A multinacionális cégeknél sokat lehet tanulni, fejlődni, de a munkavállalók sokszor elfelejtik, hogy a kötelességeik mellett jogaik is vannak. Egyebek mellett erre a fontos tanulságra is fel akarta hívni olvasói figyelmét Tokody Balázs, aki első regényében a nagyvállalati működésmód olykor sötét titkairól mesél. A Multikatona – A profit oltárán című, a Könyv Guru Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, hogy miért hasonlítja ezt a munkahelyi világot a szovjet típusú diktatúrákhoz, mi a különbség a corporate fiction és a társadalmi thriller műfajok között, és miért tervezné meg jobban előre a következő regényét.
Talán nem árulunk el titkot, hogy a kötet végi, az olvasóhoz szóló üzenetéből kiderül, hogy saját életének kudarcai és felismerései alapján írta meg a Multikatona történetét. Azt is elárulja, mikor és miért döntött úgy, hogy regényt írjon a tapasztalataiból?
Nem feltétlenül kudarcként tekintek ezekre az élményekre, inkább olyan tapasztalatokhoz és felismerésekhez hasonlítanám őket, amelyekhez néha valóban kellemetlen vagy nehéz helyzeteken keresztül vezetett az út, viszont rendkívül sokat tettek hozzá ahhoz, aki ma vagyok. Utólag sokkal inkább azt látom, hogy bizonyos dolgokról – a karrierről, a lojalitásról, a teljesítmény és az elismerés kapcsolatáról, valamint saját határaimról – túl idealista elképzeléseim voltak. Fiatalon nagyon erősen hittem abban, hogy ha az ember kellően sokat dolgozik, lojális, minden feladatot elvállal és folyamatosan bizonyítani akar, akkor ennek szükségszerűen meglesz a jutalma. Később rá kellett jönnöm, hogy a szervezetek és az emberi kapcsolatok ennél jóval összetettebben működnek. A legfontosabb felismerésem pedig nem az volt, hogy milyen hibákat követnek el a vállalatok, hanem az, hogy én mit csinálhattam és/vagy hogyan működhettem volna másképp. Nehezen mondtam nemet, kerültem a konfliktust, és időnként a saját érdekeim elé helyeztem egy szervezet érdekeit. Egy ponton azt vettem észre, hogy nem úgy cselekszem, ahogyan valójában gondolkodom. A kognitív disszonancia ékes példája. Az én tapasztalatom a jelenséggel kapcsolatban az, hogy ez nem korosztályhoz, vagy vállalati ranghoz kötött. Nagyon sok munkavállalót érint. Elsősorban ebből az alapvetésből született meg később Gergő történetének egyik legfontosabb lelki alapja. Másodszor az esemény, ami talán a legjobban inspirálta a történet megszületését egy munkahelyi konfliktusból indult, amely végül jogi kérdéseket is felvetett. Ez volt az egyik olyan pont, amikor nagy dózisban szembesültem a realitással, hogy egy nagy szervezetben az ember – bármennyire fontosnak érzi is a saját munkáját – sok esetben csak egyetlen parányi alkatrész, amely összetartja a nagy gépezetet.
Nekem ez nemcsak a vállalatokról szólt, hanem arról is, hogy mennyire fontos ismerni a saját határainkat és jogainkat, illetve időben felismerni, amikor egy rendszer érdekei és a saját érdekeink már nem esnek egybe. Mindemellett a Multikatona több év tapasztalatainak, megfigyeléseinek, saját felismeréseimnek és mások történeteinek irodalmi lenyomata. Azért lett ebből végül regény, és nem valamiféle vállalati önsegítő könyv, mert nem akartam megmondani az olvasónak, hogyan kell élnie. Inkább szerettem volna megmutatni egy világot, belehelyezni egy szereplőt, majd hagyni, hogy az olvasó maga ismerjen rá bizonyos helyzetekre. Ha valaki olvasás közben egyszer azt gondolja, hogy „ilyet én is láttam már”, akkor a történet elérte az egyik célját.
Véleménye szerint mi az, ami a „multik világában” a legriasztóbb? Mit kellene tudnia azoknak, akik ilyen közegben szeretnének munkát vállalni? Mi a legnagyobb veszély az itt dolgozók személyiségére?
