„Sokszor többet jelent inspirálni, mint megtanítani”

„A hibázás nemhogy belefér, hanem szükséges eleme a hajóépítésnek is. Nehéz olyan hibát mondani, ami nem kijavítható. Néha csak hatodszorra sikerül, de akkor hiteles egy beszámoló ezt is elénk tárja” – vallja Csíkos Csaba, aki különösen részletes beszámolót írt 12 év kemény munkájáról Hajóépítés a hátsó udvarban – A Turandot vitorlás építésének története címmel. A Könyv Guru Kiadónál publikált kötet szerzője arról is mesél az interjúban, hogy miért tartotta fontosnak ilyen részletességgel dokumetálni a hajóépítés folyamatát, kinek szánja a szöveget, miért jobb gyakorlóterep a Balaton a tengernél, mit mondott a felesége a bő évtizedes munkafolyamat vége felé, és miért nem szereti a YoutTube-oktatóvideókat.

A könyvében leírja, hogyan lett amatőrből megszállott hajós, és miért döntött úgy, hogy megépíti a saját vitorlását. De miért döntött úgy, hogy megírja ennek a folyamatnak a történetét, ha az Előszóban elismeri, hogy nem mindenkinek való ez a könyv? Egyáltalán: kinek való Magyarországon egy olyan könyv, amelyből teljesen képbe lehet jönni egy tengerképes hajó saját kézzel való építéséről?

Abban szerintem egyetértünk, hogy tényszerűen kijelenthető a legtöbb könyvről: nem mindenkinek való. Ez még a kötelező olvasmányokra is igaz. Részemről az Előszóban ez egy incselkedés az olvasóval. Aki a cím és talán a szép borító hatására belelapoz a műbe, ennél a pontnál még kívülállónak érezheti magát, aki remélhetőleg majd közelebb kerül a témához. Amikor a 76. oldalon a centerline rövidítéséhez érünk, akkor már beavatottá válik az olvasó, akit innentől barátként kalauzolok tovább. Több szándék egyesült abban, hogy nemcsak a hajó készült el végül, hanem a könyv is. A legközvetlenebb cél, hogy azoknak, akik ismernek és szeretnek, le tudjak tenni az asztalára vagy a polcára egy olyan dolgot, ami talán még a hajónál is maradandóbb. Kicsit tágítva a kört: azt remélem, az a lelkesedés hajóépítés és ezzel együtt a vitorláshajók iránt, ami bennem kigyúlt, amikor jeles elődök könyveit forgattam, talán sok magyar ifjú és régebb óta ifjú emberben hasonlóan megjelenik. Ahogyan írom, az átlagosnál őszintébb és szókimondóbb írásra törekedtem, és belecsempésztem a műbe némi „edukálást”, ahogyan rossz, ám szép magyar szóval manapság mondjuk. Tanítani is igyekszem kortársaimat és a jövő generációit. Magát a kérdést egyébként teljesen jogosnak érzem, mégpedig a Totorore Voyage könyv miatt. Ez a Totorore nevű hajó Antarktisz körüli madártani, tudományos körútjairól szól, és a szerző, aki egyben a hajó kapitánya, maga építette a magyarul Sarki Hojsza nevű fahajót, ugyanúgy, ahogy én, az első deszkától kezdve. Az építést mégis szűk két oldalon elintézi, hangsúlyozva, hogy néha nehéz volt fát beszerezni, és hogy túlbiztosította a hajót minden szempontból; a barátai már készülő hadihajót vizionáltak. A maradék több száz oldalon már a hajóutak leírása jön. Szerintem az építés – bármilyen utakat is tudok valaha megtenni a hajóval – önmagában elég érdekes és tanulságos volt. Az, hogy a Kiadó fantáziát látott a könyv kiadásában, számomra elegendő; közösen alkottunk valamit, ami útra kel, és talán épít, semmint rombol. Annak ódiumát azért nem vállalnám, hogy miattam anyagi és magánéleti csődsorozat sújtsa az országot, mert hirtelen kitör miattam a hajóépítési láz… De azt fölvállalom, hogy akár karosszékben álmodozók, akár a hajóépítést már ténylegesen fontolgatók számára egy szellemi útitárs lehetek. A hajóépítésről szóló könyveket jellemzően nem a bal felső saroktól az utolsó oldal jobb alsó sarkáig olvassuk, de a mi esetünkben akár még egy ilyen elbeszélő jelleg is kialakult. Egyik ismerősöm a Vízre tétel fejezettel kezdte, mint amikor valaki előrelapoz Agatha Christie-nél. Olvassa, lapozza mindenki kedve szerint!

