„Az interjúk során egymás számára is mondtunk újakat” – egy családtörténet története. 1. rész
„A kor előrehaladtával az ember szeme ugyan romlik, de mégis, mintha jobban látna olyan dolgokat, amelyeket korábban nem látott meg, vagy nem tulajdonított nekik akkora jelentőséget” – vallja Péter és Tünde, a hetvenes éveiben járó házaspár, akik karácsony előtt fejezték be könyvüket: családjuk és saját életük történetét. A mű összeállításához egy Magyarországon még kevésbé ismert módszerhez folyamodtak, amikor a Személyes Történelem kiadó szerkesztőjét hívták segítségül. A beszélgetés első részében egyebek mellett mesélnek motivációikról, az interjúkból álló munka fázisairól, és hogy milyen volt egy idegen emberrel közösen feldolgozni a családjuk történetét, saját életük eseményeit.
(Az interjú második részében arról esik majd szó, hogy milyen meglepetések érték a házaspárt a családtörténet felelevenítése közben, illetve, hogy milyen nem várt érzelmeket váltott ki az események felidézése.)
* * *
Milyen szándékkal láttak neki ennek a munkának? Mi volt a fő céljuk?
Tünde: Valójában évek óta – s ahogy öregedtünk, egyre gyakrabban – különböző formában gyűjtöttük rendezgettük életünk dokumentumait, emlegettük, meséltük az elmúlt évtizedek történéseit, sztorijait. Én kezdtem ösztönözni Pétert, hogy írja meg meglehetősen mozgalmas életének történetét. A 70. születésnapomra képes prezentációt készítettem szüleimről és gyermekkoromról a fiaimnak és családtagjaiknak. Mindez nem várt érdeklődést váltott ki körükben, Zoli fiam fogalmazta meg, miért nem meséltem nekik erről eddig. Addigra már sok dokumentum állt a rendelkezésemre, apám naplója, szüleim levelei, ezek alapján kezdtem az interneten, könyvtárban, szülővárosomban a „múltam után kutatni”.
Péter: De végül sok külső és belső indíték, no meg családtagjaink ösztönzése döntött: össze kell állítanunk családunk, szüleink, elődeink történetét, hiszen szemmel láthatóan igénylik ők is. És talán még kötelességünk is, hogy mindenről beszámoljunk, amiről tudunk, akárcsak arról, hogy mi magunk hogyan sáfárkodtunk azzal, amit örökségül kaptunk szüleinktől. Ösztönző volt az is, hogy elérkeztünk abba a korba, amikor az ember megpróbálja összeállítani a leltárt: mit akartunk mi, és hogy valósult meg a szándék, s mi az, amit még el kell végeznünk. Próbáltuk összeállítani életünk tanulságait, kihasználva azt a sajátos ellenmondást is, hogy a kor előrehaladtával az ember szeme ugyan romlik, de mégis, mintha jobban látna olyan dolgokat, amelyeket korábban nem látott meg, vagy nem tulajdonított nekik akkora jelentőséget.
Azt is tapasztaltuk, hogy
a fiaink, unokáink, rokonaink is egyre többet kérdezgettek szüleinkről, gyermekkorunkról, az elmúlt életünkről, cselekedeteinkről, szokásainkról.
És mi örömmel meséltünk mindenről, néha hosszan elkalandozva, az apró részleteket is felidézve. Úgy gondoltuk, ezért is lesz jó összeállítani a családunk történetét, valahogy úgy, hogy a lényeg jelenjen meg világosan, de azért ne vesszen el az sem, ami nekünk fontos volt és majdan az lehet másnak is. Ugyanakkor reménykedünk abban is, hogy a családból lesznek olyanok, akik talán folytatják – saját életük eseményeivel, tanulságaival kiegészítve – ezt a történetet.
A mű elkészülte után hogy érzik, változott-e a szöveg célközönsége?
