„A félelem és tehetetlenség érzését nem lehet elfelejteni”

„A könyv sikere szájról szájra terjedt, és az Amazonon megjelentek az olvasók ötcsillagos értékelései, amira nagyon büszke vagyok” – meséli Imre Regina Mária, miért érezte úgy, hogy az eredeti angol kiadás után magyarul is fontos lenne megjelentetni a Felvidékről Kaliforniába emigrált családjuk történetét. A Könyv Guru Kiadó gondozásában napvilágot látott Nagy ár a szabadságért. Egy névtelen magyar feltaláló története című kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, miért érzi ma is helyesnek, hogy elhagyták szülőföldjüket, hogyan tudott párbeszédeket 50-60 év távlatában is szó szerint felidézni, milyen élmények segítették eldönteni, hogy kiadja az emlékeit és hogyan született meg két nyelven a szöveg.

Visszaemlékező kötete egyszerre egy szerelem, egy család és egy ügyes feltaláló kalandos története. Férjével , Dezsővel a Felvidékről indultak, és a kommunizmus elől Amerikáig menekültek, ahol végül megnyugvásra, megbecsülésre és boldogságra találtak. Mikor es miért jutott eszébe, hogy meg kellene írnia az életük történetét?

Férjem halála után az unokáimnak kezdtem történeteket írni az életünkről. A célom az volt, hogy ne feledjék, honnan származnak, és mi volt az ára annak, hogy egy szabad világban élhetnek. A ranch-en egész héten egyedül voltam, kiültem a teraszra, ahonnan gyönyörű volt a kilátás. A gondolataim szárnyaltak a messzeségbe és azon vettem észre magam, hogy gondolatban otthon vagyok. Hallottam a főnököm gonosz szavait, láttam édesanyám könnyes szemeit, és mindazt amit 20 évnyi munkánkkal elértünk, s amiről önszántunkból lemondtunk. A szomszéd cowboycsaládok esténként átjöttek beszélgetni. Látták a sok jegyzetet az asztalomon. Megkérdezték, mit írok, és én mesélni kezdtem az életünkről. Kérésükre ezek után minden szombaton mesedélutánt rendeztünk. Szinte tátott szájjal hallgatták a számukra ismeretlen életvitelt a vasfüggöny mõgött. Ezek a cowboycsaládok inspiráltak arra, hogy könyvben írjam meg az életünk történetét, mert az amerikaiaknak fogalmuk sincs arról, hogy a kommunizmusban milyen körülmények között élnek az emberek. Ekkor döntöttem el hogy a könyvet úgy írom meg, hogy az a családomnak értékes hagyaték legyen az őseikről. Egyben egy őszinte vallomást tárok az olvasók elé is egy olyan életről, amely a körülményekhez mérten a megoldásokat kereste, mert a cél mindig a boldogság keresése volt.

Visszatekintve a mából, hogy érzi: jól döntöttek, amikor 1985-ben Csehszlovákiából Kaliforniába emigráltak? Nem gondolja , hogy pár évet kibírva, a rendszerváltás után Szlovákiában is megnyugvásra találtak volna?

Amikor elhagytuk az országot, csak arra gondoltam, hogy mentsem a férjemet – mert előbb-utóbb börtönbe került volna – és a fiaim jövőjét bebiztosítsam. Visszatekintve a mából, úgy érzem, jól döntöttünk, mert Szlovákiában a mai napig üldözik a magyarokat. Ha mi Magyarországon éltünk volna, akkor soha nem hagyjuk el az országot.

Mi az a legfőbb tanulság, amit a történetükön keresztül át szeretne adni az olvasóknak (és a családjának, fiainak, unokáinak?)