Honnan vette a bátorságot és erőt ehhez a munkához (mármint a hajóépítéshez)? Nem érezte úgy, hogy egy tenger nélküli ország lakójaként sokszoros hátrányban van olyan hajósnemzetek fiaihoz és lányaihoz képest, akik az anyatejjel szívják magukba a vitorlázást és az ahhoz tartozó szakkifejezéseket, sok száz év hagyománnyal a háttérben?

Amikor Fa Nándor ötödik lett az első földkerülő versenyén, a nemzetközi sajtó azt emelte ki, hogy a legjobb nem francia lett. Vannak országok, ahol például nem kell jogosítvány a hajóvezetéshez, mert egyrészt szinte mindenki ért hozzá, másrészt az a közvélekedés, hogy normális ember akkor megy a vízre, ha megtanulta vezetni valahogyan a hajót. Van viszont nekünk egy nagyszerű Balatonunk, ami több szempontból keményebb terep, mint egy éppen nem viharos tenger. Még a belvízi tanfolyamon hallottam az anekdotát, hogy talán Ausztráliában (ahol például nem kell jogsi a hajóvezetéshez) valaki hajót akart bérelni, és kérdezték, hogy mégis, merre hajózott korábban. Kezdte a magyar sporttárs az Adriával, aztán még talán hozzátette a Földközi-tenger más részeit is, de a bérbeadó szívét az lágyította meg, amikor kimondta, hogy: Balaton. Balaton? Akkor jó, aki a Balatonon tud hajót vezetni, az jó eséllyel elboldogul a nem extrém tengeri körülmények között. Sőt! Amit a tengeren meg lehet tenni, hogy például egy vihar elől raumban (fő félszélben, közel hátszélben, de azért mégsem, nehogy a bumm átcsapjon) menekülünk, gyakorlatilag kivonva a szél sebességéből a hajónk sebességét, azzal a taktikával a Balatonon fél óra alatt zátonyra futnánk a déli parton. Vagy a kemény, rövid hullámhosszú, nem túl magas balatoni hullámok kegyetlenül forgatják le a hajót a kívánt útjáról. Ugyanolyan szélerősség mellett, amikor a Balatonon már küzdünk a fél méteres, leforgató hullámokkal, a tengeren maximum 3 méteres hullám jön, és majd utána 100-200 méter múlva a következő hullámhegy.

Állítólag az Orfűi-tó a Balatonnál is keményebb edzőpálya, de azt még nem próbáltam.

A hajóépítés szempontjából valóban van egy objektív hátrány, akár az anyagok beszerzését, akár a könnyen elérhető szakmai támogatást nézzük. De itt is vannak komoly magyarországi hagyományok, akár sorozatgyártott műanyag hajókra, akár egyedi fahajókra gondolunk. Nem vagyunk egyedül, és a hajósoknak összetartó közössége van: bárki számára előjöhet a perc, amikor másik hajós segítségére szorul, akár kikötésnél, akár a nyílt vízen.

Lenyűgöző az az alaposság, ahogyan a legapróbb részletre kiterjedve is megírja, hogyan kell felkészülni egy ilyen hajó építésére, milyen problémákat kell végiggondolni előre, majd megoldani, és hogyan kell kivitelezni az építést, a függelékről nem is beszélve… Ebből a könyvből más is tudna saját hajót készíteni? Mi az, amit nem lehet átadni még ennyire alapos leírás révén sem?

Könyvből nem lehet megtanulni hajót építeni. Nem is tudom, hogyan célszerű megtanulni, én inkább megismételném a könyv fülszövegét: sokszor többet jelent inspirálni, mint megtanítani. Tízéves koromban kivettem a községi könyvtárból egy szakácskönyvet, hogy majd abból megtanulok sütni-főzni. Az első oldalon ledobtam a láncot, ugyanis könyvhöz méltóan definíciók sorjáztak: mit jelent a főzés fogalma, a sütés, a párolás satöbbi. A szavakat értettem, ha jegyre feleltettek volna belőle, szó szerint megtanulom másnapra, de az teljesen más, mint csinálva megtanulni valamit. A motiváció, az elszántság mellett azt kell elhinni, hogy bárki bármit meg tud tanulni, legföljebb lassabban, vagy más utakon, mint ahogyan azt tanulni vagy tanítani szokták. Kicsit belecsúszunk a neveléstudomány kérdéseibe is. Egy ideje az van a kutatásaim középpontjában, hogy az ember hogyan ismeri meg önmaga és mások gondolkodását, és mostanság annak vizsgálata felé fordul érdeklődésem, hogy mitől lesz valaki hiteles tanár. Mennyire kell profinak lennie egy vagy két tantárgy ismeretanyagában, mennyire kell jól tudnia a pszichológiát és pedagógiát, és mennyire fontos a kettő aránya, ötvözete. Sokszor tapasztaljuk pedagógusként, hogy akkor értünk meg valamit igazán, amikor már többször, többféle csoportnak vagy módszerrel tanítottuk. Így hát hajóépítés-tanítást nem vállalnék. Hadd idézzem a jó öreg Galileit itt is: semmit nem lehet megtanítani egy embernek, csupán segíteni, hogy rátaláljon önmagán belül.