Tünde: Alapvetően nem, bár most már olyan személyekkel is bővítettük a listát, akikre korábban nem gondoltunk. Például az egyik volt főnökömnek is tervezek adni belőle, akivel érdekesen alakult a viszonyom. A kezdetben hűvös viszony a munka folyamán fokozatosan jó kollegiális, baráti munkakapcsolattá alakult köztünk. De szeretnék adni annak a három kollégának is, akiket megemlítek a könyvben.
Péter: Gondoltunk olyanokra is, akikkel a munkánkról beszélve azt tapasztaltuk, hogy nagy érdeklődést mutattak, tervezik maguk is egy hasonló történet feldolgozását, de nagyon bizonytalanok abban, hogy milyen mértékben tárják fel a múltat, saját személyes életük tényeit és magyarázatait. Vagy félnek szembesülni saját magukkal, korábbi tetteikkel, de nem elsősorban azért, mert szégyellhetőnek gondolják a történteket, hanem mert – ahogy egyikük mondta – olyan pőrének, meztelennek érzi magát, ha önmagát vállalva leírja saját magát olyannak amilyen ő valójában. Számukra talán bátorítást ad a mi munkánk, hisz mi is átéltünk hasonló élményeket.
Miért vonták be külső személy segítségét a munkába?
Talán mert nem bíztunk magunkban annyira, hogy egy ilyen nagy vállalkozást, az ehhez szükséges következetes, ütemes munkát – határidőkkel, megfelelő arányokkal – el tudjuk végezni. De az is
elhatározott szándékunk volt, hogy a családunk története ne érzelmektől túlfűtött, önigazoló vagy utólagos magyarázatoktól terhes önvallomás legyen.
Szerettük volna elérni, hogy olyan objektivitásra törekvő dokumentumot tudjunk összeállítani, amelyben nem titkoljuk el a tényekhez kapcsolódó érzelmeinket sem. Szerettük volna, ha a családunk és a személyes életünk vázlatos tükrében egy kis kor- és kórképet is bemutathatnánk, elmondhatnánk a véleményünket és a tapasztalatokra épülő következtetéseinket. Ezért gondoltunk arra, hogy egy külső, harmadik személy közreműködésével készítsük el a „művet”, így jutottunk el a visszaemlékezésekkel foglalkozó Személyes Történelem kiadóhoz, és munkatársához, Illényi Balázshoz. Remélve azt, hogy – szerkesztői munkáján túl -, ha kell, a mi mesélő kedvünket is partok közé szorítja.
Miben könnyített a munkafolyamatokon egy szerkesztő és egy kiadó jelenléte/segítsége?
Nagyon sokat jelentett a szerkesztő személye, magatartása, empátiája. A négy, egyenként több órás interjú során sosem éreztük azt, hogy egy idegen ember ül velünk szemben és diktafonnal felveszi mindazt, amit mondtunk. Sőt! Fontos volt a jelenléte, mert abban erősített meg minket, hogy vállalni kell és vállalni lehet magunkat. Éppen az ő jelenléte inspirált abban minket,hogy érezzük, van értelme elmondani azt, amit akarunk, mert van érdeklődés, kíváncsiság másokban is. Hasznosak voltak a szerkesztő kérdései is, a témákra visszatérő vagy eltérítő megjegyzései, de jó hatással volt ránk a hallgatása is. A néhány mondatunk után beállt csend valóban újabb és újabb, talán mélyebb gondolat kiváltását is segítette. Olykor pedig segített mederben tartani a néha „barokkos” kuszaságba nyúló mesélő kedvünket.
Sokat jelentett a kiadó által nyújtott technikai háttér biztosítása is. A képek, dokumentumok, részanyagok tárolásának lehetősége, rendezése, a szöveg és a képanyag digitalizálása. Biztosak vagyunk abban, hogy külső segítség nélkül ez a munka nem készült volna el, mert elúsztunk volna térben és időben.
Mennyi ideig tartott az ötlet megszületésétől a kézirat elkészültéig a teljes családtörténet megírása?
