Harminc éve írt egy novellát, aztán, amikor elkezdte átdolgozni, rájött, ebből már regényt kell írni – meséli SelaRi, aki ezen az írói álnéven jegyzi első regényét, a Cipőkatona – Aki kilép a sorból című történetet. A Könyv Guru Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, miért nehéz a traumatikus családi körülmények közül kitörni, mit szimbolizál a regény cselekményének „kora”, az 1989-es rendszerváltás éve, mit tanult önmagáról is az írás folyamata során, és miért lenne fontos mindenkinek olykor egy „gondolatnyi csend”.
Nehéz témát, a családon belüli erőszakot dolgoz fel a regényében. Hogyan jutott arra, hogy ezzel foglalkozzon, és erről könyvet is írjon? Mennyire érzi ezt aktuálisnak a mai Magyarországon?
Nem elsősorban a családon belüli erőszakról írtam könyvet. Ez valóban fontos része a történetnek, de a Cipőkatona számomra sokkal inkább arról szól, hogy mi lehet egy ember viselkedése mögött. Válaszokat keres, összefüggéseket mutat meg, és egy lehetséges magyarázatot ad olyan dolgokra, amelyekre a valóságban talán soha nem kapunk választ. A regény egy körülbelül harminc évvel ezelőtt írt novellámból született, amelynek „A szobájában játszott…” volt a címe. Amikor évekkel később elkezdtem átdolgozni, egyszer csak arra eszméltem, hogy már hetven oldalnál tartok. Akkor éreztem először igazán, hogy ez a novella regény akar lenni. Közben részleteiben is összeállt bennem a cselekmény, megjelentek a karakterek, egymásba kapcsolódtak a sorsok. Onnantól már „csak” le kellett írnom…
Az eredeti történet mögött több, régről ismert elmesélés és emlék állt, amelyek bizonyos részeit soha nem tudtam igazán megérteni és feldolgozni. Főleg azt, hogyan válthat ki valakiből ilyen mértékű agressziót éppen a saját gyermeke. Ahogy írtam, lassan kialakult bennem egy lehetséges magyarázat. A Cipőkatona fikció, egy erős változata egy lehetséges valóságnak. Hogy valójában mi történt, azt valószínűleg soha senki nem fogja megtudni. Írás közben egyre inkább az kezdett érdekelni, hogy amit gyermekkorunkban átélünk, hogyan alakíthatja a későbbi személyiségünket, kapcsolatainkat, döntéseinket. Ezért a gyermekbántalmazás tulajdonképpen csak a történet egyik kiindulópontja. A regény később sokkal többről szól: barátságról, titkokról, családi mintákról, döntésekről, segítségről és a szabadság lehetőségéről. Olyan összefüggések rajzolódnak ki benne, amelyek közül néhányat még maguk a szereplők sem ismernek fel, az olvasó azonban összeillesztheti a történet mozaikdarabjait. És bár mindez elég súlyosan hangzik, nem szerettem volna végig nyomasztó regényt írni. A humor ezért fontos szerepet kap benne. A szereplők a nehézségek közben barátkoznak, szerelmesek lesznek, hülyéskednek, nevetnek. Mert az élet sem tisztán tragédia vagy komédia, és néha éppen a humor szabadít fel bennünket attól, amit egyébként túl nehéz lenne elviselni.
Hogy mindez mennyire aktuális ma Magyarországon? Szerintem nagyon is az. Ugyanakkor nem kizárólag egy korszak vagy egy ország problémájaként tekintek rá. A regény 1989-ben játszódik, de számos kérdése ma is velünk van: a nehéz családi háttérből való kitörés, a gyermekotthonok világa, vagy az, hogy valaki a tanulásban, a munkában, esetleg a külföldre költözésben látja egy másfajta élet lehetőségét. És van valami, ami még ennél is időtállóbb: a kívülállók magatartása. Észrevesszük-e, ha egy gyermek bajban van? Merünk-e hinni a megérzésünknek, ha azt érezzük, valami nincs rendben? Vagy egyszerűbb azt mondani, hogy nem a mi dolgunk? Ma már léteznek olyan intézmények és jelzőrendszerek, amelyeknek éppen az a feladatuk, hogy a veszélyeztetett gyermeket észrevegyék és segítsék, de ehhez először valakinek fel kell ismernie, hogy baj van. A gyermek pedig sokszor nem tud segítséget kérni, mert nem tudja, hogy segítségre lenne szüksége. Abban a világban nőtt fel, számára az a természetes. Könnyen önmagát hibáztatja a felnőttek viselkedéséért. Öcsi is ezt teszi: még egy brutális verés után is azt próbálja megfejteni, ő mit csinált rosszul, milyen szabályt sértett meg. Ma egy ilyen mértékű bántalmazás talán hamarabb kiderülhetne, de az alapkérdés nem változott: észrevesszük-e egymást, és hajlandók vagyunk-e kilépni a kívülálló szerepéből? A Cipőkatonában Öcsi életében is akkor kezd valami megváltozni, amikor megjelennek körülötte azok az emberek, akik nem fordítják el a fejüket, hanem figyelnek rá, és nem hagyják egyedül. Nemcsak azt kérdezi a történet, miért történik valakivel valami, hanem azt is: mit teszünk mi, amikor észrevesszük?
