Ezekre figyeljünk, ha a családunkról akarunk írni!
Sokan érezhetik életük egyik vagy másik pillanatában úgy, hogy meg kellene írniuk a saját és a családjuk történetét. Korábban már hosszabban taglaltuk, miért lehet egyáltalán fontos memoárt készíteni, a családtörténet pedig legalább ennyire hasznos lehet. Gondoljunk csak bele: ez a legszebb ajándék, amit adhatunk az utánunk jövőknek. Ha másért nem, mert így fennmaradhat a későbbi generációk számára is mindaz a küzdelem, öröm és izgalom, ami a mi életünkben olyan meghatározó volt a döntéseink, a hétköznapjaink kapcsán. De előfordulhat, hogy egy család élete – akár csak egyik tagjának sorsa – olyan érdekes/tanulságos, hogy közérdeklődésre tarthat számot. Akárhogyan is, mielőtt belekezdünk a családtörténet írásában, érdemes szem előtt tartani az alábbiakat. Vannak ugyanis kényes pontok minden család történetében, és jobb elkerülni a sértődéseket (vagy legalább felkészülni rájuk) . Ezek a tanácsok ebben (is) segíthetnek, illetve abban, hogy izgalmas, valódi olvasmányos történet legyen a mi sztorink.
Tervezzünk, válogassunk!
A visszaemlékezés nem részletes életrajz! Nem kell tehát mindent belevenni, mindenre emlékezni. Gondoljuk át inkább, mi az a fő üzenet (tanulság), ami a mi családunk életéből fontos lehet másoknak is (vagy legalább a későbbi generációknak). Ha egy ilyen fő üzenetre, szempontra koncentrálunk, sokkal könnyebb kihagyni a kevéssé érdekes történéseket, és megtalálni az életünkben az izgalmas sztorit. Azt, ahogyan felfedeztük ezt és el is jutottunk odáig. Minél egyetemesebb ez a tanulság, annál biztosabb, hogy mások számára is okulásul szolgálhat, és megragadónak fogják találni a mi sorsunkon keresztül.
A történet fő csomópontjainak és vezérfonalának megtalálásához és kidolgozásához dolgozhatunk cédulázós módszerrel, vagyis felírhatunk minden eszünkbe jutó, érdemleges dolgot, egy-egy szóban, majd később szelektálunk, csoportosítunk, rendet rakunk közöttük.
Ne féljünk őszintének lenni!
Ez lehet az egyik legnehezebb része a feladatnak. Különösen, ha hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy fikciós irodalmat írjunk. De higgyük el, őszinteség nélkül nemigen működik a visszaemlékezés. Bármennyire is szívesen finomítanánk egyes tetteink leírását, bármennyire is csábító, hogy igazoljuk a döntéseinket – és hatványozottan igaz ez akkor, ha közeli (hozzánk lelkileg is közel álló) családtagokról kellene leírni a kendőzetlen igazságot -, ne nyomjuk meg a delete-gombot! Az őszinteség sokkal magasabbra emeli a történetünk értékét – akár irodalmilag is. És sokkal tanulságosabb lehet mások számára így.
Unalmasból izgit?
Sokan mondhatják persze, hogy minek írnák le az életüket, hiszen olyan unalmas. Nem árt tudni, hogy ez általában mindenkire igaz: 99 százalékban. Egy százalékban viszont mindenkinek az élete izgalmas. Mindenkinek vannak jó sztorijai, tanulságos történései az életében, és egy memoárszerzőnek ezekre kell fókuszálni. Úgysem bírunk leírni mindent (lásd első pont), és a visszaemlékezés írásának művészete abban rejlik, hogyan találjuk meg azt az érdekes egy százalékot. Csak egy kicsit kell ilyen fejjel gondolkodni, és máris rálelhetünk a megírásra érdemes részekre.
Alkossunk életszerű figurákat!
A rokonainkat hajlamosak vagyunk egy szemszögből nézni (például a jelenlegi életkoruk, életállapotuk alapján). Meglehetősen unalmas és nem utolsósorban torzító is lesz az összkép, ha csak egy derűs, ősz hajú nénit látunk a nagymamánkban. Neki is volt fiatal(abb) kora, neki is voltak nehézségek, törések, esetleg megbánt döntések az életében, és ha ezeket nem tudjuk felvillantani, vagy akár csak érzékeltetni, akkor sematikussá válhat a karaktere. Az őszinteség az életszerű figurák alkotásához sem árt, no meg némi kutakodás a régi történetekben.
És ha megtámadnak/beperelnek a rokonok?
Sokakat megbénít a tudat, hogy a magukat megbántva vagy találva érző rokonok esetleg beperelik a szerzőt. Akár ez is előfordulhat, de éppen ezért nagyon fontos a már emlegetett őszinteség. De lehet, hogy olyan információk látnak napvilágot a történetben, amiket a családtagok a magánszférájuk megsértésének tartanak. Ilyenkor nehéz az igazsággal takarózni. Éppen ezért, mielőtt kiadjuk a történetünket, érdemes mérlegelni az esetleges veszélyeket, és ezek figyelembe vételével három lehetőségen elgondolkodni: álnéven jegyezzük a könyvet, megváltoztatunk bizonyos dolgokat (valakinek a rokonsági fokát, nagybácsiból unokatestvér például, a hajszínét, a helyszíneket, stb.), átnézetjük a szöveget egy ügyvéddel. A lényeg végül is, hogy nem okozzunk feltétlenül kellemetlenséget se magunknak, se a családtagjainknak.
Ragaszkodjunk a saját perspektívánkhoz!
Mindenki másképp érezhet egy-egy eseménnyel kapcsolatban, ráadásul teljesen másképp is élhette meg, láthatja azt a mából. Ez teljesen természetes, de nekünk nem szabad ezekre tekintettel lennünk. Végül is nem az édesanyánk, nagybátyánk, nagypapánk történetét meséljük el, hanem a sajátunkat. Ehhez is tartsuk magunkat, és fogadjuk el, hogy okozhat feszültséget, hogy nem ugyanúgy éltünk meg mindent, ahogyan a családunk más tagjai, viszont ez nem baj. Mindenkinek túl kell tudni ezen tennie magát, és el kell fogadni.
Ne lektoráltassunk a rokonokkal!
Még ha el is olvastatjuk a kész szöveget, vagy egyes részeit a családtagokkal, lehetőleg nem szerkesztessük velük. A rokonok általában rossz szerkesztők. Vagy túlságosan is dicsérni fognak minket, mert azt akarják mondani, amit hallani akarunk, vagy túlságosan is negatívan fogják megítélni a leírtakat, mert kellemetlen érzéseket váltanak ki belőlük. Szinte lehetetlen objektív reakciókat várni egy érintett rokontól, úgyhogy felesleges köröket spórolunk meg, ha nem kérjük ki a véleményüket.
Sokkal hasznosabb, ha egy külső szerkesztőt (mondjuk egy könyvkiadóét) kérjük fel a szöveg átfésülésére. Egy ilyen szakember biztosan hasznos tanácsokkal tud segíteni, ami a szöveg szerkezetét, a szereplők leírását, az egyes történetek megformálását, az egész írás ritmusát illeti. Egy ilyen külső szem bizonyára javára válik a visszaemlékezésnek, ráadásul abban is segíthet, hogy milyen csapdákat kerüljünk el a családtagok megjelenítése során.