“El is felejtettem, hogy egyáltalán nekikezdtem”

Édesanyja gyermekkori diktatúra-élményeiből és a földrajzórán tanultakból is merített első regényéhez, az Utolsó csepp a pohárban című disztópiához Horváth Kamilla. A Könyv Guru kiadónál megjelent kötet szerzőjével beszélgetve szó esett arról, hogy a világ melyik válsága aggasztja leginkább a mai olvasókat, mi köze a Maslow-piramisnak a diktatúrához és a klímakatasztrófához, hogyan akarhatják környezetvédők az emberiség pusztulását, és miért kávézókban tud a legjobban írni.

A regényének fő témái – klímakatasztrófa, diktatúra, terrorizmus – mind itt “lógnak a levegőben”. Tényleg ennyire az aktuális félelmekről és azok következményeiről akart írni, vagy nem volt ennyire tudatos a témaválasztás?

Pontosan már nem emlékszem, hogy mi is adta az ötletet, de biztosan tudatos volt a témaválasztás. Valószínűleg épp valami cikket olvashattam arról, hogy valahol Afrikában milyen szintű vízhiány van, illetve arról vannak emlékeim, hogy ez a téma már régebb óta foglalkoztatott.

A három említett fő veszélytől melyiket tartja objektíven a legnagyobbnak, legvalóságosabbnak? Személyesen is ettől szorong leginkább?

Egyértelműen a klímaválságot. A regény ötlete is ebből indult ki, a másik két tényező inkább csak ennek kiegészítése, cifrázása volt. És igen, személyesen is ettől félek leginkább.

Meglátása szerint a mai magyar társadalmat melyik izgatja leginkább? És érzékelhető ebben generációs különbség?

Szerintem érzékelhető a generációs különbség. Véleményem szerint a fiatalokat alapvetően jobban érdekli a klímaválság, mint az idősebb korosztályt. Őket pedig talán a három közül a terrorizmus ijeszti meg a legjobban.

Ki a fő célcsoportja a regényének? Mit gondol, mi a legfőbb üzenete számukra a történetnek?

Nincs kifejezett célcsoportom, inkább azt mondanám, hogy mindenki, aki minimálisan is fogékony erre a témára. A regény üzenete leginkább az, hogy ebből a klímaválságból sehogy sem jöhetünk ki jól. Ha egy ilyen alaphelyzet áll fenn, akkor már másodlagos az a kérdés, hogy ki a vezető, és diktatúra van-e vagy demokrácia, illetve az egyén problémái is háttérbe szorulnak, annak ellenére, hogy az adott helyzetben ezek tűnhetnek a legfontosabbnak. Kicsit olyannak érzem ezt a hármast, mint a Maslow-piramis egy-egy szintjét. A globális felmelegedés és annak következtében a vízhiány a legalsó szint, a fiziológiás szükségletek hiányosságát képviseli. A második szint, a biztonság szintje pedig a diktatúra miatt volt kielégítetlen. Amíg ezekben hiány van, a felsőbb szintekkel nem lehet érdemben foglalkozni. Főszereplőm ezek között a lépcsőfokok között próbált ugrálni, s úgy akarta a harmadik negyedik szintnek megfelelő igényeit kielégíteni, hogy az első és a második hiányos volt. Joggal merült fel benne egy ponton az a kérdés, hogy mi értelme van bárminek egy ilyen szituációban, amikor az alapvető feltételek hiányoznak. Az a kérdés is felmerül, hogy büntethető-e az előző generáció, és hogy kinek a felelőssége lenne ezt a problémát megelőzni/megoldani. Valamint az emberi természetre is rávilágít, hogy mi történik, ha valaki totális hatalomra tesz szert.

Mennyire nézett utána, hogy milyen hatásai lesznek a klímaváltozásnak a Kárpát-medencére? Merített ezekből az előrejelzésekből, vagy szabadjára engedte a fantáziáját?

Sajnos nem igazán. Még nagyon kezdő vagyok ebben, és nem tudom hogy kell jól írni, előre tervezni. Szerintem ahhoz túlságosan türelmetlen vagyok. Csak úgy belekaptam különösebb kutatás és utánajárás nélkül, úgyhogy inkább a fantáziára bíztam, illetve a biológia és földrajzórákon rámragadt tudásból próbáltam olyan dolgokat összerakni, amik nem feltétlenül fognak pont úgy megtörténni, de logikusnak tűnhetnek. A vízhiány szempontjából a Kárpát-medence kedvező földrajzi adottságainak köszönhetően viszonylag jó helyzetben van a Föld többi részéhez képest, úgyhogy ezért döntöttem úgy, hogy a regényben már csak nagyon kevés helyen van víz, s az egyik pont a Kárpát-medence.

Nem abszurd egy kicsit a “terrorista környezetvédelmi csoport”? Ez a két fogalom némileg ellentmondásosnak tűnik? Hogyan jött az ötlet, hogy ez álljon a klímakatasztrófa hátterében?

Igen, elsőre valóban kissé ellentmondásos. De szerintem van létjogosultsága, illetve inkább csak látszólagos ellentmondásnak nevezném. Az, hogy a Föld abban az esetben élheti túl, ha az emberiség kipusztul, szerintem egy igaz állítás, és abban a helyzetben, amikor már odáig fajultak a dolgok, mint a regényben, ez szélsőségesebb gondolkodású emberekben már konkrét megvalósítandó tervként is felmerülhet. Az az indokuk, hogy elegük van abból, hogy a globális felmelegedés okozta problémát, a vízhiányt olyan módon próbálják a vezetők orvosolni, amivel a környezetszennyezés mértéke csak nő, s igazából csak „tüneti kezelést” alkalmaznak.

