Ízelítő Bakó Béla Örökség és történelem között című, Ad Librumnál megjelent könyvéből, amely a kulturális emlékezet fogalmát járja körül és alkalmazza az 56-os forradalom narratíváján.

Prológus

,,Notre heritage n’est précédé d’aucun testament”¹ – örökségünket nem testamentumokban² hagyományozták ránk –, a francia író és költő René Char furcsán töredezett aforizmái közül talán ebben sűrűsödik össze leginkább az, ami jelen esszé problémafelvetésében központi tézisként ragadható meg. Eszerint egy társadalom emlékezete – s különösen annak társadalmi megjelenései – sokkal szélesebb körben értelmezendő, mint azt akár a klasszikusnak mondható, emlékezetet rögzítő történelemtudományi munkák, akár a napjainkban egyre divatosabbá váló kulturális örökség fogalmának egyezményekben rögzített kritériumai alapján definiálni lehet. Már csak azért is, mert abban az értelemben, ahogy ma a mindennapokban használják – nem is szólva a hivatalos nyelvről –, a társadalmi emlékezet fogalma egyszerre bizonyul átfogónak, körvonalazatlannak és igen elterjedtnek.

Az itt következő, az emlékezet társadalmi felhasználási lehetőségeit vizsgáló gondolatok három megfontolásból fakadnak. Az első – magától értetődő – kiindulópont az az érdeklődés, amellyel az elmúlt években a kutatók, s ezt szélesebb társadalmi körökre kitágítva, a közvélemény is, a legújabb kori történelmi emlékezet, és annak társadalmi felhasználásai, például a globális média leegyszerűsítő értelmezései, vagy a fogyasztói civilizáció anyagiasult kultúrája felé fordult.

A második megfontolás már kevésbé magától értetődő. Arról van itt szó, hogy a történészek, a történeti munkák már nem képesek érvényes válaszokat adni a jelenkor múlt iránti érdeklődésére. Itt kapcsolódik be a kulturális örökség egyre divatosabbá váló terminusa, melynek hétköznapi használata is egyre nagyobb tért hódít. Ez abból a megfontolásból fakad, hogy az emlékezet mint történeti művelet egyre inkább kikerül a tudományok világából, s a tömegkommunikáció elterjedésével egyre nehezebben lehet elkülöníteni az objektivitásra törekvő történetírást az emlékezet köznapi, társadalmi felhasználásától.

Ebből következik a harmadik megfontolás, mely szerint a múlt különböző változatainak, módosulatainak különféle formái már nem csupán szakértők egy szűk körére tartoznak. Pontosabban fogalmazva: azok a kérdések, melyek korábban csak a szakmán belüli viták tárgyát képezték, immár a közvélemény elé kerülnek, megváltoztatva ezzel a történész hagyományos státuszát, mely a múlt magyarázatának jövőre utaló önazonosság-építésében lelhető fel. Az örökség előtérbe kerülésével az emlékezet társadalmi felhasználása folyamatosan változó, definiálhatatlannak és megragadhatatlannak tűnő elemként jelenik meg, mely összefügg azzal az identitásvesztés állapotával, mely a jelenkori társadalmak sajátja, s melyből – jelen esszé prekoncepciójaként – egy történelmi gyökerekből táplálkozó, örökségesebb emlékezeti fogalom – az identitási örökség – jelenthet egyfajta kiutat.

Bár ahogy említettem, az emlékezet nehezen ragadható meg, ennek ellenére az emlékezetünk számára megőrzendő örökségünket mégis nap mint nap megpróbáljuk kanonizálni, katalogizálni, meghatározott attribútumok mentén elkülöníteni, akár a világörökség különféle bizottságainak (ICOMOS, IUCN) ülésein, akár az emberek ennél kevésbé szabályozott keretek közt történő gondolkodásában. Elismerjük, hogy mindenfajta örökséget sértetlenül kell őrizni, miközben kiemeljük eredeti kontextusából, és leegyszerűsítjük jelentését. Odaadó örökösök vagyunk, de meggyilkoljuk az örökhagyót, és megcsonkítjuk a hagyatékot,³ tesszük ezt annak égisze alatt, hogy megpróbáljuk saját kultúránkat megkülönböztetni a többiekétől, hogy ezáltal saját individuumunk is elkülöníthetővé váljon, megmaradhassunk egyének a közösségben.

