„A vezér kiemelkedéséhez kedvező talajt jelentenek a válsághelyzetek”
A vezérdemokráciákban a korrupció nem valamiféle eltévelyedés, hanem a rezsim lényegi eleme – állítja Körösényi András, a Politikatudományi Intézet kutatóprofesszora, aki egyik szerkesztője a Vezérdemokráciák a világban – Macrontól Erdoganig és Trumpig című új tanulmánykötetnek. Az Ad Librum Kiadó és a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének közös kiadásában megjelent kötet szerkesztőjével arról beszélgettünk, hogy pontosan mi is ez a politológusok által használt új fogalom, a vezérdemokrácia, miért mostanában terjedt el a világban, mi köze a jelenlegi magyar politikai berendezkedéshez, mely országokban sikerült megszilárdítani hasonló rezsimet, és hol bukott el ez a kísérlet. De szóba került az is, hogy mi a különbség az „autokrácia” és a „vezérdemokrácia” között, illetve végső soron miért nem lehet konszolidálni egy olyan államot, ahol a karizmatikus vezető vezérdemokráciát alakított ki.
A tanulmánykötet abból indul ki, hogy a politika világában új helyzetet teremtettek az úgynevezett millenniumi trendek. Miket sorolnak ezen trendek közé?
Onnan indítanám, hogy a pártdemokráciák korából átléptünk a perszonalizált és mediatizált politika korába. Míg korábban a pártok közvetítettek állampolgárok és politikusok között, ma a szerepük ebben kisebb: közvetlen kapcsolat alakult ki a politikai vezetők és követőik között. Fontos szerepet játszott ebben a közvetítésben korábban a televízió, majd egyre inkább a közösségi média. A politika mediatizálódik, igazodik a domináns kereskedelmi média igényeihez, amely már inkább a szórakoztatás, mint az informálás. Másodszor, míg a pártdemokráciákban a pártok konkrét társadalmi csoportok érdekeit közvetítették a politikai döntéshoztalba, alulról-felefelé irányuló demokratikus folyamatban, addig ma ez a viszony megfordult: politikai vezetők jórész személyes karizmájukkal vagy vonzerejükkel mobilizálnak állampolgárokat.
Már nem a pártoknak vannak vezetőik, hanem inkább a vezetőknek pártjaik.
Harmadszor, a politikai vezetők nemcsak pártjuk, de a kampány és – kormányra kerülés esetén – a kormány és az egész végrehajtó-hatalom kiemelt szereplőivé válnak, azaz a politika „prezidencializálódik”. Végül az is hozzájárul a folyamathoz, hogy az internet és a közösségi média elterjedésével a médiaelitek és a társadalmi elitek szerepe leértékelődik, a politikai vezetők már a média úgynevezett kapuőr vagy szűrő szerepét kikerülve közvetlenül kommunikálhatnak a követőikkel.
A kötet kulcsfogalma (és címe) a plebiszciter vezérdemokrácia. Hogyan tudná közérthetően elmagyarázni ennek lényegét? És egy karizmatikus vezetőn túl mi mindenre van még szükség, hogy ilyesmi létrejöjjön?
A plebiszciter vezérdemokrácia egy igen sajátos rezsimtípus, ami szorosan kötődik a választójog kiterjesztéséhez, a politika demokratizálásához, amikor a vezetők tömegek támogató szavazatai révén juthatnak hatalomra. Először is fontos a fentebb már említett közvetlenebb kapcsolat, amit a vezetők a választókkal alakítanak ki – ez jelentős változás a hagyományos képviseleti rendszerekhez képest. A választások a politikai vezető személyéről szóló plebiszcitummá, kvázi-népszavazássá válnak, így a képviselet egy sajátos formája jön létre, amelyben a vezető felhatalmazást kap, hogy a nép nevében szinte tetszés szerint cselekedjen. A vezérdemokráciákban a vezetők emellett formálják és értelmezik a politikai valóságot követőik számára, míg az utóbbiak elfogadják vagy elutasítják azt: a politikusok elszámoltatása a nép vétóhatalmában merül ki. A választások révén megszerzett – paradox módon egyszerre demokratikus és autoriter – felhatalmazás révén gyakran a hatalomgyakorlás új módjait és a legitimitás új mintáit vezetik be. Ebben a rezsimtípusban a hatalmon lévő politikai vezetőket kevéssé korlátozzák az intézmények és a jogrend, mivel a vezetők uralmuk karizmatikus legitimitása és a permanens válságnarratíva segítségével képesek nagymértékben formálni azokat. A plebiszciter rezsim fontos eleme a populizmus, de nem a megszokott értelemben, hanem mint politikai stílus, amely hozzásegíti a vezetőket a politikai napirend hatékony kontrolljához. Mivel a karizmatikus vezér megjelenése nem mindennapos, a plebiszciter vezérdemokrácia létrejötte sem magától értetődő vagy általános. A vezér kiemelkedéséhez kedvező talajt jelentenek a válsághelyzetek, amikor a karizmatikus politikus demonstrálhatja rendkívüli képességeit.
