„Az írás – a gondolatokkal ellentétben – kötelezettséget von maga után”

„Jó hír a pánikosoknak, hogy ha a félelem tanulás eredménye, megtanulhatunk nem félni is, vagyis a folyamat visszafordítható” – fogalmaz Nagy Judit, az Üsd ki a pánikod! Gyakorlati tanácsok egy tapasztalt pánikos tollából című kötet szerzője. Az Ad Librum kiadónál a napokban megjelent önsegítő könyv írója a Könyv Gurunak adott interjúban mesél arról, hogy mit tart a legfontosabb teendőnek a pánikrohamoktól megszabadulni vágyók számára, miért született könyv két évtizednyi küzdelmeiből, hogyan vélekedik a gyógyszeres terápiákról, és hogy mit csinált, amikor a félelmeit nem ismerő gyerekei egy nyaralás alkalmával mindenáron lifttel akartak menni.

Pánikbetegeknek szeretne segíteni a könyvével, maga is bevallottan évtizedek óta ezzel küzd. Hogyan jutott el a megküzdéstől a könyvig?

Először is a kötet nem kötetnek indult, hanem naplónak, csakis és kizárólag saját magamnak. Nyilvánosságról még szó sem volt, ennek a gondolata meg sem fordult a fejemben. Persze, amikor elkezdtem az írást, már „egy ideje” jól ismertem a pánikot. Sok mindent próbáltam ellene, de valahogy nem akart békén hagyni.

Amikor egyszer csak azzal szembesülsz, hogy elkap egy mindenféle tünetekkel járó rosszullét, még fogalmad sincs róla, hogy valami olyasmi veszi kezdetét, ami hónapokra, évekre vagy akár évtizedekre is meghatározza majd az életedet. Csak idő kérdése, és a rohamok megismétlődnek, egyre gyakoribbá válnak, szép lassan úrrá lesznek rajtad és átveszik a hatalmat a sorsod felett. Először még te magad sem hiszed el, hogy mindez veled történik. Valami, amiről azt mondják, pánik(betegség), egy szörnyű fenevad, rád talált, utolért, beléd bújt, a részed lett és pokollá akarja tenni vagy már azzá is tette az életedet. Ettől kezdve ugyanis nem te parancsolsz neki, hanem ő neked. Nem tudsz elbújni vagy elmenekülni előle, mert ott van benned, a saját testedben és a lelkedben.

Ha örökre meg akarsz szabadulni tőle, egy életre szóló feladat vár rád, talán életed legnagyobb kihívása ez. Tudtam, hogy valami nagy változásra van szükség, ha el akarom felejteni mindazt a sok szomorúságot, kellemetlenséget, fájdalmat és rosszat, amire ezen túl még csak emlékezni sem akarok. Miután mindenekelőtt eldöntöd, hogy, képes vagy bármiféle változásra a cél érdekében, ki kell találnod, mi is az a változás, amire szükséged van. Az a helyzet, hogy te ismered önmagad, csakis te tudhatod, mire van szükséged. Ha azt gondolod, csak úgy egyszerűen elkezdesz gondolkozni rajta, biztosan nem fog sikerülni. Egyszer csak azon veszed észre magad, hogy már rég elkalandoztál, a gondolataid teljesen máshol járnak vagy gondolkoztál ugyan, de minek, nem jutottál egyről a kettőre. Ezért aztán leírtam, próbáltam rendszerezni, mi lehet a gond, hogyan is kéne végre célratörően haladni.

