény, hogy Mihály házasodni készül, egy hónappal később a főnökség tudomására jutott. Az is, hogy leendő feleségének akar munkát találni a városban. Az irodából valaki felmondott, mert családi okok miatt átköltözött egy másik államba. Mihálynak felajánlották, hogy félállásban ugyan, de tudnának valakit alkalmazni. Mihály megragadta a lehetőséget, kérte, hogy várjanak egy kicsit, leendő feleségének jól jönne a munka.

– Katalin, nem vagyok a szavak embere, nem tudom, hogy illik az ilyesmi, de szívesen megkérném édesapádtól a kezedet, ha te is úgy akarod. A két szobás házban nálam jól ellennénk, már állást is szereztem neked nálunk a gyárban.

– Misi, nem tudom, mit mondjak.

Katalin zavarba jött, mélyen elpirult, nem jött ki hang a torkán.

Két nap múlva Mihály ott állt Bendecsi László és felesége előtt, és kissé zavartan, de azért határozottan megkérte Katalin kezét.

– Legyetek boldogok, gyermekeim – mondta László, aki már számított arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.

Az esküvőt Detroitban tartották egy étteremben, amire a családon kívül meghívtak még öt vendéget, akiket a klubból ismertek, ott volt még Mihály három munkatársa is a gyárból. Vacsora után a fiatal pár egy szállodába ment nászéjszakára, onnan másnap elutaztak öt napra egy, a Michigan-tó partján fekvő, festői szépségű kisvárosba. A nászút után megkezdődtek a csendes hétköznapok.

A helyzet rosszabbodott. Mihálynak volt némi megtakarított pénze, de csak nagy ritkán nyúlt hozzá, olyankor, ha nagyon muszáj volt. A szesztilalom és a gazdasági káosz következtében nőtt a bűnözés. Itt a kisvárosban ez nem érződött, de Bendecsiék Detroitban már féltek sötétedés után kimenni az utcára.

Katalin naponta csak körülbelül öt órát volt távol munkája miatt, így aztán kiadós vacsorákat főzött férjének estére, gyakran paprikás krumplit, amit mindketten nagyon szerettek, és aminek az otthoni ízét nem tudták maradéktalanul produkálni a magyar pirospaprika hiánya miatt, de azért egészen jól sikerült. Többnyire egyszerű, de finom falusias ételeket ettek.

Mihály munka után időnként elbeszélgetett barátaival, akik a munkatársai és azok barátai közül kerültek ki. Ők is az elégedetlenkedők táborát szaporították, ezért is csapódott hozzájuk Mihály.

Egy nap Brazíliából jöttek látogatók a gyárba, autók, autóalkatrészek vásárlása céljából. A velük jött angol tolmács igen gyengén teljesített, talán nem is azért, mert kicsi volt a szókincse vagy nem tudott megszólalni. A baj inkább az volt, hogy a gyors, hadaró beszédet a tolmács nem értette, folyton vissza kellett kérdeznie, és őt is csak nehezen értették kiejtése miatt. Hiába, a szavak kihallása az angol nyelv rákfenéje, ellentétben más világnyelvekkel, amelyeknél ez kevésbé jelent problémát. Valakinek eszébe jutott Mihály. Hívatták az irodába, ahol a tárgyalások folytak. Mihály megint bizonyított. Nem csak azért, mert jobban beszélt és értett angolul, mint a tolmács, hanem mert otthon volt a témában, ismerte a műszaki paramétereket.

Mihály most már a gyár külkereskedelmi tevékenységébe is bekapcsolódott nyelvismerete által. A brazilokkal való levélváltásokat is rábízták. Ennek következtében a munka szervezésével kapcsolatos javaslatait is még jobban elfogadták, mondhatni, a gyár egyik kulcsemberévé vált.

Hozzájutott a dokumentációkhoz, a gyár szempontjából fontos stratégiai dokumentumokhoz.

Rövid idő múlva már a kisujjában volt a tevékenység minden szegmense. Az itt folyó munka a hadiipar számára sem volt közömbös, a polgári járműveknél történt fejlesztések, innovációk a hadi gépezet számára sem voltak érdektelenek. A hadsereg mérnökei betekintést nyerhettek a gyár műszaki dokumentációiba, azokba, amelyeket Mihály is ismert. Most már a nevét is mindenki ki tudta helyesen ejteni.

Egy ilyen sikeres üzletkötés után, válság ide, válság oda, a gyár díszvacsorát adott partnereinek. Megadták a módját, perzsa beluga kaviár volt az előétel. A világ legdrágább kaviárja. Egy, a Kaszpi-tengerben élő halfajtától származik, a fiatal egyedektől származó ikra fekete, az idősebb egyedeké pedig szürkés színű. Mai ára az utóbbinak kilogrammonként az ötezer dollárt is elérheti. A több fogásos vacsorán szarvasgomba is felszolgálásra került, ami szintén csak a nagyon tehetősek asztalán szokott előfordulni.  A vacsorára Katalint is meghívták.

Ez volt a Kocsenás házaspár életében az egyetlen alkalom, hogy ilyen kaviárt és szarvasgombát fogyasztottak, bár több ünnepi vacsorán is részt vettek még a későbbiekben.

A dolgok tehát egészen jól alakultak a fiatal pár életében, a gazdasági nehézségeket kevéssé érzékelték saját bőrükön.

Mihály esténként egyre gyakrabban eljárt találkozni ismerőseivel, és ilyenkor elemezgették a világ folyását, aminek fő témája az volt, mi lesz, ha az új társadalmi rend egyszer majd eljön. Mihály nem lázadozott, nem volt hangadó, de egyre jobban szimpatizált a felforgató eszmékkel, és kezdett kirajzolódni előtte a szovjet állam, mint mintakép.

Katalint nyugtalanította Mihálynak a kommunizmushoz való erős vonzódása, félt, hogy ez bajt hozhat rájuk, ugyanakkor vakon hitt mindenben, amit a férjétől hallott. Ő még azoknak az időknek volt a képviselője, amikor a feleségek mindenben elfogadták férjeik álláspontját. Édesapjának soha nem beszélt ezekről a dolgokról, tudta, hogy ellenezné. Ha az öreg rákérdezett, hogy a veje nézetei hogyan alakulnak, röviden elütötte a témát azzal, hogy sokat dolgozik, nincs ideje politizálni.

A házaspár úgy tervezte, hogy két gyermeket lenne kívánatos felnevelni, a gyermekáldás azonban sehogy nem akart bekövetkezni. Ez inkább csak Katalint kedvetlenítette el valamelyest, Mihály úgy gondolta, hogy van még idő, bár már harmincöt éves volt, Katalin tíz évvel volt fiatalabb nála. Felesége hangulatának feldobása céljából úgy döntött, hogy jó lenne egy kis kikapcsolódás. Ebben az időben még nem nagyon volt divat utazgatni, világot látni. Egy nap azzal állt elő, hogy mi lenne, ha elutaznának két hétre, megnéznék New Yorkot, Philadelphiát, Washingtont. Katalinnak először az volt a véleménye, hogy ez felesleges kiadásokkal jár, pláne most, amikor sokaknak állása sincs, de végül hagyta magát meggyőzni, és tettek egy körutazást, amely tizenöt napig tartott. Szerényebb szállodákban szálltak meg, a látnivalók voltak a fontosak, nem a luxus. New Yorkban láttak egy tüntetést, amit a rendőrség oszlatott fel. Ilyen megmozdulást korábban nem láttak még, az események felkavarták őket, különösen Mihályt.

Hazatérése után beszámolt barátainak a New Yorkban látottakról. A társaságban volt egy újonnan odacsapódott fiatalember is, aki élénken figyelte minden szavát, együtt érzően bólogatott a szavaira, szeméből ki lehetett olvasni, hogy tetszik neki, ahogy Mihály a dolgokat kommentálja. A férfit Robertnek hívták, volt valami idegen az akcentusában, később kiderült, hogy Lengyelországból került Amerikába néhány évvel ezelőtt. Robert a későbbiekben rendszeresen megjelent az eszmecseréken. Ettől kezdődően gyakran volt ital is ezeken az összejöveteleken, általában rum, néha whisky, de volt, hogy egy-egy üveg bor is akadt, és az üvegeken ritkán volt címke. Fekete áru volt ez a javából. Robert elmondta, hogy ez neki is pénzébe kerül, így aztán összedobták az összeget.

– Micky, szeretnék veled egyszer beszélni nyugodt körülmények között. – Barátai Mihályt itt Mickynek szólították.

– Jól van, beszélgessünk, kíváncsi vagyok, hogy mit akarsz.

– Nem most és nem itt. Majd visszatérünk rá.

Mihályt furdalta a kíváncsiság, de a többiek közül ketten is odacsapódtak, és Robert szeméből ki lehetett olvasni, hogy a beszélgetés végére pontot tett, legalább is egyelőre.

Ezt követően több mint egy hónapig nem látta Robertet. Mi az ördög lehet, gondolta kissé ingerülten magában, először titokzatoskodik, most meg eltűnik, mint a kámfor.

Aztán egy este újra felbukkant, három üveg italt is hozott magával, de Mihályhoz nem közelített. A társaság szétszéledésekor Mihály odalépett hozzá, és közölte, hogy ő még ráér, nem siet annyira. Robert viszont elhadarta, hogy neki dolga van, sietnie kell, arra, hogy mikor mondja el azt, amire korábban utalt, még csak célzást sem tett. Sarkon fordult és távozott. A következő eszmecserén ismét nem történt semmi, az azt követőn sem. Mihály végül úgy gondolta, biztos, hogy a dolog, amiről szót akart váltani, már nem aktuális, és ő sem tett újabb kísérletet a beszélgetésre.

