„Ahogy olvasni kezdtem, azonnal újra tizenhét éves lettem”

Hogyan élhetett túl egy jegyesség a hatvanas években derekán két évnyi katonáskodást, és válhatott fél évszázadnyi boldog házasság alapjává? Erről szól a Katonaévek 1965-1968 című kötet, amely egy ifjú pár katonaság alatti levelezésének megható gyűjteménye, és néhány hete jelent meg a Személyes Történelem Kiadó gondozásában. A szerzőpáros, az egykori jegyesek, Tóth György és Tóth Györgyné, Marika a velük készített interjúban őszintén vallanak a válogatás elkészítésével kapcsolatos érzéseikről, nehézségeikről. Egyebek mellett arról, hogyan jutott eszükbe nyilvánosságra hozni ezt a személyes írásgyűjteményt, milyen hatással volt rájuk és a házasságukra a régi levelek újraolvasása, min lepődtek meg a legjobban egykori önmagukkal kapcsolatban, és miért sajnálják, hogy nem beszéltek korábban az életükről a gyerekeiknek és unokáiknak.

„Lázas, szerelmes” vallomások és a kényszerű távollét miatti keserűség váltakozik egymáshoz írt egykori leveleikben. Mi lepte meg jobban Önöket, amikor bő fél évszázad távlatából újraolvasták ezeket: az, hogy a hosszú távollét alatt is kitartott a szerelmük, vagy, hogy olykor igaztalan megjegyzések formájában öntötték egymásra a feszültségeiket?

Marika: Ezek nem leptek meg bennünket. A kettőnk kapcsolata természetesen most nem ugyan olyan, mint amikor tizenhét éves voltam Gyuri pedig tizenkilenc. Szerintem azok az emberek lepődnek meg, akik ennyi idő elteltével már nem szeretik egymást. Azok lehet, hogy feleszmélnek, hogy miért is mentem hozzá feleségül. Nálam ez fel sem merült. Az ötven év nagyon sok idő egy házasságban. Az a fájó szerelem átformálódik. Ma másként szeretjük egymást. Fogalmazhatnék úgy is, hogy „összenőttünk”, összecsiszolódtunk, ami fontos, mert csökkenti a konfliktusokat. De ami igazán számít, az a biztonság. Számomra Gyuri jelenti a biztonságot, ami mögött a feltétel nélküli bizalom van. Mi kiegészítjük egymást. Ami belőlem hiányzik, az megvan benne és fordítva. „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté” (Mózes 2. 24 vers).

Bevallom, hogy először nem is akartam újraolvasni a leveleket. Féltem szembesülni az akkor megírt levelek tartalmával, vagyis az akkori önmagammal. Őriztem egy szép emléket, és aggódtam, hogy a levelek esetleg nem ezt fogják tükrözni. Ezért döntöttem úgy, hogy hideg téli estéken a cserépkályhában, a gyújtós alá teszem. Arra is gondoltam, hogy a levelekben megírtak csak ránk tartoznak. Túlságosan személyesek, ne kerüljön senkinek a kezébe. Nem emlékszem mennyit tüzeltem el, de amikor már meggyulladt a fa, akkor összeszedtem a bátorságom, hogy szembenézzek a régi önmagammal, és úgy döntöttem, hogy belenézek a soron következő levélbe. Ahogy olvasni kezdtem, azonnal újra tizenhét éves lettem és ugyan azt éreztem, mint hajdanán. Meghatódtam. Gyuri rám nézett és azt kérdezte, hogy mi történt. Én odaadtam neki a levelet és ugyanaz történt vele is. Ő is meghatódott. Abban a pillanatban már tudtuk, hogy mindet újra el kell olvasnunk.

A feszültségek egymásra öntése szerintem a szerelmes emberek sajátossága. Na, és persze sok nem szerelmes embernél is. Ezek egyáltalán nem leptek meg. Ilyenek voltunk. Sok más történésen viszont elcsodálkoztam.

György: Az egymásnak írt leveleink tűzgyújtásnál a cserépkályha tüzének martalékává válhatott volna, mert nem akartuk, hogy illetéktelenek kezébe kerüljön. De akarata ellenére győzött Marika kíváncsisága, és így születhetett meg a könyv alapötlete. Mind a ketten izgatottan olvastuk újra a megmaradt leveleket és sajnáltuk a korábban eltüzelteket.

