„Diagnoszta vagyok, nem sebész”

„Tudomásul kell venni az emberi befogadóképesség véges voltát, és vállalni kell a kockázatot, hogy olyan dolgot fedezünk fel, amit mások korábban már kigondoltak” – hangsúlyozza Körmendy Lajos, aki új kötetében hatalmas ismeretanyagot szintetizálva próbálja bemutatni civilizációnk fejlődését, világunk mai állapotát. A közösség nélküli ember szerzője az interjúban beszél az érzelmek történelemformáló erejéről, az egymásnak is ellentmondó társadalomtudományi kutatásokról, és arról, hogy miként lehet 4,2 millió karakternyi jegyzetet áttekinteni írás közben.

Vészjósló a könyvének címlapja, ahogyan a szöveg is kritikusan ismerteti az utóbbi évtizedek társadalmi, értékrendbeli átalakulásait, a „radikális modernitás” jelenségét. Ennyire pesszimista Európa és a világ jövőjét illetően?

A címlap – ami elsősorban a kiadó grafikusának érdeme – jól szimbolizálja korunk állapotát: az általam posztmodernnek nevezett ember gőgje és individualizmusa annyira elhatalmasodott, hogy szétestek a közösségei, egyedül van, érzelmi sivatagban él, nem találja az élete értelmét. Több kutatóval szemben én nem használom a radikális modernitás-kifejezést, mert a manapság uralkodó szélsőséges felfogás és életstílus már magát a modernizálódást is akadályozza.

Tavaly március elején, amikor összeállt a kézirat, és egyvégtében végigolvastam a szöveget, egy idő után azon kaptam magamat, hogy pozitív jelek után kutatok, mert öntudatlanul is megijedtem a sötét képtől. Aztán felhagytam ezzel a célzott kereséssel, és engedtem, hogy a tények és a következtetések önmagukért beszéljenek. A jelenlegi állapotunk valóban aggasztó, de a jóslásoktól tartózkodom. Nem látjuk a jövőt.

Sokat beszél az érzelmek és értékek történelemformáló erejéről, minek kapcsán például kiemeli az irigységet, ami éppúgy megjelenik az antiszemiták, mint a muszlimok (nyugatellenes) világképében. Hogy látja, mely érzelem (vagy érzelmek) alakították a legerőteljesebben vagy legváratlanabbul a történelmet?

Az érzelmeknek és az értékeknek valóban nagy jelentőséget tulajdonítok, és a történettudomány nagy adóssága, hogy még mindig nem kezeli ezeket megfelelő súllyal. Szerintem azért, mert a szakma által elfogadott, és elsősorban írott (bürokratikus) források értelmezésére kidolgozott hagyományos módszerek alkalmatlanok erre. Jól látható ez, ha érzelemtörténeti tematikus kötetek tanulmányait olvassuk. A történészközösségnek kell kidolgoznia a megfelelő módszereket, ez viszont hosszú, talán több évtizedes feladat.

Nem tudok hierarchiát felállítani az értékek és érzelmek között, eltérő szerepet játszanak különböző korokban, társadalmakban, sőt, társadalmi rétegekben. A könyvemben sokat foglalkozom a szeretettel és szerelemmel (döntően befolyásolják a közösségeket, elsősorban a családot), de hasonlóképpen fontosnak tartom az elbizakodottságot és gőgöt (erre az előbbiekben utaltam) vagy a bizonytalanságot, a bizalmat, a tiszteletet és így tovább.

A szövegben több százszor fordul elő a „család” szó, amely közösség újkori megrendülését (széthullását) komoly problémának tartja, nem utolsósorban az iszlám és a Nyugat konfliktusa szempontjából. Miért tartja kulcsfontosságúnak a család szerepét?

A család minden társadalom fundamentuma, a legfontosabb emberi közösség, anélkül nincs civilizáció, a család szétesése pedig a társadalom atomizáltságát eredményezi. Főként a családban szocializálódunk, elsősorban ott kapjuk az értékeket és az erkölcsöt. Bármilyen meghökkentően hangzik, de napjaink posztmodern (fogyasztói, informatizált és globalizált) társadalma hasonlóképpen szétveri a családot, mint tették azt a totalitárius rezsimek. Fontos különbség: ezt nem erőszakkal teszi.

