Heti Novella / Üres helyek trófeái

Ezen a kedden a vadászok világába tekintünk be Sáry Gyula Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kicsit másképp című könyvének nyitó elbeszélésével. A népszerű vadászíró (Az időről és az erdőről, Az erdőről és az eltűnt időről, Az elveszett erdőről és a megtalált időről) ezen kötete is számos filozofikus eszmefuttatást tartalmaz erdőről, madarakról, fegyverekről, vadászírókról és veszendő értékekről.

A kiröptetés

Öreg fejjel bevallom, felül kellett bírálnom régen vallott nézetemet arról, hogy a környezetünkben élő, veszélyeztetett állatokat, főleg a kismadarakat mindenáron védenünk, mentenünk kell.

Gondolatmenetemet ma is helyesnek vélem, mégis úgy érzem, a helyes okfejtésbe, valahol homokszem került, ami tragédiát okozott. Elgondolkoztam arról, hogy a természet hatalmas biztonsági tartalékokkal védi egyes fajok fennmaradását. A lerakott peték, ikrák, spórák, tojások száma ott a legnagyobb, ahol leginkább számítani lehet a fiatal egyedek nagyobb számú pusztulására. Veszélyezteti őket a természet kérlelhetetlensége, mint egy aszályban kiszáradó tó, elapadó folyó, leégett erdő. Veszélyben vannak, mint a ragadozó fajok táplálékláncában helyet foglaló, leendő élelem. Ha mindezt sikeresen átvészelték, jön az ember, aki az élőhelyeiket tönkreteszi, a számára is fogyasztható lényeket korlátlanul pusztítja, mint a bálnákat és a tengeri halakat. Néhány ember demonstrál. A többség azonban bárgyú módon tűri világunk tönkretételét.

Vannak emberek, akik egy darabka földön, amit kertjüknek neveznek, igyekeznek kicsiny azilumot létrehozni, legalább azoknak a madaraknak, amelyeket kedvelnek. Ez is valami, de semmi a puskás bűnözők tömeges pusztításához mérve. Énekesmadarakat ezerszám mészárolnak le, konyhai célokra. Nehogy azt gondoljuk, modern találmány ez, mert ismerjük a történelemből, Nero lakomáin fürjnyelv pástétomot is szolgáltak fel. Hány ezer madárka kellett egy adaghoz?

Eltértem kissé, de gondolataim forrásvidéke valahol itt található, a gazdag ostobaság embertelen és szívtelen hivalkodásában.

Van egy kis kertem, hétvégi pihenő házzal. Már korán észrevettem, albérlőim is vannak. A padlásunkon korán megjelentek a nyestek, gondoltuk, jaj az egereknek. Az egérpusztítás mértékét sajnos nem tudtuk felbecsülni. Azonban azt hamarább észrevettük, madaraink fogynak, mert a reggeli hangversenyük egyre szegényesebb lett.

Regényt, novellát, verset írt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Aztán feltűnt még egy veszély. A nyaralótelepre valamelyik macskabarát feles számú cicusaiból valamennyit elhozott és szabadon engedett. Néhány őslakó macskája megörült a városi szépségeknek, és a nagy udvarlási lázat sok kis, aranyos cicus megjelenése követte. Csakhogy a nyaralók ősszel kiürültek. Sajnos a macskák maradtak, és bekvártélyozták magukat az elhagyott nyaralók szerszámos kamráiba, faházaiba, mindenhová, ahol védve voltak az időjárás ellen. Létrejött tehát egy macskaközösség, egy-egy területét védő kandúrral az élen, és sok éhes macskaszáj. A mamák portyáztak, és megkezdték visszavadult életüket. Kerülték az embereket, rejtve osontak, feltérképezték a szemétdombokat, kifigyelték a madárfészkeket, és kérlelhetetlenül elragadták a gyengén repülő fiókákat. Sőt, itatóknál elkapták a felnőtt madarakat is.

