„Fontos hangsúlyozni, hogy mindennek két oldala van”

„Nagyon nehéz egy kéziratot véglegesnek kikiáltani, mindig van még valami, amit át kell írni vagy ellenőrizni kell” – mesél küzdelmeiről Barczikay Lilla, akinek harmadik kötete, a Szobortánc a napokban jött ki a nyomdából. Az Ad Librum kiadónál megjelent fantasy-történet szerzője az interjúban mesél arról, hogyan járta körül a regényében az őrület fogalmát, miként segít az írói honlapja az olvasókkal való kapcsolattartásban, hogyan tud évente egy regényt írni és miért csak negyedik szólásra kapja fel a fejét munka közben.

Három éven belül a harmadik regényével jelentkezik, közben „mellesleg” leérettségizett. Hogy bírja a tempót?

Így utólag visszagondolva az érettségi volt a legkevesebb. Persze akkoriban életem legnagyobb kihívásának tűnt, de a vizsgaidőszakok máris sokkal több időt és munkát igényelnek, csak a tét kisebb. Ráadásul az írás számomra menekülés a folyamatos munka elől, én így pihenek és eresztem ki a gőzt. Az egyetem egészen új kihívások elé állított. Elsőévesként még bőven maradt időm írni, másodévesként viszont már jóval kevesebb. Úgyhogy most kemény munkába kerül, hogy tudjak írni, de lehetőleg ne menjen a tanulmányaim rovására.

Az első két kötete, az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatásregények voltak. Az új könyvnek, a Szobortáncnak van valami köze az előbbiekhez, vagy teljesen más téma?

A Szobortánc is fantasy regény, ahogy az első kettő, de azoktól teljesen független, új történet. Ugyanúgy fiatalokról szól, de sokkal erősebb szerepet játszik a traumatikus múlt, tulajdonképpen az egész könyv ennek a hatására épül.

A Szobortánc borítószövege igen sejtelmes. Hogyan tudná – spoilerezés nélkül – összefoglalni, hogy a történet során mire számíthat az olvasó? Mennyire teremtett más világot?

A Szobortánc sokkal mélyebb, sokkal sötétebb történet az eddigi két könyvnél. A megfelelésről szól, önmagunknak és másoknak, az önértékelésről, a bezártságról, de elsősorban a küzdelemről. A történet szereplői nem csak önmagukkal küzdenek, de a múltukkal, a környezetükkel, az eléjük állított elvárásokkal is. A regény körbejárja az őrület fogalmát, aminek különböző formái fedezhetők fel a különböző karakterekben. A főszereplő különleges képessége teher és veszélyforrás, egészen más szerepben jelenik meg, mint a képességek az Anyám teremtményei történetében.

Előző regényeiről beszélve így fogalmazott a tavalyi interjúnkban: „a látásmódom jellegzetessége, hogy igyekszem mindenben meglátni a jót, ezért a regényeimben nem lehet senkit jónak vagy rossznak elkönyvelni, mert valószínű, hogy egy váratlan pillanatban fordul a kocka, az ellenségből barát lesz, a barátból pedig ellenség.” Ez továbbra is jellemző a látásmódjára, vagy vannak változások is?

Igen, ez sokkal kevésbé egyértelműen, de jelen van ebben a könyvben is. A történet során sok karakter bizonyul árnyaltabbnak, bonyolultabbnak, mint azt az ember elsőre gondolná. De a legnagyobb fordulatot a könyv folytatására tartogatom. Ahogy a való életben, ezekben a történetekben is könnyen el lehet ítélni bármelyik karaktert a tettei alapján, anélkül, hogy tudnánk, mit miért csinál. Viszont, ahogy megismerjük az illető múltját, mozgatórugóit, máris sokkal szimpatikusabbá válik a szemünkben. Szerintem fontos hangsúlyozni, hogy mindennek két oldala van, és bármennyire is annak tűnik, soha semmi nem fekete-fehér.

Hogy érzi egyébként: a 3 kötet során miben fejlődött a stílusa, a regényszerkesztési módszere?

A stílusom egészen biztosan egyre kiforrottabb lesz minden regénynél. Sokkal kevesebb hibát ejtek, egyre könnyebben tudom javítani saját magamat. Kevesebb karakterrel dolgozom, kevesebb helyszínnel, mint az első két könyvben, és ezúttal lassan csöpögtetem a szereplők múltjának darabkáit. A regény tele van titkokkal, de ott az ígéret is, hogy idővel mindenre fény derül majd.