Mindannyiunknak vannak álmaink, boldogok akarunk lenni. Ez nem egyszerű dolog, mert az életben mindenért meg kell küzdeni, de a küzdelmet élvezettel és optimizmussal kell megélni. Én az életben mindig a megoldásokat kerestem, tudtam veszíteni és újra kezdeni. Hogy mi a tanulság a történetemből? Bármilyen nehéz, soha nem szabad feladni az álmainkat, mert csak így lehetünk boldogok. Mindig meg kell találni az életünk értelmét. A történetemmel ezt bizonyítom, s főleg azt, hogy boldog és elégedett voltam azzal, amit elértünk.

Hogyan értékeli az emigrációjukat? Mi az, amit leginkább sajnált itthagyni Europában? És mi az, amiért leginkább érdemes volt kimenni Amerikába?

Erre nagyon nehéz válaszolni, mert én nem akartam Amerikába jönni. Elhagyni a hazámat, annak ellenére, hogy az nem volt a hazám, mert Szlovákia nem volt a magyarok hazája, ott csak gyűlöletet kaptam, de akkor is szerettem. Az őseim ott születtek, a gyökereim ott vannak. Egy felnőtt termő fát ki lehet tépni a földből, de a gyökerek nagy része a földben marad. Az átültetést túléli, új gyökereket hajthat, de a fa megsínyli a drasztikus változást. Elhagyni a várost, ahol születtem, ahol a szüleim, rokonaim éltek, akik szerettek, a sok barátot, akikkel felnőttem, leirhatatlan fájdalom volt. Amerikának hálás vagyok, hogy befogadott, amikor hazátlanok voltunk.

Mi nem gazdagságért jöttünk ki Amerikába és nem is lettünk gazdagok. A szabadság az, ami nagyon nagy érték az olyan embereknek, akik szárnyalni szeretnének, de a szárnyait visszavágják. A férjem alkotni akart.

Álmai eléréséhez a szabadság létfontosságú volt. Saját műhelyében találmányokat, prototípusokat készített, amiért széles körben elismerést kapott, ez éltette. A fiaim és az unokáim boldogok, és ez a lényeg. Az én szívem kettétört, mert még mindig HAZA megyek, ahol végigjárom a kedvenc helyeket és meglátogatom a barátaimat… Feltöltődöm, mert az az életforma az enyém. Én soha nem leszek amerikai. Magyar vér csordogál az ereimben, a magyar szokásokkal élek és a csalaládomnak minden nap magyar ételeket főzök.

Hogyan tudta ilyen részletesen – hosszú párbeszédeket is pontosan felidézve – megírni az akár 50-60 évvel ezelőtt történteket. Vezetett esetleg naplót az évek során? Vagy valamilyen más módszerrel tudta jelenvalóva tenni a múltat?

Nem vezettem naplót, az édesapám tanácsát fogadtam meg: „Mindent, amit az életben átélsz, raktározd el a fejedben, mert sokszor elő kell venned a tapasztalataidat, hogy azokra építsd a jövőt”. Beszélgetések, melyek nagyon fájtak, szinte szóról szóra az emlékezetembe vésődtek. A félelem és tehetetlenség érzését nem lehet elfelejteni. A boldog percekre, ölelésekre, egy harmonikus családi élet minden pillanatára emlékszem. Elvesztettem azt a társat, akivel mindent közösen éltünk meg, de még álmomban is hallom biztató szavait, érzem az érintését…

Az eltelt évtizedekből melyik korszakot volt a legnehezebb felidézni – akár azért, mert nem szivesen emlékezett rá, akár azért, mert már feledésbe merült?

A férjemre emlékezve – aki már 21 éve elhunyt – még mindig nagyon fáj, hogy az egyetlen barátja becsapta. Dezső nagyon különleges egyéniség volt. Sokszor mondta, hogy ő azért születtett, mert fantasztikus képzelőereje van nem létező dolgokat kitalálni. Ő tudta, hogy megfizethetetlen felfedezéseit a világon mindenütt használni fogják. Megelégedett egy dicsérettel, mert ezt sokkal többre becsülte, mivel nem a pénzt látta a munkájában. Az otthoni nevelés, amit gyerekkorunkban kaptunk: „Soha ne dicsérd önmagad, várd meg, amíg mások veszik észre a tehetségedet”. Ő erre várt. Úgy halt meg, hogy a küldetését ezen a világon elvégezte. Ezt a részt az életünkről keservesen írtam meg. Úgy éreztem, a férjemet kétszer temettem el, egyszer a valóságban, majd újra a könyvemben. A fiaimnak és unokáimnak tudniuk kell, ki volt az apjuk és a nagyapjuk. Legyenek büszkék rá, annak ellenére, hogy a világon senki nem ismeri a nevét.

