„Ha csak egy embernek is segítséget tud nyújtani ez a könyv, már megérte, hogy nem a fiókban porosodik”
„Tulajdonképpen a párom mondta néhány fejezet elolvasása után, hogy ez nagyon jó, mert vicces, és egyben elgondolkoztató is, ekkor döntöttem el, hogy folytatom, és ebben a stílusban fogom megírni az egész könyvet” – idézi fel D8rka, aki autizmus spektrumzavarral él, és a világgal, önmagával való kapcsolatát és nehézségeit mutatja be első kötetében, a Te nem lehetsz autista című 80 oldalas „furcsa naplójában”. A Könyv Guru Kiadónál megjelent kötet szerzője (aki írói álnevén szeretne csak megjelenni az interjúban is) arról is mesél, miért akarta minél többeknek megmutatni, milyen az élet ezzel a sajátos idegrendszeri fejlődéssel, mit tudott meg saját magáról és a párjáról a könyv írása közben, hogy tudott viccesen írni úgy, hogy neki nincs hétköznapi értelemben vett humorérzéke, és miért nehéz egy autistának könyvet írnia.
Mikor és miért döntött úgy, hogy megírja ezt a könyvet? Volt valami kiváltó inger/szituáció, vagy lassan ért meg a döntés?
Nem tudatos döntés volt. Egy egészségügyi probléma miatt testileg és lelkileg is mélypontra jutottam, és azt éreztem, hogy ha nem változtatok sürgősen, akkor annak súlyos következményei lesznek, ezért egy olyan döntésre szántam el magam, amivel 180 fokos fordulatot vett az életem. Ezzel minden megváltozott körülöttem: a kapcsolataim, a munkám és a mindennapjaim. Több időm lett, és elkezdtem írni, de ez még nem a Te nem lehetsz autista könyv volt, hanem egy még azóta is befejezetlen kézirat. Szóval bár az írás már a mindennapjaim részét képezte, ez a könyv még gondolati szinten sem fogalmazódott meg bennem, mondhatni villámcsapásként csapott be az életembe az autizmus. Ilyen rövid idő alatt ennyi változást nem tudtam feldolgozni: csak sírni és írni tudtam, de nem az előzőekben említett irományt folytattam, hanem akkori gondolatokat, érzéseket, amiből végül megszületett a Te nem lehetsz autista könyv.
Miért akarja megmutatni, milyen autistának lenni? Ha sokan megértenék ezt az állapotot, az az autistáknak lenne jobb, vagy az átlagembereknek? Vagy mindenkinek?
Bár az utóbbi években sokat foglalkoztam önismerettel, és tényleg azt is hittem, hogy jól ismerem a testem-lelkem rezdüléseit, mégis rá kellett jönnöm, hogy szinte semmit nem tudtam magamról addig, amíg az autizmus képbe nem került. Teljesen más „szemüvegben” kezdtem el megfigyelni magamat és a világot, amivel sok minden megváltozott. Mintha egy térképet adtak volna a kezembe egy olyan világba, ahol addig soha nem találtam meg a helyem. Azért döntöttem végül a könyv kiadása mellett, mert láttam, hogy ez a térkép nemcsak nekem, hanem a szeretteimnek is óriási segítség, ami azt eredményezte, hogy mindenkinek sokkal érthetőbbé és könnyebbé vált az élete. Nyilván a szeretteink feltétel nélkül elfogadnak, de teljesen más minőségű kapcsolatokká tudnak alakulni akkor, ha megértjük, mit miért tesz, vagy mond a másik, még akkor is, ha csak egy apró dologról van szó. Ha csak egy embernek is segítséget tud nyújtani ez a könyv – akár mint érintett, akár mint barát vagy hozzátartozó -, akkor úgy gondolom már megérte, hogy nem a fiókban porosodik ez a kézirat.
Tematikusan veszi végig a különféle élethelyzeteket, hogy bemutassa, mennyiben más egy autista gondolkodása, viselkedése, mint másoké. Kommunikációtól a hobbin és utazáson át a konfliktusokig közel félszáz témát érintve. Hogyan jöttek ezek a területek? Magától össze tudta kapásból írni, vagy volt, aki segített, hogy miben más még, mint az átlagemberek?
