„Az örömutazó elsősorban vesse bele magát a helyi konyhába meg a helyi közlekedésbe”

„A tömeges révület, a hitbéli tudatvesztés, a fanatizáló helyzetek írásban történő átadásához nincsenek meg a kellő szavak. És Pakisztánban ilyenből több is van. (…) Ezek közvetíthetetlenek” – meséli Bánszegi Katalin, mi az, amit gyakorlott utazóként és útleírás-szerzőként sem tud tökéletesen átadni olvasóinak. Új könyve, az Ad Librum Kiadónál megjelent Pakisztán című kötet kapcsán arról is beszélgettünk, hogy miért nehéz eljutni ebbe a távoli országba, mivel tudja érdekessé és egyedivé tenni útleírásait az internet korában, mit tanulhatnak olvasói a pakisztáni emberektől, és hova menne, ha a sok egzotikus úticél mellett jutna ideje Párizsra vagy Velencére is.

Váratlan lehetőség adódott Ön előtt, hogy eljusson Pakisztánba. El szabad árulni, hogy tudott oda eljutni? És volt így elég ideje felkészülni?

Pakisztánba nem mertem egyedül menni, ezért egy utazási iroda szolgáltatásait vettem igénybe. A felkészüléssel azonban baj volt, mert az utazási iroda munkatársa szinte semmit sem tudott, de legalábbis nagyon keveset az országról (mentségére szóljon, hogy az ország szinte szűz terület ebből a szempontból), így amit lehetett angol nyelven beszerezni, hát abból készültem. Szerencsére nagyon jó helyi vezetéseket sikerült kifognunk, így sok minden az ott készített jegyzeteimből, meg az ott vásárolt anyagokból került be a könyvbe. A könyvbe, amire már ott nagyon áhítoztak az útitársaim, de majd most megkapják, ha még mindig akarják. Így remélem, hogy a könyv eligazítást ad a további utazóknak, és emlék-anyagot az útitársaimnak.

Milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak a magyarnak, aki hirtelen a fejébe veszi, hogy Pakisztánba szeretne eljutni, és milyen veszélyek, problémák leselkednek ott rá, ha hosszabban akar turistáskodni?

Nagyon nem ajánlom másnak sem az egyéni utazást Pakisztánba, mivel már az utazási papírok beszerzéséhez is szakavatott segítség kell. Ezen túlmenően a viszonyok elég gyakran változhatnak, így azok lerendezéséhez is jó valaki, aki például tökéletesen beszéli a nyelvet. De legalább az angolt. És rendelkezik a megfelelő kapcsolatokkal.

Nem okozott gondot, hogy Magyarországtól eltérő közegészségügyi körülmények között étkezzen és tisztálkodjon? Mit kell ebben az országban mindenképpen szem előtt tartani ebből a szempontból? Milyen kellemes és kellemetlen élményei voltak e téren?

Az idegenforgalomban megfelelőek a közegészségügyi körülmények, nincs több rizikó, mint bármely más keleti országban. Viszont a kérdés teljes mélységben történő megválaszolásában akadályoz az, hogy én már annyi és olyan helyeken jártam, hogy az eltérő, esetleg rosszabb körülmények nekem már fel sem tűnnek. Egy kényes ízlésű, nagy elvárásokkal rendelkező utazónak azért megfontolásra ajánlom nemcsak Pakisztánt, hanem az egész keletet. Persze azért a WC papír, kézfertőtlenítő, frissítőkendő nem árt, ha kéznél van.

Mire gondolt, amikor azt írta: „Pakisztánban az embert fejbeverik az évezredek, a kultúrák, a sokszínűség.”? Mit tud a legnehezebben megérteni egy magyar a pakisztáni kultúrából?

Elsősorban a helyben lévő évezredeket, amik hallatlan kultúráról szólnak, olyan időkről, amikről még csak összehasonlítási alapunk sincs. Viszont ami teljesen ismeretlen egy idegen számára, és az volt nekem is, az a szufi kultúra, a szufi vallás, a szufi irodalom, a szufi zene, a szufi múlt és a szufi jelen. Senki sem tudta nekem úgy elmagyarázni, hogy átérezzem. Ha egyáltalán, hát akkor talán érteni lehet, de beleérezni nem. Viszont érdekes, és a helyhez kötődik.

Sok előtanulmány, a helyszínen pedig jegyzetfüzet, fényképezőgép – így biztosítja, hogy minél gazdagabb élményanyaggal térjen haza. Mindent fel tud ezek alapján idézni, és vissza tudja adni az utazás hangulatát? Nem szokott olyan érzése lenni, hogy van, amit így, egy könyvön keresztül nem lehet átadni az olvasóknak?