Aztán rájöttem, hogy amit leírtam jó, hasznos, eredményes, bevált. Az egész alapja a szakirodalmakban is hirdetett technikák megismertetése sok-sok egyszerű, könnyen érthető, gyakorlati példán keresztül. Másrészt a világ, sajnos, tele van magányos pánikosokkal, akiket a pánikipar nem kímél, betegségtudattal, reménytelenséggel és gyógyszerekkel töm, és akik ugyanakkor szerintem képesek lennének önmagukra támaszkodva kis segítséggel, de talpra állni.
A pánikból kivezető út nemcsak hosszú, de meglehetősen nehéz, és gyötrelmes is, sok önfegyelmet és alázatot kíván. De végig lehet járni! Cserébe talán sok-sokévnyi sikertelen próbálkozás után, az alagút végén ott a fény. A fény felé haladva egyre határozottabban látszik a megoldás, élvezhető a siker, legyőzhetőek a korlátok, és újra kinyílik mindenki számára a világ. Amikor a magamfajta szerencse fia rátalál a saját, pokolból kivezető útjára, egy idő után egyre világosabban látja, merre kell mennie, és mit kell tennie, nemcsak hogy saját magát, de sorstársait is győzelemre segítse. Csakis így nyerhet értelmet az életében miden szenvedés, zsákutcába torkolló próbálkozás, kudarc és szűnni nem akaró magány…

Mi volt a nehezebb a kötet megírásakor: a betegség leküzdése vagy az, hogy állapotát nyilvánosan is vállalnia kell?

Az, hogy a mások megsegítésének az az ára, hogy nyilvánosan is ki kell tárulkoznom, először – amikor hirtelen fejest ugrottam a dologba – nem érdekelt. Szerintem, egész egyszerűen nem jutott el a tudatomig. Mielőtt a kiadóval a szerződést aláírtam volna, már kezdtek kétes, tétova gondolataim lenni, valóban kell-e ez nekem. Aztán úgy véltem, most már mindegy, akárhogy döntök most, úgy is csak később derül ki, ha mégiscsak másképp kellett volna cselekednem. Ha visszakozom, akkor miért csináltam az egészet? Valóban el tudtam volna engedni a dolgot? Nem, nem hiszem. A nyughatatlanságom vitt előre.

Az az igazság, hogy soha nem beszéltem a családomnak a pánikomról és persze a könyvről sem.

Nem vagyok egy nyafogós fajta. Különben is, kinek és mivel lett volna jobb, ha a problémáimmal bombázom. A könyv pedig szerencsére nem nekik szól, nem ők a célközönség, pánikosból elég egy is a családban. A tágabb környezetem számára ez az oldalam szintén tabu, ezt én abszolút a magánszférám részének tekintettem. Majd kiderül, ki mit gondol. Biztos lesznek, akik meglepődnek majd.

A pánik nyilvános vállalásának következményeiről egyelőre nem tudok nyilatkozni. A könyvvel kapcsolatban még mindig inkognitóban tartom magam, kifejezetten arra koncentrálok, hogy a célközönséget megtaláljam vele. De biztosan lesznek negatív vagy számomra kevésbé szimpatikus megnyilvánulások, visszajelzések. Próbálok majd túllépni ezeken…

A cím, Üsd ki a pánikod! kicsit furcsa első hallásra, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Hogyan jött az ötlet, miért ezt választotta?

Már nem emlékszem pontosan, de hat-hét általam ajánlott cím volt, amiből a Kiadó kettőt választott. Nekem tulajdonképpen csak az volt a fontos, hogy a pánik szó szerepeljen és hangsúlyt kapjon, mind a címben, mind pedig a borítón. Természetesen azért, hogy mindenki számára azonnal és egyértelmű legyen a célközönség. A Kiadónál a felkiáltójeles címek mellett voksoltak. A másik egyébként a „Győzd le a PÁNIKOD!” lett volna. Az „Üsd ki a pánikod!” tényleg pontosan olyan, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Az üzenete: ha győzni akarsz, vedd fel végre a kesztyűt, és küld padlóra a pánikod!

Könyvében felsorolt tanácsok közül melyiket tarja a legfontosabbnak, ha szabad így fogalmazni, az első számú tanácsnak, amit adhat egy sorstársának?