Sokat segített, hogy több könyvet is elolvastam a témában előtte, így tudtam, hogy nagyjából melyek a leglényegesebb pontok, amiket érinteni szeretnék. Több dologra hittem a könyvek olvasása előtt, hogy átlagos tulajdonságok, de amikor a páromtól kérdezgettem, hogy tényleg nem jellemző-e rá ez vagy az, akkor szembesültem azzal, hogy mennyire máshogy látom a világot még hozzá képest is, pedig ő tényleg mindent megért. Közel 20 éve ismerem, de nagyon sok olyan dolgot is megtudtam róla, amit előtte nem, és ugyanez történt fordítva is. Apróságokról nem beszél az ember. Na nem azért, mert nem szeretne, hanem azért, mert senki nem kérdezi, vagy jelentéktelennek tűnik, így sok dolognál nem jönnek ki ezek a különbségek, de így ha konkrét példákat kérdeztem, ott viszont igen, és így egész hamar összeállt ez a kép.
Mindegyik fejezet különálló gondolatokból áll, és ezek ugyanúgy épülnek fel: egy állítás arról, hogy mit csinál, majd így folytatja: „Az nem hiszem, hogy számít, hogy…” és leírja, mennyire nem igaz (vagy csak milyen feltétellel igaz) Önre ez az állítás. Honnan jött ez a formula? Rögtön így kezdte írni a könyvet, vagy menet közben alakult így?
Rögtön így kezdtem el írni, de fogalmam sincs miért. Igazából ebbe csak ennek a kérdésnek kapcsán gondoltam bele, hogy a legtöbb félreértés az életemben ezekből a „nem hiszem, hogy számít” dolgokból ered. Lehet akaratlanul is, de emiatt éreztem fontosnak így közzétenni. Nem tudom, de az biztos, hogy nem volt tudatos.
Azért is érdekes, hogy így ellenpontozva fogalmazza meg a gondolatait, mert első látásra kicsit viccesnek hatnak ezek az ellentétek, miközben hamar rájön az olvasó, hogy nagyon is komoly problémákról, belső feszültségekről, másoknak triviális, magának csak nagy nehézségek árán kezelhető szituációkról beszél. Szándékában állt kicsit poénkodni ezzel a stílussal, vagy csak könnyíteni szerette volna az olvasók dolgát, hogy ne fogják fel olyan tragikusnak a helyzetét?
Jó lenne azt mondani, hogy ez egy gondosan átgondolt koncepció volt, de sajnos gyárilag kimaradt belőlem ez a humorérzék dolog. Mármint nem arról van szó, hogy nem szeretek nevetni, de nem tudok vicces lenni, ebből adódik, hogy én ezeket a sorokat teljesen komolyan írtam. Tulajdonképpen a párom mondta néhány fejezet elolvasása után, hogy ez nagyon jó, mert vicces, és egyben elgondolkoztató is, ekkor döntöttem el, hogy folytatom, és ebben a stílusban fogom megírni az egész könyvet.
Rengeteg mindent meg lehet tudni az autisták gondolkodásáról és viselkedéséről a könyvéből. Mi az, ami a legfontosabb Ön szerint? Ha csak egy(-két-három) gondolatot kellene kiemelnie a kötetből, melyik lenne az?
Szerintem a leghasznosabb részek azok, amik a társas kapcsolatokról, érzelmekről és kommunikációról szólnak, mert az a legfőbb konfliktusforrás például az én életemben is. Félreértenek, nem értenek, de az is előfordul, hogy némely reakciómat személyes sértésnek veszik, miközben én szintén nem értem őket, hiszen semmi rosszat nem akartam, egyszerűen csak nem tudom magam jól kifejezni. Ha pedig tényleg csak egy gondolatot kellene kiemelni, akkor az a barátság rész alábbi bekezdése lenne:
„… könnyen barátkozom. Az nem hiszem, hogy számít, hogy sajnos a barátaim megtartása már egyáltalán nem megy, de nem azért, mert kevésbé szeretem őket, sőőőt…, hanem mert annyira körülményesnek tartom magam (megjegyzés: a személyes találkozók nehézségei miatt), hogy nem akarom ezzel megnehezíteni az életüket, pont azért, mert a barátaim.”
Könyvének egyik állítása: „Pár óra alatt megírtam ezt a könyvet. Az nem hiszem, hogy számít, hogy olykor még két sor megfogalmazása is órákba telik.” Később kiderül, hogy valójában 8 nap alatt írta meg. Miben nehezebb egy autistának könyvet írni, mint egy átlagembernek? Hogyan lendült át ezeken a nehézségeken?