Egyszer csak levél jött hazulról. Még mindig az volt a helyzet, ahogy az még Brazíliában kialakult. Mihály leveleire édesanyja azonnal válaszolt, majd nem bírva ki a várakozást, két-három levelet is feladott addigra, amire újra híradás érkezett fiától. Ez a levél most más volt, a boríték bal sarkában, átlósan vastag fekete csík húzódott. Idegesen tépte fel, de menetközben már felfogta, hogy a kézírás édesanyjáé, tehát ő életben van. Az apám, villant át az agyán, és a következő pillanatban a gondolat már valóság volt. Édesapja gyászjelentését tartotta a kezében, a borítékban volt egy levél is. Édesapja úgy egy hónapja rosszul lett, amire az orvos kiért, már nem tudott segíteni rajta, valószínűleg akkor sem tudott volna, ha rögtön ott termett volna. Az idős asszony tudatta, hogy a szomorúságon kívül más baj nincs. Testvérei, akik most már kivétel nélkül családosak voltak, és ott éltek a faluban, jobban mondva, egyikük a szomszédos faluban, gondját viselik, egyébként is még jól tartja magát. Mihály még aznap írt, telefon még nem volt. Ilyen hosszú levelet azelőtt sohasem írt, leírta, hogy nem megy rosszul a sora a bajok ellenére sem, részletesen beszámolt arról, hogy miképpen mennek a dolgok, apósáról, anyósáról is írt néhány szót, és a végső, együtt érző búcsúszavak előtt még a nemrégiben lezajlott két hetes utazásukról is tett említést.

Egyik nap, a késő délutáni órákban hazafelé a gyárból Mihály már a saját utcájába fordult be éppen, amikor tekintete Robertre esett, aki úgy tűnt, hogy egy fának támaszkodva várta érkezését.

– Micky, hát akkor most beszélgethetnénk. Ha nincs ellenedre, nálad a lakáson, remélem, hogy a feleséged nem veszi rossz néven, hogy vendégül látsz egy rövid időre.

– Persze, persze, gyere csak, nálunk az ilyesmi nem probléma.

Megindultak a ház felé. Mihály nem igazán tudta mire venni a dolgot, hiszen korábban is nyíltan kifejtették gondolataikat a baráti társaság tagjai egymás jelenlétében. Érzett valamit a levegőben, de hogy mit, azt nem tudta.

– Katikám, vendégünk jött, bemegyünk a szobába, ha valamit akarsz, nyugodtan gyere be. – Valahogy érezte, hogy jobb, ha a feleségét távol tartja.

– Jó napot, Mrs. Kocsenás – köszönt Robert, egészen jól kiejtve a fura hangzású nevet –, ne haragudjon, hogy így magukra törtem, ígérem, hogy nem maradok sokáig. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Robert Kazlowsky, alázattal.

– Maradjon csak ameddig jólesik, nekem úgyis dolgom van a konyhán – mondta, ösztönösen ráérezve arra, hogy jobb, ha távol marad.

Mihály betessékelte a szobába, becsukta maguk után az ajtót, hellyel kínálva az asztalnál Robertet. Mielőtt a vendég leült, kinyitotta aktatáskáját, ahonnan egy üveg bor került elő.

– Így kellemesebb lesz, hozzál már két poharat.

Mihály a szekrényhez lépett, és onnan vett ki két poharat a használaton kívüli pezsgőskészletből. Nem akart kimenni a konyhába, mert nem akart az asszony előtt magyarázkodni, hogy hogyan került szeszes ital a házba.

– Micky, te jó kommunista vagy, úgy tűnik, igazi elvtárs lehetne belőled.

– Hiszek benne, igen, a világ így nem jó, ahogy most van, hiszem, hogy lesznek világméretű változások, de hogy mikor, azt nem tudom.

– A Szovjetunió által megvalósítottakkal is egyetértesz?

– Azt hiszem, igen. Bár az ottani rossz helyzetről, üldöztetésekről érkező hírek néha aggasztanak.

– Azok a kapitalista világ propaganda gépezetének koholmányai. Nehogy bedőlj az ilyesminek.

– Nem dőlök be, de azért nem látok teljesen tisztán. Hallani olyat is, hogy hithű kommunisták is estek már áldozatul, bár én ezt nem akarom elhinni.

– Nem is lehet elhinni ezeket a rágalmakat. A kapitalista világ félti hatalmát, ezért minden eszközt megragad, hogy az eszméket sárba tapossa, a szemenszedett hazugságtól sem riadnak vissza. Hidd el, én első kézből is ismerem a helyzetet.

– Hogyhogy első kézből?

– Erről majd egyszer még lehet, hogy beszélünk, most még erről korai lenne szólni. Hajlandó lennél a mozgalmat segíteni?

– Robert, én már a többiek előtt is elmondtam, hogy semmiben nem kívánok részt venni. Tizenkilencben odahaza sem sikerült, a gondolatokkal egyetértek, de nem látok arra egyelőre itt semmi lehetőséget, hogy a dolgok megváltozzanak, és lehet, hogy megalkuvónak tartasz, de feleségem van, szép otthonunk, jó anyagi körülmények között élünk, és gyermekeket is szeretnénk.

– Nem is kéne neked itt semmit sem csinálnod.

– Akkor, ne haragudj, de nem értelek.

– Micky, te rendes ember vagy, úgy tűnik, megbízható is, részt vettél tizenkilencben a magyarországi eseményekben. Ne haragudj, de egy kis vizsgálódásnak vetettelek alá, azért tűntem el a múltkor több mint egy hónapra, hogy lássam, elmondod-e a többieknek, hogy én bizalmasan szerettem volna veled beszélni. Meggyőződtem, nem szóltál senkinek. Aztán a türelmedet is próbára tettem, azt tettetve, hogy mégsem akarok veled beszélni, vártam, hogy sürgetsz-e majd. Ne haragudj ezért, látod, most utólag mindent bevallottam. Hidd el, semmi rosszat nem akarok neked, veszélyes dolgokba nem kívánlak belehajszolni.

Mihály kezdte magát furcsán érezni, egy részről nem tetszett neki ez a túlzott bizalmasság, nem tudta, hogy mi Robert célja, másrészről kíváncsi is volt, furdalta az oldalát, hogy vajon mire akar kilyukadni. A bizonytalanságot látva Robert visszakozott.

– Rendben, megértelek, nincs is tulajdonképpen olyan túl fontos mondanivalóm. Közénk tartozol, és ennyi elég. Ha mindenki úgy gondolkozna, ahogy te, már más lehetne a világ.

Mihály érezte, hogy Robert akart volna még mondani valamit, de az ő hozzáállása megálljt diktált neki.

– Beszélhetünk még sok mindenről máskor is – mondta Mihály, mert valahogy most nem volt ínyére ezt a vonalat folytatni, sikerült legyűrnie a kíváncsiságát.

– Vasárnap beutazom Detroitba, segítek egy idős asszonynak rendbe tenni a lakást festés után… – ezzel a további beszélgetés más irányba terelődött. Az üveg bor közben elfogyott, Robert éppen távozni készült, amikor Katalin bekopogott.

–Van egy kis vacsora, Robert, egyen velünk. Paradicsomos húsgombóc, magyaros étel, talán még nem is evett ilyet. Otthon paprikába töltöttük, de az a fajta paprika itt nem kapható, főtt krumpli van hozzá. Tekintete az üres üvegre meg a poharakra esett, de nem szólt egy szót sem.

– Köszönöm, de hát rám biztosan nem számított – szabódott Robert.

– Na, jöjjön már, ne kéresse magát.

Vacsora után Robert illedelmesen elköszönt a ház asszonyától, kezet rázott Mihállyal, és sietve kilépett a házból.

Mihálynak aznap nem jött álom a szemére, fél éjszaka forgolódott az ágyban, csak hajnal felé sikerült végre elaludnia. Katalin érezte, hogy valami történt aznap este.

 

1931 tavaszán Katalin végre várandós lett. Az öröm, a boldogság, amit érzett, teljesen megváltoztatta egyéniségét. Ezt az érzést csak nők tudják átélni. Mihályból is örömet, várakozást váltott ki az esemény, de ugyanúgy végezte munkáját, mint korábban, eljárt továbbra is az eszmecserékre barátaihoz, még a magyar klubba is nagy ritkán beutaztak Detroitba, ahová a feleség is elkísérte. A gyermekvárás a férfi életét kevésbé hatotta át, mint a feleségét.  Egy férfi biológiai elrendeltetések alapján másként éli meg a gyermekáldás tényét.

A gyárban időnként akadtak olyan autók, amelyeknek volt valami olyan, a gyártás során keletkezett hibája, amit utólag nem vagy csak nagy költséggel lehetett volna korrigálni. Ezeket az autókat is értékesítették, de lényegesen olcsóbban, mint a hibátlanokat. Mihálynak ajánlatot tettek egy ilyen autó megvételére, amiért még a szokásosnál is kevesebbet kellett fizetnie, a gyár ily módon is próbálta honorálni tevékenységét. Az autó színhibás volt, és volt valami gond a motortérben is, ami azonban az autó teljesítményét nem befolyásolta. Saját autója lett, ami ebben az időben kevesek privilégiumának számított.

Elsősorban munkába járásra használta, vasárnaponként kirándultak valahová a közelbe, bejártak vele Detroitba is időnként.

Egy napon kirándulni mentek egy közeli erdős vidékre gombát szedni. Már korábban is voltak errefelé. A gombaszedés tulajdonképpen nem is volt annyira fontos, tulajdonképpen csak ezzel magyarázták meg saját maguknak a kirándulás célját. A fő célt a környezetváltozás, no meg a vezetés élménye jelentette. Katalin a harmadik hónapjában járt.

Már közeledett az este, amikor visszaértek a házuk elé. Mihály kiszállt, hogy kinyissa a kertkaput. Katalin nem várta meg, hogy Mihály visszaüljön a volán mögé, és behajtson, hanem még az utcán kikászálódott az autóból. Előre akart sietni, hogy kinyissa a bejárati ajtót, amíg férje az autóval bíbelődik. Mivel a kapu már nyitva volt, amire kiszállt, nem a gyalogosok számára épített kiskapu felé vette útját, hanem az autós kapun keresztül kívánt a kertbe lépni. A kapu két oszlopa között középen be volt betonozva egy pár centire kiálló vaspöcök, ahol egy riglivel rögzíteni lehetett a kaput becsukás után. Katalin jobb lába ebben megakadt, és teljes testsúlyával előrevágódott. Érezte, hogy nagyon megütötte magát. Valahogy feltápászkodott.

– Úristen, jól vagy?

– Nem tudom, nagyon fáj – nyögte Katalin.

Mihály szép lassan besegítette feleségét a házba. Lefektette ruhástól az ágyra, de látszott, hogy baj van. A könnyű ruhácskán véres váladék ütött át az asszony ágyéka táján. Mentőért rohant, telefon még nem volt a házban.

Katalin elvesztette a gyermekét. Neki a zúzódásokon kívül nem lett semmi baja.