Hogy korunk családja mikor és mennyire lesz képes regenerálódni, az a jövő titka, amint az is, hogy ezt mi fogja kiváltani. Lehet (de nem biztos), hogy egy nagy történelmi kataklizma kell hozzá.

Kétségkívül nem történészi feladat, de vajon egy ilyen munka összeállítása után nem fogalmazódott meg Önben valamilyen globális megoldási javaslat az európai ember számára?

Ezt a kérdést többen is föltették nekem, és mindig azt válaszoltam, hogy én diagnoszta vagyok, nem sebész. A diagnózis is nagyon nehéz feladat. Állítani, kijelenteni könnyű, hitelt érdemlően bizonyítani azonban rendkívül nehéz. Majd az olvasó eldönti, hogy hiteles-e a bizonyításom. A megoldási javaslatokat átengedem a nálam hivatottabb társadalmi mérnököknek.

Említi, hogy különféle tudományterület kutatásait felhasználva, összegezve ellentmondásokra is felfigyelt. Az előszóban például azt írja: „Kiáltóan ellentmondó adatokat és következtetéseket olvastam szociológiai és (szociál)pszichológiai kutatásokat ismertető tanulmányokban, annyira, hogy – őszintén megvallva – megrendült a bizalmam bennük. A 2010-es évek magyarországi szegénységére vonatkozó adatok között például háromszoros különbség is lehet, és itt milliós nagyságrendről van szó!”

Az ellentmondások nem ritkák a társadalomtudományokban, ezek kiszűrése, bár nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. A történetírás ellentmondásai nem leptek meg, mert ebben a tudományban viszonylag otthonos vagyok, de a szociológiai, a szociálpszichológiai, valamint a közgazdaságtani ellentmondások már igen, valószínűleg azért, mert nem volt sok tapasztalatom, illetve mert azt hittem, hogy a felmérések, a laboratóriumi kísérletek és a statisztikai-matematikai eszközök miatt az eredmények objektívek. Nagyon nem döbbentem meg, inkább bosszantott a dolog, de hamar megtanultam kezelni a helyzetet, vagyis, hogy kontrollálni kell az adatokat, állításokat.

A könyve végén 26 oldalon keresztül sorolja a több tízezer oldalnyi felhasznált irodalom címeit. Ennyi ismeret integrálása után honnan tudja egy szerző, hogy mi a saját gondolata, és mi az, amit másoknál olvasott?

Hogyan követte nyomon a saját gondolkodását a könyv írása közben?
Jó kérdés, mondhatnám azt, hogy precízen kell jegyzetelni és becsületesen kell hivatkozni, idézni, de a dolog ennél bonyolultabb. A könyvemben 709 lábjegyzet van, ennek több mint 90%-a irodalmi hivatkozás, tehát nem lehet azzal vádolni, hogy más tollával kívánok ékeskedni. A saját gondolataimat is nyilván tudom tartani (ez is jegyzetelés kérdése), azt viszont nem zárom ki, hogy egyes elemeit 20 vagy 30 évvel ezelőtt valahol olvastam, és igazságként belém ivódtak. Ugyanakkor az is igaz, hogy

rengeteg tény vagy következtetés – amiket valakik, valamikor elsőként leírtak – az idők folyamán axiómává „nemesedett”.

Hogy egy példát mondjak: senki sem lábjegyzeteli azt, hogy a mohácsi csata 1526. augusztus 29-én történt, vagy hogy az ipari forradalom fenekestül felforgatta az európai társadalmak életét.

A szakirodalom egyébként áttekinthetetlen, az általam beszélt nyelveken íródott könyveknek és tanulmányoknak csak egy töredékét olvastam. Tudomásul kell venni az emberi befogadóképesség véges voltát, és vállalni kell a kockázatot, hogy olyan dolgot fedezünk fel, amit mások korábban már kigondoltak.

Nem „szokványos” könyv A közösség nélküli ember, inkább életműszerű szintézis. Mi és mikor indította a megírására?

