“Egy irodalmi szövegben egyetlen szó sincs véletlenül”

Önismereti kalandozásra invitál Végh-Fodor Mónika új regénye, a Latte Liverpoolban, ami most jelent meg a Könyv Guru kiadó gondozásában. A szerzővel egyebek mellett arról is beszélgettünk, hogy miként függ össze az irodalom, az irodalomterápia és a meseterápia, minek a szimbóluma a kávé(zás), mit adott és mit vett el a karantén a regényírótól, és inspirálta-e Coelho a regény kulcsmondatában?

Kifejezetten személyes hangvételű, megélt történetnek érződik a Latte Liverpoolban, Hanna és Ádám érzelmi-lelki-fizikai hullámvasútja, ráadásul átszőve a koronavírussal is. Hogyan keveredik valóság és fikció a regényben?

Egyes szám első személyben írtam a regényt, de ez mint technika az irodalom egyik legrégibb fogása: az én-elbeszélés azonban ritkán a szerző saját, valós története. Az én regényem sem a privát naplóm, hanem egy fiktív szöveg – amibe természetesen beleszőttem a saját világomat, de nem a cselekmény, hanem a motívumok szintjén, a szavak szintjén. Ezt már az első oldalon észreveheti az olvasó, hiszen az események egy kitalált városban, Regeronban indulnak – ami egyébként egy játékból született: mivel az indítást kifejezetten nem akartam valós helyszínhez kötni, ezért játszottam magyar városok betűivel, és ennek a betűszónak a hangzása tetszett meg. Amint elhagyjuk Regeront, az utána következő helyszínek valósak, és ennek is van üzenete: habár kitalált történet a Latte Liverpoolban, de az alapját mégis az én megfigyeléseim adják: emberi viszonyok, szerepek, történések, érzelmek, amelyek a valóságban is létezhetnek/létezhetnének.

Hogyan született az ötlet, hogy a Mesetréning önismereti kötete után regényírásba kezdjen?

Számomra az irodalom, az irodalomterápia és a meseterápia egymásba folyó dolgok. Hiszem, hogy minden irodalmi szöveg, amellyel találkozunk, hozzátesz az önismeretünkhöz – főleg, ha hagyjuk magunkra hatni. A regényem, a Latte Liverpoolban is önismereti kalandozásra hív. Ahogyan halad Hanna és a többi szereplő története, az hatásokat válthat ki az olvasóból, és ezáltal párbeszédre is hív. Láttam például, hogy a NIOK csoportban valaki azt írta, hogy őt végig idegesítette Hanna és Ádám szerelme. Ennek a véleménynek én örülök, mert azt jelenti, hogy a szöveg megszólítja az olvasót, akinek gondolkodnia lehet például a saját viszonyáról a szerelemhez, a párkapcsolatokhoz. A Mesetréning direkt módon tesz fel önismereti kérdéseket, a Latte Liverpoolban viszont diszkréten, megengedve, hogy az olvasó maga döntse el, mennyire akar elmerülni az olvasmányban, vagy mennyire és mikor akar megállni az olvasásban, és önmaga számára tükörnek használni a szöveget. Nekem mindkét út fontos.

A kávé/kávézás visszatérő motívum a regényben. Mi ennek az oka? Van valamilyen szimbolikus értelme, vagy ennyire fontos tényező az életében?

Ahogy a kérdésben fogalmaz „a kávé visszatérő motívum a regényben” – pontosan ez a helyzet. Egy irodalmi szövegben egyetlen szó sincs véletlenül. Habár én is szeretem a jó kávét, de a Latte Liverpoolban nem az én kávéivási szokásaimat dolgozza fel. Azt viszont igen, amit a kávékultúráról gondolok. A kávénak mint italnak, ugye, a legjellemzőbb helye a kávéház: ahol gondolatok, versek vagy akár regények születnek, és emberi sorsok találkoznak két csésze mellett. Hanna is így kapcsolódik a regényben a kávéhoz, ezért találkozunk vele pesti, liverpooli és bécsi kávéházban is – miközben követhetjük őt az életének, a kapcsolatainak a változásaival is.

Honnan ismeri ilyen jól a bölcsészkarok tanszékeinek, az irodalmi berkeknek vagy a divatnak a világát? Mennyire kellett utánanéznie dolgoknak, kutatnia a történet hitelessége érdekében?