A „Katonaévek” könyvet gyerekeinknek és unokáinknak szántuk, hogy elmondjunk nekik egy apró szeletet életünkből, mert soha nem kérdeztek múltunkról, kérdezés nélkül váltak felnőtté. Régen természetes szokás volt, hogy a szülők beszélgettek a múltról a családi asztalnál, de a 20. század második felétől azt tapasztalatom, hogy eltűnt ez a hagyomány, vele a múlt idézése is. Sajnos mi is beleestünk ebbe a hibába. Ők nem kérdeztek, mi pedig nem meséltünk. Ezért született meg a könyv és azért, hogy a „suttogó korszakról” ne feledkezzen meg az utókor.

A leveleken érződik egykori tapasztalatlanságuk, ifjúi látásmódjuk. Hogyan látják most, hogy újraolvasták a leveleket: miként lehetett, kellett volna másképp viselkedni egymással?

Marika: Természetesen egészen más szemmel olvastuk el ennyi idő elteltével. Én semmit nem bántam meg, amit leírtam. Semmit nem csinálnék másként. Ezt már életünk során sokszor meg is beszéltük egymással. Minden úgy volt jó, ahogy történt. Talán azt sajnálom, hogy nem írtam bővebben arról, ami velem történt. Persze a könyvben csupán részletek vannak közölve és a levelek nem a teljes terjedelmükben szerepelnek. Én akkoriban nem nagyon foglalkoztam a külvilággal, mert túlságosan szerelmes voltam. Azt gondolom akkor annak volt meg az ideje. Akkor szerelmes voltam és azt éltem meg a lehető legmélyebben. Ez volt a legfontosabb számomra. Ezen kívül az érettségi, mert tanulni szerettem volna. Fontos volt a levélben leírt első munkahely is, mert pénzt kellett keresnem. Szüleimmel otthon nem éltünk jómódban. Amikor Gyuri pénzt kért tőlem, akkor én a szüleim által kapott ebédpénzemet küldtem el neki a katonasághoz. Inkább nem ebédeltem. Persze erről a szüleim nem tudtak.

György: Nem hinném, hogy bármit is másként kellett volna csinálnunk. „Viselkedni” egy őszinte, szenvedélyes kapcsolatban nem lehet. Azt csak teljes szívvel, magunkat a másiknak átadva lehet fenntartani évtizedeken át. Azt viszont el kell mondanom, hogy féltékeny voltam, minden ok nélkül. A levelekből ez ki is kitűnik, ha ki se mondtam nyíltan. Tudni kell az okát is. Bevonuláskor szinte egy egész századnyi vőlegény vonult be és két év után talán egy páran maradtunk meg ebben a státuszban. Hónapok elteltével láttam, miként váltak katonatársaim idegronccsá, mert elhagyta őket a szerelmük. Volt, aki még öngyilkosságot is megkísérelt. Nagyon hosszú idő volt az a két év. Azt is értem, hogy akik otthon maradtak viruló, serdülő lányként, nehezen viselték el a hosszú várakozást. Nekik talán még nehezebb volt, mint nekünk, mert nekik meg volt a szabadságuk egy új kapcsolat kialakítására. De nekünk a „szabadságunkat” szögesdrótok vették körbe és fegyveres katonák őrizték. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, Marika hűségesen megvárt. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy mind a ketten leszerelésem után szinte „idegenként” kezdtük újraépíteni, tervezni a jövőnket.

Mely részeket érezték most a leginkább felkavaróaknak?

Marika: Engem két dolog kavart fel. Az egyik, amikor a szüleimről írok. Nem ilyen képet őriztem róluk. Édesanyám magamra hagyott, amikor az esküvőmre készülődtem. Úgy éreztem nem osztozik a boldogságomban. Haragudtam ezért rá. Édesapám pedig kitagadott a végrendeletében. Ezek a negatív képek maradtak meg bennem. A leveleket olvasva szembesültem azzal, hogy valójában nem olyanok voltak, mint amilyen képet őrzök róluk. Bevallom nagy boldogság volt rájuk találni. Lelkiismeret furdalásom lett, hogy hagytam ezt az énjüket feledésbe merülni.

