Decens Recenzens / Rossz dolgok nem csak rossz emberekkel történhetnek
Takács Hajnal: Az asszony verve
Czimmerman Edit*
„Egyszerű lenne a képlet, ha a bántalmazó kapcsolat egyből egy pofonnal indulna. Mert azt szó szerint a bőrödön érzed. De mire a tested érzi a fájdalmat, addigra a lelked már elgyötört. Nem úgy kezdődik, ahogy hinnéd. Nem azok osztják a pofonokat, akikből kinéznéd – és nem azok a bántalmazottak, akikről egyszerű és kényelmes feltételezni. Hétköznapi és hihető módon indul. Bárki lehet áldozat.” (9. o.)
Takács Hajnalka könyve a bántalmazó kapcsolatok lélektanával foglalkozik. Magyarázatot keres és ad kialakulásuk mechanizmusára, és arra is, hogy miért olyan nehéz az áldozatoknak kilépni ezekből a kapcsolatokból. A könyv újszerűségét a bántalmazással foglalkozó szakkönyvekhez képest a nyíltan, őszintén megírt igaz történetek adják, amelyek megrázó betekintést nyújtanak a bántalmazó kapcsolatok belső működésébe. Ez a személyesség az, ami segít abban, hogy valóban megérthessük (átérezhessük), hogyan működik egy bántalmazó kapcsolat, hogyan lehet belőle kilépni, és ami a legfontosabb, hogyan lehet túlélni.
A könyv olyan gondolatokkal szembesít minket, amelyekkel nagyon nehéz foglalkozni, mert nagyon nehéz elhinni, hogy ez akár velünk is megtörténhet. Bemutatja azt a dinamikát, amely hozzájárul a téma tabusítához, nemcsak a bántalmazó kapcsolatban résztvevők, hanem a környezet részéről is.
A bántalmazó kapcsolatot egyik legfontosabb eleme a titok.
Az áldozatok nem beszélnek az őket ért bántalmazásról, egyrészt mivel szégyellik, és nem hiszik el, ami velük történik; másrészt sokszor lehetőségük sincs erre, hiszen a bántalmazó elzárja a kapcsolatból kifelé vezető utakat: megfosztja az áldozatot családjától, barátaitól. A kapcsolatot kísérő szégyen mellett a másokkal szembeni bizalmatlanság (nem kapnak segítséget az illetékes szervezetekről, kinevetik, lenézik őket, nem hisznek nekik) és az „áldozathibáztatás” jelensége is hozzájárul ahhoz, hogy az áldozatok egyedül érzik magukat problémáikkal. A szerző hangsúlyozza a környezet, ezen belül is a szűkebb családi illetve a tágabb környezet felelősségét (gyermekvédelmi, családsegítő intézmények, rendőrség) és a könyvben több helyen éles kritikát fogalmaz meg az utóbbiakkal szemben.
„A hivatalok és segítő szociális intézmények elvetélt működése, személytelensége és bürokráciája nem segíti az áldozatok túlélését. Legtöbb esetben az empátia és a felkészültség hiánya csak rontott az amúgy is rossz helyzeten… Hiányzik a megelőzés, a széles körű prevenciós előadások, ahol idejekorán felismerhetővé tennék a korai jeleket” (221. o.).
A könyvet olvasva megismerhetjük az áldozatok gondolkodását és azt, hogy az áldozatok miért maradnak ezekben a kapcsolatokban, vagy ha már kiléptek belőle, miért mennek vissza. Az áldozat számára a bántalmazó kapcsolat belső igazsága a logikus, az egyértelmű. Ennek okait (a szégyenérzés és a titokképzés mellett) többek között a családból hozott gyermekkori mintákban, a kapcsolatban tönkrement önértékelésben illetve a bántalmazó kapcsolat ciklikusságában kereshetjük a szerző szerint.
Takács Hajnal írása szemfelnyitogató könyv, az igazságos világba vetett hitünket (rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek) alapvetően felborítja. „Nem figyelünk egymásra, mert ha a másikra néznénk, önmagunkat látnánk. Jobb letakarni a tükröket. Akkor nincs szembesülés” (217. o.). Minden gondolata arra ösztökél, hogy ne hunyjunk szemet; vegyünk tudomást arról, hogy a bántalmazás létező jelenség. „Az ilyen történetek hétköznapi módon kezdődnek, és a legtöbbje a hétköznapokban is marad. Nem beszélnek róla. .. Ilyen létezik. Van. Bárkivel megtörténhet.” (31. o.) Ráébreszt, hogy ilyesmi nem csak másokkal történhet meg. „Könnyebb elfordítani a fejünket és azt gondolni, hogy az elszenvedő magának köszönheti az egészet. Mert biztos valami olyasmit csinált” (120. o.). Figyelmeztet, hogy figyeljünk a bántalmazó kapcsolatban megjelenő jelekre; összefoglalja azt is, miből vehetjük észre, hogy bántalmazó partnerrel élünk együtt.
A szerző nem köntörfalaz, nyíltan szembesít a kíméletlen igazsággal. Ezzel erőt, reményt és útmutatást nyújt azoknak, akik éppen a kiutat keresik egy ilyen kapcsolatból. Emellett példát mutat arra, hogy az áldozat szerepből ki lehet lépni; és megmutatja azt is, hogy mit tud tenni, aki hasonló helyzetbe kerül. Nem könnyű olvasmány: a könyvet olvasva alapvető hiedelmeink, meggyőződéseink kérdőjeleződhetnek meg. Felülíródhat bennünk a belénk rögződött „áldozathibáztatás” és
rádöbbenhetünk, hogy a bántalmazás nem csak azzal történik meg, aki „megérdemli”, aki „gyenge”,
hanem bárkivel; és megértjük, hogy miért nem egyszerű a válasz arra, hogy „miért nem hagyja ott”?
Azt gondolom, mindenkinek érdemes elolvasnia a könyvet, amelynek a legfőbb üzenete, hogy foglalkoznunk kell a bántalmazás sok- sok évszázados társadalmi problémájával. Nem legyinthetünk a korábbi mintának megfelelően, mondván a „család ügye”. A könyvet elolvasva talán nehezebben hunyunk szemet, ha ilyesmiről hallunk és talán jobban odafigyelünk egymásra, legalább a közvetlen környezetünkben élőkre, és figyelni fogunk a jelekre, hogy segíteni tudjunk. Nagyon fontos, hogy az áldozatok beszélhessenek, merjenek beszélni az őt ért bántásokról. A környezet támogatása nélkülözhetetlen!
* A szerző klinikai gyermek szakpszichológus, és elérhetősége a Pszichofészekben.