„Néha bele tud tenyerelni az ember keményen”
Négy évtizedes pedagógusi életpálya vége felé ragadott tollat és kezdett új karrierbe Salánki Anikó. A Mezőtúron élő írónő reggeli sétáiból merít ihletet és erőt az alkotáshoz, és nagy lelkesedéssel használja a közösségi médiát, mert még ha néha félre is értik egy-egy gondolatát, örül, hogy közvetlen kapcsolatban lehet olvasóival.
Kötetének már a címével is a 21. századot, az internetes „kommentek” világát idézi. Honnan jött az ötlet?
Minden korszaknak megvan a maga technikai útja, azon kell kell menni, hogy haladjunk. Az internet adta lehetőségekkel élni kell, a maga helyén, mert fantasztikus lehetőségeket rejt. Az „Anikomment” – szójáték, a nevemből és abból, hogy szeretem a véleményemet megosztani másokkal, a könyv címlapjának tervezője, Nagy Ferenc kollégám és jó barátom ötlete. Az írásaim címeit amúgy gyakran a barátnőm, Papp Erika adja, aki civilben könyvtárigazgató, ő az írásaim „címkeresztanyuja”.
Mi az, amit Anikó kommentálni akar rövid írásaival: társadalmi jelenségek, személyes történetek?
Kommentelni szoktam,ami érdekel, legyen az a hétköznap egy kis szeletkéje, a múltból átszivárgó sorsdöntő esemény, emberi kapcsolatok, döntések. Szóval az élet, a maga sokszínűségével, váratlan fordulataival.
Milyen irodalmi vonulatba, hagyományba sorolná be a kötetben megjelenő írásait?
Nem tudom és nem is akarom bedobozolni az írásaimat. Mi a műfajuk? Ilyenek is, olyanok is. Mondhatnám, hogy szösszenetek vagy félpercesek: a rövidekre. Vannak viszont hagyományos értelemben vett karcolataim, novelláim, csak szeretem, ha a végére jut valami plusz, vagy egy kis csavar.
Kiket tart irodalmi példaképeinek?
Mindenevő olvasó vagyok, de irodalmi példaképek? Sokan voltak rám hatással valami miatt, hosszú a névsor. Ott van Gogol, Csehov, Mikszáth, Örkény István, Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Szabó Magda, Ken Follett, James Clavell.
Nem tartozik a közösségi oldalakon aktív Y vagy az X generációkhoz, mégis aktívan használja a Facebookot. Kötetében is idéz ott megjelent reggeli gondolataiból. Mikor érzett rá a közösségi média „ízére”, és íróként hogyan tudja használni?
A közösségi oldalakat a baby boom generáció legalább annyit használja, mint azok, akik bele születtek, csak megfontoltabban. Nem kor kérdése, csak szeretnék ezt hinni és elhitetni. Írásaim körülbelül 3 év óta olvashatók a „fészbukon” – ha jó a kiejtésem (na jó, ezt csak viccként szoktam elsütni), és
roppant tetszik, hogy megírom, felteszem és máris sok ember elolvashatja, fűzhet hozzá véleményt, megoszthatja, azonosulhat az én véleményemmel vagy elutasíthatja.
Sorozatszerűen jelennek meg a Reggeli gondolatok, a téma vegyes, aktuális, személyes tapasztalat, kritikus, néha humoros, gondolkodásra, sőt cselekvésre is késztet. Néha úgy érzem, nekem találták ki ezt a fórumot.
Mit gondol, egy kortárs írónak mennyire kell(ene) jelen lennie a közösségi médiában?
Jó lehetőség a közösségi média, vétek elutasítani, mert az pocséklás. Kimarad egy csomó potenciális olvasó a körből, s ezt bizony nem nagyon engedheti meg magának egyetlen alkotó ember sem.
Látja esetleg valamilyen árnyoldalait is ennek a fajta kommunikációnak?
Minden kommunikációnak van árnyoldala is, miért éppen ennek ne lenne? Amikor nem értik, hanem félreértik az ember szándékát, vagy egészen más – esetleg téves – következtetést vonnak le. Megsértődnek, személyes sértésnek veszik a dolgokat, de ezzel számolni kell. Néha bele tud tenyerelni az ember keményen.
Van olyan posztja, amit ilyen félreértések, sértődések miatt esetleg sajnál, hogy feltett, vagy ma már másképp írná meg?
