“Az sem jó, ha kitalálhatatlan a történet végkimenetele”

“Amikor már eléggé kiforrtak a karakterek, gyakorlatilag magát írta a történet” – meséli büszkén a Kék homály című kötet szerzője, Aaron Atkins. A Könyv Guru gondozásában megjelent izgalmas thriller írója az interjúban egyebek mellett kitér arra is, miként érdemes fokozni a feszültséget ebben a műfajban, hogyan lehet magabiztosan ugrálni idősíkok és elbeszélői személyiségek között, és miért vált egy éjszakai rémálma a regény kiindulópontjává.

Regényében kulcsszerepet kap a hallucináció. Élt már át Ön is hasonlót, vagy utána kellett néznie, hogy minél valószerűbben érzékeltetni tudja ezt a jelenséget?

Szerencsére még nem éltem át semmi ehhez hasonlót. Nem is nagyon szeretnék, főleg ha egy ilyen helyzetben az én képzeletem is olyan mértékben szórakozna el velem, mint Emily-vel. Nem. A könyvnek ezen jelenetei nem személyes tapasztalat alapján születtek, viszont nem is éreztem azt, hogy jobban utána kellene néznem. Mivel reményeim szerint a legtöbb ember még nem élt át igazi hallucinációt, nem akartam a dolog tudományos oldalát megragadni. Úgy gondoltam, úgy lenne a leghitelesebb, ha egyszerűen arra hagyatkoznék, hogy az emberek milyennek képzelik el ezt a jelenséget. Véleményem szerint, ha a gyász és az Emily életében felmerülő sorozatos szörnyű események hallucinációt váltottak volna ki belőle, azok így néztek volna ki. A regény egy másik ilyen jellegű része – amit előre nem árulnék el – viszont már sokkal bonyolultabb felépítésű volt. Ott a hitelesség érdekében mindenképp fontos volt tanulmányozni és alaposan megismerni a jelenséget. Ez egy kifejezetten izgalmas kutatásnak bizonyult a regény írásakor, a végeredmény pedig igencsak megcsavarta a történetben folyó eseményeket.

Mikor és milyen ötletből született meg Önben a gondolat, hogy regényt szeretne írni? És hogyan jött a thriller, mint választott műfaj?

Mindig is nagyon szerettem olvasni, a regényírás pedig már egészen kisgyermek korom óta vonzott. Mikor általános iskolás voltam, írtam egy mesekönyvet, amit aztán az irodalom tanárom egy pályázatra is beadott. Kicsivel később írtam egy misztikus kalandregényt is, azonban ahogy idősödtem, úgy találtam meg a hozzám leginkább illő műfajt, a thrillert. Minden ilyen jellegű könyvért odavoltam, szerettem minden ilyen témájú filmet. Elemeztem, sorra vettem a lehetőségeket és folyton azon gondolkodtam, mi lesz majd a csattanó.

Egyik éjszaka pedig rémálmom volt. Az általam megírt történet eseményeiről álmodtam, a csattanókkal és minden fontos részlettel együtt. Hajnalban ébredtem fel, de tudtam, hogy ezt nem akarom elfelejteni, így fogtam a telefonomat és gyorsan lejegyzeteltem minden fontos gondolatot. Másnap írni is kezdtem a regényt, 8 hónappal később pedig be is fejeztem életem első pszichothrillerét.

Kik a példaképei? Kiknek a könyveit olvassa szívesen ebben a műfajban?

Konkrét példaképet nem tudnék megnevezni. Minden írót, aki a műfajban alkotott tudok értékelni valamiért, és minden általuk megírt történetben található valami, ami új, valami, ami más, mint a többiben. Így egytől egyig minden könyv, amit a témában olvastam egyedi és kreatív volt a szememben.

Az idősíkok és a nézőpontok között is ugrál a regény. Hogyan kellett előkészítenie azt, hogy ne kavarodjon össze írás közben?