Többször utal arra, hogy milyen időigényes egy ilyen munkafolyamat, ami például a családtól is elvesz sok időt. Önnek hogy sikerült megtartani a helyes arányokat az életében? Különös tekintettel arra, hogy, mint írja, szép tudományos karriert is befutott időközben és zeneszerkesztéssel is foglalkozik.

Szerintem nem sikerült a helyes (bármit is jelentsen ez) arányokat megtartanom. Különösen az utolsó két év már szinte megszállottsággal volt asszociálható. Előtte még talán hitelesen mondhattam, hogy kocsma helyett megint milyen jó időtöltésem van a műhelyben, de a vége már embert próbáló lehetett a család számára. Feleségem egyszer-kétszer finoman jelezte, hogy ez már „talán túlzás”.

Mint említi, a hajó neve (Turandot) Puccini-rajongásából is született. Nem érezte baljós üzenetnek, hogy ez a név a végzetre, a sorsra is utal?

Épp a napokban hallgattam meg újra az operát, amikor Turandottól, vagyis a Keszthelyi Yachtkikötőből hazafelé autóztam. Calaf az operában tűzön-vízen át, rögeszmésen követi az elképzelését, és végül – operától ez ritka – akár happy endnek is mondható a befejezés. A második felvonásban háromszor, rendíthetetlenül kijelenti, hogy szeretné kiállni a próbát, vagyis elnyerni Turandot kezét. Nekem szerintem háromnál sokkal többször kellett kimondanom – elsősorban önmagam számára – hogy szeretném megépíteni Turandotot.

Ha jól látom, a könyv végén sem derül ki, hogy milyen volt az első vitorlázás a tengeren a Turandot fedélzetén. Azóta megtörtént már az első tengeri út?

Turandot a 2024-es évet a Balatonon töltötte, és azt tervezem, hogy 2025-ben is itthon leszünk, és szeretnék két cimborámmal végigmenni a Kékszalagon a hajóval. A tenger megvár, a hajónak rengeteg gyermekbetegségét kellett már eddig is kezelni. Az angol ezeket teething problemsnek mondja, fogzási gondok, amik a csecsemőknél természetesek. De amilyen rémtörténeteket hallottam komoly gyártó neve alatt kikerült új építésű hajókról, ahhoz képest Turandot hibái kedves fogzási problémáknak tekinthetők.

Bár írt hajónaplót, de az még nem a könyv volt. Voltaképpen hogy született a szöveg: menet közben írta, vagy utólag vett egy nagy levegőt, és felidézte, hogy min ment keresztül?

Utólag már nem lehetett volna hitelesen rekonstruálni azokat a – ma már így látom – gyermeteg vívódásokat, amikről a könyvben beszámolok. Azt hiszem, a hitelesség elég fontos szempont, és az megkövetelte, hogy a hajónapló mellett már évekkel ezelőtt kicsit szerkesztetten elkészüljenek a könyv egyes fejezetei. Képzeljük el azt az amatőr hajóépítőt, aki tele van kétséggel, bizonytalansággal, és elképzeli, hogy a majdan kész hajóról szóló könyv egyik fejezete hogyan nézzen ki – akkor, amikor még az építés tényleg csak éppen ott tart, hogy megtanul epoxit keverni. Ez lehet a könyv erőssége, ez a már-már botladozó, szó szerint vett kortárs leírás az eseményekről, szemben azokkal a szakkönyvekkel, amelyekben csak tökéletesen beállított fényképek szerepelnek egy olyan munkafolyamatról, amelyet a kép szereplője éppen tizedszer vagy századszor végez. Meg is fogalmaztam a könyvben, hogy jók-jók a YouTube-videók, de egy részük a hasznosságukat messze felülmúlóan képes rombolni az ember énképét. Amikor például megpróbáltam a nagyjából 30 kilós árbócot puszta kézzel, kötelekkel, rudakkal, egyedül felállítani a hajón, előtte megnéztem olyan tökéletes videókat, és némelyiken, bár a hajó vízen billegett, mégis a készítő nyugodt hangon narrálta az eseményeket. És persze sikerrel járt. Hát

az ég óvja nemcsak a hajóépítőket az ilyen oktatóvideóktól, de a tanulni vágyókat is az olyan pedagógusoktól, akik csak tökéletes folyamatokat és eredményeket hajlandók közvetíteni.

