Regényújság / Álomtalanítás ÷ 5. rész
Könyv Guru folytatásokban közli Robin O’Wrightly lélektani krimijét. Az első rész innen érhető el. A negyedik rész múlt héten jelent meg, itt következik a ötödik.
Connie Marshall beszaladt egy nyilvános mosdóba, ahol megmosta az arcát, és még mindig kissé sajgó, de már lényegesen jobban lévő fejét, arcát vizslatta a tükörben. Farkasszemet nézett magával… Melyik énje győz? Megváltoztatta-e őt, amit tett? Érezte belül, hogy éreznie kéne valamit, ami arra utal, hogy igen. Igen? Nem? „Nem tudom” – döbbent rá. Már nem volt ugyanaz, aki eddig. Mintha egyenesen kihúzták volna a világból, és fordítva tették volna vissza oda. Hirtelen kívülről látta magát, az érzés úgy lepte meg, ahogy a legkevésbé várta: deperszonalizációs rohamot kapott. Elkezdett önmagát elveszítve, lélekben elidegenedni a testétől, egy keskeny csíkon át látni, mintha a saját valósága csak egy maszk lenne, közben pedig gyűlölve önmagát olyan masszív gyűlölettel, amelyet azelőtt sosem érzett. Még azokat az embereket sem gyűlölte ennyire, akiket lemészárolt, mint saját magát mindezért. Egész testében remegni kezdett, és becsúszott a mosdó alá. Elővette a megállíthatatlan zokogás, rázta a vállait, mintha csak az ipari áram találta volna meg, de az összeomlás nem volt olyan kegyes, hogy át is vigye a túlvilágra… Percekre elájult, nem tudta, csak sejtette, hogy órák, talán napok teltek el, mióta bejött, de mint egy zsebuniverzumba, mert utána nem jött senki. Teljesen összezavarodott az időérzéke. „Véget kell ennek vetnem. Nem vethetek véget ennek. El kell buknom. Nem, nem bukhatok el…” – akkor látta saját magát önmagával harcolni a pislákoló fényű, kissé elhanyagolt nyilvános mosdóban. Lelki szemei előtt filmvetítésbe kezdett a lelkiismerete, leadva a legszörnyűbb horrort, amit valaha látott, aztán önmagát, ahogy egy karddal állt vele szemben és rákiáltott: „Kelj fel! Itt az ideje, hogy megfizess mindenért! Halált halálért! Öld meg magad, és vége a szenvedéseidnek! Ne, ne öld meg magad, hadd szenvedj életed végéig!” És ördögien kacagni kezdett a látomása. Ekkor állt fel, teljesen távol a saját tudatától, és üvöltve kirontott a helyiségből, majd a kint csodálkozó, kisebb tömeg szeme láttára eltűnt egy parkolóház bejáratánál. A tömeg akkor keletkezett, miután Connie vagy egy félórára bevette magát a mosdóba, bezárta az ajtót, és a kopogásra nem felelve, még a segítség megjelenése előtt kitört az épületből. Nem tudták megfogni, annyira nem számítottak erre, és mire feleszméltek, a nő már nem volt sehol. Mint akit a föld nyelt el…
◆ ◆ ◆
– Mire hármat számolok, ön kinyitja a szemét, és elmondja, mit lát… Egy… kettő…. három!
Dr. Weiss hangja megnyugtató volt, a regresszív hipnózis pedig egy izgalmas utazásnak ígérkezett. Shauni ott feküdt egy pamlagon, kezeit összekulcsolta a hasán, így kényelmesebb volt feküdnie, és csak befelé kellett figyelnie.
– Egy kertvárosi utcán sétálok – a saját hangját magasabbnak, fakóbbnak hallotta, mint eddig. – Körülöttem virágzó fák, tavasz van, és meleget érzek, mert kardigán van csak rajtam. Gondtalanul sétálok. Ez egy lakópark. Ismerős…
– Miért ismerős?
– Már jártam itt. De nem itt lakom. Csak a közelben.
– Írja le az utcát!
– Széles és betonos, sugárúttal és járdával, de kihalt. Szinte senki nincs itt.
– Egyedül sétál?
– Nem… Két lány van velem… A barátnőim… Egy hosszú szőke hajú és egy rövid világosbarna… Nevetgélünk… Fiúkról beszélgetünk… Nagyon vidámak vagyunk…
– Hány éves most?
– Tizenkettő.
– Mit keresnek az utcán?