Miért segít a „plebiszciter vezérdemokrácia” fogalma jobban megérteni az utóbbi évek, évtizedek politikai változását, mint ha a hagyományos liberális demokrácia kereteiben gondolkodnánk? Kicsit másképp kérdezve: Mi az, amit egy a politika iránt érdeklődő átlagembernek feltétlenül meg kell jegyeznie ebből a fogalomból, hogy jobban eligazodjon a mai hatalmi viszonyok között?
A vezérdemokrácia realista elmélet, ezért egy bizonyos értelemben közelebb áll az átlagember felfogásához és politikaképéhez, mint a mainstream vagy konvencionális politikatudományi megközelítéshez, amelyik – különösen a liberális demokráciák iránti – erős normatív elfogultsággal rendelkezik. Így nem csak illúziókat táplál, de emiatt sok mindent nem vesz észre vagy nem ért abból, ahogyan a világ változik. Néhány példával próbálom ezt megvilágítani.
A politikai korszakváltás egyik eleme, amit a plebiszciter demokráciaelmélet megközelítése kiemel, és ami felett a konvencionális megközelítés gyakran elsiklik, hogy a politikai vezetők kulcsszerepbe kerültek a közpolitika és a politikai folyamatok alakításában. A vezetők kevésbé elszámoltathatóak, mint azt a konvencionális liberális megközelítés feltételezi.
Egy másik, hogy a fősodrú liberális felfogás szerint az állampolgárok a demokratikus politika autonóm szereplői, így a politika logikája szerint – a klasszikus demokráciára emlékeztetően – alulról-felfelé történik az akaratképzés. A vezérdemokrácia elmélete rávilágít arra, hogy ez nincs így.
A vezetők, a politikai elit és a hagyományos média nagymértékben alakítja az állampolgárok politikai véleményét. A politikai folyamat „felülről-lefelé” irányul, azaz a politikusok irányítják, ők a kezdeményezők, nekik vannak erre erőforrásaik, eszközeik – és legfőképpen ambíciójuk, politikai akaratuk.
Ez akkor is így van, ha ez a formatív szerep természetesen nem jelenti a preferenciák és a politikai folyamatok korlátlan „manipulálhatóságát”, és a vezetőknek esetenként fogékonynak kell lenniük az állampolgári hangulatra.
Egy harmadik elem, hogy a vezetők szerepe (karizmája) a rezsimek legitimitásának megteremtésében erősebb a feltételezettnél, míg az intézményeké gyengébb.
Végül a válságok szerepére is a vezérdemokrácia elmélete irányítja rá a figyelmet. Azaz arra, hogy a politikának a liberális megközelítésben feltételezett „normál állapota” nem magától értetődő és nem is állandó jellemzője. A válsághelyzet már nem, vagy nem feltétlen kivétel, hanem szinte permanenssé vált. A politikai vezetők (a karizmatikus vezetők különösen) a saját hatalmuk megszilárdítására használják fel a válsághelyzeteket, olyan politikai törekvések igazolására, amit különben nehéz lenne „eladni” a választóknak. Sőt maguk a politikai vezetők is tevékenyek lehetnek a válsághelyzetek generálásában, vagy csak annak retorikai fenntartásában – válságnarratíva segítségével –, hogy abban saját rendkívüli képességeiket demonstrálhassák követőiknek.
A kötet szerint Hugo Chávez 2000-es évek eleji Venezuelája volt a legtisztább vezérdemokrácia, és ebből a szempontból ez hasonlít a leginkább a 2010 utáni magyarországi politikai konstellációhoz. Mik a legfőbb hasonlóságok és a különbségek az akkori Venezuela és Magyarország között?