Kétfelé bontanám ezt a kérdést: Az első talán kevésbé látványos, de ez az álarc. Egy munkahelyen természetesen mindannyian alkalmazkodunk, ami teljesen rendjén is van, így működik egy társadalom/közösség: Nem mondunk ki minden gondolatot, kezeljük az érzelmeinket, professzionális szerepet veszünk fel. A probléma általában ott kezdődik, amikor ez a szerep már tartósan ellentmond annak, amit az ember valójában gondol vagy érez. Amikor folyamatosan azt mondja, hogy „minden rendben”, miközben belül pontosan tudja, hogy nincs rendben. Amikor mosolyog egy meetingen, majd hazaviszi magával azt a feszültséget, amelyet napközben nem mert vagy nem tudott kimondani. Ebből az ellentmondásból könnyen kialakulhat egyfajta belső feszültség, kognitív disszonancia. Ha pedig ez tartóssá válik, stresszel, önmarcangolással, végül akár kiégéssel is összekapcsolódhat. Az ember egy idő után már nemcsak a munkahelyén viseli az álarcot, hanem nehéz eldöntenie, hol ér véget a szerep, és hol kezdődik saját maga. Pontosan ezért hasonlítottam ezt a regény elején a radioaktív sugárzáshoz. Nem feltétlenül látjuk, amikor ér bennünket. Nincs hangja, nincs szaga, és nem biztos, hogy azonnal érezzük a következményeit. Közben azonban a hatás felhalmozódhat. Számomra a toxikus munkahelyi működés egyik legijesztőbb tulajdonsága is ez. Sokszor nem egyetlen drámai esemény tesz kárt az emberben, hanem száz apró kompromisszum, lenyelt mondat, „minden rendben” álarc és torkon ragadt gondolat.
A második faktor talán egy kicsit konkrétabb, hogy az ember nagyon könnyen természetesnek kezd tekinteni olyan dolgokat, amelyeket egy másik élethelyzetben egyáltalán nem fogadna el. Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a Multikatona nem általános vádirat a multinacionális vállalatok ellen. Dolgoztam olyan szervezeti kultúrában is, amelyből rengeteget kaptam szakmailag és emberileg is egyaránt. Nem a vállalat mérete vagy nemzetisége tesz egy munkahelyet toxikussá, hanem az, ha egy rendszerben tartósan megszűnnek működni azok az ellensúlyok, amelyek az egyént védenék. Ez különösen igaz itthon, Magyarországon. Ezért az egyik fontos kérdés a munkavállalói jogtudatosság. Egy nagyvállalatnál nagyon hamar megtanuljuk, milyen kötelezettségeink vannak. Elvégezzük a kötelező compliance- és GDPR-képzéseket, megtanuljuk, hogyan kell védenünk az ügyfelek és a vállalat adatait, mit küldhetünk el e-mailben, mit nem, milyen dokumentumot hogyan kell kezelni. Ez természetesen helyes és szükséges. De közben felmerül bennem a kérdés: ugyanilyen alaposan megtanítja-e valaki a munkavállalónak azt is, hogy neki milyen jogai vannak? A GDPR ugyanis nemcsak az ügyfelek adatairól szól. Mi, munkavállalók is érintettek vagyunk. Vegyünk egy nagyon hétköznapi, mégis érzékeny helyzetet: valakinek meg akarják szüntetni a munkaviszonyát, vagy már megszületett róla egy ilyen döntés. Az, hogy mi lesz az adott ember jövője a cégnél, hozzá kapcsolódó személyes információ. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy erről kik, mikor és milyen körben szereznek tudomást.
A gyakorlatban előfordulhat, hogy egy munkavállalóról már úgy kommunikálnak a szervezeten belül, mintha biztosan távozna, hogy ő maga még nem írt alá semmilyen közös megegyezést, sőt akár még fel sem tudta dolgozni, pontosan milyen helyzetbe került.
