Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 6. fejezet
A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától ötödik fejezetében Tamás felesége is beszáll a nyomozásba, és a festő egyik leszármazottjának a segítségével próbálnak a nyomozásban előrébb jutni.
Nácsa János könyvének folytatásban magánnyomozónk új információk után kutat a titkosírással írt vázlatfüzetben…
6. fejezet
Tamás mindenképp szerette volna elkerülni a kipontozódást, ezért egy újabb napot szánt Csontváry és Bakos elvtárs pontocskákkal titkosított mondanivalójának fejtegetésére. Szent meggyőződése volt, hogy a vázlatfüzetben van a rejtély kulcsa, ezért szorgalmasan egyeztette a jeleket a hozzájuk tartozó betűkkel. Magányos munkájában csak Szultán szegődött társául, aki az íróasztal sarkán bérelt ki magának alvóhelyet, és elégedetten dorombolva szundikált naphosszat. Tamás meglepetten vette észre, hogy tud barátságos is lenni a hatalmas kandúr, így időnként végigsimította az éjfekete bundáját.
‒ Biztosan örülsz neki, hogy nem vagy egyedül a lakásban, azért vagy ennyire kezes – beszélt magányában Tamás a macskához, miközben az állat fejebúbját vakargatta.
Szultán tudta, hogy az embereknek szükségük van a biztatásra, különben hamar feladják a céljaikat, nincs bennük kellő kitartás. Hagyta tehát magát babusgatni, hogy Tamás erőt meríthessen belőle a további munkához. Mindeközben azon merengett, hogy a macskalét mennyivel magasabb rendű, mint az emberi, akiknél a kurkászás még mindig jelentős feszültséglevezető tevékenységi forma.
Tamás egyre rutinosabban haladt a fordítással, még ebédelni is elfelejtett. Csak délután hagyta abba a körmölést, amikor már összefolytak az apró pöttyök a szemei előtt, s hamarosan indulnia kellett a családját hazafuvarozni. Mielőtt szedelőzködött volna, úgy döntött, még egyszer átnézi a szöveget, hiszen Angélának be akart számolni az eredményeiről. Igyekezett jóvátenni az előző napi baklövéseit, és önmagának is szerette volna bebizonyítani, hogy alkalmas a magánnyomozói munkára. Fáradtan, nagyokat pislogva lapozott az aznapi penzum elejére, és belemerült Bakos elvtárs következő vallomásába:
„…Legfontosabb feladatunk, hogy a haladás szolgálatába állítsuk az évtizedek óta csak a bankároknak hasznot hajtó vagyont!
A festő naplója, amely életének utolsó két évében íródott, ugyanolyan, mint ő maga. Csapongó, többértelmű, ködös. Meggyőződésem szerint az élet nehézségei, az elismertségért folytatott sikertelen harc felőrölték az idegeit. Habár céljai tiszteletre méltóak voltak, ideológiai háttere zavaros, már-már patologikus. Elméletei semmiképp sem rendelkeztek olyan letisztult dogmákkal, mint a nagy világvallások, s a marxizmus-leninizmus eszmerendszerének kifinomultságával pedig összehasonlítani sem lehet őket. Látta társadalmának hibáit és bűneit, és arra is rájött, hogy mindezekért a népnyúzó intézmények és azok önző vezetői a felelősek. Vagyis a fennálló berendezkedés a visszásságok fő forrása. Több helyen kifejti, hogy a helytelen életmódnak súlyos következményei lesznek, de van út, amelyik a javulás felé visz. Azt is leírja, hogy ezt az utat ismeri, csak őt kellene követnie az emberiségnek, és máris jobbra fordulna a világ sora. Messiásként tünteti fel magát, és ráolvassa mindenkire a gyarlóságait. Csontváry valóban aszkétikus életet élt, pedig dúskálhatott volna a javakban. Ez a tulajdonsága tényleg a nagyságát mutatja, mint ahogyan hazánkban a munkásosztály is egy ilyen, puritán vezető hivatali idejében érte el történelme során a legmagasabb életszínvonalat. Sajnos manapság félreértik a művét ennek az elvtársunknak, akit mi őszintén szerettünk, s neki köszönhetjük, hogy a szocialista táborban Magyarország irigyelt helynek számított. Ostobák! Visszasírjátok ti még a megvetett proletárhatalmat!