A papír alapú háttér mellett mindig nagy segítség számomra az a több száz fotó, amit a helyszínen készítek. Persze ezek nem a fényképészet művészeti színvonalát testesítik meg, de nem is ez a célom. Mert egy ferde ház vagy egy félbevágott ember is előhozza azt a szituációt, amit megörökíteni akartam, meg amit érdemes leírni. De a legnagyobb igyekezet mellett is vannak olyasmik, amik a legjobb szókészlet mellett sem adják vissza az élményt. Mert például a tömeges révület, a hitbéli tudatvesztés, a fanatizáló helyzetek írásban történő átadásához nincsenek meg a kellő szavak. És Pakisztánban ilyenből több is van. Annak még az elbeszélése sem az, mint a helyi élmény. Közvetíthetetlenek.

Előfordult már, hogy egy utazás után még akkor esett be a következő lehetőség, amikor nem írta meg az útikönyvét, és utána esetleg keveredtek a fejében az élmények? Vagy mindig ügyel arra, hogy egy utazás – egy könyv legyen a sorrend?

Az egyik utazás a másik után legtöbbször az anyagi háttértől függ, de ha az adva is van, akkor is inkább sorba állítom a lehetőségeket, és a számomra legérdekesebbet részesítem előnyben. Vagy éppen azt, ahová most lehet menni, de eddig nem lehetett, és előfordulhat, hogy a jövőben sem. Akkor viszont uccu neki!

Ha viszont mégis egymásra torlódnak a dolgok, akkor az érdekesebb utat megírom, a másikat pedig csak magamnak fogalmazom meg a gyűjteményem számára.

Ha pedig két egyaránt fontos, és egyaránt érdekes út adódna, akkor a biztosabbat teszem későbbre, a több viszontagsággal járót, a kétesélyeset pedig megteszem, a másikra pedig egy későbbi időpontban kerítek sort. Volt ilyen dilemmám többször is, de eddig még szerencsésen tudtam úgy beosztani, hogy jusson is meg maradjon is. Akkor tényleg szomorú lennék, ha egy álmom a halogatás miatt esne végleg a kútba, de hát egyszerre mindent nem lehet. Most például Izraelt néztem ki magamnak, de hát arra még várni kell.

Sokadik rendhagyó útikönyve jelenik meg (csak az elmúlt 2 és fél évben a negyedik). Mit gondol, hogyan alakul át az útikönyvpiac a 21. században, és milyen lenne az ideális útikönyv? És meddig lesz kereslet olyan személyes beszámolókra, mint az Ön kötetei?

Szerintem a klasszikus értelemben vett útikönyvek napja leáldozóban van, mivel a technika segítségével majdnem mindenhez hozzá lehet férni, méghozzá naprakész állapotban. Ezért igyekszem olyan útleírásokat produkálni, ahol a tárgyi tudnivalók (kultúra, művészet, néprajz, történelem) mellett – reményem szerint – a kalandregények hangulatához is hozzájut az olvasó. Kissé talán úgy érezheti, hogy ott volt velem. És ezt követően vagy gusztust kap, hogy ő is megnézze, vagy úgy érzi, mintha már járt volna ott.

A tömegturizmus korában ritkaságnak számít, hogy valaki ilyen alaposan készüljön fel egy-egy útra, mint Ön, és ilyen kíváncsiság legyen benne, hogy töviről-hegyire megismerje az adott országot, kultúrát, embereket. Mit javasol azoknak, akik csak rövidebb időre tudnak menni, kevesebbet tudnak készülni és kevésbé egzotikus helyszíneket keresnek fel: mire figyeljenek, hogyan tegyék tartalmassá, emlékezetessé az utazásukat egy idegen országban?

Egy idegen ország mindig tud valami emlékezetes élménnyel szolgálni, de erre felkészülni nem lehet. Ezt megőrizni lehet. Ami pedig az örömutazó programját illeti, hát szerintem elsősorban vesse bele magát a helyi konyhába. Egy terített asztalnál, vagy éppen egy kecskelábú terítetlennél lehet leginkább elmélyedni a hely hangulatában. Lehet megismerni az ottani emberek hétköznapjait. És mivel az ételek sütöttek, főzöttek, így általában veszélytelenek. Viszont majdnem mindig nagyon finomak. Jó dolog azután igénybe venni a helyi közlekedést. Persze nem a csúcsforgalomban, a legzsúfoltabb járatot. Ez sokszor még városnéző túrának is jó. Persze a múzeum sem hagyható ki, leginkább az, ami a hely néprajzával, múltjával foglalkozik. A képzőművészeti gyűjteményeket leginkább az arra érdeklődőknek tudnám ajánlani. És ha marad még egy kis idő, hát nem árt bemenni egy könyvesboltba, ahol akkor is áttekintést kapunk a helyről, ha a szövegek nem érthetők.