És szerintem éppen ez az a pillanat, amikor különösen észnél kell lenni. Ha valakit egy váratlan beszélgetésre behívnak, elé tesznek egy dokumentumot, és azt sugallják, hogy ezt most rögtön rendezni kell, könnyen születhet olyan döntés, amelyet nyugodtabb körülmények között már másképp mérlegelne az ember. Magyarországon sajnos az a munkavállaló ilyen helyzetekben magára van utalva… Itt válik igazán fontossá az érdekképviselet szerepe is. Egy jól működő szakszervezet nem kizárólag akkor hasznos, amikor bérvitáról vagy kollektív szerződésről van szó. Segíthet abban is, hogy a munkavállaló egyáltalán tudja, milyen jogai vannak, hová fordulhat, mit érdemes átgondolnia, milyen eljárásokat kérdőjelezhet meg, és mikor érdemes jogi vagy szakmai segítséget kérnie. Mert az egyik legnagyobb kiszolgáltatottság nem feltétlenül az, amikor valakinek nincs joga, hanem az, amikor vannak jogai, csak nem tud róluk. Mire pedig felismeri, hogy lett volna mozgástere, már meghozott egy számára hátrányos döntést. A regény egyik üzenete ezért számomra nem az, hogy félni kell a multiktól. Éppen ellenkezőleg. Azt szeretném, ha aki ilyen közegbe kerül, ambiciózus lenne, tanulna, fejlődne, de közben tudná azt is, hogy a munkaszerződéssel nem mondott le saját magáról. Nemcsak kötelezettségei vannak a szervezettel szemben, hanem jogai is.
Miért hasonlítja ezt a világot a szovjet típusú diktatúrákhoz? Nem erőltetett ez a hasonlat, hiszen eredetileg a kapitalizmus és a kommunizmus teljesen más elvek és célok alapján alakult ki?
Szándékosan állítom párhuzamba a két világot, és számomra éppen az teszi érdekessé ezt a párhuzamot, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus valóban teljesen eltérő elvekből, célokból és történelmi körülményekből született. Ebből fakadóan a kérdés is ez volt számomra: ha az ideológiai díszletet lecseréljük, maga az ember mennyit változik? Nálam sokkal tapasztaltabb szakemberek is körbejárták a témát, de a történet magára az ideológiára egyfajta társadalmi örökítőanyagként és kontextusként tekint. Mit is jelent ez? Általánosságban véve örökítőanyag, mivel a nyelvezetben, értékekben, szimbólumokban, példa- és ellenségképeben egy közösen elfogadott magyarázatot ad arra, hogy miért jó az a garnitúra, amelyben élünk. Ezeket aztán a rendszer „elszenvedői” továbbadják egymásnak, kvázi örökítik ha úgy tetszik. A Szovjetunióban ezt a célt szolgálhatta a propaganda és a kommunista ideológia, a BFA világában pedig ennek szatirikus megfelelője például az employer branding, azaz a munkáltatói márkaépítés és a vállalati értékrendszer. Itt jön be az egyén szerepe, hogy meddig engedi a saját identitásának formálását az ideológia szobrászmesterére bízni?
Kontextusként a következők miatt értelmezhető. Természetesen a kapitalizmus és a kommunizmus egészen más dolgokat hirdetnek. Éppen ez a lényeg. Az ideológia tartalma, avagy a kontextus megváltozhat, miközben az ember kontextustól függetlenül képes újratermelni ugyanazokat a hatalmi mechanizmusokat és hasonló eszközökkel operálhat más köntösben és más színpadon. Megjelenhet a személyi kultusz, a kontraszelekció, a rendszerrel szembeni kritika elfojtása, a félelemből fakadó hallgatás, a belső ellenségkép, a koncepciós eljárás, a besúgás, a valóság megszépítése vagy az a reflex, hogy a rendszer sikerei közösek, a kudarcaiért viszont mindig egyének felelősek. Más zászló alatt, más szókinccsel, más cél érdekében – de az emberi működés meglepően hasonló lehet. A „kapitalista Szovjetunió” ezért tudatos paradoxon és szatirikus túlzás. Géppuska helyett laptopot kapunk, behívó helyett munkaszerződést, sztahanovista helyett high performert, propaganda helyett employer brandinget. A színpad megváltozik, a szereplők más jelmezt öltenek, de a darabot továbbra is emberek játsszák.Véleményem szerint nem az a kérdés, hogy a két gazdasági hitrendszer azonos-e. Nyilvánvalóan nem az. Sokkal érdekesebbnek tartom azt, hogy két ennyire eltérő ideológiai környezetben hogyan képesek ennyire hasonló emberi és szervezeti reflexek kialakulni.Talán éppen ez a párhuzam legfontosabb állítása: nem feltétlenül a történelem ismétli önmagát, hanem mi, emberek. Csak a kontextus más.