Tehát, Csontváry prófétaként tekint magára, akinek az a hivatása, hogy felhívja az emberiség figyelmét a bajokra, és rámutasson a helyes irányra. Szerinte a füstös levegő, a belélegzett mérgek átvitt értelemben és ténylegesen is megakadályozzák a népeket abban, hogy lássák a valóságot. Éppen ezért a két leghatalmasabb bűn a dohányzás és a kőszén elégetése. Ezt annyira komolyan vette, hogy telente azért fagyoskodott a hideg lakásában, mert ő nem akart hozzájárulni a szennyezéshez. Természetesen mindez a jövőbe látó képességét nem bizonyítja, még akkor sem, ha az üvegházhatást kutatók napjainkban igazolják is a feltevéseit.
A helyzetet ő annyira súlyosnak érezte, hogy a lelki vakságot örökletesnek gondolta. Vagyis elképzelhetőnek tartotta, hogy az eljövendő generációkban már nem is fejlődik ki a képesség a tisztánlátásra. Éppen ezért fontosnak vélte, hogy a ritkán, de időnként mégis felbukkanó zseniket ne hagyja a társadalom elkallódni, gondos neveléssel, anyagi, lelki és szellemi javak adományozásával, a lényeget bemutató oktatással segítsék ezeket az embereket képességeik kibontakoztatásában. Hosszú évek kitartó munkájával talán elérhető, hogy legalább néhány kiválasztott továbbvigye az isteni gondolkodást. Itt válik először teljesen nyilvánvalóvá Csontváry tévedése, amikor az emberiségért aggódó művész az általános közoktatás helyett az elitista iskolában véli a problémák megoldását felfedezni. A jó szándék adott, csak a megvalósítás tervei hibásak. Kétségtelen, hogy differenciálni kell a már meglévő tudásanyag és képességek szerint a gyermekek oktatását, de mindenkinek meg kell adni a lehetőséget a művelődésre. Csontváry történelmi tévedésére a szocializmus szerencsére csattanós választ adott. A rászorulókat kell támogatni! Sajnos napjainkban ismét előtérbe kerül az elitképzés, és a kispénzű családok gyermekei nem járhatnak a tandíjat szedő magániskolákba. A tudásmonopólium jelentkezése tovább szélesíti a vagyonos és a vagyontalan rétegek között a távolságot. Ez az eljövendő forradalom melegágya!
Tehát, Csontváry leírja, hogy saját vagyonából bankszámlát nyitott, ahová folyamatosan gyűjti a zseniképző megalapítására szánt összeget. Ez a számla kezdetben Bécsben volt, melyet a világháború kitörése után a festő Svájcba helyezett át. A naplóbejegyzésekből kitűnik, hogy amíg Csontváry egészsége, és az Európában uralkodó politikai viszonyok lehetővé tették, addig maga kezelte a pénzt. 1910 és 1914 között sokat utazott, és a Közel-Keletre ismét eljutott. Több festményt is készített barangolásai során, de ezeket már nem hozta haza, hanem egy bécsi zsidó műkereskedőn keresztül Amerikába küldte el őket. A háború alatt Budapesten festett alkotásait kalandos úton Palesztinába juttatta el, ahonnan azok csak az 1920-as években kerültek tulajdonosaikhoz az Újvilágba.
Csontváry sajnos soha nem használ valóságos neveket a naplójában, mindenkit a saját maga által kiötlött elnevezéssel illet. A műveit eladó kereskedőt például a Fények Nagytudású Kufárjaként emlegeti, amiben a megbecsülés és a megvetés egyaránt jelen van. Önmagára is aggatott hasonló álneveket, mint például a Tovaszálló Üstökös, a Fészekrakó Kakukkmadár, vagy a Szelíden Tomboló Vihar. Feltehetően a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, hiszen nyilvánosan azt terjesztette, hogy egyetlen képétől sem válik meg, akkor viszont egy magasztosabb cél érdekében, ezt mégis megtette. Gyűjtött az általa elképzelt zseniképzőre. Ahogyan idősödött, rájöhetett arra, hogy egyedül már nem lesz képes nagyszabású tervét megvalósítani, ezért két embert beavatott a titkaiba. Róluk sem tudjuk teljes bizonyossággal, kik voltak, Csontváry a Számok Művésze és az Ifjú Mester néven emlegeti őket. Ők ketten Csontváry feltétlen hívei lehettek, egyben vezetői a festő által létrehozott Napút Zarándokai csoportnak. A Számok Művésze kezelte a bankban egyre duzzadó vagyont, ráadásul ekkor már nem csak dollárban, hanem aranyban és jól jövedelmező részvényekben is tetemes summa gyűlt össze. Az Ifjú Mester feladata volt a zsenik felkutatása, az eszme számára való meghódításuk, majd az oktatásuk megszervezése, támogatása.