Ennél a könyvnél nem voltak nehézségek, ahogy már említettem, sírtam és közben csak írtam és írtam, így hamar összeállt az egész, szóval ez számomra inkább egyfajta terápia volt. A másik könyvnél viszont vannak nehézségek, többször nekiültem, és amikor sikerül elkapni a fonalat és benne vagyok, akkor még az alvást is hajlamos vagyok lecserélni írásra, viszont ha valami kizökkent, akkor hónapokig nem nézek felé, de nem az ihlethiány miatt. Nincs még erre kialakult stratégiám, de remélem egyszer lesz, és a másik könyvet is sikerül majd befejeznem.
„Írásban jól kommunikálok. Az nem hiszem, hogy számít, hogy tényleg csak írásban” – írja egy helyen. Ez az interjú is írásban készült. Nehezebb vagy könnyebb egy ilyen, akár váratlan vagy zavarba ejtő kérdésekből álló interjú megválaszolása egy autistának, mint mondjuk egy könyv vagy levél megírása? Melyik kérdés volt, amelyikre a legnehezebben tudott válaszolni?
Lehet, hogy meglepő, de a másoknak szóló levelek, üzenetek megírása mindig sokkal, de sokkal nehezebb, mint a saját gondolataim megfogalmazása, legyen szó egy könyvről, vagy akár erről az interjúról. Levelet, üzenetet ugye konkrét céllal írunk, és ilyenkor nagyon fontos, hogy ez a cél megvalósuljon, azaz meg tudjam fogalmazni, amit szeretnék és úgy, hogy azt a fogadó fél is úgy értse, ahogy szeretném, és ezt nagyon nehéz. Azt hiszem, a nagy különbség az, hogy a leveleknél várjuk a visszacsatolást, hogy elérte-e a célját vagy sem, hiszen tudjuk, hogy ez még írásban is sokszor félrecsúszik. Az interjúnál és könyvnél pedig „csak úgy” írunk, van ugyan visszacsatolás, de máshogy, ezért talán könnyebb így. A kérdések megválaszolása egyáltalán nem volt nehéz, mert egyből volt gondolatom mindenhez, abban pedig csak bízni tudok, hogy úgy tudtam ezeket átadni, ahogy azt szerettem volna.
Mennyire volt nehéz kiadót találnia „furcsa naplójának”? Volt-e része esetleg visszautasításban valamely kiadó részéről?
Őszinte leszek: eleinte egyáltalán nem akartam kiadni ezt a könyvet, ezért sokáig csak a fiókban hevert. Egy reggel viszont úgy ébredtem, hogy a könyvvel álmodtam, és akkor döntöttem el, hogy adok egy esélyt a kéziratnak, és elküldtem egy kiadónak. Pár héttel később pozitív válasz érkezett, ami teljesen meglepett, hiszen nem gondoltam, hogy bárki számára érdekes vagy hasznos lehet ez a kiadvány, de a pozitív visszajelzés fellelkesített a kiadásra. Átértékelődtek bennem a dolgok, a kínált feltételeket azonban nem szerettem volna elfogadni, ezért elkezdtem tovább keresni, és ekkor találtam rá a Könyv Guru/Ad Librum Kiadóra, akivel találkoztak is az elképzeléseink.
Azt írta a végén, hogy fontos volt a számára, hogy pontosan 80 oldalból álljon a könyv. Nem maradt emiatt még a témával kapcsolatban Önben gondolat? Más szóval: tervez további kötetet is írni? Vagy más lett a viszonya az íráshoz, hogy ilyen gyorsan összehozta ezt a kötetet?
78 oldalnál jártam akkor, amikor azt éreztem, hogy lassan kifogyok a szavakból. Egy-egy témában voltak ugyan gondolataim, de valahogy ezek már nem alkottak olyan egységet, mint az előzőek, és ekkor fogalmaztam meg, hogy szeretném, ha ez a könyv pontosan 80 oldal lenne, és azt hiszem ez így lett kerek. Rengeteg gondolat maradt amúgy a fejemben a témában, és persze jöttek új ötletek is, így terveim között szerepel, hogy ha elkészülök a következővel, akkor felkeresem a kedvenc kiadómat…
A Te nem lehetsz autista megvásárolható a Libri, Líra, a Bookline és a kiadó boltjaiban, illetve e-könyvben.