A baleset jó ideig rányomta a bélyegét a családi hangulatra. Katalin melankolikussá, majdnem hogy depresszióssá vált. Mihály mindent megtett, hogy feleségét kizökkentse ebből az állapotból.

– Nincs még veszve semmi, meglátod, újra állapotos leszel.

De az ilyen és hasonló vigasztalások alkalmával a nő csak révedező, üres tekintettel bámult maga elé. Titkon Mihályt is aggasztotta a helyzet, hiszen Katalin nehezen került áldott állapotba.

De hát az élet úgy van elrendelve, hogy az ember túljut előbb-utóbb a lelki kríziseken, különösen fiatalkorban. Egy idő után valamelyest Katalin is napirendre tért a dolgok felett, igyekezett nem gondolni a történtekre.

Hátra volt azonban még egy családi tragédia. Mihály két évvel apja halála után levelet kapott a legidősebb bátyjától. Testvéreivel eddig soha nem levelezett külön, édesanyja adott mindig híradást arról, hogyan megy a soruk, és róla is a mamán keresztül értesültek a testvérek. Azonnal tudta, felbontás nélkül, hogy mi lesz a levélben, pedig ezúttal normál borítékban, gyászkeret nélkül érkezett a küldemény. Szörnyű előérzete bebizonyosodott. Mihály elvesztette édesanyját is. Néhány nap után írt bátyjának, édesanyja elvesztése felett érzett fájdalmát taglalva és megnyugvást kívánt valamennyi testvérének is. A levelezés azonban nem állandósult. December elején írt még egy rövid levelet, boldog karácsonyt és új évet kívánva mind a három testvérnek. Ők is hasonló módon viszonyultak a kapcsolattartáshoz, Ferenc, a legidősebb fiú írt röviden a másik kettő nevében is.

 

A gazdasági válság egyre jobban éreztette hatását. Tömegek voltak munka nélkül, diplomás emberek is elvállaltak bármilyen alkalmi fizikai munkát, ha nagy ritkán akadt ilyesmi. Ez a helyzet felfokozta az elégedetlenkedők érzelmeit, már voltak felvonulások, tüntetések itt is. Sokakat zavart a rózsásnak éppen nem mondható helyzet, akadtak szép számmal, akik a szovjethatalommal szimpatizáltak. Mihályban még jobban erősödött a kommunista rendbe vetett hite. Nem hitt a hivatalos médiának a szovjetrendszert elítélő megnyilvánulásaiban, úgy gondolta, hogy azok a fennálló társadalmi rend konzerválását célozzák, a politikai rend fenntartását szolgálják minden lehetséges eszközzel. A véleménynyilvánításnál azonban még mindig nem ment tovább, azt is csak ismerősei körében tette. Ösztönösen érezte, hogy itt nem lesz változás, legalábbis nem a közeljövőben. Nem vett részt demonstrációkon, nyilvános megmozdulásokon. Otthon viszont igyekezett befolyásolni feleségét, állandóan politizálni próbált vele is.

Az egyik esti, barátaival történő összejövetelen ismét megjelent Robert. Üdvözölték egymást, de csak jóval később az este folyamán alakult úgy, hogy ismét szót váltottak.

– Hogy vagy mostanában? – kérdezte Robert.

– Megvagyok, köszönöm, nekem még nincs okom panaszra. Bár a dolgok alakulása egyáltalán nincs az ínyemre.

– De azért nem is akarnál semmit tenni, igaz?

– Tudod jól, már megmondtam, nyugalmat akarok, ez van. Ha a Szovjetunióban születtem volna, akkor most, úgy érzem, tehetnék is valamit.

Robert arcára furcsa, érdeklődő kifejezés ült ki.

– Tudsz arról, hogy Sztálin országa szívesen befogadja azokat, akiknek nézeteik miatt el kell menekülniük saját országaikból, vagy akik segítenék építeni az új társadalmi rendet?

Mihály természetesen hallott valamit erről, tizenkilencben is voltak olyanok, akik arrafelé vették az útirányt. Moszkvában volt Kun Béla is, akit először Bécsben bújtattak, és akit a tizenkilences események vezéralakjának lehetett tekinteni.

– Messze esik ide Moszkva, Robert.

– A szovjet államnak szüksége van az olyanokra, mint például te, nemcsak az elkötelezettség játszik szerepet, szükség van ott jó szakemberekre is.

Ekkor három másik társaságbeli férfi csapódott hozzájuk, és a beszélgetés más mederbe terelődött.

Mihály aznap este megint gondolataiba merülve tért nyugovóra. Mit akarhatott vajon Robert azzal mondani, hogy a Szovjetunió várja a hasonló gondolkodásúakat és a jó szakembereket? Eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Moszkvában vagy valami másik szovjet nagyvárosban élhetne, ott, ahol megszűnt a kizsákmányolás. Későn aludt el, másnap reggel korán kelt és újra a gyárban rá váró feladatokra gondolt.

– Mikor jössz haza? – kérdezte Katalin. Ő ugyanis még mindig rövidített munkaidőben dolgozott, csak fél tízre járt, és három óra körül már otthon volt.

– Jövök haza egyenesen, hatra legkésőbb itthon vagyok.

– Tegnap olyan gondterheltnek látszottál, amikor hazajöttél, nem szóltál egy szót sem.

– Hát tudod, hogy megvan az embernek a gondja, bent is állandóan probléma van, anyaghiány, az emberek nem érzik magukat biztonságban. Egyébként minden rendben van, nem hiszem, hogy minket, egyelőre legalább is, érhetne valami baj.

Katalin érezte, hogy a férje elhallgat valamit.

Néhány héttel később Mihály autóját megrongálták. Az autó az utcán állt, egyik barátja háza előtt, ahová megint egy kis eszmecserére érkezett. Betörték a szélvédőt, összekarcolták a karosszériát. Ebben az időben még nem volt divat csak úgy élvezetből rongálni. Valószínűleg, aki tette, az a tehetősek ellen érzett haragot, olyan valaki, akinek gond a napi betevő kenyér, és nem tetszett neki, hogy vannak, akik ugyanakkor autóval száguldoznak. Mihály a rongálás okát ily módon magyarázta meg magának, a haragja hamar elszállt. A kocsit a gyárban két nap alatt rendbe hozták.

A hasonló esetek száma itt, a kisvárosban is kezdett szaporodni. Az utcában az egyik házba betörtek, elvitték a rádiót, egy arany nyakláncot, némi készpénzt, még élelmiszereket is. A korábbi biztonságról már nem lehetett beszélni.

Az is rontott a család hangulatán, hogy Katalin nem került újra másállapotba. Nem beszéltek róla, de mindketten érezték, hogy amit szeretnének, sehogy sem akar sikerülni. Természetesen a dolog Katalinban hagyott mélyebb nyomot. Különösen télen volt nyomott a kedve, amikor a hőmérő mindig mínuszt mutatott, és korán sötétedett.

Katalin édesanyja már ősz eleje óta nem érezte túl jól magát, de az orvos felkeresését egyre csak halogatta. Végül férje állandó unszolására rászánta magát. A vizsgálatok a lehető legrosszabb eredményt hozták. Bendecsiné rákos volt, előrehaladott állapotban.

Három hónappal később a temetésre a szűk családon kívül eljöttek sokan a magyar klubból, és a házaspár munkahelyi kollegái közül is voltak szép számmal. Aznap bent aludtak Detroitban, ily módon is kifejezve együttérzésüket, enyhíteni próbálva a most már egyedül maradt öregedő ember fájdalmát. Katalin hosszasan, fél éjszakán át beszélgetett édesapjával, Mihály még éjfél előtt visszavonult, miután úgy érezte, hogy megadta a kellő tiszteletet és részvétnyilvánítást. Közte és apósa között nem alakult ki közelebbi kapcsolat, aminek egyik fő okaként Mihály nézeteit lehetett betudni. Az öreg nem említette soha rosszallását, de Mihály így is érezte, hogy az apósnak nem tetszik a világról, politikáról alkotott véleménye. Másnap délután visszaautóztak, az út során többnyire mély hallgatásba burkolózva mindketten.

A halálesetet követően kéthetente meglátogatták az egyedül élő férfit, Katalin ilyenkor kitakarított, mosott, elvégezte az adódó teendőket a lakásban. Mihály is segédkezett valamelyest, vagy pedig leült apósával kicsit elbeszélgetni, de ezek a beszélgetések mindig erőltetettnek hatottak. Volt, hogy elment bevásárolni, ilyenkor felszabadultnak érezte magát, bevásárlás után be-beült valahová egy csésze kávéra is, mielőtt visszament volna apósa otthonába.

Robert egyszer csak újra feltűnt. Nem a szokásos találkozókon, hanem megint estefelé érkezett a családi otthonba, olyankor, amikor tudta, hogy Mihály már biztosan hazament. Katalin nyitott ajtót, kedvesen mosolyogva a vendégre, de a torkában gombócot érzett. Valami rossz érzés fogta el, nem tudta még magának sem megmagyarázni, hogy mi az, de valami nem stimmelt. Megmagyarázhatatlan titokzatosság burkolta körül ezt az embert, legalább is ő így érezte.

– Fáradjon beljebb, Robert, Mihály… Micky itthon van.

– Köszönöm, remélem, nem zavarok, asszonyom.

– Dehogyis zavar, én így is, úgy is a konyhában teszem a dolgomat, a férjem meg legfeljebb olvasna, vagy csak unatkozna magában. Menjen csak be, biztosan örülni fog magának.

Robert, miután levette kabátját, bekopogott.

– Ki az? Tessék csak bejönni.

– Szervusz, Micky, ugye, nem zavarlak? – Azzal becsukta maga mögött az ajtót.

– Ülj csak le, úgyse csináltam semmi érdekeset, nem szeretem ezeket a rövid nappalokat meg a kinti hideget. Másfél hónap múlva már jobb lesz.

– Hát igen, így vagyunk ezzel mindnyájan, majd csak eljön a tavasz.

Még jó néhány percig ment ez a sehová nem vezető beszélgetés, hogy oldják a feszültséget. De Mihály jól tudta, hogy vendége érkezésének van valami ennél konkrétabb célja, nem azért kereste csak fel, mert ő is unatkozott. Annyira nem voltak jóban, hogy jövetelét baráti látogatásként értékelje.