Bár mindegyiket nagyon fontosnak tartom, így együtt alkotnak egy egészet, mégis, hadd emeljek ki kettőt: az expozíciót és a sportot tartom a legfontosabbnak. Azt gondolom, ha a pánikos nem tudja az expozíciót (amit egyébként nem én találtam ki, számos szakirodalom foglalkozik vele) a saját életére vonatkozóan kialakítani és elsajátítani, soha nem szabadul meg a tüneteitől. Az expozíció kioltást jelent, amikor a pánikos önként felvállalja a számára szorongást okozó helyzetet. A pániktól való félelem tanult, rögzült válasz. A pánikos megpróbál elkerülni minden olyan helyzetet, amelyben korábban kellemetlenül érezte magát. Ha tegnap rosszul lettem a liftben (mert attól szorongtam, hogy a lift be fog ragadni), egészen biztosan ma is rosszul leszek – vagyis inkább a lépcsőt választom. Amikor az ember szorong, általában olyan dolgokat cselekszik, melyekkel saját magát képes megvédeni – vagy legalábbis azt hiszi, hogy meg kell védenie, és ennek érdekében tevékenykedik. Ezek az ún. biztonsági viselkedések, például, ha attól rettegsz, hogy beteg leszel, állandóan orvoshoz mászkálsz. Vagy ha például, amikor kicsit hevesebben ver a szíved, attól félsz, hogy szívinfarktust kapsz, leülsz vagy lefekszel, hátha azzal elkerülheted a bajt.

A biztonsági viselkedések célja, hogy elkerüld a szorongást okozó élethelyzeteket, ami akár a teljes élettered beszűküléséhez is vezethet. Az expozíció, a szorongás okozta elkerülő viselkedés kezelésének leghatékonyabb módszere. Arra az alapelvre épül, hogy először is be kell lépni a szorongást okozó helyzetbe, majd a szorongást keltő helyzetbe lépéskor azt a fázist kell megvárni, amikor a szorongás saját törvényszerűségeinek megfelelően hanyatlani kezd. Ha az illető kellő időt tölt el a helyzetben, akkor egyrészt tapasztalni fogja, hogy a szorongásnak megvan a maga időbeli lefutása (lecseng), másrészről, hogy nem következnek be azok a katasztrófák, amelyektől fél. A kioltást minden olyan helyzetben gyakorolni kell, ami félelmet kelt.

Saját élettapasztalatom, hogy egy horvátországi nyaralás alkalmával a szálloda második emeletén kaptunk szobát. Utálok liftezni, és mivel csupán a második emeletig kellett lépcsőzni, ha rajtam múlik én akár készen lettem volna egész héten a szerintem biztonságosabb lépcsőket választani. A gyerekeim persze nem így gondolták. Rögtön imádták a szálloda szép, modern, tágas, belül csupa tükör liftjét. Szinte közelharcot vívtak egymással, hogy ki nyomja meg a hívógombot a második emeletre, majd később poénból a harmadik és negyedik emeletre irányító gombokat. Mivel a családtól elszakadni nem akartam, legkevésbé a gyerekeimnek magyarázkodni, elképzelhetetlen volt, hogy velük együtt ne a lifttel közlekedjek. Három-négy nap elteltével már teljesen természetesnek tűnt az érzés, egészen megszoktam a liftet, és nem jelentett többé kihívást az ott tartózkodásunk alatt.

A „nem kell félni” élmény tehát ugyanúgy, mint a „félni kell” élmény, nem tudatos tapasztalás, hanem tanulás eredménye. Azt szokták mondani, jó hír a pánikosoknak, hogy ha a félelem tanulás eredménye, megtanulhatunk nem félni is, vagyis a folyamat visszafordítható. Persze a megtanulni nem félni nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Az expozícióhoz bátorság, makacsság és komoly elszántság kell.

