Decens Recenzens / …és utóbb Intézet lesz az emberből
Feldmár András: Félelem, düh, agresszió és szex
Nagy Zsolt*
Feldmár András munkásságával a kétezres évek elején, Fliegauf Benedek „Van élet a halál előtt?” (2002) című kiváló portréfilmjében találkoztam. Akkoriban éppen „Mesterkereső” korszakomban voltam, így a Popper Péterből, Müller Péterből, Paolo Coelhóból álló, akkoriban tekintélyesnek látszó névsorba viharos gyorsasággal besorolt nálam Feldmár András is, akinek üdítően friss meglátásait, és bátor, helyenként kifejezetten sarkos, olykor egyenesen durva és trágár megfogalmazásait, meghökkentő megállapításait és szellemes „bon mot”-jait lelkesen faltam, sőt terjesztettem is baráti körömben. Mostanában lektorálás közben találkoztam azzal a fordítói leleménnyel, hogy t. i. Jézusnak „egysorosai” (sic!) lettek volna. Nos, valóban „onliner” kultúrában élünk (v.ö. Horatio Caine szállóigéi), és sokszor mintha Feldmár is engedne ennek a csábításnak.
Csakhogy ez a fajta tömörség súlyos veszélyek és tévedések lehetőségét hordozza magában.
Nagy embereknek a tévedéseik is nagyok – tartja a mondás, és nincs ez másképp szerzőnk esetében sem. Feldmárt nagy embernek ugyan nem tarthatom, mivel személyesen nem ismerem, de kétségkívül tisztességes és alapos, kíváncsi és nyitott, és mindenképpen eredeti gondolkodónak tekintem. Munkásságában nekem már annak idején is az a furcsa kettősség tűnt fel, hogy egy-egy igazán eredeti és mély gondolat mellett pár mondattal vagy néhány sorral később rendre ott virít egy veretes közhely, vagy elhamarkodottnak, megalapozatlannak tűnő megállapítás. Egy máshol megjelent interjúban például az alkoholizmus betegségfelfogásával vitatkozva megítélésem szerint tévesen érvelt („az alkoholizmus nem betegség, mert nincs rá orvosság, nem lehet kimutatni, hol van a betegség, az alkoholizmus rosszaság, amit abba lehet hagyni”), ugyanakkor remekül leírja a mélypontig vezető tagadás folyamatát, és azt a tényt, hogy csak szenvedésnyomás hatására változunk egyéni és társadalmi szinten. Sőt, ennek a teljes megfordulásnak a leírására az általam is kedvelt „metanoia” kifejezést használja. (Hasonlóképpen, a híres Eric Berne Emberi játszmák című alapvető könyvében kínos ostobaságokat írt az Anonim Alkoholisták közösségéről, de kiváló leírását adta az alkoholista játszmának.)
Feldmár kétségkívül eredeti gondolkodó, akinek komoly rajongótábora alakult ki újbóli magyarországi jelenléte óta. Az efféle táborok számomra ma már inkább a felnövekvő nemzedékek életvezetési, spirituális és szellemi iránymutatás iránti kétségbeesett vágyáról szólnak, mintsem egy-egy guru valódi értékéről. „A Tudatállapotok szivárványa” még meghatározó olvasmányom volt, de a rákövetkező, ijesztő gyorsasággal sorjázó, ma talán húsz körül is járó, Feldmár neve alatt megjelent kötettel már nem tudtam lépést tartani. Amúgy is kissé gyanakvóvá váltam a túlságosan termékeny szerzőkkel szemben.
Érdeklődve vettem tehát kézbe bő évtized múltán a Félelem, düh, agresszió és szex – kissé szedett-vedettnek tűnő – címmel ellátott karcsú, mindössze 144 oldalas, ám 2900 forintba kerülő kötetet. A cím nyomán felsejlő gyanúm beigazolódott: a könyv két, 2015 nyarán és őszén megtartott előadás – előttem az olvasás során fel nem táruló logika mentén – összeollózott anyagát tartalmazza. Az egytől háromig tartó római számokkal tagolt szövegből ugyanis nem derül ki egyértelműen, hogy melyik fejezet melyik előadásból való, erre csak a tartalomból lehet úgy-ahogy visszakövetkeztetni, továbbá azzal is adós marad a kötet szerkesztője, hogy jelezze, ki vagy kik voltak a kérdezők, akiknek kérdései első olvasásra tipográfiailag sem különböztethetők meg a válaszoktól. Végigolvasva a könyvet én a „Feldmár arról beszél, ami éppen az eszébe jut” címet javasoltam volna a kiadónak, ami alighanem jobban lefedné a tartalmat.