A fejezetek elején egy rövid idézet szerepel valamilyen más könyvből (többnyire történelemkönyvekből). Mi ezeknek a szerepe? Hogyan válogatta őket? Mennyit kellett ehhez utánaolvasnia?
Sokat kellett olvasnom, mert ezeket nem díszítőelemeknek szántam, hanem értelmezési kulcsoknak. A történelmi és irodalmi felütések sok esetben előre megmutatnak egy mintázatot, amely aztán más korban, más környezetben és más szereplőkkel megismétlődik a BFA falain belül. Ahogy az előző válaszhoz kapcsolódóan, a megfelelő kontextus, vagy „színpad” kiválasztása volt a cél. Ez egyfajta játék is az olvasóval. Először találkozik egy látszólag távoli történelmi eseménnyel, idézettel vagy gondolattal, majd néhány oldallal később rájöhet arra, hogy ugyanannak a motívumnak a modern vállalati változatát látja maga előtt. Az idézeteket és történelmi párhuzamokat ezért mindig a fejezet mondanivalójához kerestem.
Nem egyszerűen olyan mondatokat gyűjtöttem, amelyek jól hangzanak.
Volt, hogy előbb megszületett egy jelenet, és ahhoz kerestem történelmi megfelelőjét, máskor pedig pont fordítva. A történelmi részeknél különösen fontos volt, hogy az irodalmi túlzás mögött valós történelmi alap legyen. Szerettem volna, hogy aki kíváncsiságból utánanéz egy eseménynek, ne azt találja, hogy egy jól hangzó történetet kitaláltam a regény kedvéért. Talán ettől működik igazán a kontraszt is, miszerint maga a párhuzam lehet szatirikus és eltúlzott, de az alapjául szolgáló emberi viselkedés nem feltétlenül az.
Egyebek mellett az önmagunkért való kiállást, az önazonosságot emeli ki – a regényben és az utószóban is –, mint ami átsegít a nehéz munkahelyi szituációkon. Miért fontosabbak ezek az értékek ebben a közegben, mint bármely más munkahelyen, vagy éppen a hétköznapi életben?
Nem gondolom, hogy önmagukban fontosabbak lennének, inkább a vállalati környezet nagyon érdekes próbatere ezeknek az értékeknek. Egy nagy szervezetben folyamatosan léteznek hierarchikus viszonyok. Van vezetőnk, vannak teljesítményelvárások, értékelések, előléptetések és koalíciók. Vagyis nagyon erős ösztönzők működnek arra, hogy alkalmazkodjunk. Ezzel önmagában nincs probléma, hiszen együttműködés nélkül egyetlen társadalom sem működhetne. A kérdés mindig az, hogy hol húzódik az alkalmazkodás határa? Hibája csak a gyártósoron a termékeknek van, az embereknek általában hiányosságaik vannak. Gergő egyik legnagyobb hiányossága naiv gyakornokként az az, hogy nagyon sokáig a konfliktus hiányát tekinti a béke zálogának. Pedig attól, hogy valaki hallgat, még nem feltétlenül ért egyet. Ez belső frusztrációhoz vezethet: Néha egyszerűen az ember csak fél, máskor pedig annyira megszokta az adott helyzetet, hogy már fel sem ismeri, mondhatna adott esetben nemet, de ilyenkor mindig ott van az a kis szúró érzés, hogy valami nincs rendjén. Előfordulhat olyan eset is, aki a magánjellegű kapcsolataiban (gondolok itt pl.: párkapcsolat) teljesen önazonosan, álarc nélkül viselkedik. Amint belép a munkahelyére, teljesen más értékek mentén tengődik a mindennapok során. Ezért az önmagunkért való kiállás és az önazonos döntéshozatal értelmezése inkább egy tanulható, hiánypótló skill, amire óriási szükség van ebben a közegben, vagy hosszú távon átadjuk magunkat a stressznek és a kiégésnek.