Mi az a legfontosabb, amit a regényen keresztül szeretett volna elmondani erről a súlyos családi problémahalmazról, és annak megoldásáról?
Egy felnőtt ember viselkedését sokszor nem lehet igazán megérteni anélkül, hogy visszanéznénk arra a családi közegre, amelyben gyermekkorában élt. Mennyire volt szeretetteljes az a légkör? Figyeltek-e rá? Fontos volt-e, hogy mit érez, miben tehetséges, hogyan halad a tanulmányaiban, milyen emberré válik? Érezhette-e azt, hogy önmagáért értékes, és bár gyermek, mégis egyenértékű ember? Egyszer hallottam egy nagypapától egy mondatot, ami nagyon megmaradt bennem: „Ő nem hülye, csak gyerek.” Szerintem ebben szinte minden benne van. Egy gyermeknek kevesebb az élettapasztalata, mint egy felnőttnek, de ettől nem kevesebb ember. Nem azért van szüksége a felnőttre, hogy az lenézze, alulértékelje vagy folyamatosan megmutassa neki, hol a helye, hanem azért, hogy segítsen neki fejlődni, emelje, bátorítsa, és lehetőséget adjon arra, hogy egyszer akár túl is nőjön rajta.
Az egyik legszomorúbb jelenségnek azt tartom, amikor egy felnőtt rivalizálni kezd egy gyerekkel. Amikor észreveszi benne a képességet, a tehetséget vagy egyszerűen annak a lehetőségét, hogy a gyermek valamiben többre viheti nála, és ezt nem örömmel nézi, hanem fenyegetésként éli meg. Ilyenkor ahelyett, hogy segítené kibontakozni, megpróbálhatja már csírájában elfojtani: elbizonytalanítani, leértékelni, megtörni. Pedig szerintem egy szülő egyik legnagyobb sikere éppen az lehetne, ha a gyermeke egyszer messzebbre jut nála. Öcsinél ennek a következményeit szerettem volna megmutatni. Ha egy gyerek újra és újra azt hallja magáról, hogy hülye, semmirekellő, úgysem viszi semmire, egy idő után már nincs szükség arra, hogy más mondja neki – elkezdi ő maga is elhinni. A regény elején Öcsi már úgy beszél saját magáról, ahogyan otthon beszélnek róla: azt mondja, semmiben sem jó, és ő csak egy „senki és semmi”. Számomra ez legalább olyan súlyos része a történetének, mint maga a fizikai bántalmazás. A megoldásra viszont nem szerettem volna kész receptet adni, mert szerintem nincs ilyen. A regény inkább lehetőségeket mutat. Azt, hogy mennyit jelenthet egy másik közeg, egy barátság, egy ember, aki más szemmel néz rád, mint ahogyan addig önmagadat láttad. Valaki, aki nem azt erősíti benned, hogy értéktelen vagy, hanem éppen ellenkezőleg: meglátja benned azt, amit talán te még nem tudsz meglátni saját magadban.
Itt kapcsolódik össze számomra a Cipőkatona címe és az egész történet egyik legfontosabb gondolata is. Nem kell örökre azon a helyen maradnunk, ahová valaki más állított bennünket. A múltunkat nem tudjuk megváltoztatni, és azt sem választhatjuk meg, milyen családba születünk. De eljöhet az a pont, amikor felismerjük, hogy az a kép, amit mások kialakítottak rólunk, nem feltétlenül azonos azzal, akik valójában vagyunk. Talán ez az első lépés ahhoz, hogy az ember egyszer valóban kiléphessen a sorból.