A hibázás nemhogy belefér, hanem szükséges eleme a hajóépítésnek is. Nehéz olyan hibát mondani, ami nem kijavítható. Néha csak hatodszorra sikerül, de akkor hiteles egy beszámoló ezt is elénk tárja.

Meg szoktam kérdezni, hogy mi okozta a könyv írása közben a legnagyobb nehézséget, és hogyan lendült át rajta a szerző, de most azt is hozzátenném, hogy mi okozta a legnagyobb problémát a hajóépítés során? Szóval a hajóépítés és a könyvírás nehézségeiről is szeretném, ha picit mesélne.

A nehézség mindkét területen talán a túlzott büszkeségem, hogy egyedül szeretnék csinálni mindent, amit csak lehet. Ha építenék még egy hajót (a múltkor a család örömmel nyugtázta, hogy egyelőre nem bizsereg a tenyér és az agyvelő újabb hajóépítés irányába), akkor többször, kevesebb vívódás árán fogadnék el segítséget. Sokszor az tartott vissza, hogy – mivel az egész egy ugrás volt az ismeretlenbe – még magamnak sem tudtam napi vagy akár órás tervet faragni, nemhogy egy családtagot vagy barátot, aki segíteni szeretett volna, instruálni tudtam volna. De talán ha valaki mégis rászánja magát a hajóépítésre a könyv hatására, segítségével könnyebben és gyorsabban tudja megtervezni, mely folyamatok mennyi ideig tartanak, és mikor lehet egy társsal együtt hatékonyan dolgozni. Azt persze nem tagadom, hogy – akár a könyvben is megidézett Gibbs ügynöknek az NCIS-ből – a műhely magánya éppen feltöltődést is jelenthet. A könyvírás nehézségeit még nehezebb elmesélni. Olvastam egyszer, hogy Ernest Hemingway a Búcsú a fegyverektől című regénye utolsó fejezetét 116-szor írta újra, míg végre tökéletesnek találta. Mivel én nem vagyok ekkora „kókler”, nekem elég volt 10-20-szor átírni néhány bekezdést. Na, majd a következő hajós könyvet alaposabban hemingvéjesítem…

Hogy értékeli a hajóépítésre fordított 12 évet? Mit bánt meg, és mi volt a legnagyobb öröme az út során?

Ha a sztoikusokra hallgatunk, nem érdemes semmit megbánni. Utólag általában összeállnak a dolgok, mi miért történt úgy, milyen szerepet játszanak apróságok a nagy egészben. Maga a folyamat eléggé gyötrelmes, főleg amiatt, hogy nem volt egy előképem arról, mi felé haladok valójában. Tudtam örülni a forgács illatának, egy szépen sikerült ragasztásnak, de valahogyan mégis az az igazság, amit az egyik hajóépítő fórumon olvastam: Megannyi küzdelem, fáradozás után a végén hirtelen csoda történik. A csoda jelen esetben, azt hiszem, a vízre bocsátás pillanata volt.

Ha sikerül hajóznia a tengeren, fog majd írni azokról az élményeiről is? Vagy inkább belekezd egy újabb hajóépítésbe?

Nem titkolt tervem, hogy ha egyszer Turandot tengerre kerülne, és érdemleges, esetleg magyar szempontból egzotikusnak számító utat járnék be vele, azt megírnám. Majd találunk neki egy olyan címet, hogy bestseller legyen, és akkor utólag majd fölfut az előzménykötet, a Hajóépítés a hátsó udvarban eladási mutatója is… Tényleg, ha a példányszámot hajszolnánk, lehetett volna az is a címe, hogy „Építs te is hajót!”. Jó a jelenlegi változat. És aki tényleg hajót akar építeni, az talán értékesnek találja a könyvet. Aki nem akar hajót építeni, még mindig vehet egyet ajándékba a karácsonyfa alá.