Tenni kellett valamit. Először csak arra gondoltam, megszaporítom a költési lehetőségeket, mesterséges fészkek, odúk kirakásával. A macskák ezeket nem érték el, de a nyesteknek fára mászni, vékony ágakon kisétálni nem okozott problémát. A házra gondolva megvizsgáltam, melyek a biztonságos helyek, ahová odúkat rakhatok, amit egyik rabló sem érhet el. A verandák belső sarkai biztonságosnak tűntek, csak a madarakat kellett meggyőzni, hogy az ember most a barátjuk. A fürge kerti rozsdafarkúak és a cinkék hamar megbarátkoztak a műfészkekkel, és velünk, házigazdákkal. Csak a szeles, gyors mozdulatainkat kellett mellőzni tevékenységeink közben. Aztán lassan megszokták, hogy tőszomszédságukban reggelizünk, ebédelünk. Ők szöcskét, kukacot, mi tejeskávét, pörköltet fogyasztottunk.

Aztán megjelentek az odú bejáratában a kandi fiókafejek, jellegzetes borzas buksival és a fültől fülig érő, tátogó, sárga csőrrel. Az öregek pedig megszállottan hordani kezdték a kaját. A kertből nem tudott kifogyni a sok rovar, mert ők is gondoskodtak a szaporodásukról. Hát ez a természet rendje.

Egy évvel ezelőtt, reggel kimentem a verandára, és nagy izgalomban találtam a szülőket. Addig velem szemben nem hallatták a veszélyt jelző szavukat, ami úgy szól, cí…tek…tek. Ha nagyobb volt a veszély, elmarad a cí, csak a sűrűn, izgatottan ismételgetett tek…tek…tek…tek… maradt. Nem értettem, miért lettem ellenség. A nagy veranda sarkában falnak támasztva seprő állt, ha azt közelítettem, odaszálltak elém a földre, és tek…tekkeltek. Aztán megláttam, a seprő mögött egy kis, sötét, pelyhes élőlény lapult. Az egyik fióka volt, aki azt gondolta, többet tud már, mint hajdanában Daedalus, nekilendült a légnek, és potty, a veranda kövén landolt. Létrát hoztam, felvettem és betessékeltem a fészekbe. Gondolom, neki volt a legnagyobb a megkönnyebbülés, a sikertelen repülőkaland szerencsés befejezése. A szülők megnyugodtak.

Az üres fészeknek idén is akadtak lakói, egy rozsdafark pár. Lehet, hogy a tavalyiak, vagy talán újak? Hogy közük volt a múlt évi családhoz, az biztos, mert a barátságunk hamarább megköttetett. Kezdetben sem kiabáltak, ha kimentem a verandára. De az életük figyelemmel kísérése megtanított arra, hogy milyen kereplő gyorsasággal tek…tekkelnek, ha macskát látnak. Tudtam rögtön, itt ősi félelem működik, apró agyukba a macska archetípusa bevésődött évezredek alatt, alakja azonnal vészreakciót vált ki. Idén is végig élveztük a madárszülők gondos munkáját, láttuk, hogy négy kicsi fej nézegeti a nagyvilágot, amit egyelőre csak a kertünk bokrai, füve, fái jelentettek.

A kicsik szépen iperedtek, és volt köztük egy, amelyik erőszakosabb volt a többinél. Mint a színházi páholyból, néztem távcsővel az etetést. A nagyocskává serdült fióka aztán kiült arra a kis rúdra, melyet a bejáratukhoz applikáltam beszálló fának. Látszott, gondolkodik, merjen-e nekivágni a légnek? Mert azután, potty, a veranda kövén landolt. Hoztam a létrát, hogy a tűzoltók elsősegélyét elvégezzem, de a fióka nem várta meg, hogy kézbe vegyem. A veranda emeleti, így annak széléről gyakorlatlan szárnyverdeséssel leszállt az udvarra. Ott elbújt, meg sem találtam. No, te szegény, ha éjjel rád talál valami éhes állat, véged. Vártam a másnap reggelt, izgatottan lestem, hány kobak kandikál ki. Hárman voltak. Aztán továbbra is csak hárman maradtak.