Az, hogy irodalmárként végeztem, nyilván magyarázza, hogy ismerem a bölcsészkarok, a könyvtárak, a konferenciák világát. Ugyanakkor a divatot csak szeretem, de mindaz, ami a divat kapcsán megjelenik a Latte Liverpoolban szövegében, annak utána kellett néznem, ugyanúgy, mint ahogy a történelmi szálhoz is sokat olvastam, podcastokat hallgattam, videókat néztem. Egyébként a napi sajtó híreit is rendszereztem, és, amit a 2020-as évből beemelek Hanna és Ádám történetébe, az tudatos szerkesztés eredménye.

A Latte Liverpoolban egyik kulcsmondata így hangzik: “a jövőre az a legjobb felkészülés, ha maximálisan megéled a jelent”. Saját életéből merítette, vagy a regényhez passzolt ez a bölcsesség?

Ha arra gondol, hogy Coelho inspirált-e, akkor nem. A saját élettapasztalatomban vannak elmulasztott és észre nem vett lehetőségek, amelyek megvalósulhattak volna, ha ez a mondat, mondjuk, már huszonévesen az enyém lett volna. Na, látja, ez a mondat, amit észrevett, talán a regény legerősebb önéletrajzi mondata! Önismeret szempontjából is érdemes ránézni.

Mit szánt a regénye fő üzenetének?

Ha ezt meg tudnám fogalmazni két mondatban, akkor nem írtam volna meg a Latte Liverpoolban-t. Azt remélem, az olvasókat megmozgatja a főhősnő története, és észreveszik, hogy az ő sorsa és szerelme mellett ott vannak a többiek is, az előző generációk is. Küzdelmek, kudarcok és sikerek. Életmese, ami felmutatja azt a hitet, hogy a boldogság létezik és megtalálható.

A cím elég idegen hangzású lett. Volt esetleg más ötlet is erre? És miért a liverpooli kávézást választotta, hiszen annyi helyen kávézik a főhős?

Liverpool a regényben fordulópont, a jelentőségét az olvasók is érzékelhetik az olvasás során. Liverpoolban Hanna több fontos döntést is meghoz, és önismeret szempontjából is átbillen a lelke. Ez a szorongó lelkű, okos, érzékeny lány igazából innentől tudja megnyitni a szívét a sorsa számára… Ezért is volt a regényem munkacíme: Örökölt sorson túl – de a Kiadó és végül én is úgy éreztük, hogy olyan címet kell találnunk, amely nem más könyv felé hív elő képzettársításokat, hanem önálló útra engedi a regényt. Így lett Latte Liverpoolban. Szerintem jó cím. Én megszerettem.

Mennyi idő alatt született a szöveg? És milyen nehézségekkel kellett szembenéznie az alkotás során?

A legnagyobb nehézség az idő volt. Az idő, amikor le tudok ülni a laptopomhoz, és bele tudok mélyedni a szövegembe. Amikor a covid-pandémia első hulláma kezdődött, már javában készült a Latte, de bezárt az óvoda, nekem pedig az lett a legfőbb feladatom, hogy a kislányomat felkészítsem az osztrák iskolára. Ausztriában élünk, de a családban magyarul beszélünk, ezért az óvoda-, majd iskolabezáráskor dupla feladat volt a német nyelvű ovi, majd az iskola feladatát átvenni az újraindulásig. A prózaírás időigényes. Azt az életmódot kialakítani, hogy az írásnak legyen helye, ideje, zavartalansága, mindennapos kihívás. Ez alól, azt hiszem, csak az írásból megélni képes szerzők kivételek.

Voltak olvasói még a kiadás előtt? Fogadott meg tőlük tanácsokat?

Nehezen adom ki a kezemből a még nem kész szöveget. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha pizsamában, fésülködés és smink nélkül kellene kimenni az utcára. Az alapváltozatot többször átszerkesztettem, úgy éreztem, zavarna, ha túl korán látná valaki a szövegem. Végül két barátnőm olvasott belőle részleteket. Egyikük több lényeglátó megjegyzést is tett. Ezek közül volt olyan, aminek mentén változtattam, és olyan is, amit már tudom, hogy a következő regényemben fogom hasznát venni. Nagyon hálás vagyok a meglátásokért, amelyek azt mutatják nekem, hogy egy olvasó komolyan elgondolkodik a szövegen, figyelmet szán rá. Most az olvasói visszajelzéseket várom, biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki hozzászól, hasznos észrevétellel fog gazdagítani!

Befejezettnek érződik a történet a végén, de vajon gondolkodik folytatáson? Vagy valamilyen más témával folytatná írói karrierjét?

Ezt a történetet lezártam. Habár egy olvasó felvetette, hogy Sybille és Zsófi szálát is érdekes lenne továbbolvasni egy-egy önálló regényben. Én azonban most egy új történeten gondolkodom, de erről még nem mesélek – majd egy másik kávé mellett.