„A sárkánnyal való találkozás próba elé állítja az embert”

Az emberben élő agresszió és egymás megszelidítése foglalkoztatta leginkább Kurdi Istvánt, aki rendhagyó mesekötettel jelentkezett nemrégiben. A Sárkányos mesék című, a Könyv Guru Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, miért működnek ma is a sárkányos mesék, milyen meggondolásból készítette maga a könyv illusztrációit és tördelését, miért nem szabad „gügyögős” meséket mondani a gyerekeknek és mi az oka, hogy nem tervezi megírni a benne formálódó újabb ötletet.

Illusztrátorként jó pár tankönyv került már ki a keze alól, de meséket is kísértek a rajzai. Hogyan jött az ötlet, hogy most saját mesékkel rukkoljon elő?

Sokat meséltem a gyermekeimnek, amikor kicsik voltak, és később is, amikor már maguktól is olvastak. Eleinte az volt a rendszer, hogy este mondtam egy koruknak megfelelő mesét, aztán egy nehezebbet, amin el kellet volna aludniuk, de bizony azt is érdeklődéssel hallgatták. Így elolvastam nekik a János Vitézt, mindhárom Toldit, a Kalevalát, a Gilgames eposzt, az Odüsszeiát. Regényeket is, persze mindezt folytatásban. Én is tévé nélkül nőttem fel, ők is. Ha utaztunk, vagy kevés volt az idő este, fejből meséltem. Aztán egyszer, már felnőttként, Rebeka lányom felidézte az egyik mesémet, amit én már régen elfelejtettem. Ez volt a Nyolcfejű [a kötet harmadik meséje, a szerk.]. Leírtam, és kedvet kaptam az íráshoz. Amint nyugdíjba mentem, leírtam még hármat.

Miért pont sárkányok (ráadásul többnyire meglehetősen emberi tulajdonságokkal felruházott sárkányok) a főszereplői a meséknek?

Vannak mesék, amik eredetiségükkel, mai életünkhöz való játékos kapcsolódásukkal keltik fel az érdeklődésünket. De továbbra is erősen hatnak – és ez mindig így lesz – az archetipikus képekkel dolgozó mesék is, a sárkányokról, királylányokról, boszorkányokról, tündérekről szólók. Ezért megunhatatlanok a népmesék. Másrészt minden jó mese szocializál, tanítja az emberi viselkedésformákat, a konfliktusok kezelését. A mesében a sárkány is ember (ezért is rabol királylányt), hagyományosan veszedelmes ember, akivel valahogyan azért lehet kommunikálni. Modern mesékben már régóta felbukkannak szerethető sárkányok, sőt cukik is – ez utóbbi nem az én világom, nem tudom tanításként értelmezni. A sárkánnyal való találkozás próba elé állítja az embert.

Mik a mesék főbb tanulságai, üzenetei az olvasóknak? És kik a célközönsége a kötetnek: inkább fiatalok, vagy a történetek felnőtteknek (is) szólnak? Hogy látja: olvasnak még meséket az emberek?

Talán Weöres Sándor szavaival tudnám legjobban összefoglalni: „Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.” Ezen felül a kölcsönös fenyegetettségben megszülető barátság foglalkoztatott leginkább. Egymás megszelídítése. Bettelheim azt mondja, hogy a bennünk lévő agressziót kár letagadni, és ez nem is megy. Kezelni, terelgetni, szublimálni, hasznosítani kell, de ennek megtanulása egy életen át tart. Emiatt akár felnőttek is olvashatnák ezeket a meséket, bár én a tíz év körüli korosztálynak szánom. Azt tartom ideálisnak, ha a felnőtt mondja ezeket a meséket a gyereknek. Évszázadokon keresztül ez így ment, emiatt nem is voltak külön gyermekmesék. Nem kell a gyermeknek gügyögni, mert gügye lesz. Tartok tőle, hogy

a film lassan kiszorítja a mesélést, ez pedig a nyelvi és intellektuális fejlődés rovására megy.

Hogy nyelvileg miért, az nyilvánvaló, de tudnunk kell, hogy a mesefilm a gyerek képzeletét sem fejleszti, hiszen kész képekkel árasztja el. Pusztán szórakoztat.

Ha jól tudom, a könyv a szokásostól némileg eltérő módon született meg, vagyis a szövegen túl Ön készítette az illusztrációkat és a tördelést is. Miért döntött így?

Szerettem ezt a feladatot, amit önmagam elé tűztem. Nagyon sokat dolgoztam mások elképzelései alapján, ez most maga volt a szabadság.

Milyen előnyeit és hátrányait látta annak, hogy szinte végig kontrollálta a kiadási folyamatot? És mit szólt a kiadó ehhez a rendhagyó könyvkészítéshez? Mennyire volt partner benne?

Egy évem ment rá, hogy olyan kiadót találjak, amelyik egyáltalán szóba áll velem. Eredetileg kész lettem volna akár jelentős módosításokra is egy tapasztalt grafikai szerkesztővel együttműködve. De mire a KönyvGurut megtaláltam, már belefáradtam az egészbe, és nagyon örültem, hogy ez a kiadó egyszerűen pártfogolt, és a nyelvi lektoráláson kívül nem kívánt változtatni semmin.

Ami az illusztrációkat illeti, mi volt előbb: a karakterek vizualizációja vagy a mese története? És hogyan döntötte el, hogy melyik jelenethez kell illusztrációt készíteni, és hova nem?

Mint mondtam, elsőként a Nyolcfejűt írtam meg. Úgy éreztem, kissé megterhelő történet egy gyereknek (de nem az, ha szülő olvassa fel neki), és elkezdtem rajzolgatni hozzá, bár akkor még nem gondoltam könyvre. A rajzokkal kissé közelebb akartam hozni a gyerekekhez. Aztán, amikor már a könyvön dolgoztam, kialakult bennem a felépítése, aminek része volt, hogy minden oldalpáron legyen rajz.

Milyen nehézségekkel szembesült az írási és kiadási folyamat során, és hogyan oldotta meg őket?

Az írás maga volt az élvezet, a könyv szerkesztése is, aztán jött a fekete leves. A kiadók többnyire nem is válaszoltak, ha igen, az határozott visszautasítás volt, semmitmondó indoklással. Nem vág a kiadó profiljába – így tudnám összefoglalni. A nyakam rá, hogy senki sem olvasta el egyik mesét sem.

Mik a további tervei: vannak még mesék a tarsolyában? Jönnek még újabb mesekönyvek? Esetleg egy újabb kötet más műfajban?

Van egy homályos elképzelésem egy összetett történetről, egy meseregényről, félig fantasy-ról, de annyira reménytelennek látom kiadatni, hogy nem készülök megírni. Mert ugyan az írás élvezet, de kemény munka is, és ki szeret hiába dolgozni?