Korábban ezeket a teendőket a Tűzgyújtók Vezére névvel jelölt bécsi festő végezte, de benne csalódott Csontváry, aki szerint ez a heves indulatokkal fűtött férfi téves irányba tereli saját szellemi erőit. Nagyravágyása és pusztító haragja nem illeszkedett a Napút Zarándokai szerénységéhez és építő jellegű céljaikhoz. Szakításuk után a Tűzgyújtók Vezére bosszút esküdött a titkos társaság ellen, amit azonban akkoriban senki sem vett komolyan. Csontváry ezek után került kapcsolatba az Ifjú Mesterrel, aki feltételezéseim szerint neki távoli rokona lehetett. Új bizalmasának sikerült Csontváryt meggyőznie arról, hogy nem lehet egy helyre összegyűjteni a zseniket, hanem kinek-kinek a lakhelyén kell biztosítani a fejlődés lehetőségét. Így kialakult, Csontváry szavaival élve, egy Láthatatlan Zseniakadémia, ami a festő halála után még huszonöt évig működött.
A naplóban a Zseniakadémia ügyein kívül nem lehet olyan témát találni, aminek túl sok köze lenne a mindennapi realitáshoz. Vallási bölcselkedések váltják egymást humoros bökversekkel, vagyis úgy tűnik, ezekkel szórakoztatta magát a festő, amikor nem a képeivel foglalatoskodott. Néha közérthető a versek gondolatmenete, mint például: »A szűk utcában egy kutya ugat, / nem látja szegény, a napot, / ő csak a holdba vonyít lyukat, / s, ha kimúlik, nem kap papot.« Máskor, a korábbi írásainak ismeretében kikövetkeztethető a mondanivaló: »A tüdőd füst tölti ki, / fejedben füst gomolyog, / lelked az orrodon száll ki, / a gonosz meg csak mosolyog.« Vannak viszont olyan irományok, amelyek megfejthetetlenek, egy megbomlott elme szüleményei: »Hegyek között háltam, / szivárvány ragyogott a tető felett, / álmaim előtt álltam, / ablakai szóltak a szájam helyett.« Csontváry utolsó bejegyzése volt ez a gyatra versecske, amiért nem ítélhetjük el, hiszen három nap múlva verőérgyulladás következtében hunyt el az egyik budapesti kórházban.
Akkoriban távozott, amikor a zavaros huszadik században egy biztos pont kezdett megszilárdulni: a szovjethatalom. Nem élhette meg, hogy gondolkodása a helyes irányba forduljon, pedig mutatott hajlandóságot az elvbarátságra. A dicsőséges Tanácsköztársaság idején ugyanis belépett a Magyar Rajzolóművészek Szakszervezetébe. A halál megakadályozta, hogy kommunista váljon belőle. Ha élne, biztosan azt szeretné, ha az általa megálmodott iskola hazánk dolgozó ifjúságát…”
Tamásnak ezen a ponton lett elege az ideológiai fejtágításból, és ismét a mondat közepén hagyta abba a fordítást. Megállapította, hogy a vázlatfüzetnek körülbelül a felét már elolvasta, bár az is igaz, hogy a szöveg a tisztánlátását nem segítette elő.
‒ Homályos ez nekem nagyon, pedig nem is dohányzom – mondta Szultánnak, és ismét megsimogatta az állat fejét. – Igaz, mindig is városban laktam, és rengeteg füstöt nyeltem. Vajon, mit szólt volna Csontváry a szmoghoz? Biztosan megátkozta volna az autósokat. Eszement egy figura volt.
Tamás, mielőtt a gyerekeiért és a feleségéért indult volna, fertőtlenítette a kezén a karmolás nyomait, majd több ragtapasz segítségével igyekezett a sterilitást biztosítani. Megfogadta továbbá, hogy bárhogyan is hízelegjen neki a macska, ő ezentúl csak védőkesztyűvel nyúl Szultánhoz.
A regény 5. fejezete ITT olvasható.