Mennyire volt nehéz ennek a fajta erőszaknak és a szenvedésnek az ábrázolása?
Furcsa módon magát az írást nem éreztem nehéznek. Az elmesélések alapján nagyon könnyen át tudtam érezni az elszenvedett traumát, néha szinte úgy, mintha én magam is ott lennék ezekben a helyzetekben. Nem kellett különösebben keresnem a szavakat, inkább csak le kellett írnom azt, amit közben éreztem. Az érzéseimet pedig mindig könnyebben tudtam írásban megfogalmazni, mint szóban elmondani. Ettől persze érzelmileg egyáltalán nem volt könnyű. Bevallom, az ilyen részek írását gyakorlatilag végigbőgtem. És ami számomra is különös, hogy ez azóta sem múlt el: amikor újraolvastam ezeket a jeleneteket a szerkesztés vagy a korrektúra során, szinte minden alkalommal ugyanúgy megérintettek.
Nem is elsősorban maga a fizikai erőszak hat rám a legerősebben, hanem a védtelenség, a megalázottság, a tehetetlenség és a reménytelenség érzése. Az, amikor egy gyerek nem tudja megvédeni magát, nem érti igazán, miért történik vele mindez, és nincs lehetősége egyszerűen kilépni abból a helyzetből.
Talán éppen ezért nem tudtam annyiban hagyni az eredeti történetet sem. Nekem is szükségem volt valamilyen magyarázatra. Tudni akartam, mi lehetett előtte, mi vezethetett idáig, mi lehet egy ilyen viselkedés mögött. Nem azért, hogy felmentést találjak rá – mert a magyarázat nem felmentés –, hanem mert számomra az, hogy „ez megtörtént”, önmagában nem volt elég. Lehet, hogy végül ezért nőtt regénnyé az a harminc évvel ezelőtti novella is. Nemcsak elmesélni akartam, mi történt. Meg akartam érteni, hogyan történhetett meg.
Miért 1989, a rendszerváltás időszaka lett a regény „kora”? Van valami olyan személyes emléke, ami miatt fontos volt ez a korszak?
Elsősorban azért lett 1989 a regény kora, mert maga az alaptörténet ebből az időszakból származik. Amikor a régi novellát elkezdtem átdolgozni, természetes volt számomra, hogy megtartom az eredeti korszakát. Később fedeztem fel benne egy párhuzamot, ami nagyon megtetszett. A Cipőkatona nem a rendszerváltásról szól, a politikai események szinte egyáltalán nem jelennek meg benne. Inkább csak érződik valami abból az időszakból: a régi, megszokott rend még jelen van, de már van egyfajta mozgolódás, és olyan új lehetőségek is feltűnnek, amelyek korábban szinte meseszerűen távolinak tűntek. Ilyen például a külföld lehetősége. Valami hasonló történik Öcsi életében is. Az addig megkérdőjelezhetetlennek hitt világáról lassan kiderül számára, hogy nem az egyetlen lehetséges világ. Ő még a korszak meghatározó őszi eseményei előtt, szeptemberben elindul egy másfajta élet felé. Nekem nagyon tetszik ez a párhuzam: az ország még a változás küszöbén áll, miközben Öcsi a saját kis életében már kilép a sorból. Személyes kötődésem is van ehhez az időszakhoz, hiszen 1989-ben én is kamasz voltam. Nem konkrét politikai események maradtak meg bennem leginkább, hanem az akkori világ izgalmas hangulata. Ezért is nyúltam vissza e korszakba olyan könnyedén.
Gyerekek vannak a regény fókuszában, de mégsem igazán gyerekirodalom a Cipőkatona. Kiknek szánja a kötetét?
A Cipőkatona egyáltalán nem gyerek- vagy ifjúsági regény, annak ellenére, hogy a történet középpontjában gyerekek és kamaszok állnak. Felnőtteknek szóló regény, és a benne megjelenő nehezebb témák miatt 16 éves kortól ajánlom. Különösen érdekes lehet azoknak, akik maguk is gyerekek vagy tinédzserek voltak a nyolcvanas években, hiszen sok ismerős részletet találhatnak benne. Egy olyan világot, amikor még nem volt mobiltelefon, internet és közösségi média, nem lehetett bármikor bárkit elérni, és a külföldre utazás sem volt olyan természetes része az életnek, mint manapság. Talán egy kicsit a saját kamaszkoruk hangulatát is visszakaphatják általa. Ugyanakkor szívesen ajánlom azoknak a mai fiataloknak is, akiket érdekel, hogyan éltek, gondolkodtak, barátkoztak vagy töltötték a szabadidejüket a velük egykorúak egy egészen más világban.