Ami még nagyon felkavart, hogy akkor értettem meg, hogy Gyuri milyen sokat szenvedett a megaláztatások miatt. Nem számoltam meg, hányszor volt beteg. Azt hiszem, azt könnyebb lenne összeadni, hogy mikor nem. Ezeknek a testi betegségeknek a lelki nyomás volt az oka, amit naponta át kellett élnie. Nekem sem volt sok eszközöm ahhoz, hogy kellő vigaszt tudtam volna nyújtani neki. Nem lehetett tudni, hogy mikor cenzúrázzák a leveleket. Így maradtak a frázisok, és az állandó leszidások, melyek nyilvánvalóan nem hatékony módszerek. Talán hárítottam is a problémákat, mert ha nem ezt tettem volna, akkor én is összeomlok.

György: Talán a megaláztatások voltak a legfelkavaróbbak, melyeket újra éltem a levelek olvasása közben. A Magvető Könyvkiadóból délután munkámból hazamentem és másnap délután egy Mezőkövesd melletti barakkban kellett szalmazsákot tömnöm szalmával ahhoz, hogy este lefekhessek. Vagy: bevonulásom előtti napokban Tersánszky Jenő rekedtes hangját hallhattam élőben saját gitárkíséretével a déli pályaudvar felett lakásában, Csanádi Imre és Mátyás Ferenc költő kollégáim társaságában. Egy pár nap múlva meg az éjféli órákban elmélkedtem egy öt méter hosszú latrina akácfa rúdjába kapaszkodva, amit a megérkezésünk napján ásattak meg velünk szükségleteink elvégzésére, hogy mi végett jöttünk-e világra, tulajdonképpen halálunk után mit hagyunk magunk után. Egyáltalán csoda, hogy a katonaságot túléltem. Még a közelemben lezuhant repülőgép is elkerült, pedig történhetett volna másként is. Újraolvasva, felkavartak azok az intim levélrészletek, amik kimaradtak a könyvből. Az örökre a mi kettőnk titka maradt. A könyv elkészítésekor nem erre tettük a hangsúlyt, hanem annak a kornak a bemutatására.

Volt olyasmi, amire eltérően emlékeztek, és a levelekből derült ki az igazság?

Marika: Számomra inkább olyan események sorozatára derült fény, melyeket már réges-régen elnyelt az idő. Örültem, hogy ezekre újra rátaláltam. Inkább az volt a baj, hogy már elfelejtettük a levelekben leírtakat, ezért nem is emlékezhettünk eltérően. Inkább öröm volt mindkettőnknek, hogy együtt találtunk rá az emlékekre.

György: Nem hiszem. Mi az igazságot írtuk meg egymásnak. Talán a féltékenységről őszintén nem beszéltem, inkább csak érzelmi zsarolással próbáltam ezt elmondani.

Milyen élmény volt a múlt közös felidézése? Változtatott-e valamit a kapcsolatukon az egykori levelezés feldolgozása?

Marika: Nekem katartikus volt. Mindent újra ugyan úgy átéltem. Olykor sírtam, máskor kacagtam és volt olyan is, amikor féltem. Változott-e kapcsolatunk? Igen változott. Még jobban féltem őt, mint akkoriban, mert már nem huszonegy éves, hanem hetvenhárom. Sajnos már jóval kevesebb van előttünk, mint amennyi mögöttünk. Persze nem szeretném letagadni, hogy ennyi közös évet együtt eltöltve nem voltak edénycsörömpölések. Bizony voltak. De aztán, ha lehiggadtunk, akkor megbeszéltük.

György: Az idő múlása megerősített mindkettőnket abban, hogy ma is mindent ugyanúgy tennénk, mint akkor, még ha elölről is kellene kezdeni a közös életünket. Ha újra kezdenénk, akkor is most augusztusban ünnepelnénk az ötven éves házassági évfordulónkat.

Az írásokat válogatva, részletekben közölték, olykor pedig még a kiadott szövegekben is kihagytak például neveket. Milyen szempontokat tartottak szem előtt a szövegek válogatásánál? Mire kellett ügyelni a családtagok, ismerősök, vagy más, a szövegben érintett személyekkel kapcsolatban?