Mindkét esetben válságba jutott az előző neoliberális korszak és rezsimje, és a válságidőszakban felemelkedett egy-egy karizmatikus vezető – Chávez illetve Orbán –, aki saját párttal, tömegtámogatással és társadalmi-politikai vízióval rendelkezett a jövőről és megoldást ígért a válsághelyzetre. Mindketten széleskörű tömegtámogatással, választásokon jutottak hatalomra. Választási győzelmüket követően radikális reformokat és unortodox közpolitikákat vezettek be, és újraírták az alkotmányt is. Nem pusztán a kormánypolitikát és a politikai rendszert, de a gazdasági- és társadalmi viszonyokat is átalakították. Új társadalmi-politikai elitet és saját klientúrát teremtettek, amely politikai hatalmi bázisul is szolgát számukra. Populista retorikájukkal átalakították a politika nyelvét és a népakarat képviselőjeként a legitimáció mikéntjét. Plebiszciter eszközökkel (népszavazás, illetve nemzeti konzultáció) folyamatosan keresték és demonstrálták politikájuk népi támogatottságát.
De vannak nyilvánvaló különbségek is. Míg Chávez társadalompolitikája határozottan baloldali, fő támogatói és kedvezményezettjei az alsó társadalmi rétegek, addig Orbán inkább jobboldali társadalompolitikát képvisel. Az alsó rétegek támogatását is megszerezte, de kedvezményezettje mégis elsősorban a középosztály, felső-középosztály.
Chávez ellenségképében a tulajdonos polgárság és az Egyház is szerepel, addig Orbán éppen maga hoz létre egy új hazai tulajdonos réteget és jó viszonyt ápol a történelmi keresztény egyházakkal.
Fontos, a politikai kultúrában jelentkező különbség, hogy Venezuelában, más latin-amerikai országokhoz hasonlóan, a politika a magyarországinál sokkal „hevesebb”, érzelmeket megmozgató, indulatokat generáló dolog az emberek körében. A tiltakozó akciókban, tömegmegmozdulásokon megnyilvánuló állampolgári részvétel így szélesebb körű és jóval intenzívebb, állhatatosabb, mint nálunk. Ez a vezér iránti imádat és odaadás megnyilvánulásában is jól tetten érhető.
Van még más, Magyarországhoz nagyon hasonló rezsim jelenleg a világban?
Fő karaktervonásaiban nagyon hasonló volt az Orbán-rezsimhez az előbb emlegetett Chávez-rezsim (1998-2013). De a radikális plebiszciter rezsimek – mint például Törökországban Erdogan vagy Brazíliában Bolsonaro rendszere – is hasonlíthatóak Magyarországhoz karaktervonásaikban, noha számos empirikus és kontextuális tényezőben esetenként jelentős különbségek is vannak természetesen.
Miért fontos különbséget tenni autokrácia és vezérdemokrácia között? Milyen példákat lehet hozni ezek különböző megnyilvánulásaira és működésmódjaira?
A vezérdemokráciák és az autokráciák működési módja gyökeresen eltér egymástól. Az előbbi a karizmatikus – így tekintélyelvű – uralom intézményesülése / megtestesítője, utóbbi az önkényes hatalomé. Azaz az előbbi legitim uralom, az utóbbi illegitim hatalom intézményesülése. Az előbbi személyközpontú rezsim, autoriter jegyekkel, ahol a vezér karizmáját a választási győzelme igazolja vissza – Chávez, Menem, Fujimori, Erdogan, Johnson és Trump rezsimje is ezt példázza. Kötetünkben az autokráciára az oroszországi Putyin-rezsim a példa, ahol az erőszak és választási csalások rendszerszintűek. Putyin-rezsimje autokrácia, mivel nem elsősorban a tömegtámogatásra, hanem a rendszerszintű erőszakra épül – a tekintélyelvű elemek másodlagosak.
Ausztriában az „alpesi Orbán”, Sebastian Kurz hasonló ambíciókat táplált, mint Orbán Viktor, ám hatalmának megszilárdítása nem sikerült. Melyek azok az országok, amelyeknek a politikai rendszere ellenállt az utóbbi időben a plebiszciter vezérdemokráciává alakításnak, és mik ennek a politikai „rezilienciának” a legfontosabb feltételei?
Kurz mellett Andrej Babis, Boris Johnson vagy Donald Trump esetében sem sikerült tartóssá tenni a plebiszciter rezsimet, nem sikerült rutinizálni, mivel utódjaik már más nyomvonalon haladtak. A legfontosabb „rezilienciák” között találjuk az intézményi tényezőket, utódjaik elérő személyes karakterét (például a karizma hiánya), és a hosszabb távú hatáshoz szükséges szélesebb körű vagy tartósabb választói támogatást.
