“A legnehezebb az volt, hogy szelektálni kellett a sok jó történet között”

Egy barátjával kötött sportfogadásból született a novellaötlet, amit aztán 800 oldalas nagyregényben tudott csak megírni Oláh Tibor. A Könyv Guru Kiadó gondozásában megjelent kötet, a Kaktusz szögesdróttal szerzője ebben nagy rutinnal vezeti a történetszálakat, egyaránt jártasan az orosz profi foci világában és a történelmi kulisszatitkokban. Az interjúban mesél arról, miért dobta ki a barátja meccs közben a tévét az ablakon, hogyan tudott egy ekkora szöveget ellentmondások nélkül felépíteni, miért tartja kiábrándítónak a könyvkiadók hozzáállását az új szerzőkhöz, és mi köze egy íjászversenynek a regény folytatásához.

Nagyregény méretű regény lett a Kaktusz szögesdróttal. Eleve így tervezte, vagy így sikerült?

Eredetileg novellának indult, később bővítettem, mert egyre inkább beindult a fantáziám. Végül már valósággal erőszakot kellett tennem magamon, hogy be tudjam fejezni a könyvet, annyira magával ragadott engem is a cselekmény szövése.

Hogyan jött az ötlet, hogy a történetét az orosz közegbe, az ottani profi focivilágba ültesse?

Van egy barátom, aki óriási Bayern München szurkoló, és amikor a bajorok 2008-ban az UEFA kupában döntetlent játszottak odahaza a Zenittel, sokat húztuk ezzel. Karcsi végül megunta, és állította, hogy Szentpéterváron kiharcolják a továbbjutást. Semmit nem tudtam akkor még a Zenitről, de már csak a buli kedvéért fogadtam vele, hogy az oroszok kiverik őket. Együtt néztük a meccset, és életemben először szurkoltam egy orosz csapatnak. A vége négy-null lett, Karcsi kidobta a tévét a negyedik gól után az ablakon, én pedig megszerettem a Zenitet. Két nap múlva pezsgős vacsora a még mindig mogorva cimborámmal, és innentől datálódik az érdeklődésem az orosz futball iránt. Akkoriban már megjelentek írásaim különböző portálokon, és úgy gondoltam, megírom ezt a sztorit “Egy pezsgős vacsora története” címmel. Ez lett volna az a novella, amiből a regény kinőtte magát.

A kötetben valóságosak a focimeccsek, és egy létező focista, Oleg Szmirnov a főszereplő. Hogyhogy ennyire benne van az orosz labdarúgásban? Vagy utána kellett néznie a neveknek, eseményeknek, meccseknek?

Az első három mérkőzés nem pont úgy történt, ahogy a könyvben leírtam, de így izgalmasabb lett. Az utána következő mérkőzések eredményei viszont már pontosak, habár a góllövőket néha megváltoztattam – az írói szabadsággal élve -, mert ez kellett a történethez. Oleg Szmirnov nevű futballistáról én nem tudok, a neten sem találtam, legalábbis az első osztályban. Ettől még lehet ilyen játékos, mivel a Szmirnov név az egyik leggyakoribb Oroszországban, és az Oleg sem különösebben ritka arrafelé. Szándékosan kreáltam egy ifjúsági korú játékost, akin keresztül be tudtam mutatni a Premjer-Ligát, amiről egyébként vajmi keveset tudtam addig. Aztán jött az ominózus Zenit-Bayern mérkőzés.

Mennyit kellett egyébként kutatnia egy ekkora történelmi időszakot átszelő történethez? Milyen nehézségekbe ütközött ennek során?

Ha azt mondom, rengeteget, megközelítően sem tudtam érzékeltetni, hogy hány órát töltöttem el a számítógépem mellett ezzel foglalkozva, ezért inkább azt mondom, hogy bár volt dolgom vele bőven, egy idő után egyre jobban élveztem a kutatást. A történelmet amúgy is szeretem, a munkám is ezzel kapcsolatos – idegenvezető vagyok, régebben az egri várban, három éve pedig a várpalotai Thury-várban -, így nem esett nehezemre történetek után böngészni a neten. A munkám során sokat mesélek a látogatóknak, ilyenkor bizony néha elkalandozok más vizekre is, és ezt a “jó szokásomat” megőriztem a könyv írásakor is. Nehézségekbe akkor ütköztem, amikor szelektálni kellett a sok jó történet között, és volt, ami bármilyen pompás sztori is volt, nem illett bele a műfajba.