A másik legfontosabb, amit én is évekig halogattam, a sport. Ha visszamehetnék a múltba, ezen azonnal változtatnék. Mivel soha életemben nem sportoltam, gondolom, ha az ismeretségi körömből valaki ezt az interjút olvassa majd, rácsodálkozik, hogy ezt pont én mondom. Igen, én és különben is már nem így van. A mozgáshiányos életmód számos negatív következményeit, mint például túlsúly, szív- és érrendszeri betegségek, csontritkulás, mozgásszervi betegségek, csaknem mindenki ismeri és elfogadja attól függetlenül, hogy sportol vagy sem. De mi a helyzet a rendszeres sportolás kevésbé ismert hasznaival? Mint például a stresszre, fejfájásra, depresszióra, szorongásra gyakorolt kedvező hatásával? Tudományosan bizonyított, hogy a rendszeres sportolás jelentősen csökkentheti a depressziót, a szorongást, pánik esetén a rohamok intenzitását és gyakoriságát. Ugyanakkor nemcsak megelőző jelleggel, hanem kúrajelleggel is alkalmazható a testi aktivitás jótékony hatása.

Persze tudom, hogy pánikosoknak sokkal nehezebb elkezdeni a sportot. Ha az edzések alkalmával felgyorsul a pulzusod, izzadsz, zilálni kezdesz, kipirosodsz, kicsit szédülsz, vagy netán szomjas leszel, a tüneteidet rögtön azonosíthatod egy kezdődő pánikroham jeleként. Szerintem mégis mindenkinek meg kéne próbálnia! Egyszerűen tudomásul kell venni és meg kell szokni, hogy ezek nem a pánik tünetei, hanem úgy hívják: sportolok! Edzés után elfáradtál ugyan (ha valóban jól csináltad), és mégis egyfajta eufória vesz uralmába, „legyőzhetetlennek” érzed magad. Egyszerűen jobb érzés lesz a bőrödben lenni, sokkal nyugodtabb leszel, és ez felbecsülhetetlen. Ha magamat ismerve nekem sikerült, azt mondom, bárkinek sikerülhet. Korábban a buszhoz futni is gondot okozott volna, ma napi 5-8 km-t futok. De a könyvben kicsit többet is írok a futássommal kapcsolatban…

A szövegből kiderül, hogy (már) nem hisz abban, hogy gyógyszeresen meg lehetne oldani egy pánikbeteg problémáit, sokkal inkább az úgynevezett kognitív viselkedésterápiás irányzatban hisz. Hogyan jött erre rá, és miként lehet a viselkedésterápiával segíteni?

Egyrészt kb. 10 éve vagy talán még azelőtt én is szedtem gyógyszereket. Lehet, hogy egy-egy készítménytől időszakosan jobban lettem, erre már őszintén szólva nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy milyen súlyos mellékhatásoktól szenvedtem és leginkább, hogy a problémát a gyógyszerek nemhogy végérvényesen, de egyáltalán nem oldották meg. Előfordul, hogy pánikos fórumokba kíváncsiságból belekattintok a neten és egy zárt pánikos csoport tagja is vagyok. Elképedve olvasom nap, mint nap, hogy mennyien élnek gyógyszerfüggőségben, és remélik kémiai vegyületektől megoldódni a lelki vagy életvezetési problémáikat. A gyógyszerekkel kapcsolatban azt hiszem az egyik nagy hiba, hogy az emberek többnyire nem tájékozódnak afelől, mit is szednek nap, mint nap. Csak úgy elhiszik, hogy nekik arra tényleg szükségük van, és egyébként is minden gyógyszernek vannak mellékhatásai.

A másik nagy hiba, amikor a gyógyszer egyfajta mumus lesz, és képessé válunk egyszerűen attól a gondolattól bepánikolni, hogy „mi lesz velünk, mert reggel elfelejtettük bevenni az aznapi adagunkat”, vagy megnyugodni, ha a nyugtatós dobozunkat a zsebünkben, magunkhoz egészen közel tudhatjuk. Olyan ez, mint amikor az egyik ismerősöm fia nehezen szokott be a közösségbe, és minden reggel ovi előtt hasfájásra panaszkodott. A kivizsgálások során szerencsére nem találtak semmit, viszont mindig kapott egy szem szőlőcukrot, amit a szülők gyógyszernek álcáztak. A kisfiú úgy érezte, kapott a hasfájásra gyógyszert, és az attól most már el is fog múlni, s persze idővel az óvodában, miután a számára valószínűleg stresszt jelentő búcsúzkodáson túl volt, a hasfájás magától meg is szűnt.

