Számít az, hogy jelen vagy múlt időben írjuk a regényünket? És ha igen, melyiket válasszuk?

„Kinyitottam az ajtót, a vaksötétben semmit sem láttam. Hirtelen fény villant, és az elém táruló látványtól a lélegzetem is elállt.” Vagy „Kinyitom az ajtót, a vaksötétben semmit sem látok. Hirtelen fény villan, és az elém táruló látványtól a lélegzetem is eláll.” Csak az igeidőket változtattuk meg e két idézetben, mégis egészen más hatása van a mondatoknak. Már ez is mutatja, hogy nem mindegy, jelen vagy múlt időt használunk a regényünkben. A könyvekben mindegyikre találunk példát, egyikre sem lehet azt mondani, hogy jobb vagy rosszabb a másiknál, csupán más hatást lehet elérni vele. Magyarán: sok függ az írói szándékoktól. De milyen hatást lehet elérni egyikkel vagy másikkal? Mikor melyik a jobb? És milyen szabályok kötnek bennünket egyik vagy másik választásával?

Ha jelen időt használunk:

• Az olvasók mindenképpen észreveszik, mert a való életben általában nem így mesélnek el egy történetet az emberek, hanem múlt időben, az események után.
• A jelen idő az „azonnaliság” érzését kelti, közvetlenebb hatása van, növeli a feszültséget és gyorsítja a cselekmény tempóját. A filmek forgatókönyvei is jelen időben készülnek, ezért ezzel a módszerrel filmszerűbb lesz a mi cselekményünk is.
• A jelen idő közvetlensége azt is lehetővé teszi, hogy egy szereplő változását akkor közvetítsük, amikor az megtörténik, nem pedig utólag. Ennek következtében lépésről lépésre ott vagyunk vele, így a történet csúcspontja is közvetlenebb és intenzívebb lehet.
• Ezzel az igeidő-használattal azt is elérjük, hogy a főszereplő valós időben elmesélt érzelmeit közvetlenebbül élik át az olvasók, hiszen szinte együtt „élnek” velük.
• Könnyebb „félrevezetni” az olvasót, hiszen egyetlen, kizárólagos szemszögből ismeri meg a történéseket, gondolatokat, és ehhez képest nagy meglepetést kelthet, ha egyszercsak kiderül, hogy nem is a narrátor/főszereplő birtokolja az igazságot. Ez a hatás sokkal megdöbbentőbb lehet, mint amikor külső szemlélőként meséli egy szerző a sztorit.
• Megjegyzendő, hogy néha még a szerzőnek is furcsának tűnhet elsőre, hogy jelen időben mesél el egy történetet. Ilyenkor ne hagyjuk magunkat elbizonytalanodni, bátran vágjuk bele, hiszen, ha James Joyce-nak (Ulysses), Suzanne Collins-nak (Éhezők viadala) vagy Erich Maria Remarque-nak (Nyugaton a helyzet változatlan) megfelelt, akkor mi sem tévedhetünk nagyot vele.

Ha múlt időt választunk:

• Könnyebb az időbeliséget érzékeltetni egy regényben, ha múlt időben írunk, hiszen egymáshoz képest határozhatjuk meg az események sorrendiségét.
• Ha egyes szám harmadik személyben mesélünk el egy történetet, nagyon valószínű, hogy a múlt időt találjuk alkalmasnak a cselekmények elmondására. Hacsak nincs valami erőteljes okunk a jelen idő választására, ilyenkor maradjunk a múltnál.
• Talán első hallásra meglepőnek tűnhet, de múlt időben könnyebb összetettebb karaktereket megrajzolni. Így ugyanis egyszerűbb érzékeltetni hősünk szubjektív időélményét, ezáltal nagyobb pszichológiai mélységet és hitelességet tudunk teremteni. Hiszen minél többet tudunk például egy karakter múltjáról, annál jobban megértjük a jelenét, illetve annál jobban megmutathatjuk, hogyan változik, fejlődik a jelleme.
• Ugyancsak paradox módon a múlt időben jobban felkészíthetjük az olvasókat bizonyos feszültségekre, hiszen a jelen időben éppen történnek a dolgok, íróként „előre tudunk”nem tudhatjuk előre”, mi lesz a következő pillanatban. Utólag elmesélve viszont megengedhetünk magunknak olyan megjegyzéseket, mint „akkor még nem sejtettem, milyen nagy jelentősége lesz ennek a gúnyos mosolynak”, vagy „gyanútlanul haladtunk előre, hiszen tökéletes biztonságban éreztük magunkat”.
• Múlt időben könnyebben szerkeszthetjük a cselekményt, önkényesebben válogathatunk az egyes lezajlott események közül, hiszen mi döntjük el, hogy mi fontos a lezajlott történtek közül. Jelen időben viszont sokszor olyasmiket is szükségesnek tűnhet elmondani, amiknek végső soron nincs olyan jelentőségük a történet szempontjából, például egy étkezés, egy utazás kevésbé lebilincselő részletei, amelyek nélkül ugyanakkor nem lenne érthető egy új fordulat, vagy nem lehetne bevezetni egy fontos párbeszédet.

Használhatjuk bármelyiket, de csak következetesen

Mint látjuk, mindkét módszernek vannak előnyei és hátrányai, ezért az írói szándékainkon múlik, melyiket használjuk. A döntést azonban érdemes jól megfontolni, még azelőtt, hogy az első mondatokat papírra vetnénk. Egyrészt nagyon rosszul veszi ki magát, sőt kifejezetten zavaró, ha (nem tudatosan) keverjük az igeidőket. Másrészt pedig, ha menet közben vesszük észre, hogy ilyesmit csináltunk, igen nagy munka átfésülni a már elkészült szöveget ebből a szempontból, és átjavítani az egyikről a másikra az igéket.

És még egy jó tanács

Ha nem tudjuk, hogy melyiket használjuk, akkor nyugodtan kezdjük múlt időben a könyvünket, mert ez a beváltabb módszer, ezzel nagyot nem tévedhetünk! De ha biztosra akarunk menni, nyugodtan írjunk meg pár bekezdésnyi szöveget a regényből múlt időben, majd alakítsuk át jelen idejűvé, és nézzük át mi is, meg olyasvalaki is, akinek megbízunk a véleményében. Így már sokkal könnyebb lesz eldönteni, melyiket válasszuk.

Borítókép: Greg Rakozy / Unsplash.com