Ez persze nagyon is emberi. Önmagunk keresése, a jelenünk múltból kiinduló, jövő irányába mutató meghatározása átitatja minden társadalom, minden egyén mindennapjait. Az identitáskereséshez hozzátartozik a pontos keretek, struktúrák megkülönböztetése. Hiszen ha nincs testamentum – feloldva a fenti, a kiinduló metaforát –, nincs hagyomány, mely szétválogat és neveket ad, amely adományoz és megőriz, amely jelzi, hogy hol vannak és mit érnek a kincsek⁴, s akkor úgy tűnik, nincs áthagyományozott időbeli folytonosság sem, s ebből következően, mintha nem volna sem múlt sem jövő, csak a világ örökös körforgása és élőlényeinek biológiai ciklusai.⁵ Márpedig az áthagyományozott folytonosságra szüksége van a társadalmak fejlődésének, mert enélkül nem marad elmesélhető történet, s – ahogy Toqueville fogalmaz – ha ,,a múlt már nem világítja meg a jövőt, az emberi szellem a sötétben tapogatózik.”⁶

A korábban legszélesebb körben megvitatott kérdések – a fasizmus, a kommunizmus szerepe és különböző változatai, a holokauszt értelmezései és magyarázatai stb. – mind a kétpólusú világ válságából fakadtak, a szovjet rendszer összeomlása után, több mint hatvan évvel a második világháború után, ahogy a konfliktushoz vezető eseményeket megélő nemzedékek lassan eltűnnek,⁷ úgy az emlékezet is változásokon megy keresztül, s újra kell definiálni annak társadalmi felhasználását.

A jelenkor – fogyasztóinak, globalizáltnak, információsnak, tudásalapúnak és még számtalan néven nevezett – társadalmaiban a fent említett toquevilli sötétben tapogatózás feloldásához segít hozzá a nemzetek, kultúrák örökségének fellelése, megismerése, mely meghatároz, identitást ad, egyénivé tesz a homogenizáló világfalu tömegében. Azt az identitást, melyet a korábban a nemzetépítés folyamata hivatott megmutatni, s amit a 20. század közepén beállt hiány kitöltéseként az emlékezet fogalma vesz át, illetve magát a folyamatot állítja új pályára, mely ,,bizonyos emlékek dicsfénybe vonásával, mások elhallgatásával olyan múltat alkot, amelyet magunkénak érezhetünk.”⁸ Kiválogatja az emlékezet számára a múlt megőrzendő szeleteit, és örökséggé teszi ezeket.

Ebből fakadóan a ,,minden örökség” pillanatait éljük: minden örökség, vagy legalábbis alkalmas arra, hogy azzá váljék. Az örökségek kategorizálásának a listája szinte a végtelenségig sorolható. Van ,,természeti örökség”, ,,genetikai örökség”, ,,történeti, művészeti, építészeti, technikai, urbanisztikai, tájbeli örökség”. Kanonizálttá vált a szellemi örökség fogalma is, ami – látszólag – végtelen távlatokat nyit abba az irányba, hogy az emberiség egyetemes értékei megőrzésre kerüljenek. A museum, az emberi szellem szentélyének gondolata és a tömeg beavatási helyének a gondolata, megragadta az embereket, beszédtéma lett. Az emberek kötődni kezdtek a helyek emlékezetéhez, s egy francia történész, Pierre Nora 1984-ben megalkotta az emlékezet helye kifejezést,⁹ így adva egyre szélesebb értelmezési lehetőséget az örökség fogalmának. S ahogy az örökségesülés kérdésköre tágul, úgy nyer a fogalom egyre nagyobb affektív értéket, válik szerencsés esetben alkotóművészetté és egyfajta szellemi elkötelezettséggé, melynek segítségével meghatározzuk önmagunkat, és azt: honnan jöttünk, hová tartozunk ma,¹⁰ és már a nemzeti, vagy akár az emberi létezés néhány alapvető feltételét is jelöli.¹¹ Ekképpen az örökség átveszi a történelem klasszikus szerepét és jelöli a nemzeti, vagy akár az emberi létezés néhány alapvető feltételét. Így válik az örökség az identitás kialakításának egyik fő mozgatórugójává, s a jelenkori társadalom identitási igényeinek kiszolgálójává. Ehhez képest a történetírás múzsájának, Kliónak a tettei verejtékesek és prózaiak, s a történelem – legalábbis ebből a nézőpontból – úgy tűnik, már nem képes ezt a – hagyományosan hozzá tartozó – feladatot ellátni.

Ezek azok a – legalábbis látszólag – pozitív irányú folyamatok, melyek hozzásegítik a társadalmakat a kulturális identitásuk megőrzéséhez, saját maguk identifikációjához. A fogalom effajta átalakulása talán csak a közösség integritását fenyegető, meglehetősen pontos, ugyanakkor homályos veszélyekkel szembeni kollektív tudatzavarát képezi le.¹² Ez a harcos értékőrzés végső soron olyan végletekig jut el, hogy tárgyiasítjuk a világunkat, melybe az emberi kreatív alkotószellem csak alig, a kanonizált kiemelkedő egyetemes értékek árnyékában jelenik meg.