Többféle történelmi szereplő megjelenik a kötetben(Sztálin, Berija, Gorbacsov, Nagy Katalin, Nagy Péter) Hogyan vegyítette a valóságot a fikcióval? Milyen határokat vagy szabályokat állított fel magának e téren?

Mivel már két történelmi jellegű könyvem is megjelent, van némi rálátásom ez ügyben. A jól bevált módszert alkalmaztam, miszerint egy valós történelmi alak mellé “teremtünk” egy fiktív személyt, és rajta keresztül mutatjuk be az eseményeket. A könyvben szerepeltetett legtöbb futballista valós személy: Arsavin, Zirjanov, Ibrahimovic vagy Ribéry neve nem cseng idegenül a futballt szerető olvasók előtt. A könyvben szerepeltetett híres történelmi személyekhez nem “nyúltam”, a róluk ismertetett történetek valós alapokon nyugszanak, még ha esetleg ezek igencsak pikánsak is, mint Berija, Nagy Péter vagy Nagy Katalin szexuális túlfűtöttsége. Tapasztalataim szerint az emberek nagyon szeretik az érdekes sztorikat a híres emberekről, jómagam naponta használom ezeket a munkám során, és a könyv írásakor sem tértem el ettől a gyakorlattól.

A sok foci miatt lehet a könyvét sportregénynek nevezni, vagy inkább krimiként határozná meg a műfaját? Változott-e ez írás közben az előzetes elképzeléshez képest?

Leginkább a szórakoztató irodalom kategóriájában tudnám elhelyezni a regényt. Szimpla sportregénynél több, habár kétségkívül az a vezérszál, de annyi történelmi utalás van benne, hogy akár azon a polcon is el tudnám képzelni. Természetesen változott menet közben a cselekmény göngyölítése, mert míg az első oldalakat olvasva olyan érzése lehet az olvasónak, hogy a Nemzeti Sport cikkét olvassa, később ez elmegy más irányba is. Ahogy az egyik “előolvasóm” megjegyezte, egyre inkább bedurvul a könyv.

Bár többször felidéződik a második világháború a kötetben, de kevés szó esik Berlinről, aminek elfoglalása a címlap ikonikus képe. Hogyan született meg a címlap ötlet? Milyen más tervei voltak?

A híressé vált fotó a II. világháború talán legismertebb képe, és éppen azért választottam ezt, mert a világégés végét szimbolizálta. A Zenit elnöke is kijelentette, hogy addig nem nyugszik, amíg nem lesznek Európa tetején, és a montázs erre utal. Az én ötletem volt egyébként a borítókép, de a kiadónak is nagyon tetszett, így nem is volt B-terv.

Hogyan épített fel egy ilyen méretű történetet? Milyen formában tervezte meg a jelenetek sorrendjét, a történetvezetést? Miként igazodott el a szereplők kapcsolatrendszerén, hogy ne kerüljön ellentmondásba?

Már az ókorban is használt módszerhez nyúltam: in medias res, a dolgok közepébe vágva. Eleinte különösebben nem terveztem, a történet önmagát húzta, majd ahogy bonyolódott a cselekmény, a mérkőzések adták az alapot. Nem kellett egyebet tennem, csak utánanéznem, hogy mikor kivel játszottak a szentpétervári fiúk, és máris adott volt a váz. Ezek után a “húst” felvinni rá már gyerekjáték volt.

Mennyi idő alatt készült el a regény az ötlettől a kiadónak leadott kéziratig? Mi volt, ami a legnehezebb volt ebben az időszakban? Mikor jutott ideje az alkotásra? Hogyan egyeztette össze az írást a hétköznapi teendőkkel?

Mint már említettem, 2008-ban kezdtem el írni az alapnovellát, amikor a Zenit elképesztő menetelés után megnyerte az UEFA kupát, majd az orosz válogatott kisebbfajta szenzációt produkált az Európa bajnokságon. Már akkor tudtam, hogy ezt egyszer megírom, de nem gondoltam, hogy ilyen hosszú idő után. Közben elköltöztem Egerből, ahol addig éltem, és Várpalotán kezdtem új életet. Hagyományőrző vagyok immár húsz éve, évek óta alakítom a különböző rendezvényeken a nagy várvédő kapitányokat, így nem esett nehezemre a váltás, ellenben ez idő alatt szinte semmit nem tudtam írni. Aztán a pandémia átírta az én életemet is, és a karantén időszakban elővettem a régi ötletet. Ezzel párhuzamosan más írásaim naponta publikálták a Thury-vár oldalán Száz nap, száz történet címmel, így, mivel amúgy is otthon kellett lenni és kutatni a neten, előtérbe került ennek a könyvnek a befejezése is. Még címe sem volt, a vége felé találtam rá a végleges változatára, és aki elolvassa, az tudja, hogy miért lett ez a neve.