Egyik reggel megint eljátszották a legbátrabb játékot, mert egyiküket ott találtam, téblábolva a veranda szélén. Fel-alá futkosott, várta a mamát, papát a koszttal. Nem mentem ki hozzá, okosabb lettem. Aztán olyat láttam, ami mélyen elgondolkoztatott. Amikor a fióka már túlságosan követelőző lett, a mama szabályosan felpofozta. Föléje röppent, majd a két szárnyával szélsebesen elverte. Meg is hunyászkodott a kicsi. Nem tudok rozsdafarkul, ezért nem tudom a pofonok jelentőségét sem. A korai kiröppenést vagy a követelőzést torolta-e meg a mama? Egy-két nap múlva üres volt a fészek, mind kiröppent.

A kert azonban megélénkült. Öt rozsdafark, mama, papa meg a három fióka szedte a fű közül az étket. Közben felszálltak a madáritatónk betonmedencéjéhez, ittak. Azért egy-egy jobb falatot még elfogadtak a szülőktől is. Azon meg talán álmélkodtak is, amikor mellettük a cinkék, főleg a kékfejűek, ivás után vígan fürödtek a naponta megújított, tiszta vízben. Elszórakoztunk madaraink strandéletén.

Ma mindhárom fióka megvan, megismerem őket a még mindig hatalmas, sárga csőrrésükről. Sőt, egyiket elneveztem sziklamászónak, mert kedvelt helye az a sziklacsoport, amely keretezi az itatójukat. Ott szaladgál pipaszár, hosszú lábain fel és alá, kapkodja az odaszálló rovarokat. Mozgása már a jellegzetes rozsdafarktánc. Ha meglát egy rovart, szaporán odaszalad, felkapja a zsákmányt, furcsán bókol, majd megrázintja farktollait. Néha rovar nélkül is eljárja ezt a kis szabadgyakorlatát. A másik kettőnek is akadt kitüntetett helye, ahol gyakrabban láthatók. Este az öregek összeszedik őket, és beköltöznek aludni az összkomfortos verandai lakásukba. De már sajnos csak három sárga szájat látok.

A bűnöm, úgy érzem segítőkészségem volt, veszteségüket én okoztam. Bizonyára minden madárcsalád életében okoz veszteséget valami szerencsétlen véletlen. Akár macska, akár nyest, akár ember tevékenysége az oka. De hogy a kifejezetten segíteni akarás ilyen sajnálatos következményekkel jár, nehezen viselhető el. Tehát revideáltam nézetemet.

A természetes folyamatokba beavatkoznunk nem szerencsés dolog. A kis élőlények általában megoldják életben maradási problémáikat. Elég, ha a macska és nyest veszélyt mi, emberek, elhárítjuk a fejük fölül. Nyestjeink, ahogy megkezdtük a nyaralásokat, odébb vándoroltak. Azt hiszem, nem kedvelték a klasszikus zongoramuzsikát. A macskákról már nekem kellett gondoskodnom. Hát bizony, a macskajárást drasztikusan csökkentettem. A madarak érzik ennek a cordon sanitaire-nek a védelmét, mert soha ennyi kedves látogatója kertünknek nem volt. Változatos a vendégsereg. Rigók, búbosbankák, seregélyek, cinkék, rozsdafarkak, harkályok, gerlék, tengelicék, csalogányok, no meg az elmaradhatatlan boriverébsereg kortyolja a nagy melegben a hűs vizet. Ha rovart látnak, összekapkodják, mert ők hálásak a védelemért és nyáron a vízért, télen a marhafaggyú nyújtotta kalóriákért. Így élünk mi barátságban.

Az Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kicsit másképp megvásárolható a kiadónál.