A regénynek van egy finoman misztikus rétege is. Megjelennek benne különleges megérzések, képességek és olyan tapasztalatok, amelyekre nem feltétlenül találunk racionális magyarázatot. Ezek azonban nem öncélú elemek. Nélkülük nem tudtam volna úgy megmutatni bizonyos múltbeli eseményeket és összefüggéseket, hogy az olvasó végül közelebb kerüljön ahhoz a titokhoz is, amely magyarázatot adhat Öcsi életének és az őt ért traumáknak egy részére. Ennél többet viszont nem szeretnék elárulni, mert éppen ennek a titoknak a lassú kibontakozása a történet egyik fontos része. Ezért azoknak is ajánlom a könyvet, akik szeretik az emberi sorsokat, a lélektani történeteket, a titkokat, és közben nyitottak a megérzésekre, a szimbólumokra, valamint azokra a nehezebben megfogható dolgokra is, amelyekre nem mindig találunk egyértelmű magyarázatot. A Cipőkatona nekem attól teljes, hogy a nagyon is valóságos emberi történetek mellett ennek a kissé titokzatosabb rétegnek is helye van benne.
Írói álnévnek is szokatlan az Ön által választott forma: SelaRi. Ennek jelentéséről bővebben ír az Utószóban, de miért döntött úgy, hogy nem a saját nevén jegyzi a kötetet? És a saját nevén vállalja az interjút, vagy az írói álnevén szeretne szerepelni?
A saját nevemen élem a hétköznapi életemet, és ezt szeretném is különválasztani attól, ahogyan szerzőként jelen vagyok. A SelaRi számomra ezért nem egyszerűen egy álnév, hanem egy tudatosan választott szerzői identitás. „A SelaRi nem az a név, ami mögé elbújok, hanem az, amin megszólalok.” Amikor írok, valahogy másképpen nyilvánulok meg, mint a hétköznapi életben. Olyan gondolatokat, érzéseket és történeteket engedek közel, amelyek ebben az alkotói térben tudnak igazán megszólalni. Fontos nekem, hogy ezt a két területet ne keverjem össze. A saját nevem a magánéletemhez tartozik, SelaRi pedig az írói nevem, és ezen a néven szeretnék szerzőként jelen lenni.
És miért fontos az a „gondolatnyi csend”, ami a mélyebb értelme a SelaRi névnek, és ami a regényben is kulcsfontosságú? Mikor és hogyan vesszük ennek hasznát az életünkben?
A Gondolatnyi Csend eredetileg annak a gyűjteménynek a címe lett volna, amelyben a régi novelláimat és verseimet szerettem volna megjelentetni. Közben azonban ez a két szó valahogy kinőtte egy tervezett kötet címét, és számomra lassan egyfajta életfelfogássá vált. Ehhez kapcsolódik a SelaRi név is. A „Sela” számomra a Bibliában, főként a Zsoltárokban előforduló „szelá” gondolatát idézi. A szó pontos jelentése máig nem teljesen tisztázott, de gyakran kapcsolják valamiféle megálláshoz, szünethez, elcsendesedéshez vagy elmélkedéshez. Én ezt neveztem el magamban „gondolatnyi csendnek”. Ez nem feltétlenül valódi csendet jelent. Inkább azt a néhány pillanatot, amikor nem reagálunk azonnal. Amikor egy mondat után megtorpanunk, hogy értelmezzük, amit hallottunk. Amikor válasz előtt végiggondoljuk, mit is akarunk valójában mondani. Vagy amikor valami váratlan történik velünk, és az első döbbenet után kell egy kis idő, hogy felocsúdjunk, helyretegyük magunkban a történteket, és valahogy lefordítsuk őket a saját nyelvünkre.
