„Az olvasás a mai világban is fontos készségeket fejleszthet”

A rengeteg ülést tartotta a legfőbb küzdelemnek, amivel egy könyv írása jár – meséli Szepes Márton, akinek most jelenik meg második kötete, a Na de mi közük ehhez az isteneknek? című regénye. A Könyv Guru Kiadónál megjelent történet szerzőjével beszélgettünk antihősregényről, a szövegben megidézett Rejtő Jenőről, Romhányi Józsefről és Madách Imréről, arról, hogy mi a különbség lírát és prózát írni, illetve, hogy mit köszönhet a béta-olvasóknak.

Afféle antihősregényt jelentet meg Kócos történetével. Hogy jött az ötlet, hogy ilyen „hétköznapi” hőst teremtsen, és így tegye figyelemre méltóvá?

Az antihősöknek ugyanúgy megvan a szerepük a történetmondás és a történet üzenete szempontjából, mint a hősöknek. A hősökre felnézünk, s arra vágyunk, hogy magunk is hősök lehessünk, inspirálnak minket. Az antihősökkel viszont könnyebben tudunk azonosulni, mert a való világban az emberek jelleme és személyisége nem fekete-fehér. Mivel én egy olyan történetet akartam megírni, ami a jellem és a szellem fejlődését mutatja be, adva volt, hogy a karakternek, akinek a szemszögéből a történetet elmesélem, antihősnek kell lennie.

Mi a szerepe a címben is emlegetett isteneknek a történetben? És hogyan tudná pár mondatban összefoglalni a cselekmény magvát?

A világ megismerésének két fő módja a hit és a tudományos megismerés. A történet egyik témája a kettő egymáshoz való viszonyát érinti, hol absztraktabban, hol pedig konkrétabban, részletesebben. A cím azonban nem véletlenül kérdőmondat. Bízva abban, hogy az olvasó elgondolkodik a történet mondandóján, és a kérdésre adandó válaszon, az isteneknek a történetben betöltött szerepéről nem szeretnék részletesebben szólni. A cselekmény eléggé sűrű, fordulatos, de az egyszerűség kedvéért arról szól, hogy egy fiatal férfi meg akar gazdagodni és emiatt belekeveredik egy talán létező, talán csak elképzelt kincs keresésébe. Az írók számára a cselekményeknek nem túl sok típusa áll rendelkezésre, ezért a történetben rejlő mélyebb gondolatok, érzések, vagy adott esetben az előadásmód sokszor fontosabbá válik. E történet cselekményének sűrűjében is fellelhetők tartalmasabb gondolatok és összefüggések, mint például a fent említett vallás és tudomány közötti viszony, a mi valós világunk és a történet elképzelt világának eszmefejlődési hasonlóságai és különbségei, hogy miért fontosak e különbségek a történet mondandója szempontjából, és így tovább.

Hogyan született meg a cím, és milyen változatok voltak még?

A történetnek volt egy munkacíme, de az annyira zavarba ejtőén semmitmondó és klisés volt, hogy inkább nem is említeném. A cím alkotásakor arra figyeltem, hogy egyszerre legyen kifejező és figyelemfelkeltő. Amikor pontot tettem a történet végére, rövid időn belül ezt a címet találtam ki. Kérdések, vagyis gondolatok elindítója, váratlan és mindezekkel együtt utal a történet egyik fő témájára.

Egy Rejtő Jenő-i vicc továbbgondolásával nyitja a regényét, de aztán sok más irodalmi utalás, parafrazeálás van a sztoriban, a végén jegyzetekben közlik, mely magyar költőket idézte meg a szövegben. Miért játszott el ezekkel az „idézetekkel”? Hányféle rétege lesz emiatt a regénynek? És melyik a kedvenc utalása?

Egyrészt fontosnak éreztem azt, hogy a főszereplő varázslás közbeni lelkivilága lírai módon legyen kifejezve. Másrészt törekedtem arra, hogy a humor többrétű legyen. Igyekeztem szituációs humort, szóvicceket és referenciális humort is belevinni a szövegbe. A legutóbbi típus alkalmazása céljából választottam ismert magyar verseket. A két igény kombinációjának lett ez az eredménye. A parafrazeáláson túl azonban a stilisztikával, nyelvezettel, műfajokkal is eljátszottam. Csak hogy említsek példákat, a prológust valójában egy „mini-eposznak” nevezném. Célja, hogy éreztesse az ókori görög kultúrkör jegyeit. Ennek megfelelően hexameterben és az eposz egyes kellékeinek felhasználásával íródott. Ezek például az invokáció vagy az állandó eposzi jelzők.

Az epilógus ezzel szemben – kifejezendő, hogy a világ a történet végére megváltozik – leginkább szabadversnek tekinthető és rímhányó Romhányi stílusát igyekszik megidézni.

Bízom benne, hogy sikerült. Természetesen a regény ebből kifolyólag valóba többrétegű. Először is van egy cselekménye, másrészt van egy filozófiai tartalma, harmadrészt van erkölcsi mondanivalója, negyedrészt, mindezt a hármat átszőttem némi humorral és stilisztikai, műfaji játékossággal. Kedvenc utalásaim a Romhányi stílusú epilógus, valamint a régi magyar nyelvtan használta a Madách-féle drámai szakaszban. Az előbbi a könnyedsége, az utóbbi a nehézsége miatt. De vannak kevéssé észrevehető utalások is, mint például egy Weöres Sándor utalás. Ezeket azért tartom izgalmasnak, mert kíváncsi lennék, hogy ki veszi észre azokat.

