Regényújság / A vasfüggönytől Schengenig ÷ 3. rész

Tóth Attila A vasfüggönytől Schengenig című korrajzának utolsó részében elmeséli, hogyan hozta ki szerény körülményeiből a legjobbat, hogyan jutott el idegen országokba s a tengeren túlra, és hogyan élte meg a rendszerváltás éveit. Az első rész itt, a második rész pedig itt található.

Rendszerváltás után

Az egyetemre kerülésem után rövidesen megnősültem. Apósom Ludovikát végzett katonatiszt volt, részt vett a háborúban, meg is sebesült, egy pisztoly vagy puskagolyó haláláig a testében maradt, és a becsapódás helyétől a golyó jó messzire elvándorolt, de bajt nem okozott soha. A háború után az új rend rövid ideig még hordatta vele az egyenruhát, aztán jött, aminek jönnie kellett, nehéz fizikai, keszonban végzett munka. Később sikerült építészként tevékenykednie nyugdíjazásáig. Nővérét néhány évre férjestül kitelepítették. Feleségem anyai nagyapja a háború előtt bíró volt, félve a deportálástól leköltöztek balatoni nyaralójukba. Felesége, aki sosem dolgozott azelőtt, elképesztő teljesítményekre volt képes. Tyúk, kecske, disznó, kacsa minden volt az udvarban. Időnként feljött Pestre, tojással, különböző terményekkel, és már a Déli pályaudvaron általában túladott mindenen. Később is, már újra a fővárosban, megragadott mindent, amiből pénzt lehetett csinálni. Karácsonykor az egész környék nála rendelt bejglit. Ezt a tevékenységet majdnem kilencvenéves koráig végezte. Az ünnepek előtt csak nagyon óvatosan lehetett közlekedni a lakásban, az ember könnyen bejglibe lépett. Nyaraló gyerekeket fogadott a nyaralóba koszt-kvártélyra, főzött a szomszédokra is. Pesten is „menzát” nyitott az iskolaév alatt, több gyerek volt befizetve, akik iskola után jöttek fel a lakásra, egy kiadós ebédre. Amikor már lehetett, szobakiadással foglalkozott nyaranta a Balatonon. Kilencvenhat évet élt. Lányát, anyósomat a háború után felvették főiskolára, de származása miatt rövidesen útilaput kötöttek a talpára, műszaki rajzolóként sikerült később elhelyezkednie. Feleségem 1970-ben már könnyen bejutott egy főiskolára.

Úgy döntöttünk feleségemmel, hogy várunk néhány évet a gyermekáldással, hadd utazgassunk, éljünk egy kicsit. Apósom vett a lányának egy Trabantot kevéssel férjhezmenetele előtt. Elhatároztuk, hogy egész Európán át elmegyünk Skóciáig, az útlevél harminc napos érvényességi idejét kihasználva. Őrült vállalkozásnak tűnt sokak szemében. A jogosítványomban egy hónappal korábban száradt meg a tinta. A nagy távokat én tudtam le, a városi vezetésben ő volt a jobb. Visszaérkezésünk után egy autósújság készített velem egy riportot. Az egyik kérdés arra irányult, hogy nem zavart-e a baloldali vezetés.

– Hogy zavart volna? Még a jobb oldalt sem szoktam meg egy hónap alatt – válaszoltam.

Mindenhová kellett vízum, öt ország követségeit kellett felkeresni. A La Manche-on való átkeléskor megkérdezték, hogy milyen típusú autónk van. A tisztviselő kinyitott egy nagy könyvet, tollával böngészve a sorok között, eredménytelenül. Az autó hosszmérete után kellett fizetni, a legolcsóbb díjszabás három méter, ötven centiig terjedt. A Trabant ezt öt centivel lépte túl, szemrebbenés nélkül állítottam, hogy autónk három méter, negyvennyolc. Nem méricskélt, kifizettük az olcsóbb tarifát. Visszafelé, más útvonalon, Belgium felé átkelve, az ügyintéző kérdés nélkül kiadta az olcsóbb jegyet. Valaki már járhatott ott papírjaguárral, és hozzánk hasonlóan csípte le a fizetnivalót. Az egész hatezer-egyszáz kilométeren csak a kilométeróra romlott el, nem mutatva a haladási sebességet, egyébként még defektünk sem volt. A teljes utat vízumostól, konzervestől, mindenestől kihoztuk tizenötezer forintból, ez 1976-ban volt. Igaz, mindent jól megszerveztük, többnyire valamilyen ismerősnél, közvetett ismerősnél szálltunk meg majdnem mindig. Egy végkiárusításon sikerült azért venni egy öltönyt és egy pár női csizmát is, a néhány szuveníren felül.

Az idegenek nagyon segítőkészek voltak, amikor megtudták, honnan jövünk. Luxemburgban például egy férfi, akitől útbaigazítást kértünk, gyorsan a szivarzsebembe nyomott egy ezerfrankost, ez körülbelül a felét érte forintban, és azonnal sarkon fordult, nehogy szabadkozni kezdjünk.

Másik igen érdekes és ma már elképzelhetetlen epizód Skóciából vissza, London felé történt. Késő délutánra járt az idő, és nem akartunk este érkezni a hatalmas metropoliszba, ezért úgy döntöttünk, hogy valami kis helyen töltjük az éjszakát. Néhány lehajtót kihagytunk, mert mindig túlfutottunk rajta. Végül egy Daventry nevű helységben landoltunk. A kis főtéren egy pub irányába vettük utunkat, és egy pohár sör kortyolgatása közben megtudtuk, hogy egyetlen lehetőség van csak, egy kis panzió jellegű szállodában. Közben az egyik vendég élénken fülelt. Sátrazni már nem lehetett volna az időjárás hidegre fordulása miatt, így elindultunk vélt, leendő szálláshelyünk felé. A fülelő vendég egyszer csak beért minket. Előadta, hogy szerinte nagyon drága a szoba a panzióban, és szívesen meghív minket saját magához aludni. Nem akartuk elfogadni, de ragaszkodott döntéséhez. Ráálltunk, és néhány perc múlva már nála kortyoltuk a hideg sört. Otthon volt a tíz-tizenkét év körüli kislánya is. Ekkor jött el az a momentum, hogy legszívesebben megszöktünk volna, de már kínos lett volna magyarázkodni. Közölte ugyanis, hogy neki el kell mennie egy rövid időre, de a felesége közben haza fog jönni. Úristen, gondoltam, szegény asszony, itt fog találni két vadidegent egy kommunista országból. A férfi elment, és mi a kislány bizalmát igyekeztünk erősíteni. Előkerült a földrajzkönyve, amiben Magyarországról mindössze két és fél sor volt található. Na, gondoltam, a feleség is körülbelül ennyit tudhat rólunk. Aztán eljött a pillanat, belépett a ház úrnője. A feszültség hamar oldódott, este együtt ment vissza mindenki a pubba, az éjszakát követően bőséges reggeli következett, ajándék, írsörös-korsó, mi meg búcsúzáskor leszeltünk egy darabot a maradék téliszalámiból, hogy azért mi is adjunk valamit. A feleséget még kérésére bevittük a munkahelyére, aztán London felé vettük az utat. Itthonról írtunk nekik, meg is hívtuk őket, soha nem válaszoltak.

Persze hasonló élményekre nemcsak az akkori nyugati világban lehetett szert tenni. Egyszer Varsóban nem kaptunk szállást, a problémát kifigyelte egy Pjotr nevű középkorú úr. Itt is meghívás, alvás, reggeli lett a vége, igaz, az esti szórakozás számláját mi álltuk.

Az ezt követő két évben csak a baráti országok kapui álltak nyitva, a már említett hároméves rendszer miatt. Az egyik nyáron egy baráti házaspárral a román és bolgár tengerpartot jártuk végig, saját sátrakban kempingezve. Ezeket az utakat fillérekből ki lehetett hozni. Hazafelé tranzit engedélyünk volt Jugoszlávián keresztül, külön ablakkal a piros útlevélben. A tranzit negyvennyolc órára szólt, de mi látni akartuk Dubrovnikot. Ezért az utolsó bulgáriai éjszakát egy közvetlen határ közeli kempingben töltöttük, jobban mondva fél éjszakát se; a késő délutáni órákban lefeküdtünk kicsit pihenni, éjjel tíz óra után sátrat bontottunk. Az volt a cél, hogy éjfél után egy-két perccel lépjük át a határt, hogy már másnap pecsételjenek, így megmentve az első huszonnégy órából gyakorlatilag az egészet. Albániát kikerülve, hatalmas hegyeken, rossz utakon keresztül, délután kettő felé érkeztünk Dubrovnikba. Másnap kora délután indulás, hogy még éjfél előtt átlépjük a magyar határt. Én maradtam volna még egy napot, mondhattuk volna, hogy a kocsi lerobbant, ha érdeklődnek a határőrök, de a barátom nem kockáztatta az útlevelét, kiadta az indulási parancsot.

Lengyelországi utazásaim során évről évre többet értek a nyugati valuták, de még a forint fekete árfolyama is egészen 1988-ig. Olcsóbb volt kimenni, mint itthon maradni. Volt olyan utam, hogy kint voltam öt napig a legjobb szállodában, vettem egy csomó dolgot is, köztük egy fúrógépet, és amikor hazajöttem, láttam egy hasonlót egy kirakatban, annyiba került, mint a teljes út mindenestől. Zakopanéban már arcról ismertem néhány pénzváltót. Volt olyan eset, hogy barátommal sötétben léptük át a lengyel határt. Egy autó a szűk, havas úton folyton előzni akart, végül sikerült neki. Indexelt, hogy álljunk le. Tudtam, hogy az egyik pénzváltó az, és mondtam a barátomnak, hogy itt a sötétben ez veszélyes , de meg kellett állni, mert szűk volt az út. Az ember belép egy idegen országba, és ismeri az első útjába kerülő embert. Persze később már vigyázni kellett, könnyen becsaphattak. A kis stílű, csak élni akaró üzletelők helyét átvették a komolyabb bűnözők.

Legnagyobb autós utam szintén a barátommal és a feleségeinkkel egészen Portugáliáig tartott, Zsigulival. Nyolcezer kilométert tettünk meg a lehetséges harminc nap alatt. Spanyolországból átmentünk a spanyol Ceutába, amely már az afrikai kontinensen van, Marokkó által határolva. Sóvárogva néztünk át az arab országba, de átmenni nem tudtunk, mivel akkoriban egyéni utazáshoz csak Európa országaiba lehetett vízumot kérni. A portugáliai Estorilban felkerestük Horthy Miklós sírját, nem gondolva arra, hogy majd később újra hazai földben nyugodhat.

A nyugati országokban az emberek nagy együttérzéssel kezelték a magyarokat, és gondolom, a többi keleti blokk országaiból jövő turistát is. Így hívtak minket – keleti blokk, Amerikában pedig, „the Soviet Union/Russia and its satellites” (a Szovjetunió/Oroszország és mellékbolygói). Saint Tropez-ben például az első ámulat után, hogy mi, magyarok ide eljutottunk, alig fogadtak el pénzt a szállásért. A hivatalos megítélés azonban nem volt ilyen kedvező a franciák részéről. A kétszeri belépő vízumkérő lap kitöltésekor ki kellett tölteni a belépés és kilépés helyét is, más országok ilyesmit nem kértek. Azonban mindkét rubrikában csak annyi hely volt, hogy egy-egy helységnevet lehetett beírni. Tehát elvileg ugyanazon az útvonalon kellett mindkét irányba keresztülhaladni. Természetesen mi látni, felfedezni akartunk, visszafelé Spanyolországból Andorrába mentünk egy napra, de amikor innen Franciaországba akartunk belépni, kellemetlen élményben volt részünk. Félreállítottak, és egy szabadban lévő asztalhoz vezettek. Egy bőrdzsekis, de alatta meztelen felsőtestű, egyáltalán nem bizalomkeltő férfi lázasan írt valamit, az asztal szemközti oldalán állva, ahol négyen szorongtak. Meglepetésünkre ők is magyarok voltak. Előtte az egész út alatt nem találkoztunk hazánk fiaival. Nem ott akartak belépni, ahol a belépés a vízumban szerepelt. Sorunkra várva, a bőrdzsekis kézírással több oldalas jegyzőkönyvet vett fel. Egy jó óra után mi következtünk, jegyzőkönyv újra, majd a végén közölték velünk, hogy csak ott léphetünk ki, ahol beléptünk. Az pedig a tengernél volt, több száz kilométernyire. Barátom áttanulmányozta a térképet, és felfedezte, hogy félúton a kettő között van egy harmadik átkelőhely is. Próbáljuk meg, és időt, benzint nyerünk. Az a gondolat merült fel bennünk, hogy az előttünk pórul járt magyaroknak is eszébe juthatott ez a megoldás. Le kell előznünk őket, hogy mi érjünk először a kiszemelt határállomáshoz, az elsőnek talán még sikerül, a második esélye gyengébb. Iszonyatos ralizás vette kezdetét, majd egyszer csak a szűk hegyi utakon előttünk volt a magyar rendszámú Skoda. Dudáltunk, integettünk nekik előzés közben, és elértük a célt. Az átvezető úttól húsz-harmincméternyire egy egyenruhás majszolta a szendvicsét egy széken ülve. A Zsigulira, amely nagyon hasonlított egy akkori Seat típusra, oldalról pillantott rá, nem látva a rendszámot és nem észlelve semmi gyanúsat, intett, hogy szabad az út. Franciaországban voltunk újra, de az eredeti úti célon módosítani kellett, mivel legalább öt-hat óra időveszteségünk volt.