Azt hiszem, az életben nagyon sokszor éppen ez az apró köztes pillanat hiányzik. Történik valami, és már reagálunk is rá. Hallunk valamit, és már ítélünk is. Pedig néha egy gondolatnyi csend elég ahhoz, hogy ugyanazt egy kicsit másképp lássuk. A Cipőkatonában ennek különös jelentősége van. Sokszor éppen azt látjuk, milyen könnyű valakit a viselkedése alapján megítélni anélkül, hogy megállnánk egy pillanatra és megkérdeznénk: mi lehet mögötte? Mi történhetett vele? Biztosan azt látom, ami valójában történik? A „gondolatnyi csend” tehát számomra sokkal több egy címnél. Egy villanásnyi idő a történés és a reakció között. Egy pillanat, amelyben még van lehetőségünk másképp érteni, másképp válaszolni – talán másképp dönteni is.
Mennyi idő alatt állt össze a regény az első ötlettől a kézirat befejezéséig? Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie ezalatt?
Ha az eredeti novellától számoljuk, akkor harminc év kellett hozzá… De maga a regény meglepően rövid idő alatt született meg. Tavaly szeptemberben egy hétre elvonultam azzal a céllal, hogy összeállítsam a régi novelláimból és verseimből tervezett gyűjteményemet. Ekkor kezdtem el átdolgozni A szobájában játszott… című novellát is. Csakhogy mire letelt az egy hét, már képtelen voltam abbahagyni az írást. Addigra teljesen beszippantott a történet. Voltak napok – már az otthonomban –, amikor szinte reggeltől estig írtam. Egyszerűen eltűnt az idő. Néha arra eszméltem, hogy ennem vagy innom kellene, mert írás közben még a fizikai szükségleteimről is megfeledkeztem. Nem akartam elveszíteni a fonalat, mert folyamatosan jöttek a jelenetek, a szereplők, az összefüggések.
Közben sírtam, nevettem, néha pedig magam is csak hüledeztem azon, ami összeállt. Volt egy nagyon különös élményem is: időnként úgy éreztem, mintha a történet nem is belőlem fakadna, hanem egyszerűen csak leírnék valamit, amit valahonnan „megkaptam”. Nem kellett erőltetnem, inkább követnem kellett, hogy merre visz. Talán éppen ez volt a legnagyobb nehézség is: nem tudtam elengedni. Amíg bennem volt a történet, folytatnom kellett. Persze közben rengeteg munka volt vele: össze kellett tartani a történetszálakat, a szereplőket, az időrendet, újra és újra átolvasni, javítani, szerkeszteni. De maga az írás inkább sodrás volt, mint küzdelem. Végül idén áprilisban jutottam el oda, hogy azt mondtam: elkészült a kézirat. Vagyis a tényleges regény nagyjából hét hónap alatt állt össze – bár a történet első magja harminc évet várt arra, hogy regénnyé váljon.
Volt, akinek megmutatta a kéziratot a megjelenés előtt? Esetleg hasznát vette az ekkor kapott tanácsoknak?
Igen. A nyers kéziratot egy régi barátom olvasta el, még jóval a végleges változat megszületése előtt. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy vállalkozott rá, és az észrevételei, visszajelzései is értékesek voltak. Érdekes módon azonban nem kaptam tőle olyan tanácsot, amely miatt alapvetően változtatnom kellett volna a történeten. Inkább megerősített abban, hogy működik az, amit szerettem volna elmondani, és érdemes tovább dolgoznom rajta. Később, a szerkesztés során már egészen másfajta közös munka kezdődött. Ott tapasztaltam meg igazán, mennyit jelent egy külső, szakmai szem, és ebből a folyamatból nagyon sokat tanultam.
Mi az, amit a regényírás során tanult az írásról, esetleg önmagáról? Van valami, amit másként csinálna, ha újrakezdené, vagy egy másik könyvet írna?
Rengeteget tanultam, és ma már biztosan szakmaibb szemmel kezdenék neki egy regénynek. Érdekes módon én magam is látom a Cipőkatonán belül azt a fejlődést, amin írás közben végigmentem. Mire a történet végére értem, már másképp néztem egy jelenetre, egy párbeszédre vagy akár arra is, hogy mit kell kimondani, és mit lehet egyszerűen az olvasóra bízni. Talán éppen ezen változtatnék leginkább. Hajlamos vagyok túlmagyarázni a dolgokat… Ez a hétköznapi életben is jellemző rám: szeretek Ádámtól és Évától elindulni, mert fontos számomra, hogy a másik pontosan értse, mire gondolok.
Szeretem megmutatni az összefüggéseket, az előzményeket, azt, hogyan jutok el egy gondolattól a másikig. Az írás során ismertem fel, hogy egy regényben erre nincs mindig szükség.