Kialakult már valamilyen rendszeres munkarendje? Mikor tud időt szakítani a munkára? Milyen feltételek szükségesek a nyugodt alkotáshoz?

Általában hétvégén és péntekenként írok, ilyenkor nincsenek óráim és döntök úgy, hogy ez most egyszerűen jár nekem, a tanulás ráér. Nincsenek nagy igényeim, csak a laptopom kell, és hogy ne kérdezgessenek. Nem zavar, ha beszélgetnek, elvannak körülöttem az emberek, egyedül a kérdések zökkentenek ki, de azok is csak harmadik, negyedik próbálkozásra. A családom szerencsére megszokta, hogy ilyenkor ki se látok a történetből, és tíz percig kell szólongatni, hogy észrevegyem, hozzám beszélnek.

Milyen nehézségekkel kell megküzdenie a regényírás során? Ezúttal mi okozta a legnagyobb kihívást, és hogyan lendült túl rajta?

Az időhiánnyal küzdök a legtöbbet, de az ihlethiánnyal és a saját hibáim javításával is sokat szoktam birkózni. A Szobortánc írása során a legnehezebb talán az volt, hogy bár az egyik főszereplőm elsősorban belső harcokat vív, ennek ellenére élvezhető, gördülékeny legyen a történet. Kihívást jelentett a karaktereim fejével gondolkodni, mivel ezúttal sokkal kevésbé tudtam velük azonosulni, mint az előző két könyvben. De az ilyen kihívásokat szeretem, ezek teszik érdekessé az írást.

„Harmadjára csinálom végig, harmadjára írok alá szerződést, tervezek borítót, szervezem a könyvbemutatót, harmadjára jövök rá, hogy bármennyire is szeretek írni, ez nem csak ebből áll” – sopánkodik a honlapján az új regényével kapcsolatos adminisztratív teendők miatt. Tényleg ennyire nehéz az írás után a marketinggel, a kiadási teendőkkel foglalkozni?

Az egy humorosnak szánt poszt volt, de egyébként igen, sok olyan része van a könyvkiadásnak, amibe olvasóként bele sem gondol az ember. Én sem számítottam ezekre. De nem konkrétan a kiadásra vagy a marketingre gondolok, ezek mind nagyon izgalmas fázisok, minden könyvnél külön élmény végigkövetni, ahogy bemutatkozik az embereknek.

Ami számomra meglepően hosszú és nehéz folyamat, az a történet befejezése és a kiadó felkeresése közötti „javítás”.

Nagyon nehéz egy kéziratot véglegesnek kikiáltani, mindig van még valami, amit át kell írni vagy ellenőrizni kell. De ez is hozzátartozik az írói munkához, sőt, talán az egyik legfontosabb része. Hiszen úgy fejlődöm, hogy megtanulom felismerni és kijavítani a saját hibáimat.

Mit tud az olvasóiról? Van velük rendszeres kapcsolata?

Fiatal, kezdő íróként még nincs kialakult olvasótáborom, ennek ellenére igyekszem nem eltűnni. Az írói honlapomon blogot írok, így aki szeretne, ott tud követni. Ezen kívül az olvasóimmal a könyvbemutatókon és dedikálásokon találkozom. Van, aki megtalált Facebookon egy gyors üzenet erejéig, amiben leírta, hogy tetszett neki a könyv és várja a folytatást. Az ilyen üzenetek nagyon sokat jelentenek nekem. Viszont csak néhány olvasóm van, akivel rendszeresen tartjuk is a kapcsolatot.

Mennyire segít ebben az írói honlapja? Más csatornákon is tartja velük a kapcsolatot?

Az írói honlapon a könyvekről és rólam is rengeteg mindent lehet olvasni: érdekességek, bejegyzések, kritikák, interjúk, minden egy helyen. A moly.hu-ra érkeznek a könyvek értékelései, viszont aki fel akarja velem venni a kapcsolatot, az Facebookon próbálkozik, akár a könyv oldalán, akár a saját profilomon.

Továbbra is ilyen tempóban – évi egy kötettel – akarja folytatni? Mik a további regénytervei?

Egyetem mellett sajnos évi egy könyvnél többet nem tudok hozni, de igen, igyekszem ezt így folytatni tovább. Még pár évig biztosan, aztán remélhetőleg sikerül ezt a számot növelni. Optimista vagyok.