Egy másik, említésre méltó eset Moszkvában történt. Elképesztően olcsón lehetett tapétát venni. Egy kis ügyeskedéssel, egy itthoni, szerény éttermi vacsora árából ki lehetett tapétázni egy ötször ötös, négyméteres belmagasságú szobát. A választék nagy része nem volt túl ízléses, de azért akadt egész jó mintázatú és minőségileg is elfogadható termék. Egy szombat délelőtt elindultam tapétát venni. Odaérve hatalmas sort találtam az üzlet előtt, rögtön tudtam, hogy nem fogom kivárni. Ott álltam a sor végén azon gondolkozva, mit kezdjek a délelőttel. Egyszer csak megjelent egy marcona kinézetű hölgy, megnyalta tintaceruzáját, elkapta a kezem, és kézfejemre ráírta, hogy „421”. Ez volt a sorszámom. Az üzletnek két ajtaja volt, egy bejárat és egy kijárat. Mindkettőt csak annyi időre nyitották ki, hogy egyszerre kiengedjenek néhány vásárlót az egyiken, majd ugyanennyit be a másikon. A kijáratnál természetesen nem állt senki. Támadt egy gondolatom. Odasompolyogtam a kijárathoz, kézbe vettem útlevelemet, és vártam. A következő társaság kiengedésekor útlevelemet magasra tartva, gyorsan elhadartam, hogy külföldi tudósító vagyok, és egy órán belül vissza kell érnem a Kongresszusi Központba. Hatott, néhány perccel később távoztam a tapétakötegekkel.

Hasonló módon néztem meg az „Almaznij Fond” nevű, leghíresebb múzeumot is, ahová hónapokkal előre lehetett volna csak jegyet váltani. Az ehhez hasonló módszerekre akkor is szükség volt, ha az ember be akart jutni egy étterembe. Az étterem volt gyakorlatilag az egyetlen szórakozóhely, éjfélig tartott nyitva mindegyik, és élő zene volt. Csak úgy röviden megvacsorázni nem volt divat, ha valaki egyszer elment étterembe, záróráig maradt, és becsületesen fogyasztott. Ünnepi megmozdulásnak számított. A dohányzás tilos volt, de tíz órára igen emelkedett lett a hangulat, kevés vendég volt már józan, és tilalom ide vagy oda, ekkor már rágyújtott az, aki dohányzott, a pincéreket is beleértve. Egy kis verekedés sem volt ritka záróra körül az étterem előtt. Az éttermeken kívül volt csekély számú söröző is, ahol a sörön kívül általában csak főtt, sós garnélarák volt kapható. A sor e létesítmények előtt hosszan kanyargott, és pénzkereseti forrást is jelentett az arra vállalkozóknak. Az történt ugyanis, hogy a vállalkozó szellemű polgártárs beállt a sorba, majd amikor már a bejárati ajtóig eljutott, hátrament, és eladta a helyét egy-két rubelért valamelyik sor végén állónak.

Egyszer Moszkvában az egyik magyar lány üdvrivalgással jött vissza a szemközti boltból – volt tojás. Nosza, felkerekedett a kolléganője is, de amikor kért húsz tojást, azt a választ kapta:

– Elég lesz neked tíz is.

Ugyanebben a boltban viszont elég nagy választék volt magyar borokból, a pult mögötti polcon sorakoztak.

– Egy üveg Somlóit kérek – szólalt meg naiv honfitársnőnk.

– Mi, mi kéne? – reagált a boltos. Mutogatás vette kezdetét, végül világossá vált a rendelés tárgya. – Ja… ez… kettő hatvanötért, világosan kell mondani, kedveském.

Ezek a poénok persze így fordításban vesztenek ízükből.

Egy alkalommal szóltak az egyetemen, hogy vállalnám-e, hogy az egyetem egy másik munkatársával kimegyek egy hétre Leningrádba KGST tárgyalásra mint tolmács. Több információ nem állt rendelkezésemre az üggyel kapcsolatban. Vállaltam. Kint kiderült, hogy növénytermesztési rendszerekkel kapcsolatos megbeszélések folynak. Kollégám, pedig műszaki végzettségű volt. A hat európai baráti országgal együtt így egy hét nemzetből álló kompánia jött létre, mindenhonnan ketten jöttek, az oroszok talán négyen voltak, úgy tizenhatan ültünk körbe egy nagy asztalt nap mint nap. Az első napon már észrevettem, hogy kollégám szervezetét jelentős mértékben megtámadta már kora reggel az alkohol. Az orosz elnök már jó fél órája beszélt, én meg kezdtem magam kényelmetlenül érezni, ugyanis szinkrontolmácsolásra sohasem voltam alkalmas, de még ha alkalmas is lettem volna, zavaró tényezőként hatott volna, ha én ott elkezdek a fülébe duruzsolni. Egy idő után mégiscsak odasúgtam neki, hogy majd összefoglalom a dolgokat valahogyan.

– Meg ne próbáld, csak akkor szólj, ha kitör a verekedés – közölte révedező tekintettel.

Meglepődtem, hiszen az információ közvetítése miatt voltam ott, de persze meg is könnyebbültem. Így ment ez minden nap, kollégám egy hétig legfeljebb ébredéskor volt valamennyire józan. Mint később megtudtam, nem volt iszákos, de úgy gondolta, hogy itt most elengedheti magát teljességgel. Reggelenként egy mikrobusz jött értünk, hogy a tárgyalások színhelyére szállítsa a vendégeket. Egyik reggel nem volt sehol, a sofőr és a delegáció vagy fél órát várt, majd elvitt mindenkit a helyszínre. Onnan vissza kellett mennem a szállodához a sofőrrel, hátha előkerül. Egy idő után így is lett, dülöngve beszállt a buszba. Az utolsó napon íveket osztottak szét, ezeken különböző növénytermesztési feladatokkal kapcsolatos vállalások szerepeltek, és egy-egy feladat megvalósításához két ország résztvevőjének illett jelentkeznie. Kollégám használhatatlan volt ismét, bár józanul sem tudott volna érdemben állást foglalni, tekintettel arra, hogy a problémakör igen csak távol esett szakmai kompetenciájától. Végül már csak egy feladatnál nem szerepelt két ország neve, a többiek két-három pontot is bevállaltak. Magamon éreztem a levezető elnök szúrós tekintetét. Megböktem kollégámat, hogy mit tegyünk. A reakciója az volt, hogy „csinálj, amit akarsz”. Valami kukoricatermesztési témáról volt szó, és kínomban jelentkeztem, hogy a bolgár elvtársakkal, akik már szerepeltek a listán, vállaljuk mi is a feladatot. Soha nem fogom megtudni, hogy ennek lett-e valami következménye, kellett-e idehaza valakiknek együttműködnie a bolgár elvtársakkal. Valószínű, hogy nem minden így működött teljesen a KGST-n belül sem.

Volt olyan hölgy ismerősöm Leningrádban, aki válása után az anyósával volt kénytelen együtt lakni, mert másként nem tudták megoldani lakásproblémájukat, de az igazi érdekesség az volt, hogy az anyósnak még az októberi forradalom előtt francia bentlakásos nevelőnője volt.

Azt hinnénk, hogy a szovjetrendszer mindent keményen kontrollált, beszabályozott. Természetesen ezt így akarták, azonban nem mindig sikerült. Volt már szó arról, hogy meghívólevéllel elvileg, jelentős nehézségek árán, volt mód kiutazni, ez fordítva is működött valamelyest. Egy örmény nemzetiségű fiú elvette feleségül egyik ismerősömet. A házasságkötésig mindig a leendő feleség meghívása alapján kerülhetett sor ideutazására. Utána, mint magyar állampolgár férje, meghívó nélkül, de minden esetben külön kérvényezve utazhatott Magyarországra. A házasság nem működött, a feleség kezdeményezésére itthon kimondták a válást. A válóper tényéről azonban semmilyen szovjet hatóság nem kapott értesítést. Így odahaza később is megkapta az útlevelet, és többször járt nálunk.

Több ízben meghívott engem Jerevánba, de valahogy nem nagyon vágytam, jártam is már Örményországban korábban. Első gyermekem megszületését követően a családi nyaralgatásoknak, utazgatásoknak befellegzett, csak Lengyelországba jártam ki telente barátokkal néhány napra. A nyarak eseménytelenné váltak, és engedve örmény ismerősöm noszogatásának, az egyik nyáron úgy döntöttem, hogy mégiscsak kimegyek, anyagilag más utazást nem tudtam volna megengedni magamnak. A repülőjegy fillérekbe került, Kijeven keresztül utaztam, a kint tartózkodáshoz szükséges zsebpénzt meg bőven fedezte két Levi Strauss farmer. El akartam jutni a Fekete-tengerhez is, barátom biztatott, hogy szerez majd engedélyt egy-két nap alatt, vagy ha ez mégsem menne, csak úgy elmegyünk. Kiérkezésem után azonban az utóbbi variációt elvetette, félve attól, hogy emiatt bajba keveredhet. Így a rendőrséghez fordultunk engedélyért.

Idegenvezetőként dolgozott, szakszervezeti üdülésen résztvevő oroszokat istápolt, a programban benne volt a mintegy hetven kilométerre levő Szeván tóhoz történő kirándulás is. A nagy melegben a nyitott ablakú buszon történő utazás jelentette az egyetlen viszonylagos felüdülést. Így több ízben én is részt vettem potyautasként, megszegve a külföldiekre vonatkozó utazási tilalmat. Várva az engedélyre, pár nap alatt elegem lett a sokszor negyven fok feletti jereváni hőségből, így barátom elhelyezett egy üdülőben a Szeván tónál, ami egyébként nagyságára nézve sokszorosa a mi Balatonunkénak. Magas hegyek között lévén a tó vízhőmérséklete messze nem érte el a húsz fokot, legfeljebb néhány tempó megtételére volt alkalmas.

Háromszori szerény étkezést biztosítottak. A közelben nem volt semmi, ahová el lehetett volna menni, esténként héttől tízig kinyitott egy drinkbárszerűség az üdülőtelepen. Aludtam szinte egész nap. Az engedély csak nem akart megérkezni. Végül két hét után úgy döntöttem, hogy hazajövök, az engedélyem egyébként is csak húsz nap tartózkodásra jogosított fel. Ekkor kezdődött el a kálvária. Nem volt meg a jegyem visszafelé, mivel arra számítottam, hogy a tengerpartról jövök haza. Július volt, és közölték, hogy repülőjegy Kijevbe legközelebb szeptember közepén van, Moszkván keresztül se volt. Felvetettem Harkovot, amire azt mondták, hogy úgy meg egyáltalán nem is mehetnék, még ha lenne jegy, akkor sem, zárt város. Mondtam, hogy illegálisan fogok az országban tartózkodni, mert lejár a passzusom érvényessége, amire azt a választ kaptam, hogy ez nem az ő asztaluk. Valaki megsúgta, hogy rendkívüli esetekben lehet a reptéri nagyfőnökhöz fordulni. Eljutottam egy ajtó elé, ahol rengeteg ideges ember járt fel-alá. Amikor valaki kijött, egy másik félrelökve a többit, bement. Itt nem volt türelmes, a sorsát vállaló sor, mint máshol, az erősebb győzött. Mindenki valami rendkívüli dolog miatt akart utazni, haláleset, meg ilyesmi. Próbáltam meggyőzni őket, hogy engedjenek előre, elhumorizáltak azzal, hogy van itt náluk munkalehetőség, legfeljebb itt maradok. Az ajtó nyílásakor mély lélegzetet véve faltörő kosként berontottam a nacsalnyik szobájába. Az összes helyet soha nem adták el, számítva ilyen esetekre, no, meg halaszthatatlan pártérdekekre. Néhány másodperces telefon után visszakerültem ahhoz a hölgyhöz, aki korábban elhajtott. Megvolt a jegy – Kijevig. De kellett volna onnan is tovább. Azzal ők aztán végképp nem foglalkoznak, mondta. Intézzem majd Kijevben. Három nappal később indultunk a repülőtérre, amikor csengetett a postás, hozta a fekete-tengeri engedélyt. Ez természetesen már nem változtatott a dolgokon, rövidesen a Kaukázus lejtőit bámultam a magasból. Viszonylag nyugodt voltam, mivel kifelé a Budapest-Kijev gép félig üres volt, gondoltam, egy hely biztosan akad. Tévedtem. Közölték, hogy hely nincs, de remény az van, mert másnap reggel megy egy csoport haza, és ketten már közülük sem férnek fel a gépre. Így lehet, hogy nagyobb gépet indítanak majd, akkor semmi probléma nem lesz, vagy betesznek pótszékeket a két plusz utas miatt, esetleg három széket is, de az már nem biztos. Érdeklődjek háromóránként, és vegyek ki egy szobát a reptéri szállodában. A szoba kivétele sem ment simán, de végül is sikerült. Közben kiderült, hogy van még egy magyar, aki szintén haza akar jutni. Már négy pótszék kellett volna a kisebb gép indítása esetén. A remény az utolsó percig fennállt. Már reggel hatkor ott álltam menetkészen, a gép 10 óra körül indult. Megjártam a nagyfőnök irodáját ismét. Indulás előtt negyed órával kiderült, a kisgép megy, és csak két pótszéket tesznek be, a csoporthoz tartozók részére. Ott álltam újdonsült ismerősömmel, haza kellene valahogyan jutni. Emlékeztem, hogy a moszkvai gyors Budapest felé a késő délelőtti órákban áll meg Kijevben. Nyomás taxival a pályaudvarra. Jegy a vonatra nincs. Beérkezik a vonat, megkeressük a vonatparancsnokot, volt ilyen beosztás is. Nem sikerült.

Vissza a pénztárhoz,  hogyan tovább. Tudtak adni két jegyet másnap hajnalra, a belgrádi gyorsra, ami Szolnoknál délre veszi az irányt, Pestig nem jön el. Bőröndjeinket leadtuk egy hosszú sorban állás után a csomagmegőrzőbe, majd egész napos kényszervárosnézés következett Kijevben. Este sikerült bejutni egy étterembe, de onnan éjfélkor, ahogy az illik, kiraktak minket.