És mit javasol azoknak (mondjuk a fiataloknak), akik mostanában tudnak eljutni első ízben olyan túlturistásodott helyszínekre, mint mondjuk Párizs vagy Velence? Ön mit nézne meg? Hogyan próbálna autentikus élményeket gyűjteni? Egyébként Ön szokott még Európába utazni, vagy mindig csak valami egzotikus országba?

Nekem Olaszország hiányzik, de nagyon. Mindig azt mondtam, hogy ha megöregszem, akkor megyek oda, addig pedig a nehezebb utakat abszolválom. Most már megöregedtem, de még mindig van egy pár nehezebb hely, ami leelőzi Itáliát. De az azért kell! Akik pedig most kezdik az utazást, és normális módon, a közkedvelt helyekre mennek, azoknak azt ajánlom, hogy ne figyeljenek semmire, csak arra, hogy jól érezzék magukat. Élvezzék a hely hangulatát, és nézzék meg azt, amire kedvük szottyan. Ami eléjük kerül. Persze vannak kiemelt helyek. Ha például Rómába megyünk, akkor nézzük meg a pápát (nyilván csak képletesen), meg a Trevi kutat, és Párizsban az Eiffel tornyot, de én az ilyen, fotókról már unalomig ismert helyek helyett a felfedezést ajánlanám. Természetesen egy várostérképpel a kézben. Mivel én már itt is és ott is voltam, ha legközelebb Párizsba mennék, akkor a Défense negyedet nézném meg, Velencében naphosszat gondoláznék, viszont azt mondják, hogy Albánia nagyon összeszedte magát.

Meg szoktam kérdezni, milyen tanulsággal tért haza az adott országból. Pakisztánban mit tanulhat egy magyar ember?

Pakisztán történetéből megtanulhatjuk, hogy a tudás kincset ér, és a tudás csereszabatos. Mert Pakisztán történetében is kiemelt szerepet játszott pár, tanult honfitársunk. És büszkék lehetünk az ott tevékenykedett tudósainkra, művészeinkre, mert a tudás fénye sosem kopik meg. A sajnálatos tapasztalat pedig az, hogy

a politikai ellenségeskedésnek nincsenek határai, és nincsenek időhatárai. Kár, nagyon kár, de ebben bűnös az egész földkerekség.

Ettől persze a dolog nem jobb. Pakisztánban például az India-Kasmír-Pakisztán konfliktus tűnik örökzöldnek. Ami viszont általános tanulság számomra, hogy becsüljük meg azt, hogy itt élhetünk abban az országban, ami a miénk. Ahol otthon vagyunk.

Az elmúlt alkalmakkor mindig beszéltünk a terveiről, utazási álmairól, de valami általában közbejött. Most hogy látja, megvan már a következő útiterv? És a következő könyv is készülőben?

A következő könyvet a legutolsó, közép-amerikai utamról szeretném megírni: Panama, Costa Rica, San Salvador, Guatemala, Belize, Honduras, és ha belefér, hát Mexikó egy része. Viszont még hozzá sem kezdtem. Amikor készültem az útra, meg ott voltam, akkor átfutottam az első célpontot, Panamát. Hát ott van az a csatorna, nem nagy dolog! A hajó ott bemegy, itt kijön, vagy éppen fordítva, és kész! Viszont ott helyben szembesültem azzal, amire nem számítottam, hogy a Csatorna maga az ország. Így most kutatok utána, és most olvasok egy könyvet, ami leírja a csatornaépítés rövid történetét. A 600-ik oldalnál tartok, de még nincs vége, és minden sora érdekfeszítő. Hát amíg ki nem ásom a csatornát, addig nem is kezdek hozzá a könyvhöz. De ami késik, nem múlik! Más terveim is vannak, de a világpolitika most több helyen keresztbe tett. Szerettem volna a kaukázusi népek életébe betekinteni (például a csecsenekébe), szerettem volna Türkmenisztán, Kirgizisztán hétköznapjait megszemlélni, elmenni végre Izraelbe, de a jelen körülmények mellett ez nem megy. Jemen régi-régi álmom, de az meg a lehetetlenséggel határos, Afrika pedig kifizethetetlen. Így maradok egyelőre itthon, és koncentrálok a csatornára, meg az új könyvre.