Amikor 2002-t, az emberiség kulturális és természeti öröksége védelméről szóló egyezmény (Convention concerning the Protection of the World Cultural and Natural Heritage) megkötésének harmincadik évfordulóját, az UNESCO a kulturális örökség évének nyilvánította, a szervezet főigazgatója levelében azt hangsúlyozta, hogy a kulturális örökség fogalma nyitott és folytonosan változó, mert egyre újabb, védelmet érdemlő elemekkel gazdagodik.¹³ Ugyanakkor a kulturális örökség megőrzését szolgáló intézményes keretek szigorúsága, az örökség fogalmának kanonizálója ezt a nyitottságot – az én megítélésem szerint – nagymértékben korlátozta.¹⁴ Ezt a gondolatot fogalmazta meg korábban nagyon találóan Sharon Sullivan, az Ausztrál Örökségi Bizottság (Australian Heritage Commission) igazgatója, a Kinek a kulturális értékei? elnevezésű, 1992-es ausztráliai ICOMOS konferencián, amikor arról beszélt, hogy Ausztráliára igaz az a John Urry 1990-es, A turista szemével című könyvében megfogalmazott általános megállapítás, miszerint a műemlékvédelem ,,múlt idejű, halott és biztonságos” örökséget hozott létre (szemben a történelem ,,folyamatos, ennélfogva veszélyes” természetével).¹⁵

Történészként felmerül bennem a kérdés, hogy a történelmi emlékezet ,,belefér-e” az örökség kanonizált kategóriáinak valamelyikébe, lehet-e neki teret találni, intézményesíteni, vagy esetleg egy feltáratlan, új területet kell nyitni neki? Van-e létjogosultsága egy olyan terminusnak, amit fentebb identitási örökségnek neveztem? Egyáltalán mit jelent az emlékezet, a történelem és az örökség viszonyrendszere, hogy kapcsolódik egymáshoz ez a három fogalom, s miként manifesztálódik mindez a társadalmi térben?

E dilemma feloldásaként esszémben kísérletet teszek arra, hogy a kulturális örökség objektivációja következtében behatárolt kategóriákon túlmutatva, az immateriális örökség fogalmi kereteit kitágítva, definiáljak egy – történelmi táptalajból kiinduló és emlékezeti irányba haladó – új örökségfogalmat, az emlékezet megjelenéseként értelmezhető identitási örökség kategóriáját, s próbálom belehelyezni azt egy jelenkori társadalmi dimenzióba. Teszem ezt abból a megfontolásból, hogy örökségünk nem csupán tárgyak – s a hozzájuk kapcsolódó emberi alkotószellem – emlékezetén nyugszik, hiszen – ahogy Hankiss Elemér fogalmazta meg nagyon találóan – ,,mentalitásunk is kulturális örökségünk része”.¹⁶ Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az örökség-gondolatnak van egy nem jogi, hanem szimbolikus forrása is, amely adott közösség számára lényeges szentségek örökkévalóságával függ össze. Ez adja meg a választ arra a kérdésre, miért olyan fontos a történelmi örökség, azok a múltba ágyazott események, folyamatok és emberi teremtőképesség szülöttei, melyek egy identitását kereső társadalom számára elengedhetetlenül fontosak,¹⁷ s különösen a jelenkor aktualitásai közt és emlékezeti vetületében válnak különösen fontossá.¹⁸ Hisz a mai világ egyik különössége talán abban rejlik, hogy szinte öntudatlanul és rohamszerűen olyan magatartásformákat elevenít fel, amelyek csak akkor rajzolódnak ki előttünk, ha bejárjuk azt az utat, amit a történészek manapság ,,hosszú időtartamnak”¹⁹ neveznek. Ebben a hosszú időtartamban kell megtalálnunk a társadalmakat meghatározó identitási elemeket. Olyan társadalomban, melyben az identitáskeresés néhol elsiklik, néha túlzásokba esően nagy hangsúlyt kap; hogy ismerjük a múltat, s vele a történelmet, hogy azt beépítsük jelenlegi tudásunkba, s ezáltal megteremthessük saját értékeinket, és levonhassuk a konzekvenciákat a párhuzamba állított múlt, jelen és jövő között. Mert a jelen nemcsak örököse a múltnak, hanem aktív társa is: újjáéleszti a szunnyadó emlékeket, kiássa, amit betemetett az idő, és igényeinek megfelelő hagyatékká gyúrja át.²⁰

Ez a gondolat – bár vitathatatlan, hogy a kulturális örökség fogalmának megjelenése önmagában is hatást gyakorolt a társadalmi mentalitás formálódására – teheti komplexszé azt az örökség-definíciót, melyben az emberi alkotószellem mesterművei és az emberi kreativitás mellett megjelenik a kollektív identitás kötőereje révén létrejövő ember és emlékezet közötti kapcsolat is.