Reggel négykor a vonaton voltunk, éjfélkor érkeztünk Szolnokra. Természetesen csak reggel hatkor volt tovább vonat – Kispestig. Az éjszaka a váróteremben telt, az étteremben akkor tették ki a „zárva” táblát, amikor megfogtam a kilincset. Reggel Kispestről meg még el kellett buszozni, villamosozni hazáig. Így három nap alatt haza is értem, mosakodni csak a reptéri szállodában volt lehetőségem az első éjszaka.

A volt keleti birodalomba történő utolsó kiutazásomra 1986-ban került sor. Az egyetem aláírt egy oktatói cserére vonatkozó szerződést egy leningrádi intézménnyel, de nem nagyon akart senki utazni, gondolom, elsősorban a nyelvtudás hiánya miatt, hiszen pénzbe nem került, sőt tanárokhoz mérten magas napidíjat kaptunk. A „tapasztalatcsere” három hétig tartott. Nem nagyon tudtak szerencsére a kintiek mit kezdeni a lehetőséggel. Én elmondtam az ottaniaknak, hogy miként folyik nálunk az idegen nyelvek oktatása, és ezt tudták körülbelül ők is nyújtani. Három hét nyaralás, kijártam elektricskával a Finn-öbölbe strandolni, kirándulni, mindez júniusban, a fehér éjszakák idején. Ekkor már peresztrojka volt, meg némi glasznoszty is, az utóbbi a szabad véleménynyilvánításra vonatkozott, az előbbi a rendszer megreformálására. A reform egyik eleme volt a vodkának történő hadüzenet. Délelőtt egy óráig nem lehetett alkoholt kapni, utána is csak külön erre a célra kijelölt üzletekben, ha éppen volt. Az áruk hiányát a vodka hiánya váltotta fel. Az emberek többsége már elfogadható módon tudott öltözködni. Az italhiány leküzdése érdekében itthonról vittem magammal egy üveg vodkát és egy üveg whiskyt. A vámnál közölték, hogy csak egy üveggel vihetek be vámmentesen, a másikért fizetni kell. A vodkát vámoltattam el, arra gondolva, hogy ez kerül kevesebbe. A whisky viszont hétdecis volt, és a helyzet magaslatán álló egyenruhás hölgy közölte, hogy a vámmentesség csak ötszáz grammra, azaz fél literre vonatkozik.

– Kinyitom, és lehúzunk belőle kétszáz grammot – mondtam.

– Nu posli vi – „no, menjen már”, intett félig komolyan, félig viccesen kezével, és mehettem whiskystől, vodkástól utamra.

Az oroszokkal kapcsolatban van egy hazai, vidéki fogorvos barátom által elmesélt történetem is. Egyszer becsöngetett hozzá egy szovjet katonatiszt egy marék arannyal, és előadta, hogy ő a szemfogai között lévő összes egészséges fogát le akarja csiszoltatni, és aranykoronát kér rájuk alul, felül egyaránt. A fizetség meg bőven kijön a rendelkezésre álló arany mennyiségéből. Barátom ekkora barbár rombolást nem vállalt el.

Érdekes azonban erről egy kicsit elfilozofálni. Az aranyfog nagy divat volt egykori testvéreinknél. Bennünk ez nagy visszatetszést keltett. Egy étteremben ülve, odakint egyszer megpillantottam egy gyönyörű nőt. Amikor mosolyra nyitotta száját, elővillant egy arany szemfog. Nagy kár, mondtam magamban, de csak nem vettem le róla szememet, annyira tetszett. Aztán történt valami megmagyarázhatatlan hirtelen. Az aranyfog is tetszeni kezdett, legalábbis ennek a hölgynek a szájában. Valószínű minden megszokás kérdése. Gondoljunk csak a tetoválásra, a különböző, néhány éve még elképzelhetetlen helyeken viselt, testékszerekre. Ezek ugyan ősi dolgok, de begyűrűztek, elsősorban nyugat felől, és ami onnan jön, arra hajlamosak vagyunk felnézni. Az aranyfog viselete tőlünk keletre volt divat, így azt mindenképpen lenézéssel fogadhattuk csak.

Pályafutásom alatt sikerült háromszor is kijutni Angliába ösztöndíjas tanulmányútra. Ezek az utak háromhetesek voltak, de mivel az útlevélben a már említett harmincnapos érvényesség szerepelt, tíz napot rá lehetett húzni a kint tartózkodásra, az utolsó út kivételével, amikor az illetékes minisztérium úgy rendelkezett, hogy szolgálati útról azonnal haza kell térni. A kiutazásra államközi szerződés keretei között volt mód. Érdekes módon a rendszerváltás után néhány évvel ezt a lehetőséget megszüntették, az angoltanár szerezzen magának fogadó intézményt valamilyen elvarázsolt témakörben, vagy szívja magába az angolszász kultúrát idehaza. Furcsa, hogy akkor több lehetőség volt, mint most.

A gazdasági hanyatlás az évek során ott is érződött. Az első kiutazás során elegáns eszem-iszom fogadásokat rendeztek, hosszú, egész napos autóbuszos kirándulásokra mentünk, a második már szerényebb volt, a harmadiknál már magából a programból is lecsíptek egy napot. A világ minden tájáról sereglettek ezekre a kurzusokra angoltanárok, így szabadidőnkben alacsonyabb szintű volt a nyelvgyakorlási lehetőség, lévén, mindenkinek más volt az anyanyelve, viszont színes, multikulturális társaság verődött össze.

Az anyagi helyzet és a nyugati nagyobb áruválaszték mindig arra ösztönözte az embert, hogy próbáljon valahogyan némi anyagi előnyhöz is jutni egy kiutazás során. Néha ez fura szituációkat teremtett, mint például második angliai ösztöndíjas utam esetében. Megláttam egy Black & Decker márkájú légpárnás fűnyírót. Itthon a legolcsóbb fűnyíró kilencezerbe került, a fizetésem úgy hatezer lehetett abban az időben. Ott meg kijött, mondjuk, nem egészen háromezerből. Nem akartam feladni poggyászként a repülőn, féltem, hogy baja eshet. Lehetett úgy állítani, hogy a tolókarja egy síkba esett magával a géppel. Ezáltal hosszúkás volt, de vékony. Súlya mindössze pár kilót nyomott. A becsekkolásnál magam mellé tettem, az ellentétes oldalamra a hivatalnokhoz képest, takarni próbáltam a testemmel. Továbbjutottam. A váróban, ha megláttam egy egyenruhást, újra áttettem árnyékba, magam mögé. Végül feljutottam a gépre, és a fűnyíró végig mellettem utazott az ülésnek támasztva. Képzeljük ezt ma el, amikor egy üveg üdítőt sem lehet már felvinni.

Az egyetemen töltött idő összesen több mint tizenöt évet tett ki, ebből tizenkét évig voltam vezető beosztásban. Egyetemeken és főiskolákon elvárják az oktatóktól, hogy tudományos munkát végezzenek, tudományos címeket szerezzenek. A címszerzés nélküli tudományos tevékenység általában publikációk megjelentetését jelenti. A tudományos cím megszerzése is elsősorban egy hosszabb lélegzetű értekezés megalkotásából áll, amihez bizonyos vizsga jellegű követelmények is párosulnak. A múltban ez az egyetemi doktori cím, ill. a kandidátusi fokozat megszerzése volt. Az előbbit egyetemeken, az utóbbit a Magyar Tudományos Akadémián lehetett megszerezni. Lehetett rögtön a kandidátusi fokozatnak nekimenni, sikeres védés után pedig kérni az egyetemi doktori címet is olyan egyetemről, ami a témával valamilyen szinten kapcsolatban volt. Ismertem olyan oktatót, aki kandidátusi disszertációját városok zöldfelületeinek problémaköréből írta. Az értekezésnek voltak biológiai, mérnöki és mezőgazdasági vonatkozásai, így három különböző egyetemről kérte és kapta meg a doktori címet, ezek még a személyi igazolványába is bekerültek. A probléma ezen a területen ott keresendő, hogy valami új, hasznos felfedezést lenne kívánatos megalkotni. Vannak igen nagy tudású emberek, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül valami újat is tudnak alkotni. Ugyanakkor születtek kiváló műszaki és egyéb megoldások sokszor kevésbé művelt emberek fejében, egyszer csak valahogyan kipattant az isteni szikra. Az oktatók viszont nyomás alatt vannak, így aztán a legtöbb ilyen mű már meglévő irományok összeollózása.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs vele sok munka, a komolyság látszatának fenntartása érdekében a témavezetők sokszor átíratják menet közben a készülő művet, további szempontokat kérnek belevinni a leendő alkotásba, mielőtt zöld utat adnának. A rendszerváltás után kimondták, hogy az egyetemi doktorátus többé nem tudományos fokozat, kevés számú esetet kivéve, de ebbe most ne menjünk bele. A kandidátusi fokozattal rendelkezők pedig megkapták a Ph.D. fokozatot automatikusan, ami az újonnan megszerezhető tudományos elismertséget jelenti. Tulajdonképpen annyi a különbség a korábbiakhoz képest, hogy itt a vizsgákat kiegészítve, van egy többé-kevésbé rendszeres, órarendi, konzultációs keretben történő felkészítés is. A felkészülő befektetett energiája igencsak eltérő lehet az egyetemek, a témavezetők és maga a téma tükrében.

Nyelvtanárok esetében ez az elvárás vagy egyáltalán nem, vagy csak felszínesen, nem túl komolyan fogalmazódott meg általában. Engem mint vezetőt viszont elkezdtek piszkálni ez ügyben. Elsősorban azért, mert a már említett, a párt sorait duzzasztó beosztottam megszerezte az egyetemi doktori címet, amit lépten-nyomon hangoztatott, hozzátéve, hogy a főnök ezt a területet negligálja, valószínűleg alkalmatlan is rá.

Így aztán egy-két évi lelki gyötrelem után a lovak közé csaptam. A nyelvészeti nagy összefüggéseket már nálam sokkal komolyabb emberek réges-régen felfedték, kellett találni valami olyan témát, amivel valaki foglalkozik, hogy hajlandó legyen fogadni a témában, az én lehetőségeimet se haladja meg, és azért ne is görnyedjek bele. Parttalan legyen, amiről lehet duzzasztani a karakterek számát. A fővárosi egyetemhez nem volt kötődésem, mivel vidéki egyetemen végeztem, de oda nem lett volna kedvem gyakorta leutazgatni. Végül egy ismerősöm beajánlott valakihez Budapesten. Metaforákkal foglalkozott, emlékszünk talán iskolai tanulmányainkból erre, elsősorban a költészet kapcsán, amikor mondjuk egy költő „virágszálamnak” nevezi kedvesét, átértelmezve a szeretett nő fogalmát egy szemet gyönyörködtető növényre. De nemcsak a költészet, hanem a mindennapi élet is sorozatban alkotja a metaforákat, amikor egy új fogalom jelenik meg. A számítógép egerére sem találtak ki például egy új hangsorból álló jelölést, hanem gondolattársítás történt, ez a szerkentyű cikázó mozgatása miatt hasonlítható a kis rágcsálóhoz, farka is van ugyebár a zsinórja révén, és a képernyőn is futkos a nyíl mozgatáskor. Nos, így jött az ötlet, hogy a disszertáció készüljön el a munkahelyem oktatási profiljára jellemző metaforikus szakszókincsből. Érdekes is lehet egy ilyen téma egy néhány oldalas ismeretterjesztő cikk keretében. Bár doktori disszertáció esetén mindig a tartalmi gazdagság, az új felfedezése van deklarálva, azért a mennyiségi mutató is ki nem mondottan kritérium, száz oldal alatt nem illik próbálkozni a beadással. Volt vele izzadás, hogy nyakatekert, és valljuk meg őszintén, senkit nem érdeklő módon az iromány ekkorára duzzadjon. A bevezetésnek, amely majdnem húsz százalékot tett ki, nem sok köze volt a témához, de át lehetett térni róla néhány bővített körmondatban a szóban forgó értekezésre. A metaforikus szókincs összegyűjtése után különböző kategóriákat szültem, hogy minek alapján történt a gondolattársítás egy adott fogalomra az angol, magyar és az orosz nyelvekben. Voltak egyéb szempontok is. Az egyik opponensem egészen Arisztotelészig visszanyúlva követelte meg a téma kifejtését, állandóan újabb szempontokat vetve fel. A másik opponens, aki sokkal nagyobb ismerettel rendelkezett tudományos körökben, és akiről a televízió is készített portréfilmet, fele annyi energia befektetéssel is zöld utat adott volna. Az előbbi viszont gyakran hangoztatta, hogy úttörő munkát végzek, mivel a szaknyelv területén munkálkodom, és majd meglátom, mennyi megkeresés fog érni a témával kapcsoltban. Azóta eltelt húsz esztendő, de még senki nem kopogtatott.

Valahogy elkészült az iromány, de hátra volt két tárgyból való vizsgázás és a védés. A harmadik, politikai jellegű tárgyat a marxista egyetemi végzettségem miatt elengedték. A kijelölt vizsgáztatókkal egyeztetni kellett a vizsgaanyagot. A melléktárgy vizsgáztatója minden további nélkül jóváhagyta az általam kiválasztott anyagot a felkészüléshez. A főtárgy vizsgáztatója, a szakmában egy nagynevű professzorasszony is egyetértett, azonban megadott két további művet, hogy azzal egészítsem ki tudásomat. Az egyiket sikerült azonnal megszereznem, a másikat csak nagy nehézségek árán. Ekkor jött az igazi feketeleves, legalábbis először úgy éreztem, annyira elvont művek voltak, hogy nem hiszem, valaki képes lett volna értelemszerűen megtanulni. De végül is ez a tény adta a megoldást, ha nem lehet megtanulni, akkor a professzorasszony sem tudhatja. Kiírtam a művekből néhány bekezdést, többnyire találomra. Ezeket kívülről bevágtam, majdnem mintha kínaiul lett volna. Kitaláltam hozzájuk körmondatokat, hogy legyen valami átvezetés az általam kiválasztott felkészülési anyaghoz, amit viszont értelemszerűen tudtam. Úgy lett, ahogy gondoltam, hagyták végigmondani a mondókámat, mintegy húsz percig, egy-két ártatlan kérdést feltéve azért a végén. A melléktárgynál is hasonló volt a helyzet. A védés sem állt sok boncolgatásból, nehéz olyanra rákérdezni, amiben ők sem nagyon jártasak. Nekik is érdekük a sikeres védés, mert az oktatók minősítésekor pozitívan esik latba a náluk abszolvált doktoranduszok száma. Cum laude (dicsérettel) minősítést kaptam.