Marika: Egyetlen egy levelemben van csupán kihagyva egy osztálytársam neve, mert nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni azzal, ha esetleg a kezébe kerül a könyv azzal, hogy név szerint említem. Osztálytársaimat kérdezgetve nem emlékeztek arra a kellemetlen szituációra, amit akkor a levélben leírtam. Így jobbnak láttam, ha elfeledem én is, hogy ki volt a főszereplő. Viszont a ránk vonatkozó nagyon személyes részeket kihagytuk.

A levelek összerakva ki kellett válogatni a főbb szempontokat. A válogatás gerincét a hatvanas évek kötelező katonai szolgálat „diktatúrája” adta meg. A lelki terror, a hazugságok, a fenyegetések, megaláztatások alkalmazásának bemutatása volt a cél. El kellett mondani, hogy ezeknek a módszereknek milyen következményei voltak. Hogyan lehetett elviselni, „beleolvadni, azonosulni” vele, hogy elteleljen minél előbb a szolgálati idő. Fontos volt kiemelnünk a humort is, ami sokszor szinte életet mentett.

A családról írottak azért voltak számunkra lényegesek, mert ez a könyv elsősorban a gyermekeinknek és az unokáinknak készült. Furcsa világot élünk és úgy gondoltuk, ha ők nem kérdeznek, akkor nekünk kell beszélnünk a levelek által. Sokszor akkor válik fontossá valami a számunkra, amikor már végérvényesen lemaradtunk róla. Az ember már csak ilyen.

Kiemeltük a diákcsínyeket, mert a diákok akkor is éppen úgy megtréfálták tanáraikat, mint ahogyan teszik azt ma is. Tehát minden olyasmi belekerült a könyvbe, ami a hatvanas évek lenyomatának számíthat. Ezek nagyon apró részletek és nyilván nem nagy horderejű társadalomkritikák. Inkább csak érdekességek. Végül, de nem utolsó sorban két fiatal szerelmének huszonnégy hónapos történetéből kívántunk bemutatni egy kevés részletet.

György: Az én leveleimből nem hiányzik egy név sem. Még azok is meg vannak említve, akikhez talán kellemetlen emlékeim fűznek.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a munka során? Hogyan lendültek át rajta?

Marika: Nekem az előszó okozott némi nehézséget. Amikor azt hittem, hogy sikerült megírnom, néhány hét múlva újraolvasva rájöttem, hogy egy katasztrófa, értelmetlen zagyvaság. Ez elvette a kedvem és az egész anyag a fiókba került közel tíz évig. Ezért Gyuri sem írta meg az utószót. Ezt követően éveken keresztül volt egy nyomasztó, állandóan visszatérő szorongó álmom. Mindig azt álmodtam, hogy Gyuri nem vett el feleségül. Álmomban sírva kérdeztem tőle, hogy miért nem vettél el engem feleségül, hiszen mindig melletted voltam, neked adtam a fiatalságom. Ilyenkor sírva ébredtem, és elmondtam neki is. Nem értettem, miért álmodom folytan ugyanezt. Persze a férjem se tudott magyarázatot adni. Inkább vigasztalt, hogy szeret és szeretni is fog, meg egyébként is hülyeség, hiszen a felesége vagyok. Egy alkalommal, egy lelkésszel utaztunk együtt, és beszélgetés közben szóba került a házasság. Akkor eszembe jutott az álmom. Elkezdtem mesélni neki. Amikor a történet feléhez értem, rájöttem, hogy miért van ez a nyomasztó álmom, de azért befejeztem a történetet. Egyszerre mondtuk ki az okot, azt, hogy nem volt egyházi esküvőnk. Ott azonnal elhatároztuk, hogy az aranylakodalmunkat megpecsételjük Isten előtt is, amihez viszont még kellett volna négy évet várnunk. De végül azt mondtam Gyurinak, hogy ne várjunk erre, hanem házasodjunk össze azonnal, mert ki tudja, hogy megéljük-e az ötvenediket. Így összeházasodtunk. Azóta eltelt a négy év, de ez az álmom többé már nem tért vissza. Ezt követően meg tudtam írni az előszót. Aztán magánkiadásban kinyomtattuk a könyvet, a család részére tíz példányban, amit meg is kaptak a fiaink és unokáink. Egy barátunk is elolvasta. Megkérdeztem tőle, mit gondol arról, hogy esetleg érdekelhet-e másokat is ez a könyv. Azt válaszolta, hogy ez csak azoknak érdekes, akik ismernek minket. Ezért lemondtam arról, hogy kiadót keressek.