Van persze olyan, ami eléggé megosztotta az olvasóimat. Általában azok a témák, amik mindenkit érintenek, mondjuk az ünnepek. Érdekes módon a „Hogyan nem készülök a karácsonyra” című, a reklámoknak, felesleges pénzpocsékolásnak, ajándékdömpingnek görbe tükröt mutató szatirikus monológom volt az, ami Londontól Nyíregyházáig kiverte a biztosítékot. Megosztották, úgyhogy vadidegenek is kommentelték, ismerősök pedig ideiglenesen kiszálltak az oldalamról, és felháborodtak. Nem bántam meg, csak átgondoltam, hogy vannak olyan, mélyen gyökerező hagyományok, amelyekkel csínján kell bánni, már csak azért is, mert felesleges ok nélkül megbántani másokat. Amikor kritizálok valamit – szemetelés, agresszió, erőszak, nemtörődömség, lenézés, stb. miatt -, és valaki személy szerint magára veszi, kellemetlen. Egyszer azt írtam, hogy aki magára ismer, jól teszi, mert pont rá gondoltam – ezt meg humornak vették.
A Pali bácsis történeteimben az ízes tájszólásban beszélő öreg szavait fonetikusan írom, mert így érzékletes. Ám az elején többen is ajánlották, hogy kapcsoljam be a gépen a helyesírási hibákat kiszűrő programot, mert olyan nincs, hogy „jányom”, meg „pízt adott a kezibe”. Ez azért is poénos, mert magyartanár vagyok. Többeket zavar, hogy olyan szavakat is használok, amik már nem igazán élnek a köztudatban, de ha én használom a mai trendi kifejezéseket, másoknak is bővülhet a szókincse. Ezért – kicsit kajánul – zárójelben megmagyarázom: „Még alig pitymallott /vagyis kezdett világosodni, hasadt a hajnal/, amikor …”
Milyen más formában tartja a kapcsolatot az olvasóival?
Rendszeresen jelennek meg írásaim Majoros Sándor Regénytárában és az Irodalmi Életben. Különböző antológiákban is olvasható vagyok, első novelláskötetem Piros szemüveg címmel került az olvasóim kezébe. Voltam már vendége könyvtári rendezvényeknek, író-olvasó találkozókon, felolvasó esteken, könyvbemutatókon vettem részt, tartottam rendhagyó irodalmi órákat. A helyi tv és rádió többször közvetítette is ezeket az eseményeket. A youtube-n is könnyen megtalálható vagyok.
Fiatalosan tartja a kapcsolatot közönségével, és a kötetben is a legkülönfélébb korosztályok jelennek meg a szövegeiben. Valóban minden korosztálynak szólnak az írásai?
A téma és a mondanivaló a lényeges. Igen, szeretnék mindenkinek írni, ez nem generáció kérdése. Bár mindenkit más foglalkoztat, de azért a mélyben ott lapulnak az azonos problémák, bajok, örömek vegyest, ugrásra készen.
A Reggeli gondolatokon túl mikor és milyen időbeosztással ír?
Általában reggel írok, mert nagyon korán kelek. Gyaloglás közben fejben „alkotok”, aztán amikor megvan a fősodor, a váz, akkor gépbe írom. Persze, ha olyan a helyzet, gyorsan papírra vetem ami megfogott, és utána hosszan kell töprengenem az olvashatatlan krikszkrakszokon, de általában sikerül megfejtenem a saját kézírásomat.
Szeretek pályázatokra és határidőre írni, mert akkor összekapom magam. Amúgy nem vagyok időhöz kötött ember, aki ettől eddig ír, és szorgalmas méhecske.
Inkább a tücsök módszer jellemző rám. Néha „hegedülök”, amikor a kedvem-hangulatom úgy hozza.
Honnan meríti az ihletet az írásaihoz?
Az emberek inspirálnak. Rengeteget beszélgetek, mindenkivel és mindenhol, hallgatom a történeteket, felidézem a jó mondatokat, az érdekes szófordulatokat. Figyelek, és persze hallgatni is tudok, ez is fontos.
Melyik a kedvenc írása ebből a mostani csokorból?
A „Kép a falon” az egyik etalon. Néha újra elolvasom, és örülök, hogy én írtam. A főszereplő fiú – ritkán adok nevet a szereplőknek – annyira szeretne másként élni, de nem tud kitörni, pedig meg kell próbálni. Anélkül nem megy.