Néha több oldalról, több szemszögből is megmutatok vagy megmagyarázok valamit, mert nem merem teljesen az olvasóra bízni, hogy ő maga rakja össze. Ma már jobban bíznék benne. Hagynék több teret neki, több kimondatlan mondatot, és talán több „gondolatnyi csendet” is…
Maga a könyvkészítés és különösen a szerkesztés folyamata annyira érdekessé vált számomra, hogy jelenleg szerkesztést is tanulok. Szeretném szakmailag is jobban érteni, mi történik egy kézirattal az első változattól a kész könyvig. A Cipőkatona szerkesztése közben tapasztaltam meg igazán, hogy egy jó szerkesztő nem átírja a szerző szövegét, hanem meghallja a saját hangját, és segít azt tisztábban, erősebben megszólaltatni. Ez a közös munka nagyon inspiráló volt számomra, és szeretném ezt a tudást tovább mélyíteni. Ha tehát újrakezdeném, magán a történeten valószínűleg nem változtatnék lényegesen. Inkább kevesebbet magyaráznék, többet húznék, és jobban bíznám az olvasóra, hogy érezzen, értelmezzen, és megtalálja benne a saját válaszait.
Az Utószóban írja, hogy „a könyv utolsó mondata gyakran nem a történet vége, csupán az a pont, ameddig elkísérhetjük a szereplőket”. Ez azt jelenti, hogy tervezi a folytatást? Ha igen, milyen irányba bonyolítaná a cselekményt? Vagy esetleg más könyvet tervez írni a jövőben?
Amikor azt írtam az Utószóban, hogy „a könyv utolsó mondata gyakran nem a történet vége, csupán az a pont, ameddig elkísérhetjük a szereplőket”, valójában nem egy második részt akartam beharangozni. Inkább egy párhuzamot éreztem a történetek és a való élet között. Az életünkben is vannak emberek, akiket egy ideig elkísérünk, és ők is elkísérnek bennünket. Egy darabig egymás történetének részei vagyunk, aztán az utak néha szétválnak. Eltávolodunk egymástól, megváltoznak a kapcsolataink, vagy valakinek véget ér az élete – de az élet története ettől még folytatódik. Amit egymás életében hagytunk, annak hatása továbbmegy velünk, és mi is továbbvisszük mindazt, amit másoktól kaptunk. Ez kapcsolódik ahhoz a gondolathoz is, amelyet a regény végén a halállal kapcsolatban próbáltam megfogalmazni: az emberi történetek nem elszigetelten léteznek, hanem összekapcsolódnak. Találkozásokból, kapcsolatokból, veszteségekből, egymásra gyakorolt hatásokból lassan összeáll valamiféle szövet, egy nagyobb egység, amelynek mi talán mindig csak egy-egy részletét látjuk. Ezért egy történet vége sem feltétlenül jelenti azt, hogy minden véget ért – lehet, hogy egyszerűen csak addig lehettünk a részesei.
A Cipőkatona folytatását eredetileg nem terveztem. Azóta viszont eljátszottam a gondolattal, és konkrét ötleteim is születtek. Érdekes lenne például évtizedekkel később újra találkozni Öcsivel. Látni, milyen felnőtt, társ vagy apa lett belőle, mit tudott maga mögött hagyni abból, amit gyermekként átélt, és mit vitt tovább belőle akaratlanul is. Ugyanígy érdekelne a többi szereplő sorsa is. Hogy ebből valóban lesz-e valaha újabb regény, azt még nem tudom. Kedvem és történetem lenne hozzá, de egyelőre nem ez a következő tervem. Előtte szeretném megjelentetni a Gondolatnyi Csend című gyűjteményemet, amelyből annak idején maga a Cipőkatona is elindult. Emellett félkész állapotban van egy új regényem is, amely a második világháború idején játszódik, és talán még ennél is nehezebb témát dolgoz fel. Erről egyelőre nem szeretnék sokat elárulni, de ez is olyan történet, amely egyre erősebben kikívánkozik belőlem. Érzem, hogy meg kell írnom.
A Cipőkatona szereplőit tehát most egy időre elengedtem. De talán éppen az Utószó gondolata miatt nem mondhatom, hogy a történetük véget ért. Egy ideig biztosan nem látjuk majd, hogyan folytatódik – de ettől még folytatódik. A gondolatnyi csendben…