Végül hogyan döntöttek úgy, hogy mégis kiadják a kötetet, és milyen tapasztalatokat tudnának megosztani ennek kapcsán a múltjuk feldolgozásán gondolkodókkal?

Marika: Rendszeres olvasója vagyok a Könyv Gurunak. Azt hiszem valaki ajánlotta. Nagy érdeklődéssel figyelem az írástechnikára vonatkozó tanácsokat, mivel írogatok. A Könyv Guruban akadtam rá a pályázati lehetőségre. Hosszas tétovázás után küldtem el egy rövid összefoglalót a könyvről. Igaz, hogy a témakörbe, amit a pályázatban meghirdettek sehogyan sem illett az anyag, mert memoárról szólt a pályázat. Azt gondoltam, hogy azért biztosan válaszolnak majd valamit, és hátradőltem a fotelban. Már egy hónap is eltelt, de nem történt semmi. Kezdtem mérgelődni. Találtam a Guruban egy e-mail címet és arra írtam egy levelet. Ebben megkérdeztem, hogy miért nem kapok válasz a beküldött anyagra. Nem gond, ha el is utasítják, de akkor legalább tudom mihez tartani magam. Történetesen, akinek írtam, az az Ad Librum igazgatója volt, amit én persze nem tudtam. Amikor visszaírt, elmeséltem, hogy beküldtem a könyv rövid, néhány mondatos tartalmát a Könyv Guruhoz. Ha már így összefutottunk – írta -, akkor küldjem el a teljes anyagot. Na, akkor ijedtem meg. Újabb hosszú hezitálás, de végül vettem egy nagy levegőt és elküldtem neki a teljes anyagot. Ő meg azt mondta, rendben. Én hiszem, hogy ez sem volt véletlen. Ezt a fajta kiadó választást nem mondhatnám tudatosnak, de szerintem tudattalanul is jól választottam. Valaki odafönn fogta a kezem.

Milyen tapasztalatokat adnék át? Soha ne dobjanak ki semmilyen írásos dokumentumot! Legyenek azok levelek, vagy esetleg napló.
Azt gondolom, minden embernek megvan a saját története, ami lehet, hogy tele van tragédiával, fájdalommal. Az is lehet, hogy sok humoros történettel. Minden ember egyedi, különleges. Ha a fájdalmat szeretné bárki is leírni, ez önmagában bármennyire is megrázó, de nem elegendő. Legfeljebb öngyógyító terápia lehet, ami persze jó. De az emberek nem szeretnek búslakodni, nem szeretik a tömény tragédiát, mert ebből nekik is van a tarsolyukban épp elég. Viszont szeretnek nevetni és közben elfeledni a saját bajukat. És bármennyire is rideg, elidegenedett világban élünk, alapjában véve minden ember vágyik az igaz szerelemre, még akkor is, ha ezt tagadja.

Többen jelezték a könyv elolvasása után, hogy sajnálják, hogy vége van és jó lenne folytatni, megírni a házasságunk ötven évét. Ez az, amire én képtelen lennék. Inkább a novella, az elbeszélés, esetleg a kisregény áll közel hozzám. A memoárhoz írásához pedig azt gondolom, hogy naplóírás és jegyzetelés kellene. Nekem legalábbis. Ilyesmit viszont soha nem készítettem.

Ha a saját tragédiánk egy kicsinyke részét képesek vagyunk öniróniával szemlélni és ezzel vegyítve megírni történetünket, akkor azt gondolom, bárki hozzáláthat emlékeinek, vagy az élete történetének megírásához. Én jelenleg azokat a történeteket írom meg, amelyek az öregedéssel állnak szoros kapcsolatban. Ahogyan öregszünk hihetetlen, hogy az agyunk szinte naponta milyen változatosan képes tréfát űzni velünk. Lehet ezt tragédiaként is megélni, de kellő öniróniával, a térdünket csapkodva kacaghatjuk ki az öregség démonait. Ha ebből másoknak is képesek vagyunk átadni valamit, akkor miért ne kacaghatnának ők is velünk együtt?

György: Végezetül egy fontos igazság, hogy „A nők és a feleségek írják a történelmet”, mi férfiak csak igyekszünk egyetérteni velük.