Valóban nem volt könnyű figyelni a részletekre. Alaposan át kellett gondolnom mindent, mivel véleményem szerint, ha egy író ilyesmibe fog, akkor ott nem szabad hibáznia. Ha az idősíkokban ugráltam, leginkább arra figyeltem, hogy stimmeljenek a körülmények. Például hiába volt tél a regény indulásakor, egy hét hónappal korábbi visszaemlékezésnél nem írhattam azt, mennyire fázik a főhős, hiszen akkor nyár volt. A különböző nézőpontok leírása ennél jóval bonyolultabb volt. Itt már nagyon fontos volt arra is figyelni, hogy maguk az események pontosan ugyanazok maradjanak, illetve a párbeszédek között se legyen eltérés, esetleg több vagy kevesebb szöveg. Ebben az esetben jegyzeteket készítettem, illetve újra alaposan átolvastam azt a fejezetet, amit később egy másik szemszögből szándékoztam leírni.

Egy thrillerben a feszültség fokozása és fenntartása az egyik legfontosabb írói eszköz. Milyen módszereket használt erre a Kék homályban, és mit gondol, mi az, amivel a leghatásosabban lehet az olvasót bizonytalanságban, izgalomban tartani?

Nehéz erre a kérdésre úgy válaszolni, hogy ne áruljak el konkrét jeleneteket a műből, de én is úgy gondolom, hogy ez a legfontosabb ebben a műfajban, ezért erre már a regény legelejétől törekedtem. Eleve feszülten indul a történet és ez így is marad a végéig. A főhősnő életében egyre több és egyre kétségbeejtőbb események történnek, amik ezt a hangulatot csak még inkább fokozzák, az olvasó pedig egyre inkább szurkol Emily-nek.
Emellett persze az a folyamatosan nyitott kérdés is fennáll, hogy kiben bízhatunk meg valójában és kiben nem. Mindenki gyanús valamiért, és az olvasó sosem tudhatja teljes biztonságban a főhősnőt. Amit egy plusz fűszernek érzek a regényemben, az a hallucinációk és az ezekből következő események.

A mentálisan nem teljesen ép karakterek mindig félelmetesek és kiszámíthatatlanok, az pedig, hogy ez az elmebeli gyengeség mikre tudja késztetni az embert, csak még hátborzongatóbbá teszi a cselekményt.


Emellett pedig úgy érzem, a regény nagyon sok szempontból eltér a klasszikus vonaltól és mind a csattanókat, mint pedig a karaktereket tekintve egy teljesen új és merészebb nézőpontot képvisel, ami meghaladja az olvasó elvárásait.

Az olvasót bizonytalanságban tartani egyébként szerintem leginkább azzal lehet, ha a karaktereket úgy formáljuk meg, a történetet pedig úgy vezetjük, hogy soha ne lehessen egyértelműen meghatározni ki az, aki gonosz és ki az, aki ártatlan. A legjobb, ha addig marad rejtve ez a kérdés, amíg maga az író nem akarja azt feltárni, azonban szerintem az sem jó, ha kitalálhatatlan a történet végkimenetele. Sajnos ebben vannak rossz tapasztalataim.
Azt vallom – és a Kék Homályban is így jártam el –, hogy az a legjobb, ha az információk bár rejtve, mégis finoman adagolva vannak, így ha nem is minden szálat, de a legtöbbet maga az olvasó is megfejtheti, ha ügyesen rakja össze a darabkákat.

Milyen szempontok alapján döntött úgy, hogy álnéven jegyzi a kötetet, és hogyan választotta ki a szerző nevét?

