A könyvek végtelen birodalma – Jenei András írása
Én, no és mindazok, akik olvasnak könyveket, hagyják magukat elveszni a betűk tengerében. Mindannyian felszállunk egy karakter-óceánon ringatózó csónakra, aztán amikor kinyitjuk a könyvet, azzal el is lökjük magunkat a parttól…
A címnél, az előszónál talán még látjuk az egyre távolodó földet, majd ahogy elsodor a történet, már nincs más, csak mi és a papír, vagy más formátumnál a szimpla oldalak sokasága.
Volt már rá példa, hogy ajánlottak egy ilyen csónakot, és ahogy megnéztük a stégnél, nem volt kedvünk beleszállni…
„Ezt? Ezt én nem is kedvelem, meg látom, hogy gyenge. Biztos, hogy ezt nekem gondoltad?”
Ilyenkor talán eveztünk egy párat a kikötőben, aztán vagy visszatértünk, és kikötés után sosem másztunk újra bele a lélekvesztőbe, de olyan is előfordult, hogy megérezve a hullámokat meg a szelet, nekivágtunk a kékségnek. Aztán a partot megtörő hullámsávon túl már nem volt visszaút.
Csak elkezdeni volt nehéz, és utána le sem tudtam tenni a könyvet…
Hány és hány ilyen kötetet olvastam már el! Lassan indultam el velük. Talán sokáig vártam vele, de amint elkezdtem, már a kicsiny vízijárművem olyan távol szelte a hullámokat, hogy észre sem vettem, hogy egy sorozat sokadik kötetét veszem a kezembe.
Ilyenkor néha volt olyan, hogy a csónak mire elérte a másik partot, már akkora luxushajóvá vált a benne lévő szereplőktől, mint a Titanic. Csak ez nem süllyedt el. Átúsztuk a világot, és annyi minden történt velem együtt az összes szereplővel, hogy csak na! Kalandok, melyek közben szereplők jöttek-mentek; szigetek, ahol egész generációk nőttek fel a lapokon; viharok, ahol kedvencek győztek csatában, vagy éppen gonoszok nyerték el büntetésüket.
Aztán előfordult az is, hogy amikor már jó régen jártam ezt a nagy vizet, s bizony a sorozat jópár kötetet tartott magában, de már távcsövemmel láttam a partot, és fogytak a részek, féltem. Mindjárt vége. Mi lesz utána? Hova lesznek a szereplők, és ha leteszem az utolsó részt, amikor majd kikötök, valóban ott lesz a „vége” felirat?
Mit olvasok utána, mivel indulhatok egy új útra, vagy hogyan jutok vissza a régi kikötőbe?
Belefutottam már abba is, hogy egy hosszú úton pihenésként néhány másik tutajt is vezettem együtt a csónakommal vagy a hajóm mellett. Ilyenkor vagy pihenésként, vagy mert megtetszett a másik könyv, több minden futott egyszerre a kezem alatt. Az irány azonban nem veszett el, a főcsapás töretlen volt. A főkönyv egy-egy másik apróbb társa elolvasása után, vagy éppen vele párhuzamosan is fogyott.
Néha egy nagyon hosszú út közepén elállt a szél, és csak vánszorogtam. A tíz- vagy több kötetes ciklusok egy része belassul, ha ilyet tapasztalok, nehéz haladnom. De megállni az óceán közepén? Visszafordulni? Azt nem lehet. Ekkor is más hajó, más könyv segített, és előbb-utóbb mindig elértem a célkikötőt!
Nem ritkán én magam voltam a víz, a hajó, a szél: teljesen azonosulni tudtam a szereplőkkel, a mondanivalóval. Nagyon jó volt az írás!
S ezen hajóutak alatt minden esetben kaptam zivatart, ködöt, más irányból fújó szelet, kalózokat…
Mert az élet ugye nem áll meg, s nem tudunk mindig olvasni. Az ember közben él, dolgozik, eszik, teszi a napi dolgait is.
Aztán, amikor lehet, visszatér a lapok közé, és felveszi az evezőt, vagy újabb lapát szenet dob a gőzgépre, hogy a hajó mehessen tovább.
S a betűk, írásjelek, számok örvényeiben elveszíthetjük a valóságot; ismét csatázhatunk, varázsolhatunk, lovagolhatjuk az eget, vagy éppen ölelhetünk, bámulhatjuk a végtelen tengereket.
Mert olvasni jó!