Visszatekintve, mit csinálna másként, ha most kellene elkezdenie írni ugyanezt a regényt? Milyen tapasztalatokat szerzett a regényírásból?

Kétszer nem lehet belelépni ugyanabba a folyóba, állították az ókori görögök, és valószínűleg én sem írnám meg még egyszer így ezt a könyvet. Egyébként érdekes, mert sokszor meglepődtem visszaolvasva saját írásomat, hogy honnan voltak ilyen gondolataim? Tényleg furcsa volt, és utólag belegondolva nem is értem, hogy volt merszem belekezdeni egy ekkora feladatba? A regényírás terén csak remélni merem, hogy hasznos dolgokat tanultam, de ami számomra a legnagyobb tanulság, az a könyvkiadók hozzáállása volt. Ha egy szóval kellene jellemezni, azt írnám, hogy tragédia. Ha ennél részletesebben is ki kellene fejteni a véleményem, akkor következzen egy történet, amit bizonyára meg fogok majd írni egy másik könyvemben, annyira egyedi. Amikor a végére értem a regénynek, megpróbáltam kiadót találni, mint minden kezdő író. Ugyan kiadták már két könyvemet is, de azok magánkiadók voltak, zárt rendszerű terjesztéssel, én viszont országos lefedettséget szerettem volna, ezért e-mailben megkerestem a legismertebb kiadókat. Legnagyobb meglepetésemre még csak nem is válaszoltak, ami azon túl, hogy nagyfokú udvariatlanságra vall, mélyen elgondolkodtatott. Rendben van, hogy ismeretlen íróval nem állnak szóba, de könyörgöm, egyszer mindenkinek el kell kezdenie! Hogyan tudják megállapítani egy négysoros üzenetből, hogy milyen író gépelt azokat be a klaviatúrán?

Amíg ezen dühöngtem, történt valami, amin aztán tényleg eltátottam a szám: végre az egyik könyvkiadó hajlandó volt egyáltalán válaszolni. Kezdeti örömöm aztán hamar elmúlt, miután tovább olvastam őket: most ugyan nem tudnak foglalkozni velem, de hamarosan indítanak egy író-tanfolyamot, ahol szívesen látnak, amennyiben átutalok nekik hetvenkétezer forintot! Először csak bámultam magam elé, aztán elnevettem magam. Rögtön válaszoltam is a kedves hölgynek: Nagyon megtisztelnek az ajánlatukkal, de ez olyan, mintha felhívnám a nőgyógyászomat, hogy jöjjön ki azonnal, mert a feleségemnél elment a magzatvíz, mire a doki azt felelné, hogy ugyan most nem ér rá, de ha átutalok neki hetvenkétezer forintot, akkor elmondja, hogyan készül a baba.

Kik tartoznak a kaktusz szögesdróttal célcsoportjába? Megpróbálja személyesen is reklámozni a kötetét, vagy a marketinget hagyja a kiadóra? És hogy látja: mi lenne a feladata a mai világban egy szerzőnek, hogy elősegítse a könyve sikerét?