– Lógunk a suliból… Hátunkon iskolatáska, de délelőtt van. Cinkosok vagyunk… Valamit akarunk… Valahova akarunk menni…
– Hova akarnak menni?
– Ashleyhez New Kids On The Blockot hallgatni. Oda tartunk…
– Hanyas évet írunk?
– 1990…
– Mit érez most?
– Nehéz leírni. Boldog vagyok… Szabad. Nincs suli. Vár a kedvenc bandánk zenéje. Kicsit félek, le ne bukjunk… Persze izgalmas is. Rosszalkodunk… Nem azt csináljuk, amit kéne. Amit a felnőttek előírnak. Királyok vagyunk. Vagyis királynők…
– Tudja, miért nincs más az utcában?
– Igen. Mindenki munkában, suliban… Csak mi nem. De most… Befordul a sugárúton egy autó…
– Milyen autó? Írja le!
– Egy piros kabrió… Nem tudom, Chevrolet vagy Ferrari? Még nem láttam ilyet azelőtt, nagyon modern. Nem ismerem fel a jelet az orrán… Nagyon intenzív szín és forma, olyan, mint egy óriási papucs… Nagyon menő… Kinevetjük a csajokkal…
– Egyedül csak ez a kocsi jön?
– Nem! Jön még utána két másik. Ez furcsa! Tök egyformák, csak a színük más. Mint egy Matchbox-készlet, csak nagyban. A piros valahogy megfogja a pillantásom, nem ereszt… A többi kék és talán zöld, metál, csillognak a napfényben… Csillogó papucsok… Nagyon röhögünk…
– Milyen rendszámot lát?
– Kaliforniai… 505-TF8. Azt hiszem. Becsillan a naptól…
– Mit csinálnak most az autók?
– Közelednek… Lelassítanak mellettünk.
A piros autós megszólít…
– Mit mond?
– Kérdez… De alig hallom. Közelebb kell hajolnom az autóhoz… Valamit keres, bekötőutat vagy mit… Mennek valami autókiállításra a haverjaival…
– Most állítsa meg az emlékfilmet. Hogy néz ki a piros autós?
– Jóképű, megnyerő, Don Johnsonra hasonlít. Csak fiatalban. Egy pillanatig azt hiszem, ő az… De nem lehet… Csak olyan.
– Mennyi idős a férfi?
– Nem tudom megítélni, egyetemista lehet. Vagy gimis. Nekem öreg…
– Mit érez most?
– Izgalom, félelem, idegen érzések… Mosolyog rám… Tetszik. Hihetetlenül kék szeme van… Én meg tizenkettő vagyok. Még nem is jött meg rendesen. Mit akarhat egy ilyen szívdöglesztő pasi egy kis éretlen csitritől?
– Ön sejti, mit akarhat?
– Nem, fogalmam sincs. Túl kicsi vagyok. Csak tetszik. Olyan, mint egy filmsztár.
– Mi van a barátnőivel? Ők mit csinálnak eközben?
– Mondják nekem, hogy ne hajoljak be, meg hogy ebből baj lesz. De én… nem figyelek rájuk.
– Mi történik ezután? Indítsa el az emlékfilmet!
– Hirtelen… előrehajol, megragad, az arcomba nyom valami rongyot és berángat az első ülésre. Nagyon megijedek, fáj a két karom, a hasam, a combjaim, ahogy végighúzott az ajtón! A fejem az ölében landol, közben elszédülök, zsibbadni kezd minden tagom, sikítani akarok, de a szemeim sem maradnak nyitva, nemhogy a szám… Hallom a barátnőim sikoltását… Aztán puffanásokat… – nyögte szenvedő arccal Shauni.
– Miféle puffanásokat?
– Mintha beleütköztek volna valamibe. Tompa zajok… Segítség…!
– Érez valamit még?
– Visz a kocsi… A csajok segélykiáltása egyre halkabb… Aztán csend lesz… Segítség, könyörgöm, valaki mentsen meg…! Vigyen ki innen, vigyen ki innen!
– Most háromig számolok, maga felébred és megkönnyebbültnek érzi magát, hogy elmondta, ami a szívét nyomta. Biztonságban van, az életének van értelme, hasznos alanya a társadalomnak, mint rendőr. A szerettei várják ebben a világban, a lelke könnyebbé válik, ahogy az emlék is kevésbé fáj. Következő alkalommal gond nélkül tovább tudja majd mesélni, és minden perccel egyre könnyedebb lesz, ahogy megszabadul a tehertől. Egy… kettő… három!
A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA: 6. rész
© 2016 Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. Grafika: Szabó Borka. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.