Meg vagyok győződve róla, hogy aki hasonló procedúrán átesett, titkon osztja véleményemet, legalábbis annak nagy részét, csak hát az ilyesmit nem szokás beismerni.

Volt még egy lehetőség a szakmai előmenetel dokumentálására, egy éves képzés keretében szakfordítói oklevél megszerzésére. Fél évig munkából történő felmentéssel, fél évig munka mellett. Vezetőként nem akartam távol lenni, és nem vágtam bele a dologba. A nyolcvanas évek második felében kijött azonban egy minisztériumi rendelkezés, miszerint szakfordítói tevékenységet csak az végezhet, akinek erről bizonyítványa van. Ugyanakkor az egyetemi intézményi részleg, amely ezzel a képzési formával volt hivatott foglalkozni mindössze öt-hat munkatársból állt. Százakat kellett volna beiskolázniuk hirtelen. Ezért kényszerből úgy döntöttek, hogy elég, ha a fordítási tevékenységet végzők egyszerűen, elméletek nélkül, gyakorlatból levizsgáznak, vagyis lefordítanak két-háromoldalnyi különböző stílusú szöveget, és ha elfogadható, kiadják a vizsgabizonyítványt. Korábbi gyakorlatom alapján jelentkeztem, és letettem a vizsgát. A diploma a mai napig egy A4-es papíron van, arra se volt pénz vagy idő, hogy valami keményebb borítással megadják a formáját. Gyanús is volt akkori, majd későbbi munkaadómnak, amikor bemutattam. Az osztályzat 2,66-os jeggyel lett értékelve. A központ vezetője ismerősöm volt szakmai berkekből, és úgy döntött, hogy beszél velem erről a gyenge teljesítményről. A mai napig nem tudom, hogy szabadkozni akart vagy rámutatni arra, nem vagyok valami kiváló fordító. Lényeg, hogy elővette a dolgozatot, és elkezdtük áttekinteni, hogy mit csináltam rosszul. Az ilyen teljesítmény megítélése meglehetősen szubjektív, természetesen nem arra gondolok, hogy ha valaki félrefordít valamit vagy értelmetlenségeket ír le. A piros ceruzás aláhúzásokat, mint kiderült, sok esetben ő sem tudta megmagyarázni, így aztán gyorsan összerakta a dolgozatokat, mosolygott, és azt mondta, az a fő, hogy megvan, az érdemjegyet úgysem fogja nézni senki, és ebben igaza is volt.

Egyetemi diplomám után megszerzett okmányaim száma ezzel háromra duzzadt, a marxista szociológia és a doktori cím megszerzésével együtt.

Közben teltek a nem mindig békés munkás hétköznapok. Egyszer csak meghívást kaptam az MSZMP munkahelyi szervezetének agitációs-propaganda bizottságának ülésére. Nem értettem, hogy mint pártonkívüli mit keresek én ott. De hát a névre szóló meghívásnak, úgy éreztem, eleget kell tennem. Az eset még jó néhányszor megismétlődött, majd abbamaradt. A rendszerváltás után találkoztam az üléseket vezető volt kollégámmal, aki, mint volt marxista oktató, ekkora már nyugdíjba ment. Rákérdeztem a miértjére, de sejtettem a választ. Szervezetileg ő az egyetem másik karához tartozott, így nem volt pontos ismerete az én káderhelyzetemről, mint vezetőről viszont feltételezte, hogy pártunk tagjainak én is szaporítom sorait. Amikor rájött, hogy ez nincs így, abbamaradtak a meghívások.

A rendszerváltást megelőző egy-két évig függetlenített párttitkárok regnáltak. Ez azt jelentette, hogy bár a pártvezér személye az egyetem oktatógárdájából került ki, eredeti tevékenységét félretéve csak pártügyekkel foglalkozott. Két ilyen kiskirályt vészeltem át, az elsőt könnyebb volt, mert nem ereszkedett le nagyon a pórnéphez, így nem kellett vele – talán csak egyszer vagy kétszer röviden – diskurálni. Nyilvános felszólalásaikor azonban érződött rajta az arrogancia, mindenki tudta, jobb nem szembekerülni vele. A második nagyvezér nő volt. Szerintem ritka, hogy valaki ennyire kimutassa, ő itt az atyaúristen. Rendezvényeken például ahol kint ült az elnökségi asztalnál, szemben a publikummal, sokszor ráborulva az asztalra úgy tett, mint aki alszik. Aztán felkönyökölt, és tenyerével a száját szinte a füle alá gyúrta, kimutatva ezzel unalmát, közönyét, illetve a jelenlévők semmibevételét. Idővel felállt, elment az egyik tartópillér mögé, és rágyújtott, látszott a felszálló füst. Amikor a munkahelyi pártszervezetek megszűntek, mennie kellett, még a rendszerváltás előtt kicsivel. Nyelviskolát nyitott, persze nem oktatott személyesen, csak szervezett és kasszírozott. Felhívott, hogy tanítanék-e nála. Nála aztán soha. A harmadik párttitkár már nem volt függetlenített, rendes, szerény ember volt, aki valószínűleg paraszti származásából kifolyólag hitt az ideológiában, hiszen ennek keretei között lett diplomás ember és egyetemi oktató.

No, de a legérdekesebb ebből a témából még hátravan. Az egyetemi párttitkár ugyan e csendes, békés ember volt ekkor már, de a kar élén álló pártvezér kemény kiállást mutatott az utolsó percig. 1989 tavaszán úgy nézett ki, hogy mégiscsak az ekkor már az elhalás jeleit mutató párt soraiba lépek. Nagy valószínűséggel én lettem volna az országban az utolsó. Már jó idő volt, hét ágra sütött a nap, amikor dél körül az ebédlőbe indultam, és összefutottam kari elvtársunkkal. Egy elvtársias kézszorítás közepette megkért, hogy ebéd után ugorjak be hozzá néhány percre. Rögtön a tárgyra tért, mostanra már teljes érettséget bizonyítottam, igen kívánatos a belépésem az ország eszmei vezetésének élgárdájába, szándékom kinyilatkoztatása után ő ígéri, két hónapon belül felvételt nyerek. Mivel nem látott túl nagy lelkesedést részemről, kijelentette, hogy a témára két hét múlva visszatérünk, addig gondolkozzak rajta, bár nincs itt sok meggondolnivaló. Újratalálkozásunkig végig mardosott a gondolat, hogy mit tegyek, kereken nemet mondani nem merek majd, milyen indokot hozzak fel, nem a végleges elutasításra, hanem legalább időnyerésre, a dolgok elodázására. Vezetői megbízatásom, amelyet időnként meg kellett hosszabbítani, egy év múlva járt volna le. Ez adta az ötletet.

Azt mondtam neki a két hét letelte után, hogy véletlenül meghallottam munkatársaim, beosztottaim beszélgetését. Arról diskuráltak, hogy újraválasztásom érdekében most már biztosan be fogok lépni. Mennyivel tisztábbnak, becsületesebbnek látszana, mondtam, ha megvárnánk az újraválasztásomat, és annak eredményétől függetlenül, vezetőként vagy beosztottként gyarapítanám párttagságunk sorait. Akkor aztán senki nem mondhatná, hogy pozícióm megtartása érdekében cselekedtem ily módon. Nagyon nem örült elvtársunk ennek az újabb kibúvónak, de nem talált érveket. Egy hónap múlva már tudtuk, hogy megszűnnek a munkahelyi pártkollektívák valamikor a nyáron.

Az őszi félévet már párt nélkül kezdtük el, jobban mondva csak a munkahelyeken szűntek meg a pártszervezetek, azt javasolták a tagoknak, hogy ilyen irányú tevékenységüket a lakóhely szerinti szervezetekben folytassák tovább. Valaki egyszer megállított a folyosón, és azt mondta, hogy most már én vagyok ideológiai szempontból az első számú személy az intézményben, ugyanis a Magyar–Szovjet Baráti Társaság megszűnéséről még nem érkezett semmiféle híradás, korábban beszámoltam róla, hogy ennek a nemes szervezetnek én voltam az ügyvezető elnöke. Azon az őszön a kerületi pártbizottság, szerintem utoljára, összehívta a listájukon szereplőket. Úgy ötven-hatvan személy szokott megjelenni, most talán ha tízen voltunk. Az előadó elvtárs közölte, hogy az ilyen krízishelyzetek mutatják meg, hogy kikre lehet e fontos területen számítani.

– Ránk, a megjelentekre – mondta büszkén. – Mi mindannyian benne leszünk az országos elnökségben, ebben biztosak lehetünk – tette hozzá.

Szerencsére egy idő után tíz perc szünet következett, ez volt az a pillanat, amikor ennek a tevékenységnek végleg búcsút intettem. Egyszerűen leléptem. Aztán egy hónappal később a média közölte, hogy a szervezet megszűnt. Bár, gondolom, valamilyen orosz-magyar társaságnak kellett alakulnia, sok ország viszonylatában van ilyen szervezet, a szocializmus éveiben is működött például még angol-magyar baráti társaság, legalábbis papíron.

Az 1989-es év az ismert eseményeken kívül is emlékezetes marad örökre. Amerikai ösztöndíjat nyertem el. Nem számítottam rá korábban, hogy valaha is kijutok. Három éven át évenként tizenöt felsőoktatásban dolgozó nyelvtanár juthatott ki. Az utolsó eresztésbe én is belefértem. Csodálatosan jó programban volt osztályrészünk Philadelphiában, de elvittek minket több napra New Yorkba, Washingtonba és a környéken sok helyre. Magánakcióként még a Bahamákra is eljutottam. Az az amerikai arrogancia, amit ma sokan nehezményezünk, szinte egyáltalán nem érződött ekkor még. Kedvesek voltak és segítőkészek. Talán a belépés a reptéren volt az egyetlen hely, ahol éreztünk némi lekezelést, bizalmatlanságot, ekkor még a vörös csillagos címer díszítette a magyar útlevelet. Egyik hétvégén lehetőség nyílt amerikai családoknál tölteni az időt. Kocsival vittek el jó messzire, Harrisburg mellé, ami Pennsylvania fővárosa. Minden étkezést imádkozás előzött meg. Saját gyermekeiken kívül örökbe fogadtak egy vietnámi fiút, aki ekkor már felnőtt volt, de még velük élt, így akartak vezekelni a Vietnámban történt pusztításokért, enyhíteni a lelkiismeretükön valamiért, amiért személyesen nem voltak felelősek. Egyik reggel kirándulni vittek a környékbe. Induláskor észrevettem, hogy a ház bejárati ajtaját nem zárták be. Szóltam nekik, zavartan azt felelte a családfő, hogy az itt nem szokás, meg különben is az egyik fia néha váratlanul jön haza, és nincs kulcsa. Előző este elmesélték, hogy bent Harrisburgben, néhány kilométerrel távolabb, milyen hatalmas méreteket ölt a bűnözés, betörés, rablás, gyilkosság satöbbi. Itt meg nyitva marad az ajtó egész napra. Fura, de így volt. Kint létem alatt halt meg Kádár János.

Idehaza pedig nem régen nyilvánították az ötvenhatos forradalmat ellenforradalomból népfelkeléssé. Az egyetem egyik vezetőjétől érkezett számomra egy általa, egy szovjet egyetemre írt levél, fordítás céljából. Azt fejtegette benne a derék levélíró, hogy megengedhetetlen az ötvenhatos események átértékelése, átnevezése. Nehezemre esett a fordítás, de mi mást tehettem volna, elkészítettem. Ilyen körülmények között aztán nem csoda, hogy október 23-án lopva mentem el a köztársaság kikiáltására a Kossuth térre. Nagyon ott akartam lenni, de bent azt mondtam a többieknek, hogy el kell valamit intéznem. Akkor még nagyon lelkes voltam, és nem tudtam, hogy az elkövetkező március 15-i ünnepséget leszámítva, többet nem fogok ilyen tömeges megmozdulásokon részt venni.

A kormányváltás előtt a sok ígérgetés között gyakran hangzott el az oktatás prioritása, hogy az oktatás pénzt fog kapni, a merev struktúrák megszűnnek. Piszkálódó kollégáimnak, most már teljesen nyílt szembehelyezkedésén kívül, sikerült többeket megingatniuk, meggyőzniük, hogy ide nem egy ilyen merev, bürokrata vezető kellene, mint amilyen én vagyok. Úgy gondolták, hogy mindenki tanítson azt, amit jónak lát, a szakszövegoktatást pedig végleg száműzni kell. Természetesen én is úgy voltam ezzel a kérdéssel, hogy az ilyen jellegű oktatómunka meglehetősen unalmas, a hallgatóságot sem nagyon motiválja, de ez volt az országos gyakorlat. Azt várták volna el tőlem, hogy a legtöbb dologban helyezkedjek szembe főnökeim akaratával. Közelgett mandátumom lejárta, és úgy döntöttem, feladom, nemcsak a vezetői pozíciót, de el is megyek máshová, több mint tizenöt év után. Döntésemben megerősített az is, hogy láttam, más egységeknél is megy a harakiri. Ez volt az a hely, ahol rövid időn belül sokaknak fel kellett adniuk vezetői beosztásukat, beleértve a rektort, dékánt, nagyszámú tanszékvezetőt. A szélsőségek könnyen csapnak át egymásba, az erősen kommunista múlt áttolódott a skála túlsó tartományába. Még a vallásoktatás lehetősége is felmerült. Mivel a szakmai előélet kötötte a tisztségüktől megfosztottakat az intézményhez, hiszen más ilyen jellegű munka számukra nem akadt volna, legalábbis nem a fővárosban, többségük maradt beosztottként. Közülük később aztán egy páran visszakerültek beosztásaikba. Angoltanárra ekkor nagy igény volt, így könnyen kaptam másik állást.