Honnan jöttek a regény szereplőinek kicsit furcsa, olykor túlságosan hétköznapi, olykor beszélő nevei (Kócos, Ámbra, Alak, Argó, Vehementia, Klendesztina stb.)?

A nevek megválasztása esztétikai megfontoláson alapult. Nem akartam olyan történetet írni, amiben egy az ókori görög-római kultúrkört is idéző világ szereplőinek – az egyébként manapság gyakran használt – angolszász nevei vannak, de úgy éreztem, hogy a mai magyar nevek sem jöttek volna ki jól. Ezért választottam beszélő neveket, ideértve a görög és latin eredetűeket is.

Legutóbb, amikor két és fél éve beszélgettünk a Darukirályfi című elbeszélő költeménye kapcsán, szó esett arról, hogy egyre kevesebben olvasnak, és ezért a költeményét azoknak (a gyerekeknek és szülőknek) szánja, „akik szívesen elmerülnének egy mesevilágban, anélkül, hogy egy több száz oldalas regényt akarnának elolvasni.” Új regénye viszont több mint félezer oldal lett, pedig azóta talán még többen nézegetnek rövid videókat olvasás helyett. Ezt a könyvét most kiknek szánja? Hogyan fogja a kötet megtalálni az olvasóit? Vállal szerepet a népszerűsítésében, például a közösségi médiában?

A kérdés teljesen jogosan merül fel. Úgy gondolom, hogy az olvasási szokásokkal kapcsolatos trendre legalább kétféleképpen lehet reagálni. Az egyik reakció, hogy az ember elfogadja és igazodik hozzá, a másik pedig, hogy mutat egy alternatívát. Hiszek abban, hogy az olvasás a mai világban is fontos készségeket fejleszthet, sőt egy hosszabb történet, főleg egy fantasy könyv kiragadhatja az olvasót a mai rohanó világból. Hogy megválaszoljam az első kérdést, a könyvet azoknak szánom, akik szívesen lassítanak le, és merülnek el egy új, de mégis ismerős világban, miközben vicces könnyedséggel gondolkodhatnak el az élet nagy kérdéseiről. A marketing is tervbe van véve, lényegében online felületeken. Ebbe beletartozik a közösségi média is, de nem feltétlenül az én szerepvállalásommal.

Milyen visszajelzéseket kapott a Darukirályfira? Mi volt az, ami elgondolkodtatta és akár változtatott is miatta valamit új regényén?

Attól a szűk olvasói körtől, amit a Darukirályfi megcélzott, pozitív vélemények érkeztek, de barátoktól, mint béta-olvasóktól a mostani regény kapcsán is kaptam véleményeket. Kaptam olyan a stilisztikára vagy éppen a humorra vonatkozó visszajelzéseket, amiket komolyan figyelembe kellett vennem, és ezek miatt sok esetben meg is változtattam a szöveget. Ezúton is köszönöm béta-olvasóimnak a fáradtságot, odafigyelést, türelmet.

Mi a fő üzenete, tanulsága a Na de mi közük ehhez az isteneknek? kötetnek?

Magamból és ismerőseimből kiindulva hiszek abban, hogy az olvasó szeret elgondolkodni azon, amit olvas, ezért nem szívesen venném el tőlük ezt az élményt azzal, hogy ezt elárulom. Annyit talán súghatok, hogy a válasz a kitalált világ és a sajátos varázsrendszer működési elvei közötti kontrasztban keresendő, valamit a korábban említett rétegek összefüggéseiben.

Mennyiben más egy mégoly nagy ívű költeményt írni, mint egy regényt? Miben volt nagyobb (kisebb) kihívás? Milyen új lehetőségeket fedezett fel a prózában?

A Darukirályfi szereplői – a királyfit leszámítva – nem karakterek, hanem szimbólumok, ezért azok nem igényeltek komolyabb kidolgozást. A cselekmény sem annyira összetett. A formai kötöttségek miatt viszont nyelvileg nehezebb volt kidolgozni a szöveget. A regény szövegének megírását könnyebbnek találtam, hiszen kevesebb a formai kötöttség, viszont sokkal többet kellett terveznem a cselekménytől kezdve, a karaktereken, a konfliktuson és a jeleneteken át a mondanivalót és minden egyéb összetevőt, mint például a szerkezeti felépítést, tempót vagy akár a következetességet. A próza, a gondolatok kifejezésének egy teljesen más lehetőségét nyújtja. Ezt a lehetőséget szívesen ízlelgettem.

Ezek szerint nem kell két év sem egy félezer oldalas regény megírásához? Mivel küzdött meg a legnehezebben a munka alatt?

Nem kell két év, de ez mindig függ a körülményektől. Az írás folyamata, az első betűtől az utolsó pontig körülbelül nyolc hónapot vett igénybe. Azután jött a javítás, ami további pár hónapba telt a béta-olvasói visszajelzéseket is beleszámítva. Hogy mi volt a legnagyobb küzdelem? Egyértelműen a sok ülés és fizikai következményeinek a megelőzése. Napi 8-10 óra – többnyire ülve végzett – munka után, még tovább ülni 2-4 órán át és azután hétvégén is az asztalnál ülve írni nagyon megterheli az ember testét. Oda kell figyelni, mozogni kell, szünetet kell tartani.

És hogyan tovább? A költészet és a próza után mi jöhet? Melyikkel folytatja?

A Darukirályfit lírai formában meséltem el, ezt a történetet pedig prózai és lírai elemek felhasználásával. Talán természetes lépés az, ha a következő pusztán próza lesz.