Nehéz megkérdőjelezni egy eljárást, egy projektet, egy megbeszélés tárgyát, ha eleve abból indulunk ki, hogy „a cég biztosan jobban tudja”. Ebben szerintem nagy szerepe lehetne a munkavállalói érdekképviseletnek is. Egy szakszervezet ideális esetben nemcsak akkor jelenik meg, amikor már konfliktus van, hanem folyamatosan segít abban, hogy a dolgozó értse a saját helyzetét, jogait és lehetőségeit. Sokszor már az is óriási segítség, ha valaki egy feszült helyzetben azt mondja: ne írj alá automatikusan semmit, értsd meg először, mi történik veled, kérdezz, és szükség esetén kérj segítséget! Az önazonosság pedig a félreértések elkerülése végett nem azt jelenti, hogy az ember minden meetingen az asztalra csap. Sokkal inkább azt, hogy amit gondolunk, amit mondunk és ahogyan cselekszünk, ne kerüljön tartósan ellentmondásba egymással csak azért, hogy megfeleljünk egy rendszer elvárásainak. Gergő legfontosabb győzelme ezért szerintem nem egy másik szereplő felett aratott győzelem, hanem inkább az, hogy végül képes összhangba hozni azt, amit gondol, azzal, ahogyan cselekszik.
Kiknek szól a kötet: elsősorban a sorstársainak, vagy azok számára is tanulságos lehet, akik nem dolgoznak multinál?
Elsősorban azoknak szól, akik valamilyen módon kapcsolatban vannak a multinacionális vállalati világgal: gazdasági egyetemre készülnek, gyakornokként lépnek be, most kezdik a pályájukat, már hosszú évek óta dolgoznak benne, vagy éppen embereket vezetnek. Vegyük sorban: A pályakezdők talán azért fontos célcsoport, mert Gergőben sokan felismerhetik azt a fajta gyakornoki naivitást és gyámoltalanságot, amelyet az ember az első komoly munkahelyére magával visz, vagy vitt a maga idejében. Én is hasonló voltam… Az ember dédelget bizonyos álmokat. Elképzeli, milyen lesz majd egy nagy nemzetközi cégnél dolgozni, elegáns irodaházba belépni, saját belépőkártyát kapni, fontos meetingeken ülni, prezentációkat készíteni, előléptetéseket szerezni… Ezek az álmok önmagukban egyáltalán nem rosszak. Sőt, szerintem szükség is van rájuk. Aztán előbb-utóbb kopogtat a valóság… Kiderül, hogy a munka világa nem mindig meritokratikus, egy jó teljesítmény nem automatikusan jelent elismerést, egy vezető nem attól jó vezető, hogy magasabb pozícióban ül, és a vállalati értékek sem feltétlenül azonosak azzal, ahogyan egy szervezet a hétköznapokban működik. Ez az a pillanat, amikor a kezdeti naivitásból tapasztalat lehet – jó esetben anélkül, hogy közben az ember teljesen elveszítené a lelkesedését vagy önmagát. Ha egy gyakornok vagy egy egyetemista a könyv után úgy lép be az első munkahelyére, hogy továbbra is ambiciózus, de már egy kicsit tudatosabban figyeli, mi történik körülötte, képes felismerni a kiégés közeli helyzeteket és különbséget tud tenni a saját és a vállalat identitása között, akkor számomra a Multikatona már adott neki valamit.
De legalább ennyire szól a könyv a rutinosabb „rókáknak” is. Nekik már valószínűleg nem kell bemutatni a meetingkultúrát, a corporate nyelvezetet, a vállalati politikát vagy azt, hogy milyen, amikor egy projekt papíron sokkal szebb, mint a valóságban. Náluk inkább az lehet érdekes, hogy ráismernek-e olyan mintázatokra, amelyeket az évek során már természetesnek kezdtek tekinteni. Néha éppen a tapasztalat tesz bennünket kevésbé érzékennyé bizonyos működésekre, mert azt mondjuk: „ilyen mindenhol van”, „ez a corpo”, vagy „ezt így szoktuk”. A könyv talán nekik is adhat egy külső nézőpontot arra, hogy mely kompromisszumok tartoznak valóban a munka természetéhez és melyeket tekintünk hétköznapinak pusztán azért, mert túl régóta élünk bennük. Ne maradjon a mindennapi vállalati életünk egy jól megszokott, komfortos pszichoszociális gettó, ne alakuljon át az életünk létezéssé.