Esszém fő csapása ennek megfelelően a kulturális örökség egy speciális – idáig még nem kanonizált, nem intézményesült – vetületét célozza meg, mely leginkább a szellemi örökség tárgykörébe – annak értelmezési kereteit kitágítva – illeszthető be, s mely az emlékezet mentén ragadható meg. Ennek két szélső pólusát az örökség és a történelem egymáshoz való viszonya jelenti, melynek kapcsolódási pontja a kultúra, azon belül a kulturális emlékezet, a társadalmi identitás és a mentalitás formálódása. Ami miatt érdemesnek tartom a témát egy mélyebb – teoretikus – elemzés alapjául tenni, az egyfajta vádirat: egyrészt a historizáló gondolkodásmód ellen, melynek alapvető forrásai az írásos emlékek, és az az objektív történetírásra törekvő attitűd, mely alig mutat túl a források kritikai értelmezésén; másrészt a muzeifikált örökségfogalom ellen, mely a megőrzendő értékeket az anyagi világ börtönébe zárja, s kirekeszti belőle az emberi alkotószellem és társadalmi mentalitás fogalmát.

Ennek érdekében kísérletet teszek átalakítani azt a történészi attitűdöt, mely a tárgyiasult emlékek hitelességét hirdeti, míg a ,,hallomásból vett adatokat” a fantázia világába utalja, melyben keverednek a mítoszok²¹ a valóságos elemekkel. Azon az állásponton vagyok, hogy ez az etnocentrikus²² gondolkodásmód torzított világképet ad, eltávolít minket attól, hogy megismerjük kulturális identitásunkat.

Ezenfelül a történelemnek azért is szüksége van az örökségre, mert ez nyit utat a hit, az érzelmek világához. Ha a történésznek az a feladata – ahogy Brendan Bradshaw fogalmaz –, hogy ,,segítsen megérteni a társadalomnak, hogyan vált ilyenné”, akkor az olümposzi magaslaton álló, a múltat felülvizsgáló történetírással semmire se megy. Ha a közönség az ,,élethű” múlt emlékeit issza magába, akkor nem adhat hitelt a vérszegény krónikásnak.²³

Ugyanakkor a történelem irányának kifordítása mellett megkísérlem a másik póluson elhelyezkedő örökség fogalmát is egy új irányba vinni, mely jelenlegi formájában szintén nem jelent önmagában kulcsot a kulturális identitás megtalálásában, sokkal inkább egy objektivizálódó, tárgyiasult gondolkodás felé fordítja a fókuszt. Egy olyan gondolkodáséba, melyet átitat a nosztalgia érzése, mely ,,nem konkrét korszakhoz kötődik, hanem egyszerre mindenhez, amit ódon patina borít, és amiből régi, elsárgult fényképek hangulata árad.”²⁴

Ezen gondolatok mentén írásomban kísérletet teszek arra, hogy közelebb hozzam egymáshoz a történelmi érdeklődés és a kulturális örökség fogalmát, mely képzetek közt a hidat a kulturális emlékezet jelenti, s mely végső soron az eseménytörténet gyökereiből kiindulva elvezethet egy adott társadalom kultúrájának jelenkorban is érvényes aktualitásainak, gondolkodásának és mentalitásának megismeréséhez, s megvilágítja az identitáskeresés sötét alagútját. Hiszen a történelem mégiscsak a közösségi örökség alapja. Az örökség iránti lelkesedés pedig a történelemre irányítja a figyelmet és gyarapítja annak forrásait.²⁵

TARTALOM

Prológus

A kulturális örökség intézményesülése – Objektivációs dilemmák
Híd örökség és történelem között
Az identitási örökség fogalmának bevezetése
Az identitási örökség narratívája
Az identitási örökség civilizációs vetülete

Idő, tér és társadalom rendjeinek teoretikus keretei
Az identitás viszonya az időhöz
Identitás és térstruktúra
Identitás és társadalom

Emlékezés és emlékezet – Amnézia és amnesztia

Példa az alkalmazásra: az ’56-os forradalom mint esettanulmány
Miért pont ’56 és forradalom?
A nyomok fellelésének historiográfiai dilemmája

Az identitás kialakításának alkalmazott tipológiája
Az időfogalom az emlékezet függvényében
Az identitás térbeli sokszínűsége
A társadalmi átalakulás mozgatórugói
Emlékezés, felejtés, identitás és trauma

Epilógus

Válogatott bibliográfia

---

Az Örökség és történelem között megvásárolható a kiadónál.

---

Írt egy tudományos könyvet? Olvassa el, hogyan publikálhatja!