Új korszak kezdődött 1990-ben. Számomra ez kettősséget jelentett. Egyrészt úgy tűnt, hogy bekövetkezett az, amit titkon sokan reméltünk, de amiről úgy gondoltuk, még egy-két évvel azelőtt, hogy lehetetlen. Másrészt ott kellett hagynom állásomat, amihez ugyan kötődtek kellemetlen emlékek, de mégis csak szívesen csináltam, ez volt a négy közül a legjobban kedvelt munkahelyem, ismertek, talán többen el is ismertek, és ennek most vége szakadt.

Hirtelenjében egy főiskolára mentem át angoltanárnak, amivel kapcsolatban nem voltak nagy várakozásaim, de úgy gondoltam, egyelőre megteszi, innen majd tovább lehet lépni. Döntésemet az is motiválta, hogy docensi álláshely volt kiírva, de kiderült, hogy egy nyugdíjba vonuló munkatársnak volt meghirdetve, tevékenységét a főiskola ilyen módon ismerte el kapuzáráskor. Kerestek nyelvtanári besorolásba is munkatársat, elfogadtam.

Egészen ötvenéves koromig mindig bennem motoszkált a pályamódosítás gondolata. Nem voltam rossz tanár, de sohasem szerettem igazán ezt a tevékenységet. Ugyanakkor nem mertem lépni, aggályoskodtam, mert féltem, ha máshol nem jönnek össze a dolgok, állás nélkül maradok.

Ekkor már beszéltek munkanélküliségről, ami ugyebár korábban büntetendő cselekménynek számított. Eddig mindenkinek volt valamilyen állása, lehet, hogy munkája nem nagyon, de valami fizetést csak kapott. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ez az üdvözítő megoldás. Egy kicsit később, családon belül meg is kellett tapasztalni az elbocsátás ízét. Feleségemnek felmondtak. Óriási szerencséje volt, sokkal jobb állást kapott, mint anyagi elismertségben, mint a munka jellegének vonatkozásában. Időközben nagyobbá cseperedett két lányunk nevelése ily módon könnyebbé vált.

A tanári pálya mellett szólt az is, hogy ekkor még csúcsformájában volt a balatoni nyári szobakiadás, amely tevékenységet szüleim halála után tőlük megörököltem, és amely végzéséhez szükség volt a hosszú nyári szünidőre. Kicsit később igazolódtak aggályaim, azok a cégek, munkahelyek, ahová elmehettem volna esetleg, mind megszűntek, átszerveződtek.

Hívtak egyszer egy autóimporttal foglalkozó céghez, ahol a külföldi partnerrel való kapcsolattartást egy kétszemélyes részleg intézte, de angolul nem tudtak. A koreai féllel való kapcsolattartás, az autók műszaki paramétereinek a fordítása volt a feladat, természetesen angol nyelvről. Meggyőztem őket, hogy félállásban is el lehet látni a munkát, ment is minden simán, megtarthattam a főállásomat mellette. Eltelt fél év, aztán a koreai import máshová került, nekem meg megszűnt a munkám.

A főállásos munkahelyem kezdetben, ahogy számítottam is rá, teljesen langyos víz volt. A nyelvtanárok élén egy orosz szakos kolléga állt, a rendszerváltás után az oroszosok átképezték magukat angol vagy német szakosnak, az ő kivételével, igaz már ötven körül járt, de mások között is, akik ezt vállalták, volt hasonló korú. Ebben az intézményben, ellentétben a korábbi munkahelyemmel, egyedül a főigazgatót menesztették, mindenki más maradt a helyén. Derék, közvetlen főnökünk is megtartotta a pozícióját egészen hatvanhat éves koráig, még tizenhét évig az orosz oktatás megszűnte után. Jó ember volt, nem bántott senkit, de azokat kedvelte igazán, akik semmit nem akartak. Az volt a jó, ha senki nem áll elő semmilyen ötlettel, mert az macerás lehet, csinálni kell esetleg valamit. Valamikor úttörő vezetőként kezdte a pályáját, és ezt a „mint a mókus fent a fán, az úttörő oly vidám” stílusát mindvégig megőrizte. A jó nyelvi előmenetelű hallgatók esetében pedig lehetett volna többet tenni. Azt el kell, hogy ismerjem sajnos, hogy a többség számára tényleg felesleges energiabefektetés lett volna igényesebb oktatási programokat kidolgozni, a diákság zömének passzív ellenállása következtében. 1995-ben aztán jött egy elhíresült takarékossági csomag, melynek következtében tőlünk, nyelvtanárok közül húsz százalékot elbocsátottak. Az elbocsátás mértékét intézményi szinten fogalmazták meg, s bizony mi, nyelvtanárok járultunk ehhez hozzá a legnagyobb mértékben. Utána egy fél évig a dolgot úgy reagálták le, hogy nagy létszámú hallgatói csoportok jöttek létre, majd egyszerűen lecsökkentették az óraszámot a felére, így aztán kevesebbet kellett dolgoznia az ott maradóknak, mint a csomag előtt. Tehát korántsem azt érték el vele, amire elvileg hivatott volt a megszorítás.

Az orosztanárok átképzéséről csak annyit, hogy mindenkinek a képzés minimális időtartamán belül sikerült, nem voltak elbukott, halasztott vizsgák, függetlenül attól, hogy előtte milyen volt az érintett tanár nyelvtudása az adott nyelvből. Még az előző munkahelyemen volt egy kolléganőm, orosz szakos, aki rendelkezett angol és német középfokú nyelvvizsgával. Ráérezve az orosz nyelv eljövendő sorsára, úgy döntött, minkét nyelvből felsőfokot szerez. Az angollal kezdte volna, de két-három nekifutás után sem jött össze a felsőfok. Amikor eljött az átképzés lehetősége és kényszerítő volta, akadály nélkül szerzett angol szakos diplomát, ami ugyebár papíron übereli a nyelvvizsga-bizonyítványt.

Sötét pontként lehet értékelni sajnos a pályázati rendszert is. Ebben alapvetően két problémát látok, ami gondolom, más területeken is gyakran előfordul. Az egyik, hogy nem az az intézmény nyeri el a támogatást, amelynek jobban van rá szüksége, hanem az, amelyik a bürokrácia elvárásainak, magának a pályázat megfogalmazásának, alaki követelményeinek jobban eleget tesz. A másik dolog, hogy az esetek nagy többségében nem arra van szükség, amire pályázni lehet, így aztán a beszerzett berendezések, szoftverek, satöbbi ott porosodnak, illetve sokszor még csak nem is porosodnak, mivel ki sem csomagolják azokat, hanem jó mélyen elzárják egy szekrényben. A főiskola a kilencvenes évek első felében, több fordulós pályázaton, körülbelül százharminc millió forintot nyert el. Ebből tulajdonképpen semmi hasznos dolog, egy-két tényleg használatban lévő számítógépen kívül, nem kerekedett ki. Pontosabban még talán annyi, hogy megvalósult belőle néhány nyelvtanár esetében külföldi intézményekhez történő kiutazás. Az itt szervezett programok nem voltak valami hasznosak, de azért egy utazás mégiscsak szélesíti valamennyire egy oktató látókörét. Persze a főiskola vezetőségének nem annyira tetszett ez az egész, mármint az, hogy mi több lehetőséghez jutunk hozzá, mint az igazi szakmabeliek. Így aztán kiküldtek velünk együtt, illetve helyettünk, elvileg nyelvoktatási programra, másokat is, akiknek a témához semmi közük nem volt, és angolul is éppen, hogy csak pötyögtek valamit. Ezek a kiutazási lehetőségek úgy jöttek létre, hogy aki külhonból reagált a pályázati felelős megkeresésre, az meg is felelt, a lényeg az volt, hogy el lehessen költeni időre a kapott anyagi támogatást. Egy ilyen kiutazásba én is belekerültem, egy hónapot töltöttem az USÁ-ban, immár másodszor jutottam ki. A programon látszott, hogy valamit gyorsan összeraktak számunkra. Volt olyan, hogy reggeltől este kilencig kellett gyakorolni az e-mailezést, ami akkor még újdonságnak számított, csak kevesek számára volt itthon elérhető.

Nem csak mi utaztunk, hozzánk is utaztak meghívott külföldi oktatók. A pénzt el kellett költeni, aki jelentkezett a megkeresésekre, azt meghívták. Tartott valamiről valamit, az utolsó napon még diplomát is adtak a résztvevőknek. Sok papír erre nem fogyott, mert két-három résztvevővel folytak ezek a „kurzusok”. A főnök nem tudta, meg nem is nagyon akarta a munkatársak részvételét kötelezővé tenni. A kiadások – repülőjegy, szálloda, napidíj, tiszteletdíj – le voltak adminisztrálva, a dogok ezzel letudva.

Egy négyzetméternyi lakóépület felépítése ekkoriban hetvenezer forintba került, ki lehet számítani, hogy mekkora épület, maradandó érték valósulhatott volna meg az említett összegből, ha történetesen arra költötték volna. Később is voltak kisebb volumenű nyertes pályázatok, amelyeket nyugodt lelkiismerettel úgy lehet értékelni, mint a pénznek az ablakon történő kilapátolását. Viszont ha kellett egy sötétítő függöny, mert az íróasztalokra tűzött a nap, arra évekig kellett várni.

Volt olyan eset is, pályázati pénzből, hogy nagy összegeket fizettek ki egy nem létező cégnek. A kilencvenes évek közepéig állami nyelvvizsgát csak egy intézménynél, illetve annak vidéki szervezeteinél lehetett tenni. Ezen változtatni akartak, és meg is tették. Többen gondolkoztak el azon, hogy erre a célra szervezetet hoznak létre, végül világossá vált, hogy ez a tevékenység nem lehet túl nyereséges, viszont elég komoly összeget kell beinvesztálni a létrehozatalába. Így aztán többnyire csak néhány nagyobb nyelviskola és a felsőoktatási intézmények éltek a lehetőséggel, presztízs okokból elsősorban.

Az említett példában egy nyelviskola, de lehet, hogy csak a vezetője, magánszemélyként, ez a résztvevők számára nem derült ki, elkészített egy nyelvvizsga szabályzatot. Felvette az intézményünkkel a kapcsolatot, és személyenként komoly összegért vállalta, hogy kiképzi vizsgáztatásra tanárainkat. Egy-két másik intézményt is sikerült bepalizni. Minket pedig köteleztek a részvételre. Tudtommal soha nem lett belőle nyelvvizsgáztató központ. Egy fél évvel a felkészítés után már nem is számítottam semmilyen folytatásra, amikor az összeget az erre a célra biztosító munkatársunk felhívott, hogy átvehetem a bizonyítványomat. Irritált a dolog, hogy bolondnak néznek, mondtam, küldjék el, nem érek rá a megadott időpontban.

– Csak személyesen lehet átvenni – mondta.

Azóta is csönd van, diploma nélkül. El lehet gondolkozni azon, hogy a fantom vizsgaközpont vajon mennyire volt hálás a kifizetőnek az odavezényelt delikvensekért.

A második amerikai utam, mint jeleztem, köszönőviszonyban sem volt az elsővel. Meglehetősen unalmas program volt, a fő bajt pedig az jelentette, hogy a kevés szabadidőben sem lehetett szinte semmit csinálni, New York állam második legnagyobb városában voltunk, öt órakor a város úgy ürült ki, mintha légiriadó lett volna, mindenki hazament a széleken lévő faházába. Szombaton és vasárnap ugyanez volt a helyzet. A metró hétvégén négy óráig járt, de csak óránként egyszer. Ám a metró is messze esett lakhelyemtől. Egyik vasárnap ötvenöt percet vártam egy buszra, hogy bemenjek a központba unalmamban, majd feladtam, mondván hazafelé még rosszabb is lehet. Gyalog elmentem egy négy-öt kilométerre levő bevásárlóközpontba, venni ugyan nem nagyon akartam semmit, de ott mégiscsak volt valami mozgás, evési, bámészkodási lehetőség. Egyik hétvégén azért mégis mód nyílt átmenni Torontóba, ezen kívül csak a Niagarát láttuk, mivel húsz perc autóútra volt. Hazautazáskor, aki akart, elmehetett egy nappal előbb, és így huszonnégy órát New Yorkban tölthetett. Hiába kértem, hogy sűrítsük meg egy kicsit a programot, és töltsünk legalább két napot New Yorkban, természetesen a saját költségünkre, hajthatatlanok voltak, a projektet teljesíteni kell.

Ekkor már jobban észlelhető volt az amerikai felsőbbrendűségi érzés manifesztációja, éreztették velünk, hogy mi csak egy kelet-európai posztkommunista ország polgárai vagyunk. Kanadában ebben az időben nem volt szükség vízumra. Az egyik vendéglátó szájából elhangzott, hogy elég meggondolatlanok a kanadaiak.