Maga a szöveg afféle vegyes saláta, sok megidézett és hivatkozott kiváló szerzővel (Laing, Ram Dass, Bateson, Koestler), nagyjából a címben jelzett témakörökben, és a már említett kettősség jegyében. Remek – bár máshol már olykor hallott vagy olvasott – megállapítások vannak benne a felébredettek magányáról (18. p.), a lelassulás és a meditáció szükségességéről, a mai emberiség energiafüggéséről, a kliens-terapeuta kapcsolat sajátosságairól (38., 91-92., 129. p.), a depresszióról (97. p.), a függőségekről (24-27. p.), állandó címkézési hajlamunkról (93-95. p.) vagy éppen a szerző egyik visszatérő kedvenc metaforájáról, a hipnotizálásról. Feldmár ars poeticáját talán az a 107. oldalon leírt mondat tükrözi a legjobban, mely szerint „fontosabb őszintének lenni, mint jónak”. Ez valóban legnehezebb dilemmáink egyike, mert ez az egyetlen értékválasztás kijelölheti az egyén cselekvésének útját és lehetőségeit, sőt akár teljes életprogramját is. Feldmár e tekintetben
terapeutaként becsülettel letette a voksát az – olykor már-már kegyetlen – őszinteség mellett.
Tetszett a plaisir és a jouissance közötti különbségtétel frappáns, bár a kötetben kissé máshol is túltengő, altesti alapú magyarázata is (28-29. p).
A másik oldalon viszont ott sorjáznak azok a sommás, számomra túlságosan is leegyszerűsítő, kicsit közhelyszagú kijelentések, amelyekben Feldmár megítélésem szerint túl könnyedén osztogatja a jelzőket és diagnózisokat, és óhatatlanul belecsúszik a „megmondóember” egysoros, ám kétes szerepébe: „aki düh nélkül akar élni, az őrült” (68. p.), „a döntés azt jelenti, hogy arról a dologról soha nem kell többet gondolkodni (134. p.), „semmi más nem gyógyít, mint a szeretet, az odafigyelés és az odaadás” (43. p.), „az öreg emberek azért halnak meg, mert már unatkoznak” (49. p.) stb. Itt mintha elveszne a máskor imponálóan reflektált feldmári hang, és a tévedhetetlenség szerepében tetszelgő „Feldmár Intézet” nyilatkoztatna ki, nem az ember…
Búvópatakként vonul végig és szinte minden oldalon átsüt a szövegen Feldmár alapállásának és szemléletmódjának számomra szélsőséges individualizmusa, a személyes cselekvési szabadság és autonómia abszolutizálása és fetisizálása. Mindez azért furcsa, mert a 44. oldalon a szerző megjegyzi, hogy a pszichiáterek „azt hiszik, a nagy baj az egyénben van, nekem viszont teljesen nyilvánvaló, hogy a baj az emberek között van”. Ennek ellenére mintha az egyénnél magasabb szintek a szerző vakfoltjára esnének, közösségről, társadalomról alig beszél, ezeket a szinteket ritkán említi. Nézőpontja mindig a személyes autonómia igényével fellépő „Én”-é, ott kezdődik, és ott is végződik. (N. B. Mintha nagyon nem akarnánk észrevenni, hogy az Európát éppen bekebelezni készülő iszlám ereje éppen azokban az európai individualizmus által megtagadott értékekben rejlik, amiket az európai ember a felvilágosodásnak nevezett lezüllése során diadalmasan levedlett magáról: hit, hierarchia, a közösség elsőbbsége az egyénnel szemben, tekintélytisztelet, betagozódás, kötelességtudat, önfeláldozás.)
A HVG Kiadó által megjelentetett, kissé pénzkereset szagú kötet elvakult Feldmár hívőknek természetesen kötelező (bár nekik sok újat aligha mond majd), másoknak inkább a szerző korábbi, egységesebb és jobban szerkesztett köteteit tudom jó szívvel ajánlani.
* A szerző addiktológiai konzultáns.