Robert is érezte, hogy a légkör egy kicsit feszélyezett, de a korábbi beszélgetések alapján azt a következtetést szűrte le, hogy Mihály egy megbízható kommunista érzelmű ember, talpig becsületes, legalább is az ő szemszögükből nézve, csak kicsit bátortalan, félti azt, amit sikerült elérnie.

Mihály nem tudott mindent Robertről. Annyit tudott róla, hogy lengyel emigráns, kommunista érzületű, és a húszas évek második felében jött ki Amerikába. Robert ennél több volt. Még otthon, Lengyelországban kapcsolatba került az országban tevékenykedő orosz csekistákkal, akik később a GPU állományába kerültek, mert a titkosszolgálati szervezetet átnevezték, bizonyos szempontok alapján át is szervezték. KGB néven a szervezet csak a második világháború után tevékenykedett a szovjetrendszer összeomlásáig, amikor újra átkeresztelték.

Nos, Robertet szovjet elvtársai az Egyesült Államokban is megtalálták, és a maguk oldalára állították. Az is lehet, hogy eleve rábeszélték arra, hogy vándoroljon ki, és onnan segítse a mozgalmat. Mihály soha nem tudta meg, hogy a két verzió közül melyik az igaz.

Egyik feladata az volt, hogy rávegye a jó szakembereket a szovjet ipar megsegítésére. Mihály az autóiparban való tevékenysége miatt került képbe, fontos szempont volt az is, hogy tudták róla, szimpatizáns, amit tettekkel is bizonyított 1919-ben. Az autóiparnak természetesen voltak haditechnikai vonatkozásai is. Mihály esetében inkább a szaktudásának volt jelentősége. A konkrétan fejlesztés alatt lévő műszaki megoldások titkosak voltak, ezekhez a dokumentációkhoz azonban ő sem tudott hozzáférni, bár meglétükről, a fejlesztés irányvonalairól azért értesült.

– Tudod, Micky, elgondolkoztam azon, ami a múltkor kiszaladt a szádon.

– Mire gondolsz konkrétan?

– Hát, hogy azt mondtad, hogy ha a Szovjetunióban születtél volna, más lenne a helyzet.

– Más, persze, hogy más, de hát nem ott születtem… nem értelek.

– Nos, figyelj rám jól, amit azzal kapcsolatban mondtam, hogy Moszkvában várják a jó elvtársakat, azt komolyan gondoltam. A jó szakemberek előtt meg fényes jövő is áll.

– Igen, de…

– Ne szakíts félbe, kérlek.

Robert ezek után felfedte szovjet kapcsolatait, legalábbis olyan mértékig, amennyire a jelen ügy érdekében szükségesnek tartotta.

– Tehát, Micky, ha akarod, megszervezem neked a kijutást, természetesen nemcsak neked, de a feleségednek is.

– Hogyan gondolod?

– Ne szólj még semmit, van időnk, mindent szépen átgondolhatsz, elrendezhetsz, a felmerülő kérdésekre én meg fogom adni neked mindig a választ. Ismerve helyzetedet, most az elsődleges feladat az lenne, hogy Katalint is meggyőzd.

– Katalin ebbe soha nem menne bele, nem akarná, azt meg biztosan tudom, hogy nem hagyná magára özvegy édesapját.

– Mondom, van időnk, én úgy látom, hogy a feleséged imád téged, mindenben követi óhajaidat. Azt már csak zárójelben említeném, hogy ha egyszer úgy alakulna, hogy egyedül szánnád el magad erre a lépésre, hát… nos, akkor sem lenne semmi gond. De természetesen mindkettőtökre egyformán számítunk.

Mihály szeme előtt összefolyt a világ. Nem tudott mit mondani.

Robert meg úgy gondolta, hogy a kocka el van vetve, jobb, ha most rögtön kitálal mindent, addig üti a vasat, amíg meleg, később kínosabb lenne visszatérni további részletekre.

– Még egy dolog, Micky, a szovjet elvtársak természetesen nagy örömmel vennék érkezésedet akkor is, ha puszta kézzel érkeznél. De neked lehetőséged van arra, hogy bizonyos dokumentációkkal, gyártási eljárási folyamatok ismeretével segítsd a fiatal szovjet állam ipari tevékenységét. Ezt most azért hadartam el ilyen gyorsan, hogy teljes legyen előtted a kép, annak minden aspektusát legyen módod átgondolni, jól megrágni. Azt javaslom, hogy a beszélgetést most zárjuk le. Legyen időd arra, hogy mindent jól megfontolhass, és a feleségedet is előkészíthesd, ha sikerült döntened. De gondolj arra is, hogy fényes jövő állhat előtted egy olyan országban, ahol megszűnt a kizsákmányolás, minden ember egyforma, és ennek az országnak a nézeteivel, politikájával te egyetértesz, hiszen tizenkilencben ezt tettekkel is bizonyítottad. Ja, és még valami, ha nem jönnének össze a dolgok odaát, amit kizártnak tartok, még mindig visszajöhettek.

Azt azért Mihály is tudta, hogy visszaút aligha lenne. Nem valószínű, hogy Amerika befogadna egy olyan embert, akit egyszer már befogadott, de az jobbnak látta az oroszoknál élni, és most újra visszakunyerálja magát. De ennek a gondolatának nem adott hangot.

Robert ezek után felállt, kezet nyújtott, és kilépett a szobából.

– Maradjon még egy kicsit, Robert – szólt ki a konyhából Katalin –, negyed óra, és kész a vacsora.

– Köszönöm, Katalin, de nem maradhatok, nagyon kedves. Majd talán legközelebb.

Felvette kabátját, a bejárati ajtóból még egyszer búcsút intett, és sietős léptekkel távozott.

Mihály eldöntötte magában, hogy feleségének nem szól egy szót sem erről a beszélgetésről. Tudta, hogy hosszú napokra, esetleg hetekre is szüksége van ahhoz, hogy rendezze gondolatait. Azt meg végképp nem tudta még elképzelni sem, hogy hogyan fogjon majd hozzá Katalin meggyőzéséhez akkor, ha ő neki saját magának már sikerült Robert elképzelései szerint döntenie. Gondolatait felesége hangja szakította félbe.

– Gyere enni, Misi, krumplifőzelék van fasírttal.

– Megyek már! – Felállt és leült a konyhaasztalhoz.

Vasárnaponként, vagy ha vendég volt, a szobában vacsoráztak, de a mindennapi étkezés a konyhában történt.

– Jó illata van, éhes is vagyok, nem tagadom.

– Jó sokáig itt volt a barátod.

– Igen, igen… elbeszélgettünk egy kicsit.

Katalin érezte, hogy jobb, ha nem érdeklődik tovább, és a benti munkahelyi problémákról kezdett beszélni.

Katalin édesapja néhány hónap múlva megismerkedett egy özvegyasszonnyal a magyar klubban. Kialakult köztük bizonyos szimpátia, amely főleg abból táplálkozott, hogy mind a ketten egyedül voltak. László egyre gyakrabban látogatott el Klára asszony otthonába, de mivel ő együtt élt a lányával és vejével, a látogatások szép lassan fordított irányt vettek, Klára járt el többször Lászlóhoz. Szerelem már ilyen korban nem nagyon alakul ki, de érezték mindketten, hogy jobb együtt, mint külön-külön. A gyászév leteltével úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Klára Lászlóhoz költözik, így legalább a fiatalok is külön lehetnek. A válság miatt úgysem lett volna sok remény arra, hogy saját otthonra tegyenek szert, így már könnyebbé vált utódot is vállalniuk.

Katalint kezdetben kicsit bántotta, hogy édesanyja emléke ilyen hamar feledésbe merült, de aztán megértette, hogy ez sokkal jobb megoldás, mint továbbra is egyedül tengődnie. No meg aztán nekik is kényelmesebbé vált az életük, most már nem kellett olyan gyakran látogatni az öreget, az időnkénti látogatások alkalmával pedig nyugodtabban lehetett beszélgetni, mivel a nőkre háruló házimunkát Klára elvégezte. Katalin egy idő után kifejezetten örült, hogy édesapját ki lehetett zökkenteni búskomor, depresszióra hajlamos hangulatából. Klára asszony dolgos, kedves asszony volt, még Mihállyal szemben is megtalálta a megfelelő hangot, és így a László és a közötte meglévő kicsit feszélyezett hangulat is oldódott. Három-négyhetente azért meglátogatták az idősödő párt.

Mihály azonban nyugtalan volt. A gondolat már kikristályosodott benne, igen, menni akar, a Szovjetunióban kíván élni. De hátra volt a Katalinnal való beszélgetés, amiről jól tudta, hogy hosszas beszélgetések kezdetét jelenti, de amiről viszont nem volt elképzelése, hogy milyen eredménnyel zárul. Nem tudta, hogy hogyan fogjon hozzá ehhez a manőverhez. Katalin már régóta érezte, hogy van valami a levegőben, de várt, majd Mihály egyszer csak kitálal. De egyelőre nem tálalt ki.

Egy este, vacsora után, Katalin erőt vett magán, és elhatározta, hogy megpróbálja feltárni férje lelkiállapotának az okát. Nem rohant ajtóstól a házba, úgy gondolta, hogy ártatlannak tűnő, közömbös kérdésekkel próbálja kifürkészni a dolgot. A gyárról kérdezi, bár nagyjából tudta, hogy milyen válaszokra számíthat.

– Nálatok bent minden rendben? Panaszkodtál néha anyaghiányra, hogy emiatt áll a munka.

– Előfordul, de olyan nagyon nagy fennakadás azért nincsen.

– Lesznek még elbocsátások, mit gondolsz?

–  Biztos, hogy lesznek, hogy milyen mértékű, azt nem tudom.

– Szörnyű ez a bizonytalanság, az emberek idegeire megy, felőrli őket.

Mihály úgy érezte, hogy most vagy soha. Felesége a rossz itteni körülményekről beszél, most kell előjönni azzal, amit akar. Azzal, hogy lehet jobb körülmények között is élni a munkások és parasztok országában, ott, ahol, úgy tudta, hogy mindenki becsületes munkából él. Ott, ahol nem lehet meggazdagodni, és így az emberek nyugodt tekintettel tudnak egymás szemébe nézni, mert egyik ember sem zsákmányolja ki a másikat.