A harmadik hiba pedig az, amikor el hisszük azt, hogy a problémáinkat – mint például rossz házasság, anyagi nehézségek, munkanélküliség, munkahelyi problémák, családi konfliktusok vagy egyéb életvezetési problémák – a gyógyszerek képesek megszüntetni.

A legegyszerűbb megoldásnak az tűnik, ha beszedünk pár dilibogyót, és megoldottuk, csakhogy nem. Hatalmas tévedés!

Ha tudjuk a tüneteink mögött rejlő okokat, azokat kell felszámolnunk ahhoz, hogy a tünetek megszűnjenek, ha pedig nem tudjuk, elsősorban azokat kell megkeresnünk, hogy megoldást keressünk rájuk.

Ha a gyógyszerek időszakosan segítenek is, életünk végéig mégsem szedhetjük őket. A megoldást nekünk kell megtalálnunk. A pánikos gyógyszere pedig a hit önmagában, a bátorság, amit el kéne hinni, hogy mindenkiben ott van, a célok, amiket kitűz maga elé, a terelés és az expozíció, amivel visszahódítja azokat a helyeket, amiket elkerül, és a dicséret, amivel utána megjutalmazza magát.

A kognitív viselkedésterápia abban segíti a pánikosokat, hogy felismerjék és megváltoztassák hibás, torzított gondolkodási folyamataikat. Ennek első lépése, hogy felismerjék azokat a gyakran visszatérő negatív automatikus gondolatokat, melyek a legkülönbözőbb szituációkban (lift, metró, szereplés mások előtt, alagút¬ban való utazás, sorban állás) megjelennek (például szaporábban ver a szívem – infarktust fogok kapni; ha metrón kell utaznom, pánikrohamom lesz; ha jön a roham, nem fogom tudni kezelni – biztosan megőrülök) és minduntalan negatív érzelmekhez vagy a szorongásos tünetek megjelenéséhez és azok katasztrofizálásá¬hoz vezetnek. A terápia célja a torzított gondolatoknak, valamint az ezek mélyén húzódó téves vélekedéseknek, hiedelmeknek a felismerése és megváltoztatása. Ebben a folyamatban, és egyben saját javulásában is, a páciensnek aktív, együttműködő szerepe van.

Mindenkinek azt tudom tanácsolni, tájékozódjon a problémáját érintő tudományos állásfoglalásokról, a rendelkezésre álló pszichoterápiás és viselkedésterápiás technikákról. Mindenki legyen kicsit tudósa önmagának, saját teste és lelke ismeretében válassza ki és használja azokat a terápiás eszközöket, amiket mások már sikerrel megtettek. Továbbá pánikosoknak kötelező olvasmányként írnám elő Szendi Gábor Pánik – Tények és tévhitek című könyvét. Azt hiszem ez a könyv volt az, ami elindított a változás útján. Azóta is örök hála és köszönet érte a szerzőnek.

Bevallottan öngyógyító szándékkal készült a könyve. Miért tartja gyógyítónak az írást? Mit gondol: mikor működhet, és mikor nem?

Az írás gyógyító hatását tudományosan bizonyították. Én ezt csak alátámasztani tudom. Ha rá tudjuk venni magunkat, hogy kiírjuk magunkból, mit is gondolunk valójában, egy idő után rájövünk, hogy írni igenis jó. Amikor valamiről „csak úgy” gondolkozunk, a gondolataink egy idő után elkalandoznak, a végén már el is felejtettük, honnan indult az egész gondolkodósdi. Az írás alkalmassá tesz arra, hogy a gondolatainkat összegezzük, strukturáljuk, átláthatóvá tegyük. Csak egy nagyon egyszerű példa, amikor bevásárló listát készítünk. Ha lista nélkül megyünk a hétvégi nagy bevásárlásra, előfordulhat, hogy egy-két fontos vagy kevésbé fontos dolog lemarad a listáról. Ha a gondolatainkat összeszedjük és papíron összegezzük a főzéshez szükséges hozzávalókat, jóval kisebb a hibázás lehetősége.