Péter: A családtörténet összeállítását megelőző – a dokumentumokat, képeket és emlékeket felidéző – rokoni beszélgetéseket, helyszíni látogatásokat nem számítva, fél éves intenzív munkáról beszélhetünk. 2016 júniusában az ünnepi könyvhéten találkoztunk Soós Gáborral, a Személyes Történelem kiadót is magában foglaló Ad Librum kiadói csoport vezetőjével, és elmondtuk neki terveinket. Ő érdekesnek tartotta és rögtön bemutatta nekünk a szerkesztőt. Néhány héten belül egyeztetésre készítettünk egy vázlatot vagy inkább egy koncepció tervet. Ebben már a „mű” szerkezetére, tartalmi egységeire, a szöveg és képek arányára is tettünk javaslatot. Ezt követte a megállapodás és a várható munkarend megbeszélése.
Tünde: Engem váratlanul ért, mert a kiadóval való júniusi találkozásig úgy gondoltam, hogy Péter családtörténetéről fogunk megállapodni. Ekkor döbbentem rá, hogy ennek a munkának én is „íródeákja” leszek. Igaz, akkor már az én kezemben is sok anyag volt, amiből lehetett dolgozni, így végül is rábólintottam, hogy közösen fogjuk elkészíteni a „művet”. Valószínű közre játszott ebben az is, hogy a kiadó és Balázs személye megnyerő volt számomra.
A szerkesztővel négy alkalommal találkoztunk. Minden alkalommal 3-4 órás interjúra került sor.
Összesen 15 órányi interjú lett a vége. Ezek a beszélgetések nagyon bensőségesek, mondhatom emlékezetesek voltak. Érdekes volt, hogy – mivel Péterrel sokszor egymástól függetlenül dolgoztunk – az interjúk során egymás számára is mondtunk újakat. Mindketten más módszert alkalmaztunk a felkészülések során. Én előzetesen gépbe írtam az emlékeimet, elküldtem a szerkesztőnek, majd ez alapján készült a beszélgetés vele. Péter viszont először kézzel vázlatot készített vagy teljes szöveget írt le magának, de azt nem küldte el a szerkesztőnek. Végeredményben mindkét esetben az interjú volt az alap.
Péter: Az interjú során egy-egy fejezetet tudtunk feldolgozni, és a szerkesztő ennek felhasználásával készített és küldött el számunkra egy-egy részanyagot. Mi ketten – mindenki a saját részanyagán dolgozva – olvastuk át és néha döbbenten tapasztaltuk, hogy mennyi mindent hagytunk ki, gondoltunk másként, vagy valami elkerülte a figyelmünket. A részanyagok átnézése, alapos kiegészítése és az új részek beszúrása után visszaküldtük az anyagot további szerkesztői munkára. A képek és a dokumentumok elhelyezésére külön tervet készítettünk. Végül a vártnál és a tervezettnél is gazdagabb, nagyobb terjedelmű anyag született. A szerkesztői munka után a kézirat 207 oldalas lett, ebből mintegy 100 oldal szöveg, a többi kép illetve dokumentum.
Milyen további terveik vannak a szöveggel? Kiadás, bővítés, egyebek?
Szeretnénk 25-30 példányban nyomtatott könyvként is elkészíttetni és családi terjesztésben, megfelelő formában az érintetteknek átadni. Egy online változatot is továbbítanánk szűkebb körben. Jelenleg a kéziraton végzünk kisebb javításokat, korrekciókat és január második felében adnánk át a kiadónak további munkálatokra. De felvetődött, hogy az eddigi anyagokat is megőrizve, egy bővebb családi archívumot is létrehozunk. Mivel online valósítanánk meg, lehetőséget adnánk arra is, hogy egy meghatározott, felhatalmazott kör a saját dokumentumait is feltegye, folyamatosan bővítve ezzel a családi archívumot.
(Az interjú második részét itt olvashatják.)