– Igen, kicsim, így van. – Mihály csak nagyon ritkán szólította feleségét kicsimnek. – Már régóta akarok neked mondani valamit. Valamit, aminek a kifejtésébe nem tudom, hogyan fogjak bele. Régóta fogalmazgatom magamban mondanivalómat. Azért nehéz erről beszélni, mert bár tudom, hogy a nézeteimmel kapcsolatban sok mindennel egyetértesz, de azt is tudom, hogy most nem fogsz velem egyetérteni, sőt valószínűleg ellenkezni fogsz.

Katalin szemei tágra kerekedtek, de nem szólt egy szót sem.

– Katalin, felajánlották nekünk, hogy éljünk és dolgozzunk a Szovjetunióban. Kérlek, most egy percig ne szólj közbe. Látod, itt sem mennek már egyáltalán jól a dolgok, munkanélküliség, tüntetések. De nem ez a lényeg, a lényeg a világ sorsa. A jobb világ felé új eszmék vezetnek. Ezek az eszmék azok, amiért érdemes élni. A Szovjetunióban anyagilag nem lenne valószínűleg jobb a sorunk, a cári időkből származó szegénységet még nem sikerült felszámolni. De becsületben élhetnénk, engem mérnöki ismereteim miatt valószínűleg nagyon megbecsülnének. Kevés még ott a jó szakember, elmaradott ország volt Oroszország, a jobb szakemberek pedig, akik a cári rendszert szolgálták ki, nagy számban elmenekültek a forradalom után.

– Misi, hogyan gondolod ezt? Átgondoltad egyáltalán? Van állásunk, otthonunk, még autónk is van. Nem szűkölködünk ennivalóban. Belemenni a teljesen ismeretlenbe?

– Miért, amikor idejöttetek szüleiddel, nem az ismeretlenbe jöttetek?

– Az más volt, odahaza a mindennapi betevő is kérdésessé vált. Azonkívül, a kivándoroltak leveleiből mindenki tudta, hogy itt nagy valószínűséggel jobb élet vár ránk. Ne felejtsd el, hogy az ottani életről keveset tudunk. A híradások csak rosszat mondanak… tudom, ez propaganda, nem biztos, hogy így van.

– Egyáltalán nincs így, erről már beszéltünk korábban is többször. Vannak nyugat-európai írók is már, akik lelkendezve írnak a szovjet valóságról. Romain Rolland, Nobel-díjas francia író például Gorkij meghívására Moszkvába készül, de sorolhatnám a pozitív példákat tovább is.

– Aztán meg itt van az apám is. Hagyjam itt öregkorára?

– Nincs már egyedül, Klárával jól megvannak.

– Nem tudom, mit mondjak, sok mindenre számítottam, de erre nem. Zúg a fejem, nem érzem magam jól.

– Akkor feküdjünk le, ráérünk a dolgokat majd még később, jó néhányszor átrágni.

– Egyáltalán, honnan veszed, hogy már várnak ránk, honnan jött ez az egész?

– Nos, most nem akartam erről beszélni, de legyen. Robert intézné el. Robert kapcsolatban áll egy olyan szervezettel, amely a Szovjetunió érdekeit képviseli itt Amerikában.

– Robert kém?

– Nem, drágám, ő csak az eszmék síkján tevékenykedik. Azt szeretné, ha az eszméket minél többen megismernék, azért, hogy egy jobb világ lehetősége sokak számára ismertté váljon.

– Éreztem, hogy ezzel a Roberttel nincs minden rendben.

– Nagyon is rendben van minden, a kérdés csak az, hogy mi mit akarunk. Ha nemet mondunk, ő nem fog minket többet nyaggatni.

Még sokáig ment a szópárbaj kettejük között, mígnem végül nyugovóra nem tértek anélkül, hogy bármilyen megegyezésre jutottak volna. Két napig a dolog nem került újra szóba.

Mihály hallgatása mögött azonban felesége jól tudta, hogy a kérdés nem került le a napirendről. Jól ismerte férje természetét, biztos volt benne, hogy nem fogja tudni lebeszélni tervéről, így rövidesen arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen a kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy Mihály egyedül vág-e bele életcélja megvalósításába, vagy pedig ő is társa lesz ebben. Némi halvány reményt látott ugyan arra vonatkozóan, hogy ha ő nemet mond, Mihály is marad. De ez csak halvány remény volt, amiben maga sem hitt igazán. Ezért úgy döntött, hogy mindent bevet társa meggyőzése érdekében, mert azt nem tudta volna elviselni, hogy elszakítsa magát örökre tőle.

Jó néhány, időnként heves vitákba torkolló beszélgetés zajlott még le közöttük, de ahogy az várható volt, Mihályt már nem lehetett eltántorítani, még Katalin azon próbálkozása sem győzött, hogy ő nem hajlandó vele menni. Mihályt ugyan ez az érv egy múló pillanatra elbizonytalanította, de az csak tényleg egy pillanat volt. Ő is ismerte annyira feleségét, hogy tudta, hogy nem hagyná el. Nemcsak az asszonyi kötelességérzet, ami ekkor még erősen élt az Európában élő vagy onnan származó asszonyok körében, vagy a férje utáni tisztelet játszott ebben szerepet. Katalin látta azt is, hogy apja halála után teljesen egyedül maradna, azon néhány, a magyar klubból ismert felszínes ismerősén kívül nem lenne senkije. Ugyanakkor összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy elhagyja édesapját, akit valószínűleg soha nem fog többé látni. Ezen a gondolaton enyhített valamicskét az, hogy Klára ott volt édesapja mellett.

Döntése ellenére Mihály úgy határozott, hogy nem keresi Robert társaságát. Érezte, hogy egy idő után úgyis jelentkezni fog. Nem tévedett. Az előző beszélgetés után néhány héttel később Robert ismét tiszteletét tette Kocsenáséknál. Már kéznyújtáskor tudta Mihály válaszát. De hogy ne tűnjön olyan magabiztosnak, rákérdezett minden bevezető nélkül a dologra, miután helyet foglaltak a szobában. Katalin elő sem jött, visszavonult a konyhába, és hagyta, hogy az ő sorsa felett is megszülessen a döntés.

–Nagyon jól döntöttetek, Micky. Csak ha mi is akarjuk, akkor valósulhat csak meg a népi demokrácia győzelme.

– Belátom, neked van igazad, bár nem volt könnyű döntés.

– Beszéljünk akkor a részletekről, felesleges az időt további lelki magyarázkodásokkal húzni. Egy kereskedelmi hajó vinne benneteket Halifaxból Arhangelszkbe. Az út maximum tíz napig tartana Halifaxból, az időjárástól, áramlatoktól függően. Innen Bostonig vonaton jutnátok el, onnan északra, Kanadába egy jó darabig szintén vonaton, az út utolsó szakaszán meg gondoskodunk autóról. A szovjet teherhajó március 23-án fog kihajózni, tehát majdnem két hónap van még addig. Innen március 17-én indultok Bostonba, ott eltöltenétek egy vagy két éjszakát, ezt majd még pontosítjuk.

Mihály csak hallgatott, kezdeti idegességét inkább egyfajta izgalmi állapot váltotta fel, melyet részben maga az utazás, a dolgok konkretizálódása, de nagyobbrészt az a tény váltotta ki benne, hogy lelki szemei előtt feltűnt, hogy egy olyan országban élhet hamarosan, amelyről régóta álmodott.

– Van még egy dolog, ha emlékszel rá, hangsúlyozom, ez csak rajtad áll, ne érezd magad lekötelezve. Még egyszer mondom, hogy a becsületes kommunista nézeteid azok, amiért ezt a lehetőséget felajánlottuk, de ha ezen felül még segítesz is, ami nem kerül neked semmibe, azt nagyon meghálálnák az ottani elvtársak.

Persze hogy emlékezett Mihály, információt kell gyűjtenie a gyár tevékenységéről. Lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy a titkos, új fejlesztésekhez úgysem férhet hozzá, amihez meg hozzájuthat, az már nem is annyira titkos. Volt benne valamiféle betyárbecsület, hogy kenyéradó gazdáinak nem lenne szép dolog nagy kárt okoznia.

– Ha már így alakult, természetesen nem megyek üres kézzel, ami tőlem telik, megteszem, természetesen az a meglátásom, hogy sok hasznot, ismeretet ebből nem fognak meríteni odaát.

A kérdés tehát eldőlt, Mihály és felesége egy új élet küszöbére léptek.

Az elkövetkező napokban Mihály igyekezett eleget tenni ígéretének. Volt egy, az akkori idők szerint jó minőségűnek számító fényképezőgépe, amit még feleségétől kapott születésnapi ajándékként korábban. A gyárból időnként hazavitt dokumentációs anyagokat, ezeket napos időben rajzszögekkel felerősítette a ház falára, olyankor, amikor a nap odasütött. Egészen közelről, úgy hogy csak maga a fényképezésre váró oldal essen bele a gép nézőkéjébe, felvételeket készített. Az első tekercset elő is hívta, azért, hogy lássa, olvasható-e munkájának eredménye. Viszonylag jól sikerült. Egyszerre nem vitt haza sok dokumentumot, nehogy észrevegyék. Összesen hat tekercs filmet készített. Begyűjtött néhány apróbb méretű alkatrészt is, melyekről úgy gondolta, hogy műszakilag érdekes megoldást jelenthetnek. Majdnem egy egész bőröndre való ketyere gyűlt össze. Felesége előtt erről az egészről nem beszélt, nem akarta feleslegesen tovább feszíteni a húrt.

Egyszer majdnem lebukott, amikor egy már lefényképezett aktacsomagot éppen visszacsempészett a helyére. Két mérnök jött be váratlanul az irattárba, de Mihály feltalálta magát, azt mondta, hogy kinn a szerelőműhelyben elbizonytalanodtak egy alkatrész illesztésével kapcsolatban, ezt a problémát akarta kontrollálni. Hittek neki, ilyesmi előfordulhat, ő ugyan napokig idegeskedett, hogy vajon a szerelőknél nem kérdeznek-e majd rá a dologra, de az eset feledésbe merült.