Az írás kényszerít arra, hogy bizonyos dolgokról gondoljunk és megfogalmazzunk valamit. És bizony, ha egy adott témával kapcsolatban kötelezően elkezdünk gondolkozni, akár csodás felfedezéseket is tehetünk.

Amikor például a célokkal kapcsolatos gondolataimat próbáltam összegezni és a célokról kezdtem írni, egy egész listányi célt fogalmaztam meg. Később a listára tekintve rájöttem, hogy bizony ezek nem igazi célok… Persze, a munkám, a napi feladatok, a fürdőszoba-felújítás, a gyerekek… Leírva, hablatyolásnak tűnt az egész. Rá kellett döbbenjek, hogy régóta célok nélkül élek. Persze a munkám, a napi feladatok, a fürdőszoba-felújítás mind-mind létező dolgok, de nem annyira célok, sokkal inkább feladatok, amiket el kell végezni és utána kipipálni. Így utólag csupán hitegettem magam, hogy nekem igenis vannak, mindig is voltak céljaim. Hiába hisztiztem, a célok egyszer, valamikor régen, eltűntek. Amikre én azt hittem, hogy célok, feladatok, kötelességek voltak csupán, amik még szürkébbé és elviselhetetlenebbé tették a hétköznapokat. Vagy ha úgy tetszik, olyan kihívások, amelyek inkább tűntek tehernek, amit ha elérünk vagy befejezünk, siker helyett unottan, közönnyel fogadunk.

Hol vannak azok a célok, kérdeztem magamtól, amik megmozdítanak, amik, ha az ember szeme előtt lebegnek, nem csak irányt mutatnak, amiket arra használhatunk, hogy ha lelkesen küzdünk elégedettséget, örömet okozzanak? Na, ez volt például az egyik igazi felismerés, amivel az írás szembesített, és amihez elvezetett. Megtalálni azokat a bizonyos igazi célokat!

Bevallom, amikor eszembe jutott, hogy naplót, később aztán könyvet írok, végső elkeseredettségemben cselekedtem. Sok-sok mindent olvastam és próbáltam már a pánikkal kapcsolatban, értelmes felnőtt embernek tartottam magam, és bár elsőre azt gondoltam, mindent meg is értettem, mégsem jutottam egyről a kettőre. Úgy éreztem, a tehetetlenségtől és a magánytól megőrülök. Kellett valami, amibe kapaszkodhatok. Ekkor határoztam el, hogy leírom, mit is gondolok valójában, és ha leírom, talán jobban megértem, mit és hogyan is kéne csinálnom ahhoz, hogy képes legyek bármiféle változást elérni. Az írás lett a társam és a legjobb barátom. Papírra vetettem a gondolataimat, amik össze-vissza kavarogtak a fejemben. Mindez segített tisztán látni, és értelmezni azt, amire rájöttem.

Azt gondoltam, ez az írás lesz az én ars poeticám arra vonatkozóan, hogyan is kéne megváltoznom annak érdekében, hogy boldogabb ember legyek. Az írás – a gondolatokkal ellentétben – kötelezettséget von maga után: ha egyszer valamit már leírtam és azt ráadásul tanácsoltam másoknak is – például, ha azt mondom, ne kutasd a betegséged okát, a múltat, ne hibáztass másokat, higgy magadban, igenis legyenek céljaid, hidd el, hogy bátor vagy és győzhetsz, vagy például sportolj – akkor kutyakötelességem nekem is ezen elvek szerint élni és cselekedni. Csak is így lehetek önmagam és mások számára is hiteles. A múltkor például, egy munkahelyi helyzet kapcsán nehezemre esett valami tőlem független és egyébként is megváltoztathatatlan dolgot elfogadni. Rögtön fel is tettem magamnak a kérdést: „Mi van, Te nem olvasod magad?”. (Hiszen a könyvben egy egész fejezet szól az „Elfogadás”-ról.)