Vezetőknek is hasznos, mert a gazdasági és menedzsmentképzésekben is visszatérő kérdés a formális vezetői pozíció és a valódi leadership közötti különbség. Minden egyetemen oktatják. Közérthetőbben: nem ugyanaz főnöknek lenni és vezetőnek lenni! A főnöknek pozíciója van. A vezetőnek követői is.Számomra egy jó vezető nem pusztán kiosztja a feladatokat és számon kéri az eredményt, hanem Vállalja a felelősséget, meghallgatja az embereit, képes kritikát fogadni, és amikor nehézség van, nem kizárólag lefelé delegálja annak terhét. Talán úgy lehetne a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy a főnök a szekéren ül és hajtja a többieket, a vezető szükség esetén leszáll róla, és együtt húzza velük. A Multikatona vezetői karakterei ennek többféle ellenpéldáját is megmutatják. Éppen ezért egy vezető számára a könyv akár tükörként is működhet: milyen szervezeti kultúrát építek magam köré? Olyan embereket nevelek, akik mernek nekem rossz hírt mondani és ellentmondani, vagy olyanokat, akik inkább azt mondják, amit hallani szeretnék? A pozíciómat használom, vagy valóban vezetek?
Ugyanakkor a megjelenés óta olyan olvasóktól is kaptam visszajelzéseket, akik soha nem dolgoztak multinacionális vállalatnál, mégis találtak benne olyan gondolatokat, amelyekből saját élethelyzetükben építkezni tudtak. A kisvállalatoknál és nem gazdasági szerepkörben dolgozó közegekben is ugyanúgy felüthetik a fejüket ezek a problémás helyzetek. Ez azért lehet, mert Gergő problémái végső soron nem kizárólag corporate problémák. Hogyan viselkedünk egy domináns ember mellett? Meddig kötünk kompromisszumot? Mikor kell nemet mondani? Mikor válik az alkalmazkodás önfeladássá? A Multikatona tehát elsősorban azokhoz szól, akik belépnek vagy már beléptek a corporate világba, de reményeim szerint nem csak nekik. A díszlet multinacionális vállalat, a mögötte lévő emberi kérdések azonban jóval univerzálisabbak.
Corporate fiction-ként határozza meg a kötet műfaját, de a borítón a „társadalmi thriller” is szerepel. Végül is mit kell tudni a Multikatona műfajáról?
Valószínűleg azért nehéz egyetlen címkét rátenni, mert én sem egyetlen műfaj szabályai alapján írtam. Corporate fiction azért, mert a történet szinte teljes univerzuma a modern vállalati világra épül. Nem egyszerűen egy thriller, amely történetesen egy irodában játszódik: a hierarchia, a vállalati kultúra, a projektek, a HR, az IT, a compliance, az adatvédelem, a vezető-beosztott viszonyok és maga a corporate nyelv is a történet működésének része. Thriller azért, mert ennek a közegnek a mélyén egy rejtély és fokozatosan kibontakozó konfliktus húzódik. Dokumentumok, a BACH körüli titkok, manipuláció, eltűnő szereplők, majd Gergő visszatérése és a végső konfrontáció mind ebbe az irányba viszik.
A „társadalmi” jelző pedig számomra talán a legérdekesebb réteg. A könyv ugyanis nem kizárólag azt kérdezi, hogy mi fog történni Gergővel, Krisztinával vagy a BFA-val, hanem azt is, hogyan képes egy egész közösség fenntartani egy olyan rendszert, amelynek működésével egyénileg sokan nem értenek egyet, viszont továbbra is részt vesznek benne és eljátsszák a saját szerepüket. Egy multinacionális vállalatnak akár több tízezer munkavállalója is lehet. Ez már olyan emberi lépték, amely messze túlmutat egy egyszerű munkahelyen: saját hierarchia, saját nyelv (pl.: vannak cégek, amelyeknek saját szótára van), normarendszer, szimbólumok, rítusok és szokások alakulhatnak ki benne. Bizonyos értelemben egy vállalat akár egy kisebb társadalomként is működhet, amelynek megvannak a maga vezetői, végrehajtói, alkalmazkodói, kívülállói és lázadói.
Engem az érdekelt, hogyan képes egy multinacionális vállalat – akár a mindennapi élet során is- egy önálló, olykor groteszk társadalommá formálódni, amelyben még nyomozások és rejtélyek is valósággal megférnek.