Katalin úgy döntött, hogy nem szól édesapjának a fejleményekről. Tudta, hogy úgysem értené meg, semmilyen magyarázatot nem fogadna el. Még azt is el tudta képzelni, hogy tervüket megosztaná másokkal is, és akkor a dolog kiderül, ami az egész akció meghiúsulását eredményezheti. Írt egy hosszú levelet, érzelmesen búcsúzkodva édesapjától, megmagyarázva tettük mozgatórugóit, nyugtatgatva, hogy néhány év múlva biztos, hogy találkoznak. Ebben ő maga sem hitt, de így próbálta enyhíteni édesapja leendő fájdalmát.

A hosszú, több oldalas levelet borítékba tette, megcímezte, és úgy döntött, hogy majd közvetlenül a tengerre szállás előtt adja fel valahol Kanadában, kész tények elé állítva az apját. Az indulás előtti búcsúlátogatáson, amiről csak ők ketten tudták, hogy búcsúlátogatás, Katalinnak sikerült egészen jól tartania magát. Az öreg ugyan érezte, hogy valami nincs teljesen rendben, de ebben a válsággal sújtott időszakban ez máskor is előfordult.

 

A tervnek megfelelően Kocsenásék 1933. március 17-én a Boston felé robogó vonaton ültek, jobban mondva kényelmesen feküdtek, mivel egy éjszakai, hálókocsis szerelvényen utaztak. Robert várta őket másnap az ottani pályaudvaron, három nagy bőröndjüket és őket magukat taxi vitte egy szállodába. Robert, miután elhelyezkedtek, elköszönt tőlük, de előtte elmondta, hogy két nap múlva 20-án reggel fél kilenckor jön majd értük, hogy feltegye őket a Kanadába induló vonatra.

Volt másfél napjuk még, amit valahogy el kellett tölteni. Ami előttük állt, arról nem beszéltek, ösztönösen érezték, hogy jobb nem felkorbácsolni egymás idegeit. Mindketten az ismeretlen felé tartottak, nem lett volna sok értelme találgatásokba bocsátkozni a jövőt illetően. Városnézéssel töltötték az időt, no meg jókat ettek különböző éttermekben.

Katalin úgy döntött, hogy még itt Bostonban feladja apjának írt, már előre felbélyegzett levelét. Mire kézhez kapja, ők már az Atlanti-óceán vizeit fogják szelni valahol a messzeségben. Megpillantva egy postaládát, eljött az alkalom. Remegő kézzel húzta elő retiküljéből a levelet. Bedugta a postaláda nyílásába, egy pillanatra még megfordult fejében, hogy nem dobja be, hátha valahogy mégiscsak elmarad az utazás. De aztán egy határozott mozdulattal elengedte a borítékot, hallotta, hogy a levél halk puffanással ért célba, a láda nem lehetett túlságosan tele. Rossz érzés vett rajta erőt, csak órák múlva cikáztak el gondolatai másfelé, addig a postaládát látta, amit agya örökre lefényképezett.

Éjszaka szorosan egymás mellé bújtak, mintegy egymás testének a melegétől várva a bennük felgyülemlett feszültség levezetését. Mereven néztek egymás szemébe, kezükkel simogatva egymást. A feszültség oldódott, majd heves kívánalomba csapott át mindkettőjük részéről. Azon az éjszakán olyasvalami történt, amely csak egyszer-kétszer fordult elő házasságkötésük első évében, háromszor szeretkeztek hosszan, mielőtt kimerülve, egymás karjaiban mély álomba nem zuhantak.

 

Robert két nap múlva fél kilenc előtt néhány perccel ott volt. Sokat nem beszéltek, taxi, és irány a pályaudvar. Robert átadta a vonatjegyeket, melyek a kanadai Monctonig szóltak. Megtudták, hogy az állomáson autóval fogják őket várni, ami már egyenesen Halifaxba megy majd.

Robert küldetése ezzel véget ért. Jó utat, szerencsés megérkezést kívánt a szabadság földjére. Megölelte Mihályt, majd röviden, de kőkemény fogással kezet rázott vele. Katalinnal is kezet fogott, de a szorítás nem volt olyan erős. A vonatablakból még integettek egymásnak, de Robert a szerelvény indulását nem várta meg, sarkon fordult, és határozott léptekkel távozott.

Az út Monctonig majdnem egy teljes napig tartott. A vonatablakból alig láttak valamit, sűrű eső esett szinte végig, majd be is sötétedett. Sikerült időnként egy kicsit elszundítaniuk, de hosszú, igazán pihentető álom nem jött a szemükre.

Március 21-én, a kora reggeli órákban futott be a vonat. Az állomáson egy körülbelül harmincöt év körüli, akcentussal beszélő férfi várta őket. Bemutatkoztak, Jan Nowiczkynek hívták a fiatalembert. Elmondta, hogy ő Robert régi elvtársa, még Lengyelországból ismerik egymást. A kocsi az állomás előtt várakozott, és mint kiderült, egy három és fél órás autóút állt még előttük. Útközben egyszer megálltak egy kisebb településen áthaladva, itt ettek valamit, kávét ittak, könnyítettek magukon egy büféjellegű étteremben. Az autó aztán egy kertes kis faház udvarán állt meg másfél órával később.

Jan nadrágzsebébe nyúlt, ahonnan egy kulcscsomót halászott elő. Beléptek, kellemes meleg levegő fogadta őket. Kint még a hó nagy darabokban megmaradt, különösen ott, ahol előzőleg felkupacozták. Az előtérben étkezőasztal volt, körülötte négy székkel. Jan megnyitotta az egyik szoba ajtaját.

– Itt fognak aludni ma éjjel, ennivaló van a konyhában, én a másik szobában alszom. Mosakodni itt lehet – mondta, és megnyitott egy ajtót. – Az ott balra a WC – ujjával egy ajtó felé bökve magyarázta a lengyel.

– Köszönjük – mondta Mihály.

– Pihenjenek kicsit a hosszú út után, aztán estefelé majd eszünk valamit. Nekem most el kell mennem, zárják be nyugodtan az ajtót, csak ne hagyják a kulcsot a zárban, hogy majd be tudjak jönni. Lemegyek a kikötőbe, hogy megmondjam a hajó kapitányának, hogy megérkeztek. Az indulás holnap este nyolc körül lesz, de maguk sokkal előbb fognak felmenni a hajóra.

– Rendben, Jan, elboldogulunk, intézze a dolgokat nyugodtan.

– Akkor, viszlát, estefelé – ezzel Jan ki is lépett az ajtón.

Mihály és felesége úgy döntöttek, hogy mindenekelőtt megmosakodnak. A meleg vizes fürdés után hatalmas fáradtság vett mindkettőjükön erőt a hosszú, kényelmetlen utazás után. Ágyba bújtak, és pillanatok alatt elaludtak mindketten. Órákon át alhattak, amikor Mihály arra ébredt, hogy valaki mászkál a házban. Megnyitva az ajtót, Jant pillantotta meg, sötét volt már megint.

– Sikerült aludnia, Micky?

– Igen, nagyon jót aludtam – mondta, miközben behúzta maga mögött az ajtót, hogy feleségét még ne ébressze fel.

– Készítek valami vacsorát, ha akar, feküdjön vissza még egy kicsit nyugodtan.

– Köszönöm, azt hiszem, én is inkább kimegyek a konyhába, hogy ne zavarjam az asszonyt.

Katalin azonban a halk, suttogó beszélgetés ellenére felébredt. Hamarosan ő is kint volt a konyhában, és segített Jannak összeütni a harapnivalót. Hideg vacsora volt teával. Az eső elállt, és Micky javaslatára úgy döntöttek, hogy tesznek egy sétát a városközpontban, ami pár percnyire volt csak. A férfiak részéről a sétának volt egy olyan célja is, hogy megigyanak egy italt valahol, a szesztilalom itt nem volt érvényben.

Egy fél óra kószálás után beültek egy fogadó jellegű létesítménybe, amelyhez tartozott egy kis vendéglő egészen jó étlappal, amit csak az érdekesség kedvéért néztek meg, hiszen vacsoráztak már, így hát csak italt rendeltek. Katalin tejeskávét ivott, a férfiak whiskyt szódával.

– Szóval maguk elmennek – szólalt meg Jan, miközben az italát kortyolgatta. Remélem, egyszer majd odaát találkozunk.

– Maga is jönni akar?

– Igen, de nekem egyelőre még feladataim vannak itt. Legszívesebben én is magukkal mennék, de még nem lehet. Az elvtársak elvárják, hogy segítsek, persze mindezt belső meggyőződésből és nem kényszerből teszem.

– Maga nős, Jan?

– Nem, nem vagyok, a sors úgy rendelkezett, hogy hol itt vagyok, hol ott. Nyugodt családi életre egyelőre még nem számíthatok. Majd eljön annak is az ideje.

– Mióta él Amerikában?

– Hét éve, talán úgy két-három év múlva Moszkvában találkozhatunk. Ha az itteni küldetésem véget ér.

A beszélgetés egy második ital mellett még folytatódott egy kicsit, majd szép lassan visszasétáltak a házhoz, hogy nyugovóra térjenek.

Reggel Jan korán elment hazulról, jobban mondva a házból, mert minden jel arra utalt, hogy a ház nem Jan állandó otthona. Előtte azért beszólt a szobába, hogy nyugodtan elmehetnek ők is, ha kedvük tartja, de legkésőbb délután három órára vissza kell érniük.

Mihály az éjszakát, valószínűleg az ital bódító hatásának köszönhetően, végigaludta. Katalin azonban jó néhányszor felriadt, ilyenkor mereven bámulta a plafont, nem nagyon mocorgott, hogy férjét ne zavarja. Aztán egyszer csak elkezdett világosodni, még a nap is előbújt, egy rövid időre megvilágítva a szobát a fák csupasz ágain keresztül.

Miután mindketten felkeltek, ettek valamit a konyhában, főztek teát is, de nem sok minden csúszott le a torkukon, idegesek, nyugtalanok voltak Kerülték az előttük álló útról való beszélgetést, érezték, hogy az csak fokozná nyugtalanságukat. Nem tudtak mit kezdeni az idővel. Végül úgy döntöttek, sétálnak egyet, jobban telik az idő. Elmentek egészen a kikötő közelébe, de mégsem teljesen odáig, nem akartak arrafelé mutatkozni, hátha felkeltik valaki gyanúját. Az időjárás ma kedvezett, bágyadt napsütés szűrődött át a bárányfelhős égen.

– Ehetnénk valamit, méghozzá nem ártana valami melegételt, ki tudja, milyen lesz a hajón a koszt az utunk során – szólalt meg Katalin.