Biztos, hogy Európában sokkal több tradicionális szokás, protokolláris viselkedésmód dívik, mint náluk. Ennek ellenére előfordul, hogy van olyan dolog, ami ott nem illik, itt pedig elfogadott magatartásforma. Ilyen volt, hogy egy vacsora alkalmával egy étteremben megkérdeztem az egyik vendéglátót, hogy lehet-e kérni fogpiszkálót, mivel nem volt az asztalon. Arckifejezésén láttam, hogy valami nagyon szörnyűt kérdeztem. Volt valami lekicsinylő a válaszában, miközben közölte, hogy nem szokás fogpiszkálót tartani az asztalon. Néhány nappal később egy másik étteremben a mosdó előtti asztalkán megpillantottam egy fogpiszkálótartót. Ekkor esett le a húsz fillér, az asztalnál nem illik, tessék a mellékhelyiségben végezni az ilyen dolgokat. El is tudom ezt fogadni, tényleg nem gusztusos, ha az ember az asztalnál vájkál a szájában. Csak persze ettől még nem kellene lenézően viselkedni, különösen akkor nem, ha tudjuk, hogy az általános műveltség szintje nem éppen arrafelé hág a tetőfokára. Az már közhelynek számít, hogyha megkérdeznek egy átlag amerikait, hogy soroljon fel tíz európai államot, öt-hat után akadozik a válaszadással. Ezzel kapcsolatban hadd említsek két humoros vagy szomorú esetet, attól függ, ki hogyan fogja fel.

Volt egy törzshelyem, ahol gyakran megittam egy korsó sört, elbeszélgetve a többi törzsvendéggel meg a kocsmárossal. Egy téli estén egyszer csak benyomul négy amerikai katona. Jól fel voltak már öntve a garatra, ami szerintem fiatalembereknél, pláne katonáknál, önmagában még nem elítélendő. Szóba elegyedtünk egymással, kiderült, hogy a volt Jugoszláviában békefenntartók, és kaptak néhány nap szabadságot. Most figyeljünk; tudták, hogy Budapesten vannak, de hogy milyen országban, arról fogalmuk se volt. A karjaikon „SFOR” betűjelzés volt felvarrva. Korábban „IFOR” katonák érkeztek a krízisterületre. és tudtam, hogy ez az „International Forces” rövidítése. Az SFOR-t viszont nem tudtam értelmezni, ezért megkérdeztem tőlük, nem tudták. Pontosabban néhány perc múlva az egyikük a homlokára csapva felkiáltott:

– Megvan, „Stabilization Forces”.

Az jutott eszembe, hogy Szása, valahonnan egy szibériai kis faluból, egész biztos, hogy tudta volna, hogy a váll lapjain álló „CA”, a „Szovjetskaya Armiya” cirill betűs rövidítése. Ezzel nem Szása tökéletességét akarom bizonyítani. Másik ilyen eset volt, amikor egy amerikai nyelvet jött tanítani hozzánk, és a családja le akarta beszélni róla, mondván, hogy Afganisztán szomszédságában veszélyes az élet.

A fenti példáknak leggyakoribb lereagálása részükről általában az, hogy mi meg nem tudjuk felsorolni az ötven államot és azok fővárosait. Azt hiszem, hogy azért ez gyenge érv, lévén, mégiscsak egy országról van szó, arról nem is beszélve, hogy a fővárosok egy-két államtól eltekintve mindig kicsi, egyébként jellegtelen helyek.

Azt hiszem, Amerika sokat vesztett korábbi vonzerejéből. Az én körülményeim alapján ezt például onnan tudom például lemérni, hogy oktatás közben az ember feltesz bizonyos kérdéseket a diákoknak beszédgyakorlás céljából. Korábban arra a kérdésre, hogy hová utaznának a legszívesebben, ha a pénz nem lenne akadály, nyolcvan-kilencven százalékban az USA volt a válasz. Ma már szinte alig választanák úti célul. Az is igaz persze, hogy ma már sokan ezen a problémán még csak el sem gondolkoznak, az utazás lehetősége valahogy nem játszik túl nagy szerepet a mai fiataloknál, ellentétben az én generációmmal. Azt hihetnénk, hogy ez azért van így, mert ma mindenki odamegy, ahová akar. De a beszélgetések során kiderül, hogy igen sokan még át sem lépték a határt vagy csak a szomszédban jártak valahol, egy-két napos időtartammal. Régen az adminisztratív lehetőség volt korlátozott, ma igen sok ember esetében az anyagi.

Az oktatást közben egyre nagyobb fejetlenség kezdte jellemezni a főiskolán, tudom, hogy más tanintézményeknél is. Ember kellett, hogy legyen a talpán, aki el tudott igazodni a sokféle belső szabályozás tengerében. Így aztán ezek az intézkedések többnyire csak papíron voltak meg, mindenki végezte a dolgát úgy, ahogy tudta. Néhány év után kineveztek docensnek, ami azért említésre méltó, mert nyelvtanárok közül nem szokás kinevezni ilyen vagy hasonló beosztásokba, belépésemkor se sikerült. Kezdetben ez kicsit több illetményt is jelentett, négy éven keresztül, aztán amikor a pedagógusok bérét, soha azelőtt nem látott módon, ötven százalékkal emelték, a docensi illetménnyel rosszabbul jártam, mintha nem lettem volna kinevezve, és ez így is maradt nyugdíjazásomig, ami természetesen a nyugdíj összegére is kihatással van valamelyest.

Az oktatási intézmények összevonásáról már régóta beszéltek, kezdetben egy katonai főiskolával történő egyesülésről volt szó, végül ez a nonszensz nem valósult meg, de két másik főiskolával való egyesülést kicsit később már nem lehetett megúszni.

Ekkor szóba került, hogy az új, egyesített intézmény nyelvi intézetének esetleg lehetnék a vezetője. Idejövetelem óta volt bennem némi ambíció ebbe az irányba is, ha már egyszer itt ragadtam, hiszen korábban tizenkét évig töltöttem be ezt a pozíciót előző munkahelyemen. De mivel nagy volt a fejetlenség, beadott pályázatomat visszavontam. Ebben szerepet játszott az is, hogy soha nem szerettem a más pozíciójára törni. Ha az előd nem maradhat, vagy nem akar maradni, akkor rendben, de én nem túrom ki a helyéről. Valószínű, ez az élhetetlenek filozófiája, de én már csak ilyen vagyok.

Annyi vigaszom azért volt, hogy egy darabig a legjobb hallgatókkal foglalkozhattam, tanítottam szaknyelvet a jóknak, és saját kezdeményezésemre létrehoztam egy új tárgyat, protokoll ismereteket oktathattam angolul.

Az egyesülés sok zűrzavarral és kényelmetlenséggel járt együtt. Munkaerő-megtakarítást viszont nem jelentett, a korábbi főiskolák adminisztratív állománya kari állományként megmaradt, de létre kellett hozni egy új, az egészet átfogó adminisztratív állományt, a három főiskolából öt kar lett, így két további kari adminisztratív állomány is létrejött, holott az egésznek az egyik célja az lett volna, hogy kevesebben végezzék a papírmunkát. Az egyik új kar a volt három korábbi jogelőd főiskola marxista tanszékeinek oktatóiból állt össze, közgazdasági jelleggel. Akik a korábbi politikai, gazdasági rend elsőrendű szónokai voltak, most száznyolcvan fokos fordulatot hajtottak végre, vállalkozási, menedzseri ismereteket oktatnak.

A számítógép és ennek folyományai az emberiség egyik legkorszakalkotóbb találmánya. Az idősebb korosztály kevésbé fogékony iránta, de azért azt talán ki lehet jelenteni, hogy alapvető munkahelyi alkalmazásokat mindenki elsajátít valamennyire, ahol ez szükséges. Az oktatásban éppúgy, mint más területeken nem lehet nélküle meglenni, hiszen a levelezés, a kimutatások készítése, ezen keresztül történik. Azért vannak még érdekes kivételek. Fogorvos barátom mesélte, hogy a rendelőjükben tizenegy munkatárs közül hét-nyolc az egeret sem hajlandó kézbe venni, az asszisztensnőknek kell elvégezni helyettük a számítógépes munkát. Így aztán nem is tudják ellenőrizni, hogy helyesen kerültek-e be a rendszerbe az adatok. De fordítva is van példa, előfordul, hogy egyik napról a másikra elvárják például az „Excel” táblázat magas szintű ismeretét, mert a kiadott feladatot ennek segítségével kell teljesíteni.

A kialakult következetlenségek, zavaros megoldások sajnos minden szinten kulminálnak, néha azt hiszem, hogy egy banánköztársaságban élünk, függetlenül attól, hogy milyen kormány van hatalmon. Az alábbi példa ezt jól deklarálja, ha valaki ráismer, hogy melyik kormány idején történt, ne gondolja azt, hogy a másik alatt nem történtek, nem történhettek volna meg ennél még furább dolgok is. Elhatározták, hogy egy teljesen új profilú minisztériumot hoznak létre. Ebben még nincs semmi furcsa, hiszen mindegyik úgy született meg valamikor, hogy előtte nem létezett. A kiszemelt miniszternek azonban még nem volt diplomája, más meg nem jöhetett szóba a tisztség betöltésére, nem volt rá alkalmas személy egész nemzetünkből. Akkor várunk, majd akkor lesz minisztérium, ha lesz diploma. Így lett. No comment.

Az is nagy baj, hogy a dolgok kiszámíthatatlanná váltak. Az árdrágulások csak az érem egyik oldala, de állandóan attól kell rettegnünk, hogy milyen új pénzbeszedési módozatokat találnak ki. Több mint tíz éve bevezették például az építmény- és telekadót. De csak ott vezették be, ahol úgy gondolták, és olyan összeggel, ahogy eldöntötték, helységenként eltérően, igaz, a felső határ maximálva volt. Most át akarják nevezni ingatlanadónak, és állítólag mindenütt lesz, de megint csak nem egységesen. A vízdíjnál, ami harminc év alatt több százszorosára ment fel, szintén eltérőek az árak, de van, ahol kitaláltak további, fogyasztástól független tételeket, évi 7000 Ft-ot akkor is fizetnék a Balatonon, ha egy pohár víz sem fogyna.

Sorolni lehetne a végtelenségig a példákat. A legrosszabb az, hogy állandóan ilyen várakozó állásponton kell élni. Valamit valamennyire mondjuk megemésztettünk, de egy másik vonatkozásban ott tornyosulnak újfent a felhők.

Megszüntettük a sorállományos hadsereget, aminek az erősebb nem képviselői örülnek elsősorban. Azt azért tudnunk kell, hogy egy kezünkön meg lehet számolni, hogy hány ilyen ország van. A hosszú ideje semleges Ausztriában is egy évet le kell tudni. Svájcban, az ősidők óta semleges béke szigetén, mindenki otthon tartja hadi felszelését. De nem is ez a lényeg. Vajon mit fognak csinálni azok a szerződésesek, akik 35-40 éves korukra kiöregednek a bevethető állomány sorai közül, és nincs semmilyen más képzettségük, illetve tapasztalatuk? Nyilván egy részük növelni fogja a munkanélküliek táborát. Persze az a korábbi típusú hadsereg jobb, hogy megszűnt.

A több biztosítós egészségügyi rendszer bevezetésétől óva intenek komoly külföldi, a témával foglalkozó szaktekintélyek, ahol ilyen működik, nem jól funkcionál, nálunk mégis keresztül akarják vinni. Akárhogy is van, még ha véletlenül nem is romlana maga az ellátás, biztos, hogy többe kerülne az egyén számára, hiszen a biztosítók értelemszerűen profitra törekednek.

Az orvosi hálapénz is egy érdekes téma. Szokás azzal érvelni, hogyha az orvos meg lenne fizetve, eltűnne a hálapénz. Elképzelhetetlennek tartom. Tegyük fel, hogy a négyszeresére emelik a bérüket, akkor nem lenne helye az orvosoknál további pénzösszegeknek? Nem hiszem, hogy láttunk már olyan milliárdost, aki azt mondta volna: „Elég pénzem van, nem akarok már egy fillérrel sem többet”. Az emberi természet már csak ilyen. Nálunk ez kialakult, és nem valószínű, hogy lesz ebben változás, legalábbis nem a jövedelem alacsony vagy magas szintjétől függ a kérdés.

A rendszerváltozás óta éllovasokból sereghajtókká süllyedtünk. Miért? Ennek fejtegetésébe nem szívesen megyek bele, mivel nincsenek közgazdasági ismereteim, már hallom is azok ellenkezését, akik a másik oldalról vannak érintve mondandóm által. Kerülni szoktam ezt a témát velük, mert vagy oda lyukadunk ki, hogy irigylem azokat, akiknek jobban megy, vagy oda, hogy én előttem is nyitva az út. Nem hiszem, hogy irigyebb lennék az átlagembernél, a nyitott útról pedig annyit, hogy nem mindenki van felvértezve az ehhez szükséges kvalitásokkal. Sokan rendelkeznek kiváló adottságokkal más területeken, amelyeket viszont jelenünk egyáltalán nem honorál. A közgazdaság felkent papjai is egy adott kérdésben nagyon gyakran homlokegyenest más álláspontot képviselnek. A legtöbb dolog mellett lehet érveket felsorakoztatni, de ugyanígy lehet ellene is. A fő bajok valószínűleg a következőkben foglalhatók röviden össze.

Az állam kiárulta vagyonát bagóért. Ha nézünk erre egy példát egy kisebb gazdasági egységben, legyen ez egy család, akkor jobban előtűnik a probléma lényege. Tételezzük fel, hogy a család egyik tagja örököl egy húszmillió forintot érő házat, amire nincs szüksége, fenntartása csak teher, úgy időben, mint pénzben. Valószínű, hogy egy idő után, ha nem sikerült árában eladni, lemennek az árral, mondjuk tízmillióig, a feléig, de ötszázezerért nem fogják akkor sem elkótyavetyélni. Az állam, viszont valahogy így járt el a vagyonával. Már hallom is az ellenérveket, például, hogyan indulhatott volna be a piacgazdaság, ha az embereknek nem volt felhalmozott tőkéjük az új felállás kezdetén, ezért csak így lehetett megoldani. A választ nem tudom, de hogy nincs jól, az biztos. Ezt még tovább súlyosbítja, hogy a vagyon nagy része külföldiek kezébe került, akik a megtermelt hasznot elviszik.