Sosem vonzott a hírnév, csupán az általam megálmodott történetet éreztem annyira jónak, hogy azt meg akarjam örökíteni, remélve, hogy sok olvasónak örömet szerzek majd vele. Nem akartam ezáltal ismertté válni, ezért úgy döntöttem, nem a saját nevemen jelentetem meg a könyvem.
Az Aaron név mindig is tetszett, az Atkins vezetéknévvel ellátva pedig még nem létezett ilyen nevű író, így arra jutottam, majd én társítom egy könyvhöz ezt a nevet.

Voltak esetleg egyéb címváltozatai is, és ha igen, milyen megfontolások miatt választotta a Kék homályt?

Volt egy másik cím is, igen. Végül azonban úgy döntöttem, nem azt fogom használni, mert azt a címet a regény elején találtam ki, a végére pedig már túl sokatmondónak éreztem. A Kék Homályt viszont tökéletes címnek érzem. Mindent elmond, mégis semmit. Úgy gondolom, ez a cím az olvasó számára figyelemfelkeltő lesz az elején, a végén pedig majd egy „aha” élménnyel zárja le az olvasást, amikor ráébred arra, miért is lett ez a re-gény címe.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a Kék homály írása közben, és hogyan lendült túl rajta?

Egyértelműen a különböző nézőpontok leírása. Amikor azokra került a sor, többször hosszú napok teltek el írás nélkül. A regényt igazából úgymond csak az elején kellett ténylegesen írnom. Amikor már eléggé kiforrtak a karakterek, gyakorlatilag magát írta a történet. Még nekem is izgalmas volt látni, egy-egy helyzetben hogyan döntenek a karaktereim, épp ezért nagyon nehéz volt rávenni magam egy olyan esemény megírására, ami már egyszer meg-történt. Az már tényleges munka volt, nem pedig szórakozás. Újra kellett olvasnom az oda tartozó régebbi fejezeteket, át kellett néznem a jegyzeteket és úgy kellett megírnom az adott részt, hogy minden pontosan úgy történjen meg, mint korábban, csak ugye egy másik karakter szemszögéből. Emellett pedig arra is figyelnem kellett, hogy ugyanaz a jelenet tel-jesen újszerűnek hasson, kiderüljenek új részletek és ezáltal tovább formálódjon a teljes kép. Túllendülni leginkább az segített, hogy tudtam, mi lesz a történet vége és alig vártam, hogy azokat a fejezeteket írhassam. Ez elég motivációként szolgált ahhoz, hogy megmásszam ezt a magasabbnak mondható hegyet, és túljussak ezeken a technikailag nehéznek érzett részeken.

Hogyan választott kiadót a művéhez, és milyen tapasztalatokat tud megosztani a hasonló műfajban alkotó szerzőkkel e téren?

Szerencsére a dolog ezen részével nekem nem kellett sokat bajlódnom. Utánanéztem legalább tíz, elsőre szimpatikusnak tűnő kiadónak, végül kettőnek küldtem el a kéziratot és mindkettő, szinte ugyanakkor igenlő választ adott. Azért választottam végül a Könyv Gurut, mert sokkal kézzelfoghatóbb volt számomra az egész könyvkiadási programjuk. Átláttam, már az elejétől. Konkrétan tudtam, mit kínálnak és mire számíthatok, pedig egy hozzá nem értő embernek könnyű elvesznie a könyvkiadással járó információrengetegben. A nyugalmamat csak fokozta, hogy a regényemmel foglalkozó emberek mindig elérhetőek voltak, a szerződés érthető és szintén nagyon átlátható volt, és nem volt belefoglalva semmi olyan, amit korábban nem beszéltünk meg. A közös munkálatok, például ahogy megálmodtuk a borítót, pedig nagyon izgalmasak voltak.

Gondolkodik a folytatáson: akár a Kék homály szálait folytatva, akár egy másik történettel? Ha igen, esetleg bele is kezdett már?

A Kék Homálynak nem terveztem második részt, azonban a fejemben már összeállt egy teljesen új és az első regényemtől merőben eltérő pszichothriller története. Sajnos még nem kezdtem el, de már nagyon várom.