És végül: nem az számít, majd hányan veszik meg és olvassák a könyvet, hanem az, hogy az írás valóban elgondolkoztatta, kimozdította, segítette-e a pánikkal küzdő olvasókat. Ha ez sikerül, az Üsd ki a pánikod! valóban betöltötte a rendeltetését és vele együtt én is azt a kihívást, amit kitaláltam magamnak. Az írás, legalábbis most ebben az esetben az én könyvem, számomra ezen a ponton képes teljesíteni igazi öngyógyító szerepét.

Azzal kapcsolatban, hogy mit gondolok, a gyógyító írás mikor működhet, és mikor nem – azt hiszem, hogy mindig működnie kell, legalábbis azt remélem. Az életben a dolgok sikeressége általában attól függ, hogy mennyi energiát rakunk bele. Ha valaki komolyan gondolja, és őszintén szembe mer nézni önmagával, a papírra vetett gondolatai biztosan segítik majd, hogy megvilágosodjon, vagy szembenézzen élete kihívásaival.

A könyv írása közben milyen problémákkal kellett megküzdenie, és hogyan győzte le ezeket?

Igazándiból nem emlékszem problémákra. Mivel az írás először napló célzattal készült és csak utána jött egy esetleges kézirat gondolata, tulajdonképpen még leadási határidőkkel sem kellett foglalkoznom. A gondolatok, fejezetcímek már előzetesen megszülettek a fejemben. Ezekhez kellett tartalmat társítani. Mivel napközben mérnökként dolgozom, este pedig kétgyermekes családanya vagyok, éjjel írtam a kéziratot. Talán ez volt az egyetlen nehézség. Persze az írást élveztem, másnap reggel volt kicsit nehezebb felkelni. Cserébe kárpótolt, hogy úgy éreztem: minden gondolattal, amit előző este papírra vetettem és másnapra feladatként tűztem ki, egyre csak előbbre haladok…

Volt, hogy megakadt írás közben?

Nem volt ilyen. Egy óriási gondolathalmaz volt a fejemben, amit valahogyan rendszerezni kellett. Tudtam, hogy rendbe kell tennem, azt a káoszt, ami a fejemben uralkodik. Ebben segített az írás. Türelmes voltam önmagammal és szép lassan összeraktam, amit problémának gondolok. Aztán, amikor elkészültem és többször vissza-visszaolvastam, amit írtam, úgy gondoltam, hogy ez másoknak is hasznos lehet. Átírtam a naplót úgy, hogy közben egyes szám második személyben szóljak az olvasóhoz. Majd újra és újra elolvastam.

Végül vettem a bátorságot és elküldtem egy bizonyos kiadónak. Pár óra múlva felhívtak, hogy érdekelné őket a kézirat, de csak magánkiadásban tudják kiadni a könyvet. Elmentem egy egyeztetésre, de utána úgy gondoltam, anyagilag nem tudom vállalni a kiadatás költségeit. Így aztán elengedtem a dolgot.

Egy évvel később újra elővettem az anyagot és átírtam egy- két pontot, például akkor már javában sportoltam és sokkal intenzívebben gyakoroltam az expozíciót. Párszor elolvastam az egészet és meg voltam elégedve. Úgy éreztem ez „jó”, ezt mégiscsak ki kéne adatni. A könyvkiadók után kutakodva, rátaláltam az Ad Librum Aktív Szerző Kiadási Programjára, amivel elsősorban az első könyves írókat támogatják. Néhány levélváltás után megállapodtunk, és a kézirat elindult a kiadatás útján.

Könyve elsősorban pánikosoknak szól. El tud képzelni nem pánikbeteg olvasót is? Neki mit adhat a kötet?

Igen, elsősorban pánikosoknak szól. De bátran ajánlom azoknak is, akiknek pánikos családtagjuk, barátjuk, ismerősük van. Mindenkinek, aki kicsit is meg szeretné érteni a pánikosok világát, hogy aztán segíteni tudjon az akadályokat közösen leküzdeni. Ahogyan azt a könyvben is leírtam, én magam kétféle betegségfelfogással találkoztam: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és a kúra után minden megint a régi lesz, mindenki visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz. A másik, és szerintem ők azok, akik többen vannak, a pánikot hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.