Tulajdonképpen négyféle emberhez szól a regényem: akik szeretik a sportot, azon belül főleg a labdarúgást, azoknak egyszerűen alapmű ez a könyv. Akik szeretik a történelmet, az érdekes sztorikat, azoknak szintén nem hiányozhat a könyvespolcáról a mű, és azok se hagyják ki, akik szeretnek jókat nevetni, mert ez irányban is lőttem néhányat. Végezetül ne hagyjuk ki a fülledt, buja erotika barátait sem, mert ez irányban is végeztem tanulmányokat. Ha esetleg van olyan személy, aki mindegyik iránt érdeklődik, annak itt a tökéletes könyv. Bizonyára akad olyan ember is, aki egyik iránt sem érez vonzalmat, de sebaj, valószínűleg ő is megtalálja az érdeklődésének megfelelő témakört, éppen ezért a továbbiakban nincs is egymással semmi dolgunk. Természetesen én is megteszek tőlem telhetően mindent a regény népszerűsítéséért, erre ott a közösségi média, de ugyanúgy számítok a kiadóra, mert a reklámból sosem elég. Eddig maximálisan meg vagyok elégedve mindenkivel, aki részt vett a gyártási folyamatban, és szívből remélem, hogy ez ezúttal sem lesz másként. Már a célegyenesben vagyunk, “már kint van a gyermek”, most már rajtunk múlik, életképes lesz-e? És hogy mit ajánlok egy mai szerzőnek, hogy elősegítse a könyve sikerét? Miután e téren még nekem is korlátozottak a tapasztalataim, csak egy “bölcsességet” tudok hozzáfűzni: Írjanak minél jobb könyvet, aztán bízzanak a szerencsében, hogy az el is jut a megfelelő kezekbe!

A történet vége alapján akár folytatni is lehetne Oleg Szmirnov történetét. Lehet egy 800 oldalas regényt folytatni, és vannak ilyen tervei, vagy most megpihen?

Nemhogy lehetne folytatni, hanem már bele is kezdtem az új kötetbe. Erre egyrészt az elő-olvasóim ösztönöznek, másrészt annyira élveztem az írást, hogy ha másért nem, a magam szórakoztatására is tovább fűzöm a szálakat. Persze hogy lehet egy 800 oldalas regényt folytatni, hiszen olyan tömérdek anyag gyűlt össze, ami több könyvre is elég lesz. A terveimről csak annyit, hogy szeretném az olvasóimmal és Oleg Szmirnovval bejárni egész Európát, mert például a következő rész, az olasz kaland is rejteget néhány csavart.

Végezetül a pihenésről egy utolsó gondolat: nem az a fajta vagyok, aki könnyen feladja az álmait. 2002-ben már kifelé mentem a fociból, ezért más sportág után néztem. Elkezdtem íjászkodni, és egy idő után úgy éreztem, egész jó vagyok, így beneveztem egy versenyre. Egész nap egy erdőben kellett szivacsból készült állatokra lövöldözni, amiket igencsak változatosan helyeztek ki. Hol lefelé, hol felfelé kellett célozni, és mivel még soha nem lőttem ilyen állatok, hatalmas kihívás elé állítottak. A nap végén fáradtan kullogtunk be a pályáról, és izgatottan vártuk az eredményhirdetést, titokban bíztam benne, hogy a dobogó körül végzek. Nem így történt, de mivel ez volt az első versenyem, nem ismertem a színvonalat. Azért a végén odalopakodtam a zsűri asztalához, és megnéztem a listát. Harmincötödik lettem, ami tekintettel arra, hogy harminchatan indultak az én kategóriámban, nem volt éppen hízelgő eredmény. Azzal vigasztaltam magam, hogy azért egy fickót csak letepertem valahogy, egynek azért megmutattam, mi a magyarok istene!
Aztán jött a hidegzuhany! A ceremónia végén a verseny rendezői kis csendet kértek, és az elnök elmondta, hogy egy íjásztársunk súlyos balesetet szenvedett az előző évben, és abból felépülve ez volt az első versenye. Nagy nehezen végiglőtte a pályát, és ezért megérdemel egy külön jutalmat. Amikor a fiatalember kibicegett a dobogó elé, és a kifacsart kezével átvette a díjat, akkor tudatosult előttem, hogy ő volt az, aki mögöttem végzett a versenyen. Könnyes szemmel gratuláltam neki. Egyrészt meghatódtam, hogy valaki ilyen állapotban is végiglőtte a pályát, másrészt viszont égetett a szégyen. Akkor, abban a pillanatban két dolog motoszkált bennem. Vagy fogom az íjat, és a lehető legmesszebb elhajítom magamtól, vagy komolyan veszem az íjászatot. Nem nyugodtam bele a kudarcba, és elkezdtem keményen, szisztematikusan edzeni. 2018-ban világbajnok lettem íjászatban.

Ez is magyarázza, miért lett a könyv 800 oldal. Száz szónak is egy a vége: a pihenés ideje még nem jött el! A könyvet megírtam, beletettem a szívem-lelkem, és ha abból indulok ki, hogy mennyire szeretik az emberek a vezetéseimet és a sztorizgatásaimat a várban, bízhatok abban, hogy szép számmal lesznek olvasóim is.