Hogyan jön létre egy olyan közeg, amelyben az emberek megtanulják, mit szabad kimondani, mit nem, milyen viselkedést jutalmaznak, és mi történik azzal, aki kilép a megszokott szerepéből? Ez mind önálló társadalmi működés. Ahány cég, annyi társadalom. Daemon ennek talán az egyik legtragikusabb alakja. A középvezető, aki olyan mértékben nem formálja a szervezet működését, mint Krisztina, hanem végrehajtja annak akaratát. Kétszeres préshelyzet alatt áll, alulról és felülről is. Részt vesz a működtetésében, továbbadja a felülről érkező döntéseket, és ezzel maga is fenntartja azt a struktúrát, amelynek végül az egyik legnagyobb áldozatává válik. Ő mutatja meg, hogy egy rendszer fenntartója és elszenvedője akár ugyanaz az ember is lehet. Ebben a rétegben már nemcsak vállalati működésről beszélünk. Megjelenik a konformizmus, a félelem, az érdek, a közöny, az alkalmazkodás, valamint az egyéni és társadalmi felelősség kérdése is. Talán ezért is társadalmi thriller számomra a Multikatona: nemcsak azt vizsgálja, mit tesz a rendszer az emberrel, hanem azt is, hogyan járul hozzá maga az ember ahhoz, hogy a rendszer olyanná váljon, amilyen. Ha mindenképpen egy mondatban kellene meghatároznom: a Multikatona egy corporate fictionbe csomagolt társadalmi thriller, erős szatirikus, történelmi és lélektani elemekkel.
Miért jegyzi álnéven a kötetet? Milyen szempontok alapján döntött így, és hogyan választott írói nevet?
Az álnév számomra elsősorban az író és a magánember elkülönítését szolgálja. A regényben természetesen vannak olyan érzések, tapasztalatok és megfigyelések, amelyeket a saját életemből ismerek, de maga a történet fikció. Fontosnak tartottam, hogy a szerzői identitás valamennyire elkülönüljön a civil és szakmai életemtől. Ironikusan jómagam is a multikatonák sorait erősítem… Ebben van egy érdekes kettősség is: Balázs maradtam, vagyis teljesen nem bújtam el a név mögé, ugyanakkor Tokody Balázs már egy külön szerzői identitást jelent számomra. Olyan nevet szerettem volna, amely alatt az irodalmi munkáimat egységesen tudom továbbvinni anélkül, hogy minden történetet automatikusan valamelyik civil munkahelyemhez vagy életszakaszomhoz kapcsolnának. Ez egy olyan regénynél különösen fontos volt számomra, amelyben valós tapasztalatokból és megfigyelésekből is építkezem, ugyanakkor a szereplők, a BFA és maga a cselekmény a fikció részei. Nem szeretném, ha a könyvet valamiféle kulcsregényként vagy személyes bosszútörténetként olvasnák, mert jóval általánosabb jelenségekről van benne szó. A Tokody név választásának ugyanakkor van egy személyesebb, családi rétege is. A név eredetét tekintve egyfajta gesztus a nagyszüleim felé, így számomra nem egyszerűen egy jól hangzó írói név, hanem családi jelentést is hordoz. Tetszett az a gondolat, hogy miközben egy új szerzői identitást hozok létre, abban mégis ott maradjon valami abból, ahonnan én magam jövök.
Mennyi idő alatt készült el a teljes kézirattal az ötlet megfoganásától számítva, és milyen nehézségek merültek fel munka közben?
Nehéz egyetlen időpontot kijelölni arra, amikor a Multikatona megszületett, mert a mögötte álló gondolatok és tapasztalatok jóval korábban elkezdtek felhalmozódni. Több lépcsőből álló folyamat eredméyne volt. Maga a regény viszont két hónap alatt íródott 2024 nyarán, ehhez jött három fejezet 2025 novemberében, a kiadásra kész kézirat pedig 2026 januárjára állt össze. A kiadásról szóló végső döntéshez viszont kellett egy nagyon személyes visszajelzés is. 2026 januárjában megkeresett egy ismerősöm, és azt mondta, hogy az én történetem hatására ismert fel a saját életében egy olyan munkahelyi helyzetet, amelyet enélkül valószínűleg soha nem vett volna észre. Nekem ez nagyon fontos pillanat volt. Addig lehetett volna a Multikatona egyszerűen egy történet, amit megírtam magamnak és néhány embernek. Ott viszont arra gondoltam, ha már egyetlen embernek segített abban, hogy más szemmel nézzen rá arra, ami vele történik, akkor nincs mese, ezt a könyvet ki kell adni.