Persze mi, pánikosok tudjuk, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Talán mert az illető tényleg azt hiszi, hogy dilibogyókkal vagy egyszerűen magunkat összeszedve mindent helyre tudunk tenni. Vagy sokkal egyszerűbb ezt hinnie, hiszen akkor neki egyáltalán nem kell erőfeszítéseket tennie a támogatásunk érdekében. Mindenesetre úgy gondolom, nem igazán lehet minket, pánikosokat megérteni.

A pánik erős, a roham alatt elviselhetetlennek látszó tünetekkel jár. Aki ezt még soha nem élte meg, nem tudja elképzelni, mekkora tehertételt jelent annak, akinek időnként ez az egyik létezési formája.

Például, mivel a férfiak soha nem menstruáltak, nem tudják elképzelni, mit él át egy nő a menstruációs ciklus alatt. De ugyanúgy nem tudjuk elképzelni azt sem, milyen halálfélelmet él át rosszulléte alatt az infarktusos beteg. Valami hasonlót gondolok a pánikról is. Aki nem tapasztalta, nem tudja, nem tudhatja.

Persze ezzel nem akarok senkit az alól a szerintem komoly felelősség alól felmenteni, hogy támogassa pánikos családtagját, szerelmét, barátját vagy egyéb ismerősét. Ha a pánikos valakivel megosztotta problémáját, sőt segítséget kért, az illetőnek támogatást kell nyújtania. Nem kell, hogy sajnáljon vagy szolidaritást érezzen, viszont legyen türelmes, elnéző, picit istápolja a lelkünket, lelkesítsen, bátorítson.

Mint írja, tudományos könyvekből is gyűjtött anyagot a könyvéhez. Mennyi időt töltött kutatással? Szakértőkkel is konzultált a kötet anyagával kapcsolatban?

Különösebben kutatással nem foglalkoztam. Elolvastam pár önsegítő könyvet a témával kapcsolatban, jártam kognitív viselkedésterápiára és nagyjából ennyi. Érdekel a pszichológia, ha időm engedi, szívesen olvasgatok a témában akár csak cikkeket is.

„Megtaláltam a kiadót, aki hajlandó volt egy magamfajta figurával foglalkozni” – írja meglehetősen pesszimistán az előszóban. Milyen – megosztható – tapasztalatai voltak a kiadókkal, hogy így fogalmazott? Milyen tanácsokat tudna adni más szerzőknek a kiadókereséssel kapcsolatban?

Hűha, nem akartam ezzel kapcsolatban pesszimistának hangzani. A szituáció egyáltalán nem volt negatív, sőt, ahogyan fentebb említettem, szinte túl egyszerűen, vagy flottul működött a dolog. A „magamfajta figura” inkább arra vonatkozott, hogy valaki, egy átlagember innen a XVIII. kerületből a pánikosoknak írt kis irományával talált egy kiadót…

Az első könyves íróknak természetesen csak ajánlani tudom, az Ad Librum Kiadót és a már említetett Aktív Szerző Kiadási Programot. Az Ad Librummal minden az előzetese egyeztetések szerint, rendkívül gyorsan és rugalmasan történt. Ezúton is köszönöm a segítséget és támogatást.

Ez az „írásterápia” mennyire volt egyszeri kísérlet? Nem kapott kedvet folytatni, esetleg mást is írni?

Tulajdonképpen még csak a terjesztés elején vagyunk, ez a „kísérlet”, vagy ha úgy tetszik „kaland” igazándiból még csak most kezdődik. Egyelőre nem tervezek többet írni, bár ezt a könyvet sem előzte meg különösebb tervezés. Az az igazság, hogy önmagamat is megleptem vele. Szóval a jövő titkai kifürkészhetetlenek. Ha a gyerekeimnek valami, a jövőre vonatkozó kérdésére nem tudok válaszolni, azt szoktam mondani: talán igen, talán nem, de majd pontosan akkor biztosan megtudjuk, amikor itt lesz az ideje…