Gépírók társasága
Tegnap láttam egy programot, ami képet festett. Velem csak féltucat alkotás után közölték, hogy nem emberkéz váltotta ki a festményeket, hanem mesterséges intelligencia digitális álmait nézem. Képtelen voltam különbséget tenni.
Láttam egy másik digitális lényt, ami zenét írt. Megható dallamok, amik lefőzték az idei nyári slágereket, mert több lélek volt bennük. Magamnak sem mertem bevallani, hogy tetszik a masinazene.
Holnap talán látok egy gépet, ami majd történeteket ír.
Végtelen adatbázisból meríti majd hozzávalókat. Tudja, milyen sikersztorik mekkora példányszámban fogytak.
A Virtuál-Hemingway tökéletesen épít szereplőket. Azoknak lesznek testi gyengeségeik, esendőségeik, megható kudarcokkal teli ív mentén jutnak el a pillanatig, mikor majd hőssé kell válniuk. Filmsztárok arcát rajzolja képzeletünkbe, azok pedig hozzánk szólnak majd, megfogják a kezünk, és húznak a kalandba.
Az Edgar Allan Poe robot birtokában lesz a kedvenc műfajok ismeretének, és azokat hatékonyan tudja majd keresztezni. A legkeresettebb típusokból választ, így lesznek, romantikus westernek, romantikus rémtörténtek, romantikus háborús eposzok. Nem esik majd nehezére, mert az analógia szerint minden történetünk harminchat alapvetéshez vezethető vissza.
Minden jelenet betűre alkalmazkodik majd az aktuális olvasói szokásokhoz, mert a programozott logika tudja egy ember napi szabadidejének mennyiségét, az olvasási sebességet, az ideális szótagszámot. Minden függővég a mikroszekundumra pontosan ott lesz elhelyezve, ahol kell.
Divatos helyszíneken játszódó cselekmény is szükségeltetik. Szinkronban az utazási irodák kínálatával. Barbados, Peking, a Mount Rushmore teteje. Megtörténhet, hogy a regény csattanóját a helyszínen fogyaszthatja a kedves utazó-olvasó. A regényt felmutatóknak százalékok vonódnak le a repülőjegy árából.
Ha elkészült a nagy mű, és a gépíró gépfestő-társa megalkotta a grafikákat, akkor a gépmarketingesek kora jön el. Egymásra licitáló kreatív applikációk versengenek a bitfolyamban, a kényünkért. Lájkcsuszamlás. Szmájlicumani.
Azt mondják, a jó történet mindig az emberről szól. Az ellentmondásos helyzetekről, amibe Isten lökte, a nagy dilemmákról, nagy szerelmekről, az áldozatokról, sikerekről, kudarcokról. Ilyen meséket adunk magunknak.
Az érzelmek művi felébresztése. Ez volt mindig is a történetírás. Ez csúszik ki a kezünk közül.
Majd perre hívjuk a mesterséges intelligenciát, és neki szegezzük a kérdést, hogy merte elragadni tőlünk az össze művészeti ágazatot.
A Kafka-masina majd azt feleli, hogy ők jobban szórakoztatnak, és jobban tanítanak. Bizonyára, hiszen tudják, hogy miért rajongunk, és hol hibázunk. Az ember az emberrel úgyis elfogult. Ki értene hozzánk jobban, mint egy hidegen számító logika. Egy olyan, aki kívülről lát minket. A megtestesült objektivitás. A memóriában megbúvó, telefonjainkról, számítógépünkről örökké figyelő elemző-isten.
Talán igaza lesz, talán nem. Az eset szomorú lesz, vagy felemelő. Nulla vagy egy.
Holnap azt láttam, hogy gépek írják a történeteink.
A csatolt kép mesterséges intelligencia alkotása, a szöveg egy emberé.
Benyák Zoltán író