Hogyan építette fel a disztópiájának a világát? Milyen formában készítette elő, milyen kutatásokat, jegyzeteket készített? Honnan merített ötleteket?

Leginkább gondolattérkép-módszert használtam az ötleteléshez. Leírtam egy alapfeltevést, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy ebből logikusan milyen egyéb elemek következhetnének, ezeket szövegdobozokba írtam, ok-okozati nyilakat húztam köztük. A disztópia kettébontható egy alaphelyzetre, ami a vízhiány, és egy nem olyan régi extra tényezőre, a kialakult rendszerre. Utóbbihoz sok ötletet merítettem édesanyám gyerekkori emlékeiből, ugyanis ő Erdélyben, Ceaușescu diktatúrájában nőtt fel.

Mire kellett figyelnie leginkább, hogy elkerülje az anakronizmusokat, ellentmondásokat?

Leginkább arra, hogy észben tudjam tartani azokat a változtatásokat, amiket menet közben találtam ki és az elején is igényeltek átírást.

Tudna erre példát mondani?

Az egyik ilyen az idővonal. Többször változtattam menet közben évszámokat, illetve azt is, hogy a különféle visszaemlékezések idején hány éves legyen a főszereplő. A másik ami hirtelen eszembe jut a közlekedés. Eleinte úgy írtam, mintha rendes trolival meg buszokkal is lehetne közlekedni és azon kívül lennének az önvezető autók (sedca). Azonban valakitől azt az észrevételt kaptam még az első pár fejezet olvasása után, hogy túlságosan valóságszerű a világ, úgyhogy pár dolgot változtattam. A közösségi közlekedés mai formáit teljesen kihúztam, helyette csak a sedcák maradtak fenn, illetve ekkor cseréltem le a telefont korongra.

Volt-e valaki, akivel átnézette a szöveget? Fogadott-e el tanácsokat, és ha igen, milyen jellegűeket?

A családomból páran elolvasták, illetve néhány barátom is. Az egyik észrevétel, amit kaptam, hogy az elején túl sok az iskolás rész, úgyhogy abból elég sokat kihúztam – bár talán még mindig nem eleget. A másik tanácsot viszont nem fogadtam meg. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy ő örült volna, hogyha happy end a vége, de ebben a helyzetben én nagyon nem tartottam logikusnak, és nekem nem következett a cselekményből valami vidám befejezés, úgyhogy azt meghagytam úgy, ahogy eredetileg gondoltam.

Mennyi idő alatt állt össze a regény története, szövege a kezdetektől? Volt-e, hogy megakadt, vagy valamilyen nehézségbe ütközött? Hogyan oldotta meg?

Négy évvel ezelőtt, tizenegyedik osztályban jött az ötlet a történethez. Akkor már kitaláltam hozzá a világ alapvető jellemzőit, a rendszer elemeit, illetve megírtam az első pár fejezetet. Számomra a legnagyobb nehézség mindig az (és nem csak az írásnál), hogy amint elmúlik a kezdeti lelkesedés, megunom és abbahagyom. Így történt ez az első pár fejezet megírása után is, és három évig hozzá se nyúltam, el is felejtettem, hogy egyáltalán nekikezdtem. Aztán idén februárban egyik éjszaka eszembe jutott, hogy még anno akartam egy ilyen történetet írni, és nekiálltam folytatni. Május végén fejeztem be, szóval mondhatjuk, hogy a legnagyobb részét ebben a félévben írtam.

Mikor jut ideje írni a hétköznapi elfoglaltságai mellett? Milyenek az ideális körülmények ehhez?

Ez teljes mértékben attól függ, hogy éppen mennyire vagyok lelkes. Ha épp van valami jó ötletem, vagy csak szimplán olyan hangulatban vagyok, akkor rengeteg időt tudok erre fordítani. Van, hogy egy héten át minden nap több órát írok, akár még éjjel is, máskor meg egy hónapig egy betűt sem. Ideális körülménynek talán azt mondanám, ahol a leghatékonyabban tudok írni, azok pedig különböző kávézók. Szeretem a körülöttem lévő nyüzsgést ezeken a helyeken, valamiért nagyon segít koncentrálni és ott érzem jól magam írás közben.

A vészjósló befejezés vajon végleges lezárást jelent, vagy lehetőséget a folytatásra? Ha igen, már készül a történet további része? Vagy valamilyen más regényen törti a fejét?

Nekem az egész regényben a vége tetszik a legjobban, arra vagyok a legbüszkébb. Úgyhogy kicsit úgy érzem, hogy elrontanék egy erős befejezést azzal, ha folytatom a történetet. De attól még nem kizárt, már gondolkodtam rajta. Most másik regényt terveztem elkezdeni, illetve már vagy három különböző témába kezdtem bele azóta, de végül mindegyiket abbahagytam. Most egy kis szünetet tartok, várom a következő fellángolást, egy ötletet ami tetszik eléggé ahhoz, hogy folytassam. Most úgyis sok beadandót kell írjak és a vizsgaidőszak is közeledik, úgyhogy nem is baj ha most inkább ezekre koncentrálok.