A másik dolog az, hogy a magánszféra, a törvények által biztosított lehetőségek révén is adójából, költségéből leírhat komoly értékű, személyes használatra való vagyontárgyakat, ingatlanokat. Ezeket úgy tüntetheti fel, hogy szükséges az üzletvitelhez, mert a tárgyalások sikeres lefolytatásához szükséges, hogy kellemes környezetben fogadja partnereit. A baj nem a javak birtoklása, hanem az, hogy a megszerzéshez szükséges jövedelem után nem folyik be az adó.

Aztán van a tényleges, nagy összegű adó meg nem fizetés, a bevétel eltitkolása. A nagy összegűre gondolok, hiszen kis tételben, ebben kivétel nélkül mindenki ludas valamilyen szinten. Mivel minden bevétel, a borravaló is adóköteles, ezért, ha mondjuk, egy idős hölgy megkér egy fiatalembert, hogy vigye fel a bőröndjét a második emeletre, és ezért ad neki kétszáz forintot, a fiatalember adócsalást követ el, ha ezt nem vallja be. Még az sem okoz valószínűleg tetemes kárt, ha mondjuk a festő számla nélkül festi ki valaki kétszobás lakását.

Van aztán az állami szintű hűtlen kezelés. Elkezdenek építeni egy országos fontosságú építményt, készek a tervek, az építés is már előrehaladott, majd jön az új kormány, új tervek, új helyszín. Autópálya-építés. Nem az kapja meg a munkát, aki a legolcsóbb és legjobb műszaki megoldás szintézisét nyújtja. Kézenfekvő következtetés, hogy aki dönt a kérdésben, az valószínűleg nem jár rosszul.

Bizonyos, hogy további szempontokat is fel lehetne hozni. Egy ország, pláne egy nem gazdag ország, hosszú távon ennyi bajt nem tud átvészelni. Nehéz lesz kikeveredni, ha egyáltalán kikeveredünk valaha is.

A rendszerváltáskor azt hangoztatták, hogy azért voltunk mi a kommunizmus legvidámabb barakkja, mert az állam húszmilliárd dollár államadósságot halmozott fel, ebből éltünk jobban. Biztos, hogy közgazdasági értelemben fals a megközelítésem, de a dolgokat a következőképpen is lehet talán nézni, egy kis józan paraszti ésszel. A húszmilliárd kamatokkal együtt jelentkezett 1990 körül, tehát a felvett pénz ennyi sem volt. Az egyszerűség kedvéért azonban számoljuk először a teljes összeggel. Mondjuk, hogy ez az összeg húsz év alatt halmozódott fel, azután, hogy enyhülés állt be a nyugat-keleti kapcsolatok terén. Ha ezt elosztjuk a lakosság számával, a húsz év alatt lévő napok számával, akkor alig több mint két dollár esik egy napra, egy főre kivetítve. Ha feltételezzük, hogy ennek a fele ment a lakosság életszínvonalának javítására közvetlenül, mert a másik fele állami kiadásokra ment el, akkor már csak egy dollár feletti összegnél tartunk, de ha a kamatokat levonjuk, akkor valószínűleg ez az összeg az egy dollárt sem érte el fejenként. Tehát az ezzel való érvelés fals. Hogy ettől éltünk sokkal jobban, mint keleti szomszédjaink, nem tűnik valósnak. Arról már nem is beszélve, hogy ma sokkal nagyobb az adósságállományunk, amit a 2008-as világgazdasági válságnak titulált krízis meghatványoz.

Az intézetünk élére öt évvel a főiskolák összevonása után új vezető került. Idegen anyanyelvű, már önmagában ez szokatlan egy magyar oktatási intézménynél, hiszen bármilyen jól beszéli is nyelvünket, a rendeletek, intézkedések kacifántos nyelvezetének értelmezése még nekünk is sokszor problémát okoz. Ilyen jellegű problémával egy vezető naponta szembesül. Az igazi baj azonban abban rejlett, hogy egy rendkívül agresszív, önmagát állandóan nyíltan piedesztálra emelő személyiségről van szó. A főiskola közben úgy döntött, hogy szinte teljesen leépíti a nyelvoktatást. Harminchét tanárból huszonhat kényszerült távozásra két éven belül. Új főnökünk lelkesen asszisztált a kialakult helyzethez, az volt a véleménye, hogy mi, magyarok nem is igazán tudunk dolgozni. Mindenféle megvalósíthatatlan és szükségtelen feladatok elvégzését szorgalmazta, ezek sorra megbuktak, kedvét azonban a sorozatos felsülések nem szegték. Harminc éve külföldön élő orvos barátom, egy nagyváros legjobb szívsebésze, vezetői beosztása azonban soha nem lesz, lévén idegen.

Miért került mégis ő az élre, minden támogatást, előléptetést satöbbi megkapva? Mert családi kapcsolatai révén egy új képzési szak megvalósításával bűvölte el a főiskola vezetőségét, amelyhez oktatási anyag és oktató érkezne külföldről. Volt egy magas beosztású támogatója idehaza is. Ettől is le volt nyűgözve a főiskola, hogy lám-lám, ilyen magas kapcsolatokkal is rendelkezik ez a kiváló ember. Ez a két momentum elégséges a poszt betöltéséhez. Az új szakon a képzés nem magyarul folyna, de nyelvvizsgát megkövetelni a hallgatótól belépéskor nem lehet. Közben főnökünk portáján, a nyelvoktatás területén, teljes káosz alakult ki. Beosztottjai már semmit nem mertek még csak felvetni sem, mert aki kinyitja a száját, az könnyen repül. Hétről hétre újabb koncepciók vannak, és már rég senki sem igazodik el a dolgok vitelében. Az is előfordulhatott, hogy munkatársait behívatta, hogy mindenki jutalmat kap, de ehhez alá kell írni egy okmányt, hogy a munka elvégzését teljesítette. Jutalmakat nem szokás ily módon aláíratni, nyilván a főiskola valamilyen maradvány összeget csak így tudott elszámolni, és azt dolgozói jutalmazására fordítani. Az aláírandó papír negyedik ponttal kezdődött, és egy mondat állt rajta az aláírás helyén kívül. Először azt mondtam, hogy én üres papírt nem írok alá, mert bármit elé lehet gépelni később. Bár sejtettem, hogy ez nem áll fenn, hiszen az egész társulattal ugyanígy járt el. Kicsit húzódoztam, de végül is aláírtam. Utána megtudtam, hogy papíromat távozásom után széttépte. Nem bírta elviselni, hogy valaki nem mindenre bólint rá ellenvetés nélkül. Ha valaki készített egy oktatási jegyzetet a főnökség gáncsoskodásával, arról egyszerűen nem értesültek a kollégák. Egyik munkatársunknak tankönyve jelent meg, javasoltam, hogy szerezzünk be néhány példányt, ha másért nem, legalább azért, hogy lássa az illető, hogy elismerik tevékenységét. Rábólintottak, de a beszerzés nem történt meg. Kívülről nézve tragikomikus, belülről pedig tragikus volt a helyzet.

Az oktatást egészében is a kapkodás, a fejetlenség jellemzi. A bolognai folyamatot tízparancsolatként kezelik az egész országban. Ez tulajdonképpen egy nem kötelező ajánlás, amely szerint kívánatos a felsőoktatást két lépcsőben szervezni, egyszerűbben fogalmazva legyen először egy főiskolai képzés, majd erre épüljön rá az egyetemi szint, de már csak a hallgatóság körülbelül egyharmada esetében. Ez azt jelenti, hogy egy sor szakmában, ami hosszabb képzési időszakot igényel, az alapdiploma nem fog érni semmit. De maga az oktatás megszervezése is kaotikus. Nincs előre kialakított órarend. Az oktatók eldöntik, hogy mikor kívánnak órákat tartani, nyilván nem a késő délutáni órákban, lehetőleg pénteken sem, majd ez felkerül egy számítógépes rendszerre. A hallgatók addig jelentkezhetnek, amíg a megszabott létszám be nem telik. Mivel egyeztetések nélkül lettek a tárgyak meghirdetve, óhatatlan a nagyszámú ütközés. A diák felvesz egy időben két tárgyat, majd egyezkedik az oktatóval, hogy mikor és hol nem jelenik meg. Az oktató meg kénytelen rábólintani, mert a helyzet kezelhetetlen. Az is gyakori, hogy oktatói testületek elfogadnak valamilyen döntést, aztán amikor a döntés megjelenik dokumentálva is, írásban, ott már egészen más áll. Rákérdezni nem illik, legalábbis nem mindenkinek.

Erőltetettnek hat az úgynevezett menedzser- és kommunikációs képzés térhódítása is. Rengeteg intézmény foglalkozik vele. Holott jó menedzser abból lehet, aki ért valamihez. Nem lehet menedzsernek lenni csak úgy általában. Az idősebb korosztály egyáltalán nem tanult ilyesmit, mégis menedzseri tevékenységüknek köszönhetően sokan sokra vitték. Ez elsősorban egy adottság kérdése. A kommunikáció és a hasonló diszciplínák fontosságának az állandó deklarálása is már a könyökünkön jön ki. Nem mondom, hogy ezek a dolgok teljesen feleslegesek, melléktárgyként egy szerényebb óraszámban van helyük az oktatásban, de, hogy ez legyen a főcsapás iránya, erre épüljön a képzési profil, az valahol komolytalan.

Nézzünk meg néhány álláshirdetést, meglepő foglalkozásokkal fogunk találkozni. Sok esetben értelmezhetetlen, hogy tulajdonképpen milyen pozícióra is keresnek munkaerőt. Aki régen mondjuk portás volt, az most „front office managerré” avanzsált, miközben ugyanazt a feladatot látja el.

Van olyan amerikai ismerősöm, aki különböző hangzatos nevű, de témájában ilyen jellegű tárgyakat oktat, cégek is meghívják előadásokat tartani. Letölt az internetről valamit, kicsit átgondolja, átfésüli, majd mivel jó orátori készségekkel rendelkezik, és mindezt még angolul is teszi, úgy tűnik, hogy a téma kiváló ismerője.

Az ingerküszöb idegen nyelven különben is alacsonyabb. Ez alatt azt kell érteni, hogyha valaki idegen nyelven valamit követni tud, legyen az szóban vagy írásban, az sikerélményt vált ki. Elolvas valaki angolul egy könyvet, és azt nagyon jónak tartja, ugyanez a könyv magyarul lehet, hogy nem is tetszene. Ezen a ponton persze van még egy momentum, amit nem szabad elfelejteni, szépirodalmi alkotások esetén a fordítás során valami elveszik, sohasem lehet száz százalékosan visszaadni az eredetit.

Túlzott a felsőfokú oktatás mennyiségi felfuttatása is. Sokkal több hallgató kerül be ebbe a körbe, mint régebben. Az én fiatalkoromban a vonatkozó korosztály, vagyis a tizennyolc-huszonöt év közötti fiatalok 6-8 százaléka szerzett diplomát. Elhangzott már, hogy kívánatos lenne ötven százalékot elérni. Minek? Diplomás munkanélkülieket akarunk nagy számban? Mire jó az, ha a gázóra leolvasó diplomás, ha csak így tudott elhelyezkedni?

Mindez jelentős mértékű színvonalcsökkenéssel jár együtt az általános műveltség területén is, ami előjön a nyelvórákon. Ha például a „neglect” szóra úgy próbálok rávilágítani, hogy azt a magyarban is használjuk „negligál” formában, akkor értetlenséggel találkozom.

Nehezen emészthető a bürokrácia egyre magasabb szintekre törő volta is. Egy gépkocsicseréhez ma már előre felmérhetetlen módon kell rengeteg mindenen túlesni. Nem írom le, nem is tudnám, hogy mi minden történt annak következtében, hogy vásároltam egy új autót, a régi beszámításával, majd ezt az új autót ellopták, és helyette vettem egy újszerű állapotban lévő újabb gépkocsit. A lényeg, hogy hosszú hónapokon keresztül jöttek a levelek mindenhonnan. Az első autó ügyében még a rendőrség is beidézett, ugyanis a szalon munkatársa eltüntette a kocsi okmányait. A másodiknál elírtak egy adatot, emiatt új törzskönyv kellett. Törzskönyve is csak a kutyáknak volt még néhány éve. A harmadiknál a szalon nem végezte el a kötelező szervizelést. Hosszan lehetne folytatni, ezért amikor felhívott egy biztosító, kedvezőbb biztosítási összeget ajánlva, azonnal elutasítottam azzal, hogy már így is annyi papírom van, hogy meg tudnék főzni rajtuk egy gulyást bográcsban, éltesebb korú, kemény húsú marhából is. Iszonyodom attól, ha valamit intézni kell, bár azt elismerem, hogy az ügyfélszolgálati munkatársak sokkal udvariasabbak lettek.

A nagyszámú autólopás ténye is ugyebár az utóbbi szűk két évtized vívmánya. Régen, ha elloptak egy autót, azt néhány kilométerrel arrébb, lehet, hogy kicsit összetörve, általában megtalálták, mert a lopás ténye nem az eltulajdonításra irányult, hanem egy ittas állapotban elkövetett virtus volt az esetek többségében.