Ha jól értem, a kötet szerzői úgy vélik, hogy a plebiszciter rezsimek, különösen a radikálisak, nem igazán konszolidálhatók. Mi ennek az oka?
Ennek a fő oka, hogy a plebiszciter vezérdemokrácia olyan rezsim, amely két weberi legitimációs elvet próbál „összebékíteni”: a karizmatikus és a legális-racionális legitimációs elveket. Az előbbi a vezér rendkívüliségében, azaz a szabályokat, normákat, tradíciókat felforgató illetve felülíró, azokat innovatív, de elsősorban szubjektív személyes megoldásaival és akaratával felváltó politikájában rejlik. Mindez pedig éles ellentétben áll a gyakorlatban a jogrendben, a bürokratikus működésmódban és más írott és íratlan szabályokban megnyilvánuló racionális-legális legitimációval. A feszültség folyamatos, a vezérdemokrácia ezért igazából konszolidálhatatlan. Pontosabban a konszolidáció, azaz a kiszámítható rendnek a felülkerekedése a karizmán visszafordulást jelent a bürokratikus uralomhoz és a vezér nélküli demokráciához, azaz a plebiszciter rezsim hanyatlását jelenti. A karizma felülkerekedése a kényes egyensúlyon viszont, ha a másik irányt nézzük, a rezsim forradalmiságát, kiszámíthatatlanságát fokozza. Chávez-esetében ez végül is egy egyre inkább autokratikus rezsimfejlődésbe torkollt. Ugyanez a veszély a magyar esetben is fennáll, illetve megítélésem szerint jelenleg éppen ebben a folyamatban vagyunk. Mindazonáltal a mérsékelt plebiszciter rezsimek esetében ez a jelzett feszültség nem ilyen éles, és éppen ezért a konszolidáció kérdése sem vetődik fel élesen. Ezek a rezsimek eleve jelentős mértékben „konszolidáltak” maradnak.
Mit gondol, a kötetnek melyik üzenete számít a legnagyobb újdonságnak a politológusi szakma képviselői számára?
Elméletileg talán érdekes lehet a szakma számára a vezérdemokrácia azon paradoxona, amely szerint a demokrácia itt az „alávetettek akaratának” az érvényesülését jelenti. Azaz az állampolgári preferenciák, vagy másképpen a népakarat nem valami, a politikai folyamat előtt már létező, exogén adottság, hanem az éppen annak, és így a politikai vezetők törekvéseinek eredményeképpen, illetve annak hatására alakul. Ez azt is jelenti, hogy
a vezérdemokráciában egyszerre van jelen az autoriter (felülről-lefelé) és az antiautoriter (alulról-felfelé) elem.
Egy másik érdekesség, hogy a politikatudományi fősodor számára a populista politikusok a liberális demokráciákban exogén sokként jelentek meg, patologikus, idegen elemként. Ki kell őket szorítani, és akkor helyreáll az egyensúly. Csakhogy a demagógia, a populista stílus és performansz a szavazatokért folytatott politikai verseny felélénkülésének a következménye, amely elsősorban az olyan status quo-t megkérdőjelező politikusok sajátja, mint amilyenek a karizmatikus vezetők. A vezérdemokrácia elmélete révén érthetővé és megragadhatóvá válik ez a kortárs politikai trend. Harmadikként hadd hozzam fel a korrupció és a jogállami normák megsértésének a kérdését. Ez a fősodrú irodalomban a demokráciák patológiájaként jelenik meg, „rendszeridegen” elemként. Csakhogy a vezérdemokráciában ez a karizmatikus uralom része: a rendkívüliségnek a normalitás, a jogrend és a bürokrácia feletti primátusa jelenik meg benne. Azaz korántsem diszfunkció, deviancia vagy patológia, ami miatt az uralmon levők elveszítenék a nép támogatását – ahogy a politikatudományban konvencionálisan értelmezik –, hanem a rezsim lényegi eleme.
A 2020-ban megjelent, Az Orbán-rezsim című tanulmánykötetük eredetileg angolul jött ki, majd a bővített kiadása lett a magyar változat. Ez a kötet annak folytatásának is tekinthető. Ezúttal nem került szóba angol kiadás? Esetleg készülnek erre?
Nem, most szerényebb volt az ambíciónk. Ha csinálunk ilyet, akkor az egy újabb nekifutást igényel.