Valóban így van, az egyik barátomnak, aki olvasta a kéziratot, azt mondtam, hogy mindent beleírtam, amit az életről tudok. Gyakran a sorok között. 2012-ben közel 40 éves levéltári szolgálat után nyugdíjba mentem, szerettem a hivatásomat, de levéltár nélkül nem lehet archivisztikát művelni, viszont szellemi ember lévén nem tudtam és nem is akartam leállni a gondolkodással. ezért elkezdtem kutatni ezt a valóban hatalmas témát, melynek sok kérdése már évtizedek óta foglalkoztatott.

Mint az előszóban írja, a kötete 6 év kemény munkájával készült, illetve egyes alfejezetei önállóan is megjelentek már korábban. Hogyan lehet egy ilyen szerteágazó témában „uralni” a szöveget? Mivel segített magán: vázlatkészítéssel, al-altémákra bontással, cédulázással, külső szem bevonásával?

A jegyzeteim 4,2 millió karakternyi szöveget tesznek ki, ezt a masszát számítógép és aprólékos indexelés nélkül lehetetlen uralni. Szerencsére mindkettőben volt bőséges tapasztalatom, negyedszázadig foglalkoztam levéltári informatikával, jól tudom kezelni a számítógépet, aktív koromban több könyvet írtam, szerkesztettem és indexeltem. Sokat segített az archivisztika is, aminek a lényege, hogy rendet viszünk a káoszba (sok százmillió, rengeteg helyről származó iratot kell nyilvántartani és kutathatóvá tenni).

Mi okozta a legnagyobb gondot az írás során, és hogyan oldotta meg?

Az írás és a szerkesztés óriási erőfeszítést követelt tőlem, elég legyen annyit mondanom, hogy szinte napra pontosan egy évig írtam a kéziratot, átlag napi nyolc órában. Menet közben többször is átszerkesztettem a művet, sok időt töltöttem az ismétlések kiszűrésével, ugyanakkor, mivel a téma valóban hihetetlenül bonyolult, és minden mindennel összefügg, időnként ismételni kell és gyakran hivatkozni kell korábbi vagy későbbi szövegrészekre.

Magyarországon kik művelték korábban az Ön által képviselt „generalista”, szintetizáló történelem- vagy világszemléletet? És kik hatottak a gondolkodására leginkább a nemzetközi szakmából?

Minden kutató, aki a társadalom vagy a történelem széles szeletével foglalkozik, szintetizálásra kényszerül. Azt hiszem, hogy a történelmi gondolkodásomra leginkább két néhai professzorom a szegedi egyetemről, Wittman Tibor és Kristó Gyula hatott. Az egyik barátom, egykori egyetemi csoporttársam, a kézirat elolvasása után meg is jegyezte: látszik, hogy Wittman-tanítvány vagy. A külföldiek közül három nevet emelnék ki: Fernand Braudel, Christopher Lasch és Daniel Bell. Őket csak a könyveikből ismerem.

Milyen szempontok alapján választott kiadót? És tervezi-e esetleg angolul megjelentetni a kötetét, hogy szélesebb közönséghez is eljuthasson?

A kézirattal sokáig házaltam sok kiadónál. Arról volt hírem, hogy a tudományos könyvkiadás tragikusan kevés pénzt kap az államtól (és azt is szelektíven), de az megdöbbentett, hogy a kiadókat mennyire nem érdekli a kézirat minősége. Azt is sejtettem, hogy aki nincs benne az egyes kiadók „köreiben”, annak nem sok babér terem. Csak néhány kiadó jelzi, hogy számára ismeretlen személytől is elfogad kéziratot, de az ő hozzáállásukról sok mindent elárul, hogy közlik: a kézirat beküldése után csak pozitív válasz esetén jelentkeznek. Hét-nyolc kiadót kerestem meg, közülük egy olvasta el bizonyosan a kéziratomat. Az Ad Librumot az interneten találtam meg. Az első pillanattól világos volt számomra, hogy ők egy piaci rést töltenek ki: a „körökön” kívüli szerzők műveit adják ki, ha a kézirat minősége megfelelő, és ha az illetők hajlandók fizetni az önköltséget. Eddig pozitívak voltak a tapasztalataim, világosak a feltételeik, és a vállalásaikat be is tartják.

Az esetleges idegen nyelvű kiadás a recepciótól függ: ha lesz olyan kiadó, amely lát benne fantáziát, vagy érez elhivatottságot, én nem fogok az útjába állni.