Az írás egyik legnagyobb nehézsége a különböző rétegek hiteles összeillesztése volt. A történelmi párhuzamok miatt rengeteg dátumot, eseményt és forrást kellett újra meg újra visszakeresnem. például 2020. november 2-a milyen napra esett? Egy regényben könnyű lenne azt mondani, hogy „nagyjából így történt”, én viszont azt szerettem volna, hogy amikor konkrét történelmi eseményre vagy időpontra hivatkozom, az hiteles legyen. Hasonlóan sok időt töltöttem jogszabályokkal is. Az adatvédelem nem egyszerű háttérmotívum a történetben, hanem a cselekmény egyik fontos mozgatórugója, ezért nem szerettem volna pusztán intuitív módon írni róla. Sokszor azon kaptam magam, hogy egy jelenet megírása helyett hosszú időre elveszek egy jogszabályban vagy egy fogalom pontos értelmezésében. A kézirat adatvédelmi vonatkozásait ezért adatvédelmi jogásszal is átnézettem, hogy a fikció mögött a lehető legtöbb helyen szakmailag is védhető alap maradjon. Közben persze ott volt a regényírás klasszikus nehézsége is: több száz oldalon következetesen mozgatni a szereplőket, időben összehangolni az eseményeket, előreutaló költői képeket alkotni és úgy elhelyezni korábbi utalásokat, hogy azok később valóban jelentést kapjanak. Más dolog fejben látni egy történetet, és más úgy felépíteni, hogy egy száz oldallal korábban elejtett félmondat a megfelelő pillanatban visszatérjen. Azonban azt is be kell vallanom, talán ezen a projekten tanultam a legtöbbet.
Mi az, amit másképp csinálna, ha újabb regényt írna (vagy ezt kellene újrakezdenie)?
Sokkal hamarabb megtervezném a történet teljes szerkezetét.A Multikatona írása közben volt jó pár dolog, ami menet közben alakult ki. Ennek volt egy nagyon jó oldala: sok olyan ötlet és összekapcsolódás született spontán, amelyet ma sem szeretnék kivenni belőle. Ugyanakkor első könyvesként néha én is együtt fedeztem fel a saját történetemet a szereplőkkel. A következő regénynél tudatosabban szeretném előre látni a karakteríveket, a fordulópontokat és azt, hogy egy-egy motívum pontosan hol tér majd vissza. Nem azért, mert steril módon előre szeretnék megírni mindent, hanem mert ha lakás már készen van, sokkal szabadabban lehet berendezni a szobákat. A Multikatona megírása közben azt is megtanultam, hogy nem feltétlenül kell minden gondolatot azonnal elmondani és túltolni. Néha erősebb, ha az olvasó maga rak össze két összefüggést. A következő könyvben ezért még jobban szeretnék bízni az olvasóban, és bizonyos összefüggéseket kevésbé direkt módon leírni. Amit viszont biztosan nem változtatnék meg, az a különböző területek összekapcsolása. Szeretem, amikor egy vállalati jelenet mögött történelem, pszichológia, jog vagy társadalmi kérdés húzódik. Ezt szeretném továbbvinni – csak még tudatosabban.
Készül egyébként újabb regényre? Esetleg a Multikatona folytatására? Ha igen, hogy áll a tervekkel/munkával?
Igen, már formálódik a következő történet, és szeretném továbbvinni azt a világot, amelyet a Multikatona megnyitott. A következő regény kezdeti címe Multikatona – Architektusok. Míg a Profit oltárán elsősorban azt vizsgálja, milyen érzés egy rendszer alsóbb szintjein létezni és megpróbálni megőrizni benne önmagunkat, a következő történetben sokkal inkább az érdekel, hogyan képes egy szervezet idővel túlnőni önmagán, hogyan képes egy vállalat saját, kvázi vallási hitrendszert létrehozni maga körül? Mi a helyzet a mesterséges intelligenciával és a Z generációval? A Multikatona végén megjelenő Dragunov és a Lokyr története sem véletlenül marad nyitva. Gergőék története folytatódik.