– Pont erre gondoltam én is. Mi lenne, ha visszamennénk oda, ahol az este voltunk? Egészen jónak tűnt az étlap.

– Menjünk, nekem is tetszett a hely.

Consume levest rendeltek, melyben bőven volt tortellini, és parmezán sajt volt a tetejére reszelve. Másodikként marhasteaket rendeltek héjában sült, félbevágott krumplival. Sodóval nyakon öntött tortaszelettel és kávéval zárták az étkezést. Italként cidert ittak.

Még mindig éppen hogy csak elmúlott egy óra. Kiültek egy padra és az óceánt bámulták, nézték a messzeséget, ahová nemsokára elindul majd velük a hajó a végtelen víz habjait szelve. Két órakor már újra a faházban voltak. Nyomasztó másfél óra következett. Fel-alá járkáltak, hol bent a házban, hol hátukra dobva kabátjaikat, kint az udvaron. Fél négy után megérkezett Jan.

– Megvárjuk a teljes sötétedést, és indulunk – mondta röviden.

A feszült hangulat enyhítése érdekében előkerült egy üveg bor három pohárral. Katalin jelezte, hogy ő csak egy kortyot kér, ezt is csak azért tette, mert nem akarta Jant megsérteni azzal, hogy visszautasítja. Próbáltak beszélgetni erről-arról, de a társalgás fonala mindig megszakadt.

Fél öt lett, és sötét.

– Indulunk – mondta röviden Jan.

A három bőrönd újra az autóba került. Pár perc múlva a kikötőben voltak. A kocsi a hajók horgonyozási helyétől távol állt meg.

– Kiszállunk – szólalt meg ismét lakonikus rövidséggel Jan.

A kocsi mellett ott állt egy targonca, félig megpakolva. A csomagtartóból Jan egyenesen a targoncára pakolta Kocsenásék cókmókját. Egy idegen egyenruhás tengerész pedig azonnal megindult a targoncával a hajók irányába, sapkáján egy pillanatra megcsillant az ötágú vörös csillag.

– Jöjjenek – adta ki az újbóli egyszavas utasítást Jan.

Jobbra, nem a hajók felé indultak el. Különböző raktárépületek, hangárok mellett vezetett az útjuk. Egyszer csak feltűnt a tenger, balra fordultak és haladtak a part mentén. Már három hajó mellett elhaladtak, amikor Jan egy fa alatt hirtelen megállt.

– Látják ott azt a feljárót? A következő hajónál? Határozott léptekkel lépjenek fel, és menjenek a hajó belsejébe. Senki nem fogja megállítani önöket, de azért útközben ne nézzenek hátra. Ott már várják magukat. Jó utat kívánok, és boldog, békés életet a Szovjetunióban.

Kezet nyújtott Katalinnak, majd Mihálynak, akit egy pillanatra magához is ölelt.

– Viszlát.

– Viszlát, Jan – a házaspár elindult határozott léptekkel, úgy, ahogy Jan kérte.

Jan figyelte, amint a pár felsiet a pallón, majd eltűnik a hajó belsejében. Megfordult, és elindult a kikötő kijárata felé, ahol az autója várta. Az ő küldetése ezzel lejárt. Legalábbis ami a Kocsenás családot illeti.

 

A hajó kapitánya két másik tiszt kíséretében már várta őket.

– Üdvözlöm Önöket a kapitány nevében, sajnos csak velem tudnak beszélni, a kapitány elvtárs nem beszél angolul – szólalt meg egyikük.

Ezt követően a kapitány, majd az angolt törve beszélő tiszt és harmadik társuk is kezet rázott mindkettőjükkel.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzunk. Ez itt Volkov kapitány, Nyikoláj Szergejevics. A politikai tisztünk, Lebegyev őrnagy, Anatolij Vlagyimirovics. Végül jómagam, Ribackij első tiszt, Alekszandr Tyimofejevics.

– Mihály Kocsenás és a feleségem, Katalin – mondta zavartan Mihály.

– Mihály, Mihail – vágta rá azonnal a tolmácsoló tiszt. Engedjék meg, hogy a fülkéjükbe vezessem Önöket. A csomagjaik már ott vannak.

A fedélzetről lépcsőn a hajó gyomrába ereszkedtek. Az első tiszt megállt egy ajtó előtt, és bekopogott, majd választ nem várva kinyitotta az ajtót. Bent egy 30 év körüli civil ruhás férfi ült a priccs szélén. Lerítt róla, hogy amerikai.

– Bemutatom Thomas Burke elvtársat. Ő az Önök útitársa lesz. Sajnos nem tudunk külön kabint biztosítani. De gondolom, a négy személyes kabinban csak elférnek majd hárman. Helyezzék kényelembe magukat, a hajó kifutása után majd keresem Önöket, akkor mindent megbeszélünk, és utána lesz majd a vacsora. Burke elvtárs egyébként hasonló okokból van a fedélzeten, mint Önök. Viszlát estig.

Tom beszédes férfinek bizonyult. Minden kérdezés nélkül előadta, hogy kora fiatalsága óta vonzódik a kommunista mozgalomhoz, öt éve a CPUSA, vagyis az amerikai kommunista párt tagja. Jövőjét szülőföldjén nem látja biztosítva, kapcsolatai révén sikerült elintéznie, hogy a Szovjetunóba emigrálhasson.

Az alsó, egymással szemben lévő két fekvőhelyet Mihályék foglalták el, Tom az emeleti priccsre került, Mihály fölé.

Mihály is elmesélte röviden eddigi életüket, Katalin csak nagy ritkán szólt egy-két szót. Az idő most gyorsabban telt, nyilván azért, mert volt kivel és miről beszélgetni. Közben elhelyezték csomagjaikat, viszonylag sok helyük volt, mivel a negyedik ágy üresen maradt. Nem igazán értették, hogy milyen feladata lehet egy politikai tisztnek egy kereskedelmi hajón, hiszen a legénység nem érintkezett kívülállókkal. Később megértették, hogy ez a beosztás az eszmei, politikai azonosulás erősítését szolgálja a hajón szolgálatot teljesítők részére. A politikai tiszt rendszeresen tartott tájékoztatót, annak ellenére, hogy friss hírekkel nem tudott szolgálni itt kint a nyílt tengeren, úgyis fogalmazhatnánk, hogy egyfajta ateista pap szerepét töltötte be. Hirdette a Moszkvában megfogalmazott eszméket, célokat, világosan értésére adva mindenkinek, hogy mindent fenntartások nélkül el kell fogadni.

 

Egyszer csak megszólalt az indulást jelző hajókürt. Majd egy perc múlva érezték, hogy a hajó megmozdult, és megindult az ismeretlen világ felé. Végleg eldőlt minden – nincs már visszaút. Döntésük mindhármójuk tudatában végleges, megmásíthatatlan tényként csapódott le. Nemcsak saját szorongásukat érezték, hanem valamilyen lelki, kémiai folyamat révén egymáséit is. Az amerikai kontinens partjai távolodtak, este lévén a kajüt ablakán át csak a parti fényeket látták, amelyek azonban hamar belevesztek az éjszaka sötétjébe.

Az első tiszt kifutás után egy órával jelent meg.

– Megmutatom, hol fognak étkezni. Kérem, minden nap ezen a helyen jelenjenek meg reggel nyolckor, délután fél egykor és este hét órakor. Másik dolog, amit közölni szeretnék, hogy innen a nyílt fedélzetre bármikor felmehetnek, ha kedvük tartja, no meg, ha az időjárás engedi. De határozott kérésünk, hogy a hajó belsejében sehová ne menjenek ezen az egy lejárón kívül, ahol most vagyunk, meg ahová most elmegyünk vacsorázni. Hajónk nem utasszállítással foglalkozik, Önökkel a tengeri kereskedelmi parancsnokság felsőbb utasításra kivételt tett. Jöjjenek!

Felmentek a lépcsőn a nyílt fedélzetre, rettenetesen hideg szél fújt. Pár méterrel arrébb ismét beléptek egy ajtón, lementek a lépcsőn, majd egy kis terembe léptek be, ahol a padlóhoz rögzítetten négy durvára gyalult asztal volt, körülötte szintén fixen álló egyszerű padokkal, háttámla nélkül.

– Itt étkeznek hajónk tisztjei, és itt fognak enni Önök is. Kérem, ennél az asztalnál foglaljanak helyet, a szakács rövidesen tálalni fog. Adunk Önöknek egy étkészletet, amelyben kés, villa, kanál van, ezt tartsák maguknál, és mindig hozzák magukkal evéshez. A kabinjuk melletti mosdóban el tudják mosni.

Az étkészletek már ott voltak az asztalon, a kés pengéjét kivéve minden alumíniumból volt.

Leültek és vártak, közben megjelentek a vacsorához a tisztek is, és helyet foglaltak a többi asztalnál. Odabólintottak, de nem jöttek oda bemutatkozni. Egy fiatal, huszonöt év körüli fiú, háromszor fordulva, lábasokat tett az asztalokra. Káposztaleves volt, itt-ott egy kis rágós húsdarabbal. De a lé íze egészen elfogadhatónak bizonyult. Második fogásként két kis fasírtszerű gombócot szolgáltak fel kifőtt tésztával, amelyet nyakon öntöttek egy kis húslével. Nem volt túl bizalomgerjesztő ez sem, de kiderült, hogy ez is egészen ehető.

A tisztek időnként feléjük pillantgattak, nyilván arra voltak kíváncsiak, hogy a jövevények milyen ábrázatot vágnak az egyszerű orosz konyha étkeihez. Vacsora után az oroszok nem álltak fel azonnal, hanem jó hangosan diskurálni kezdek egymással. A három új utas úgy döntött, hogy visszavonul a kabinjába.

– Da szvidanyja, tavaris – mondták. A tisztek pedig csak bólogattak, egy „good bye”-t megeresztve.