Mint említette az előszóban, először angolul jelent meg a családtörténetük, majd lefordította magyarra. Van-e különbség a két kiadás szövegében? Ha igen, milyen pontokon kellett átfogalmazni a történeteket?

Mivel Amerikában kevesen tudják, miért él egy magyar Szlovákiában, ezért a könyv végén van egy oldal, ahol leírtam ennek a történetét. A család fogalma, az összetartás, a tisztelet a szülők iránt nagyon gyenge, felszines alapokon áll ebben a szabad világban. Sokan kerestek fel kérdésekkel, főleg azért, mert soha nem panaszkodtam, mindig az adott körülményekben kellett a boldogságot és elégedettséget megtalálnom. Amerika a pénz világa és sokszor, főleg a gazdag gyerekek az elégedetlenek, a jólétben nem találják meg a boldogsagot. A magyar változat nem kimondottan az angolul kiadott könyv forditása, mivel magyar nyelven sokkal jobban tudtam leírni, kifejezni a történetünket. Úgy érzem, a magyar ember érzelemvilága teljesen más, mint az Amerikában élőké. Lehet ez azért van, mert a világ minden részéből tevődik össze ez a társadalom. A magyarban részletesebben írtam az érzelmeinkről, munkabírásunkról és a férjemmel való kapcsolatunkról, mert az érzések gazdagsága irányítja, hogy reagálunk az élet viszontagságaira. Ezért lett hosszabb a magyar változat.

Milyen visszhangja volt a regénynek az amerikai olvasók körében?

Először az amerikai magyar klubokban hirdettem meg a könyvem kiadását, ahol főleg magyar családok leszármazottai a tagok, akik már nem beszélnek magyarul, de büszkék a származásukra. Amikor elolvasták a könyvemet, nagyon sokan érdeklődtek, hogy magyar nyelven mikor adom ki a történetemet, mert a szüleik, rokonaik nem beszélnek angolul és ők is szeretnék elolvasni. Ekkor gondoltam először arra, hogy meg kellene írnom magyarul is a történetemet. Közben a könyv sikere szájról szájra terjedt és az Amazonon megjelentek az olvasók ötcsillagos értékelései, amira nagyon büszke vagyok. Ezek után sok meghívást kaptam író-olvasó találkozókra. A Republikánus Nők Szervezete meghívott előadást tartani a vasfüggöny mögötti életről, amiről itt az embereknek fogalmuk sincs.

Hogyan és mennyi idő alatt készült el az eredeti szöveg? Egyből angolul írta? És segített esetleg valaki a történet megszerkesztésében?

Körülbelül 10 éve készült el az eredeti, magyarul írt szöveg. Ezután kezdtem el írni az angol változatot, amely nem kimondott forditás volt. Végeredményben az angol kiadónál a szerkesztő adta meg a végső formátumot a könyvnek. A magyar változat egy éve készült el. A könyv szerkesztésében senki nem segitett. 38 éve kint élek Amerikában, még jól beszélek magyarul, de már a mondatszerkesztésem és a helyesírásom sok kívánnivalót hagy maga után. Pratt Polczer Krisztina, közeli barátnőm ajánlotta fel, hogy segít kijavítani a hibákat. Neki köszönhetem, hogy a könyvkiadó elfogadta a szövegem kiadását. A végleges formátum a Könyv Guru szerkesztésében született meg.