Szót érdemel a különböző szolgáltatók packázása és erkölcsileg időnként teljesen elfogadhatatlan hozzáállása is. Házbiztosításomhoz kiküldték a következő évre vonatkozó díjszabást, természetesen az előbbi évnél magasabb összegről. Idáig a dolgok rendben is vannak. A szokásos csekkek mellé küldtek egy további csekket, levélben magyarázva, hogy ennek befizetése esetén, a szintén mellékelt kifizetési összegek felső határai magasabbak lesznek, kár esetén. Majd jött egy telefon, hogy melyik megoldást fogom választani. A normált választottam, kár esetén úgyis általában kibúvót találnak, hogy miért nem fizetnek. Ha pedig fizetnek mégis, akkor a kárbecslő olyan összeget állapít meg, amiből nem lehet elvégeztetni a javításokat. A hölgy ezután elkezdte ecsetelni, hogyha nem választom az emelt díjas megoldást, akkor nem számíthatok a normál díjas kármegtérítés teljes összegére sem. Tehát arra sem, amit a kárbecslő eleve alacsony szinten állapít meg. Nem egészen értettem, ezért megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha mondjuk, kitörik egy ablak, és az kétezer forintba kerül. Azt a választ kaptam, hogy akkor körülbelül ezer forintot térítenek. Nem véletlenül kérdeztem rá az üvegkárra, ezzel ugyanis korábban soha nem volt probléma. Hát itt tartunk.

A középiskolai oktatás is megérdemel pár szót. A múltban ugyebár volt nyolc általános, utána négy gimnázium. Abba, hogy ez e legjobb megoldás, most ne menjünk bele. A rendszerváltás után háromféle lehetőség jött létre, a korábbi 8+4, aztán lett 4+8 és 6+6 is. Tegyük fel, hogy egy kisvárosból egy család átköltözik egy másik kisvárosba, ahol a fenti megoldások eltérőek, hogyan tud bekapcsolódni a nebuló az oktatásba. Arról már nem is beszélve, hogy a tantervek, óraszámok, tananyagok sem egységesek még egy adott formációban sem. Az emelt szintű érettségivel is vannak komoly problémák.

Igen rosszul érintett, amikor megtudtam, hogy alacsonyabb nyugdíjat fogok kapni csupán azért, mert szüleim négy hónapot késlekedtek a világra hozatalommal, ugyanis 2008-tól kedvezőtlenebbül állapítják meg a járandóság összegét. A szolgálati időm bőven több volt az előírt limitnél, de a koromból négy hónap hibádzott. Hosszú napokat töltöttem el a nyugdíjba vonulás útvesztőinek megismerésével. A korkedvezményes nyugdíj, vagyis, hogy a munkahelyem befizeti a hiányzó négy hónapot, megoldásnak látszott.

Előadtam munkálatomnak, hogy úgyis folytatódnak majd az elbocsátások, így ők is jobban járnak, mintha csak simán elbocsátanának, mert akkor kellene végkielégítést is fizetni, a nyugdíjasnak fel lehet mondani, és csak a felmondási időre járó hónapok kerülnek többlet kiadásba.

Három hónapig, többszöri rákérdezés után sem kaptam választ, már le is tettem róla, mivel közeledett az év vége, és ennek még el kellett intéződnie az adott naptári éven belül. Az utolsó pillanatokban közölték velem, hogy zöld az út, december 29-én, az év utolsó munkanapján korkedvezményes nyugdíjba mehetek. Persze nem csak a kedvezőbb nyugdíj megállapítás miatt tettem meg ezt a lépést, ha kicsit is normálisabbak a körülmények, lehet, hogy maradtam volna még egy-két évig. Nem próbáltak tizennyolc év ott töltött idő után rábeszélni a maradásra, darab-darab, megint sikerült csökkenteni eggyel a létszámot. Nem számított, hogy nekem van egyedül egyetemi doktori címem, ma már csak a Ph.D.-t jegyzik, ilyen címmel meg csak egyedül idegen ajkú főnökünk rendelkezik.

Vártam, hogy január elsejétől felmondanak, de nem történt semmi február 25-ig. Ekkor a munkáltatói jogkörrel rendelkező dékán egy folyosói véletlen találkozás során rákérdezett, hogy mi van velem, nyugdíjban vagyok-e már. Látszott, hogy zavarban van, miért dolgozom akkor még. Aztán rávezettem, hogy úgy egyeztünk meg, hogy ők mint nyugdíjasnak felmondanak. Ekkor fogta fel a helyzetet, másnap behívatott és a kezembe nyomott egy oklevelet arról, hogy a főiskola vezetősége szeretettel üdvözöl hatvanadik születésnapomon, ami májusban van. A rektor aláírta, neki a dékánnak erre már nem terjedt ki a figyelme, pedig a neve oda volt nyomtatva. Másnap aztán jött a telefon, hogy március elsejétől felmondanak, de ezt legkésőbb másnap, még februárban alá kell írnom. Megtörtént.

Így aztán úgy tűnik, jönnek a nyugdíjas évek, összesen negyvenegy év munkaviszonnyal, beleszámítva a katonaságot és az egyetemet is. Azért beleszámolva, mert a nyugdíjat is ennek alapján állapítják meg.

Aki szakmunkásképzőbe ment, vagy netán az általános iskola után segédmunkásként munkába állt, annak tizennégy éves korától ketyeg az óra. A gimnáziumi évek nem számítanak. Pedig se titkárnő, se orvosprofesszor nem lehet valaki érettségi nélkül. A lakatosnak a képzési ideje beszámít a munkaviszonyába, a magasabb képzettségűeknek, akik érettségi nélkül nem dolgozhatnának az adott munkakörükben, nem számít bele.

Ehhez kötődően is van egy furcsa kivétel a múltból, szerencsére tényleg csak kivétel, nem tudom, hogy hányan lehetnek, de volt személyes tapasztalatom is egy-két esetben. Voltak olyan káderek, akik csak nyolc általánost vagy esetleg még szakmunkásképzőt végeztek, érettségijük nem volt. Munkahelyi pártajánlás alapján azonban fel kellett venni őket egyetemre. Nekik is tizennégy éves koruk óta ketyeg az óra.

Nem valami felemelően hat a nagyszámú hajléktalan feltűnése sem, nagyon kellemetlen érzéseket vált ki, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy részük maga tehet a sorsáról, és vannak, akik változtatni sem akarnak ezen. A sok koldus megjelenése a forgalmas helyeken nem méltó hozzánk, tudjuk persze azt is, hogy vannak, akik ebből jobban megélnek, mintha dolgoznának. Sőt, még itt is megjelent a korrupció, nem lehet csak úgy kiállni a legfrekventáltabb pontokon, a helyek fel vannak osztva, tejelni kell a vámszedőknek a begyűjtött alamizsnából rendesen.

A határok közben több irányban teljesen megnyíltak, akik tehetik, megállás nélkül jutnak el az Atlanti-óceán partjáig.

UTÓSZÓ

Visszagondolva a leírtakra, milyen életérzés él bennem így a megtett aktív életút végéhez közeledvén?

A szovjet hadsereg bevonulása nagy tragédia népünk történelmében, az ekkor kialakult helyzet folyamodványát ma is érezzük, minden másképpen lenne ma, ha akkor is másképpen lett volna. De látnunk kell azt is, hogy mi ha akaratlanul is, de az ellenséges szövetségi rendszerhez tartoztunk. Az oroszok megítélését tovább rontja az a tény, hogy egy primitívebb formáció vette át az uralmat egy fejlettebb felett. Tehát nem hasonlítható össze a brit gyarmatosítással, ahol a kizsákmányolás mellett, hatalmas városok, infrastruktúra épült ki egyidejűleg. Az orosz kultúrát persze nem szabad lenézni, Dosztojevszkij, Lev Tolsztoj, Puskin, Csajkovszkij és a többiek nagyot adtak hozzá az egyetemes kultúrához. De a nép egészének a kulturális színvonala a háború idején még igen alacsony nívót képviselt. A többség nem ismerte például az angol vécét. Beletették a háború idején a húst megmosni, meghúzták, a hús pedig eltűnt. Egy géppisztolysorozat aztán adott a zabamasinának. A meggyötört katona azonban valószínűleg mindenütt egyforma, megerőszakolták asszonyainkat, de volt, hogy kenyeret adtak az éhezőknek, csokoládét a gyermekeknek. Az amerikai katona is követett el ugyanebben a háborúban erőszakot, emlékezzünk csak Sophia Loren híres filmjére, az „Egy asszony meg a lánya” című alkotásra. Később nem is annyira gyűlölettel, mint inkább gúnnyal, iróniával kezelte többségünk őket. Az orosz tiszteket a boltban simán letegezték, nyelvükkel is divat volt viccelődni. Csupán példaként Hamlet nevét Gamletnek kell, hangtani sajátosságok miatt, ejteni. Egy iskolai mozilátogatás alkalmával óriási hahotát váltott ki, amikor a főhősnek a darabban azt mondták a feliratos szovjet változatban, hogy „Gamlet, Gamlet, igyi szjuda”.

Ma már azonban tudni kell, hogy nem csak, hogy angol vécé van, hanem isten háta mögötti eldugott helyekről webkamerás internetkapcsolatot tartanak fenn sokan a külvilággal, otthonaikból. A szegények persze még szegényebbek lettek.

Tulajdonképpen az én nemzedékem már jól megúszta a dolgokat, az előző generáció átélte a háborút, a legszerencsétlenebbül jártak ott maradtak a Don-kanyarban és másutt, aztán meg Rákosiék börtöneiben sínylődtek, ha túlélték egyáltalán.

Gyermekkoromban sokan szegények voltak, mint akkori legjobb barátomék is, ahol az édesanya hatszáz forintot vitt haza akkor, amikor harminchat forint volt egy kiló narancs, mármint az ötvenes évek közepétől csak, mivel addig narancs egyáltalán nem volt. Egy televízió hatezerbe került, barátom édesanyjának tíz havi bérébe. De mivel majdnem mindenki szegény volt, ezt valahogy nem élték meg olyan tragikusan. Előbb-utóbb azért nekik is lett televíziójuk. Az üldöztetésekből kaptam némi áttételes ízelítőt, ahogy korábban azt leírtam, de igazából akkor nem hagyott olyan mély nyomot bennem, nyilván korom miatt.

Aztán, ha lassan is, de csak javultak a dolgok. Már volt egy-két magánautó is. Lépésről lépésre liberalizálódtak az utazási lehetőségek. Lakáshoz lehetett jutni húsz-harmincezer forintért, egy-másfél évi átlagfizetés befizetésével, majd havi hatszáz forint törlesztéssel, harminc éven keresztül. Igaz, az indulást vagy össze tudták adni a szülők, vagy csak ritkán tudtak a fiatalok élni a lehetőséggel. Gyermekkori barátomnak összesen volt három-négy silány minőségű játéka, az ő fiának a hetvenes években már nem fértek el a drágábbnál drágább játékok a gyerekszobában. Az autósok többsége Trabanttal járt, de mégis volt a fenekünk alatt valami. Mi is elmentünk vele egészen Skóciáig.

Aztán a hetvenes évek második felében megindult az infláció, amely egyre élesebb fordulatokat vett, de kezdetben a béremelések, ha nem is teljesen, de követőek voltak. A váltás előtt még vörös csillagos, de már teljes mértékben használható útlevelünk volt. Sok volt a nyugati turista, akkor nekik is jobban ment még. A zimmer feriző nyugat-németek esetében előfordult, hogy a házigazdának ajándékozták a nyaralás végén szörfjeiket, mert unták hazavinni, jövőre úgyis egy jobbat vesznek majd. Ma közülük is sokan odamennek, ahol két euróval olcsóbb a szállás, igaz a gazdagabb rétegek már nem hozzánk járnak.

A változások, amiket vártunk, nem hozták meg a kívánt reményeket, ez most már világosan látszik. Nincs is remény a közeljövő vonatkozásában. Valószínű a távoliban se nagyon. A világ rossz irányba halad, korrupció, terrorizmus, bűnözés, klímaváltozás. Egyiket se tudjuk kezelni. Egy szűk réteg persze nyert a változásokon, de ők sem aludhatnak nyugodtan. Nem lehet hosszú távon jól élni egy olyan társadalomban senkinek, ahol nagy számú a nincstelen, a bizonytalan sorsú, mert ez tovább növeli a bűnözést, anarchikus állapotokat teremt.

Aktív pályám felét, utolsó, negyedik állásomban egy olyan munkahelyen kényszerültem eltölteni, ahol nem éreztem jól magam. Nem mertem belevágni ekkor már semmibe. Igaz, bár ezt aligha lehet pozitívumként értékelni, én is úgy állhattam a munkához, hogy más is könnyen hozzáférjen. Nem dolgoztam magam halálra.

Történt valami jó is? Természetesen. Az elektronikai cikkek például olcsóbbak lettek, ma már egy félhavi minimálbérből is lehet venni egy egyszerűbb, de kielégítő minőségű tévékészüléket. A változások után nyílt módom arra is, hogy egyénileg eljussak a Távol-Keletre, ami gyermekkori vágyam volt, s ami korábban sehogy sem jöhetett volna össze. Ugyanakkor a korábbiakhoz hasonló, harmincnapos, hat-nyolcezer kilométeres utazgatás autóval Európában ma már legfeljebb az álmodozás világába tartozhat. Az internet világa korábban elképzelhetetlen távlatokat nyitott meg. 56-ban rég nem látott ismerősöket találtam meg általa több mint ötven év után. Számítógép nélkül valószínűleg bele sem fogtam volna ebbe az írásba, mert túl macerás lett volna írógéppel.

Jó az is, hogy a felmondási időre bért fizetnek, még a nyugdíjasnak is.

De sajnos mindig ott a kérdés, hogyan lesz a holnap.

Nem bánom, hogy már csak passzív nézője lehetek a történéseknek. Tenni úgysem tudnék sokat. Nem is hagynák, ha tudnék sem.

Abban bízhatok csak, hogy talán az Európai Unió normatívái mégsem hagyják tagországaikban a nyugdíjasokat teljesen koldusbotra juttatni. Bár már a nyugdíjakat is nyirbálják, úgyhogy ki tudja?

A TÖRTÉNET ELSŐ RÉSZE ITT ÉRHETŐ EL.

A MÁSODIK RÉSZ MEGTEKINTÉSÉHEZ KATTINTSON IDE.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.