A kabinba visszaérve Mihályban tudatosult, hogy megint egy új feladattal áll szemben, olyannal, amivel már kétszer szembe kellett néznie eddigi élete során, egyszer Brazíliában, egyszer meg az USA-ban, meg kell tanulnia egy új nyelvet. Nem csak neki, de a feleségének is. Az orosz, mint szláv nyelv, teljesen idegen hangzású volt számára, a portugál elsajátítását segítette a középiskolában tanult latin, az angolról is volt némi fogalma korábbról, de az orosz teljesen új volt. Nagyon elbizonytalanította az a tény, hogy a latin betűs átírásban korábban látott néhány orosz szó és helységnév, mint pl. „Dnyepropetrovszk”, rendkívül hosszúnak tűnt kimondhatatlannak látszó mássalhangzó-torlódásaival. Most, itt a hajón, a feliratok révén szembesült igazán azzal, hogy még az írásmód is más. Az eddig általa ismert nyelvekben latin betűket használtak, kivéve a gimnáziumban tanult ógörögöt. Valami rémlett, hogy a cirill ábécé alapja az ógörög és a latin ábécé és sok betű megegyezik, de van, ami csak formailag, mert más hangot jelöl. Az írás elsajátítását közvetlen feladatnak érezte, a szavak megtanulásához pedig a jól bevált, noteszbe való feljegyzéses módszert választotta. Úgy döntött, hogy mindjárt a kezdetektől fogva nyomtatott cirill betűkkel fogja beírni azokat a szavakat, amelyeknek értelmét sikerült tisztáznia. A harminchárom betű elsajátítása azért nem tűnt olyan nagy feladatnak.

Fél órával a vacsoráról való visszatérés után a hajó három elsőszámú tisztje megjelent a potyautasok kabinjában. A politikai tiszt egymásba tolt hat poharat tartott a kezében, az első tiszt egy üveg vodkát szorongatott.

– Engedjék meg, hogy még egyszer üdvözöljem Önöket hajónk fedélzetén – mondta a kapitány oroszul, amit az első tiszt azonnal tolmácsolt. Önök eddigi magatartásuk, életvitelük alapján méltóvá váltak arra, hogy a Szovjetunió befogadja Önöket. Üljünk le, és ünnepeljük meg közösen ezt az eseményt.

Hármasával helyet foglaltak a két alsó ágyon, egyik oldalon a tisztek, a másikon Mihály, a felesége és Tom. Az első tiszt mindenkinek a kezébe nyomott egy kétdecis poharat, kinyitotta az üveget és félig töltötte a poharakat. Katalin szabadkozott, hogy ő nem iszik tömény alkoholt, végül némi huzavona után az ő adagját szétöntötték a másik öt pohárba, de azért egy ujjnyit hagytak a pohár alján, mondván, hogy koccintani csak fog ő is.

– Új világot építünk, a munkások, parasztok országát. Önök nagyon szerencsések, hogy egy olyan országban élhetnek majd, ahol megszűnt az embernek ember által történő kizsákmányolása. Lenin elvtárs halála után, amely felejthetetlen veszteség számunkra és a földkerekség valamennyi becsületes lakója számára, Sztálin elvtárs vezetése alatt visszük azt tovább, amit Vlagyimir Iljics 1917-ben megkezdett. Ürítsük poharainkat Lenin elvtárs emlékére, és arra, hogy szeretett vezérünk hosszú életet éljen meg egészségben, hogy vezetése alatt teljességgel felépítsük azt, amit Lenin elvtárs elkezdett.

A három tiszt sorban koccintott a jövevényekkel, majd egymással is.

– Egészségünkre, elvtársak – mondták, és a több mint száz gramm, az oroszok grammban fejezik ki az egy liter alatti folyadékmennyiséget, azaz több mint egy deci vodkát egyetlen hajtásra kiitta a három egyenruhás. Mihály és Tom is húzott egy jót poharából, de a poharak tartalmának legalább a fele a poharakban maradt. Katalin is belenyalt, leplezve undorát, mosolyogni próbált.

– Egészségükre! – mondták ők is szinte egyszerre angolul.

– Na, mi van, nem ízlik?

– Dehogyisnem, de ilyen gyorsan nem megy – mondta Tom.

Érezve az elvárást, a két férfi két-három apró kortyban kiitta a maradékot. Katalint nem presszionálták tovább.

– Önök ketten magyarok, hogyan kerültek Amerikába? – kérdezte a politikai tiszt.

– A szovjet hatalmat nálunk tizenkilencben eltaposták, külső segítséget is igénybe kellett venni, hogy ez sikerüljön. Nekem menekülnöm kellett, de csak Bécsen át tudtam elhagyni az országot.

Arról, hogy felesége miként került Amerikába, Mihály nem beszélt. Bár abban sem lett volna semmi kivetnivaló, de úgy gondolta, hogy amíg nem kérdezik, feleslegesen nem bocsátkozik magyarázatokba. Nem kérdezték.

– Ön pedig a kommunista párt tagja már jó pár éve, Burke elvtárs, igaz? – kérdezett újfent a politikai tiszt.

– Így van, őrnagy elvtárs. Emiatt voltak kellemetlenségeim odahaza, de a problémám most az Önök segítségének köszönhetően megoldódik.

– Hát érezzék jól magukat nálunk. Ha valami gondjuk támad, étkezéseknél mindig elmondhatják. Da szvidanyja, tavaris.

– Da szvidanyja – mondta Mihály, kissé bizonytalanul kiejtve az orosz szót.

A következő két nap viszonylag eseménytelenül telt. Másnap ebédnél Mihály odament az első tiszthez, és megkérdezte, hogy le tudná-e neki írni a cirill ábécét oly módon, hogy mellé írná a latin betűs megfelelőket. A tiszt egy óra múlva megjelent a kajütben, kezében egy darab papírral. Átnyújtotta, és néhány olyan betűvel kapcsolatban magyarázatba bocsátkozott, amelyeknek nem volt egyértelmű megfelelőjük az angolban. Hozott még egy oldalt egy újságból is, amelynek jobb felső sarkában Lenin portréja volt látható, azért, hogy gyakorolhassák a betűk összeolvasását.

Mihály már aznap, Tom és Katalin csak másnap sajátította el az írásmódot, igaz, az összeolvasás csak kínlódva ment. A bajt a nyelvtanulás szempontjából az jelentette, hogy a hajó személyzete egyáltalán nem, a tisztek pedig jóformán csak az üdvözlés erejéig álltak szóba velük. Kaptak viszont angol-orosz szótárt. Az időt azzal ütötték főleg agyon, hogy fontosnak vélt szavakat kikerestek a szótárból, kiírták a noteszeikbe, ezeket rendre elővették, és egymást kérdezgetve merültek el az orosz nyelv rejtelmeiben.

A harmadik napon ebédről visszafelé tartva a fedélzeten hatalmas kiabálásnak lettek fül- és szemtanúi. Az egyik tiszt egy matrózzal kiabált, majd látták, hogy teljes erővel arcon üti. A tengerész elesett, és vérző szájjal tápászkodott fel a földről. Vigyázzállásba merevedett, tisztelgett, mondott valamit, amire a tiszt kezével dühösen legyintett egyet, hátraarc következett, és a matróz mehetett dolgára. Katalinon nagyon rossz érzés uralkodott el, de a férfiaknak sem tetszett a dolog. Az okát az eseménynek persze soha nem tudták meg.

Az ötödik nap estefelé hatalmas vihar támadt. A hajót ide-oda dobálta a szél, kisebb szélviharok már eddig is voltak, de ez a mostani túltett minden eddigi ítéletidőn. Katalin az ölében tartott egy vödröt, minden kijött belőle. Egy idő után már nem volt semmi a gyomrában, de az öklendezés nem akart alábbhagyni. Rettenetesen félt, halálfélelem vett rajta erőt. A két férfi is nehezen viselte, de Mihály egyáltalán nem, és Tom is csak egyszer hányt. Aznap nem mentek vacsorázni. Aztán néhány óra múlva a vihar elcsendesedett. De Katalin még másnap is szörnyen érezte magát.

Másnapra az idő kitisztult, még a nap is előbújt sok nap után a felhők mögötti rejtekhelyéről. Jól felöltözve fel lehetett menni egy rövid időre a fedélzetre is. Az első tiszt meglátogatta őket, és elmondta, hogy rövid idő múlva szárazföldet fognak látni, ha feljönnek kicsit szétnézni. A hajó Izland déli partjai közelében haladt ugyanis. A kajüt ablaka is pont arra nézett, így úgy döntöttek, hogy először onnan próbálják megpillantani a szárazföldet, mivel nem lehetett túl sokáig a nyitott fedélzeten lenni a hideg miatt. Tom volt az, aki először látni vélt valamit. A hajó himbálózása miatt ugyanis a látható horizont mindig máshová esett. Végül felmentek a fedélzetre, és a távolban hófedte dombokat fedeztek fel. Hosszasan nézték, de egy idő után a látvány egyhangúnak bizonyult, jól át is fagytak, így visszamentek kajütjük melegébe. Izland hozzávetőlegesen az út megtételének a felét jelentette.

Két nap múlva a vacsora sokkal bőségesebb és jobb volt az eddig megszokott ételeknél. Eddig jóformán híg levesek, hal, krumpli, káposzta, fasírt, hajdinakása képezte az étkezést.

Ezen az estén húsban nem szerénykedő káposztás céklaleves, amit az oroszok borscsnak hívtak, volt az első fogás, ezt pedig sertéshússzeletek követték krumplipürével. Még kompót is került az asztalra, néhány szem cseresznye úszkált szirupos lében, a pohárban. Vacsora után az első tiszt odaszólt, hogy ne menjenek sehová. Kiderült, a kapitány ünnepli a születésnapját. Előkerült több üveg pezsgő és vodka. Nagy dáridózás vette kezdetét. Sűrű pohárköszöntők követték egymást fergeteges gyorsasággal, szerencsére a házigazdák a nagy kavalkádban nem vették észre, hogy a vendégek nem mindig isszák fenékig poharaikat. Egy idő után a többség annyira lerészegedett, hogy nem törődtek már egymással, így sikerült egy óvatlan pillanatban kislisszolniuk és visszatérniük nyughelyükre.

Másnap reggelinél a tiszteknek töltöttek egy fél pohár vodkát, ez a kutyaharapást szőrével elv alapján történt, s erre a gyógymódra az orosz nyelvben külön ige létezik.

A kilencedik napon áthaladtak az Északi sarkkörön, a tizedik napon pedig már Norvégiát kerülték észak felől. A tizenegyedik napon a szovjet partok mellett hajóztak, a távolban Murmanszk kikötője volt, amit nem láthattak a távolság és az időjárás miatt. Innen a hajó délnek vette az irányt, hogy a következő napon befusson Arhangelszkbe.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.