Hogyan fejezzünk be történelmi regényt?

A konkrét könyvek lezárását elemző sorozatunk utolsó részéhez érkezett. A mai cikkben a történelmi regények befejezéséből vonunk le következtetéseket!

Kezdjük azzal, hogy meghatározzuk, mit is nevezünk egyáltalán történelmi regénynek. Egyszerűen arról van szó, amikor a szerző nem a saját korában képzeli el a szereplőit, hanem egy vagy több generációval korábban. Tehát a kritérium a mű keletkezése és a történet idősíkja közötti különbség, nem pedig az, hogy a regény mennyire régen játszódik. Így például Edith Wharton vagy Jane Austen könyvei nem tartoznak ebbe a kategóriába, hisz a két írónő a saját koráról írt – az már más kérdés, hogy e kor manapság már régmúltnak számít.

Nézzünk meg öt regényt, vajon a történelmi regény más befejezést igényel-e, mint a többi zsáner, milyen különlegességekre bukkanunk!

Kezdjünk egy ókori egyiptomi művel!

Pauline Gedge A Hajnal gyermeke című művét így fejezi be:

Hatsepszut hátradőlt székében.

– Áldásom rád, Egyiptom fia – suttogta. – Szenenmut, Szenenmut, ott vagy? Vársz rám?

Perhor érezte, hogy kezében a vékony kéz megremeg, de ő csak szorította tovább. Hallotta, ahogy Hatsepszut halkan, fáradtan még egyszer dünnyög valamit. Perhor sokáig ült ott, miközben Ré lassan eltűnt a sziklák fekete pereme mögött, és az erkély vöröslő fényárban úszott, mely továbbömlött és a háta mögött elárasztotta a hálószobát. Amikor aztán feltámadt az esti szél, mely felborzolta Perhor homlokába hulló haját, és Hatsepszut meg-megröbbenő kötényének aranyszegélye a karját súrolta, Perhor megpróbált felállni, de izmai nem engedelmeskedtek. Így aztán csak ült tovább mellette, Hatsepszut kihűlt keze szorosan arcához simult, miközben isteni Atyja ragyogó ruhájának utolsó foszlányaival még megcsillantotta lábán az ékköveket.

A befejezésben sok általános érvényű tipp visszaköszön, például a természeti képpel való lezárás, illetve az akcióval történő lezárás, amely folyamatot mutatva kivezeti az olvasót a könyvből. Maga a naplemente is a zárást erősíti – és még jobban mutatja ezt a halál motívuma.

A könyv Hatsepszutról, a női fáraóról szól, így érdemes külön is kiemelni, hogy e történelmi regény a hőse halálával végződik, így alkotva meg a tökéletes dramaturgiai ívet – ugyanis a mai pozíciónkból nézve e történet valóban befejezett: Hatsepszut élt, majd meghalt. Tehát a történelmi regényekben érdemes kiemelni azt a pontot, amikor az adott történet valóban befejeződött. Ez fiktív történet esetében is így van, hiszen elképzelt ugyan, de múltbeli, ezért az olvasó jogosan várja el, hogy a szerző ismerje a pontos befejezést.

Utazzunk el az ókori Rómába!

Barbara Woodtól az egyik kedvenc könyvem a Lélekláng, melynek főhőse beutazza a z ókori világot, hogy minél jobb orvos lehessen – és mellesleg származása titkát kutatja. A hosszú könyv legutolsó bekezdése összefoglalja a lényeget:

Bár a Domus elvesztése miatt szomorú volt, tudta, hogy az álma nem pusztult el vele. Hosszú vándorútja befejeződött, mindkét célját elérte: megtalálta a gyökereit, a származását és az életcélját, hogy egy olyan helyet építsen, ahová a gyógyulni vágyó emberek elmehetnek.
Szelené ott állt a fedélzeten, családja és szerettei körében, és figyelte, ahogy a Vénusz lassan eltűnik az új nap születésével.

Ennél a befejezésnél is látjuk, mennyire egyértelmű, hogy vége van a történetnek. A szerző konkrétan kimondja, hogy a történetnek vége, mert a célhoz jutott a hős. Érdekes, hogy itt is megjelenik a természeti kép – de nem a Nap nyugszik le, hanem a Vénusz, ezáltal a Nap felkel, ami egy új élet ígéretét mutatja. Itt is folyamatos akcióval fejeződik be a regény: a hajó kisiklik a kikötőből.

Tovább a templomos lovagok korába!

A következő regényünk legyen magyar, nézzük meg, Bíró Szabolcs hogyan fejezi be a Non nobis, Domine (1) kötetet!

Visszatértek a kapuhoz, és csendben várták a jelet. Az öreg meg sem mukkant, de László folyton a sikátor felé nyújtogatta a nyakát.
– Miért nem hagytad, hogy lelőjem? – Attila nem válaszolt. – Ugye tudod, hogy itt ma vér fog folyni?
– Tudom. Ez a dolgunk.
– Nem menthetsz meg mindenkit.
– Nem is akarok, ne félj!
– Hol késik már a jel? Nem fog nekik sikerülni…
– De fog. Sikerülnie kell.
A csend lassan sűrűbbé vált körülöttük, mint az éjszaka.

Egy párbeszédes befejezést láthatunk – függővégről beszélünk, hisz itt valójában a regény közepénél járunk, kétkötetes a történet. Éppen ezért szerettem volna megmutatni, hogy itt is természeti képpel zárunk, ráadásul a sötétséggel, azaz ez a vég is a naplementéhez kapcsolható.

Nézzünk meg még egy magyar szerzőt!

Ezúttal a több mint száz évvel ezelőtti Angliába kirándulunk, egy gazdag család leányának naplóregényének utolsó bekezdését olvassuk el! Velencei Rita így fejezi be a Gwendolynt:

A történetünknek nincs vége. Egy kor azonban lezárult, a naplóm is betelt, ezért úgy döntöttem, egy időre abbahagyom a naplóírást. Tán, ha oly szerencsés leszek, hogy Isten gyermekkel ajándékoz meg bennünket, Tomot és engem, az ő kis életükről írok majd, de addig… élvezem az életet és a szabadságot.

Úgy érzem, kijár nekem.

Itt is megtaláljuk az egyértelmű lezárást, kétszeresen is utal rá az író: egy kor lezárult, illetve a napló betelt. Érdekes, hogy a narrátor kimondja ugyan, hogy a történetnek nincs vége, az olvasó mégis tudja, hogy vége van, hiszen nincs a könyvnek folytatása – ami tulajdonképpen egy harmadik kijelentés annak szinonimájaként, hogy vége a könyvnek.

Maradjunk a XVIII. század végén, Angliában!

Jo Baker írt egy fan fictiont a Büszkeség és balítélet (Jane Austen) ihletésével, mely a cselédek sorsáról szól. A könyv címe Longbourn árnyékában, és így végződik:

A nő boldogan felnevetett; a férfi ránézett, örült az örömének. Megint megvillantotta azt a mosolyát, mikor csak a szeme sarkába gyűlnek ráncok, és amit csak ő látott meg, senki más. Akkor megfogták egymás kezét.

– Hát itt vagyunk.

– Itt vagyunk.

Együtt lelovagoltak az ösvényen Longbournba.

A regény vége az, hogy a férfi szolgáló visszatér a házhoz, ahol szerelme boldogan várja. A férfit meggyanúsították, de aztán tisztára mosták a nevét, a konfliktus megoldódott. A történet zárása éppen az, hogy a két fiatal végre elkezdheti a közös életet, jöhet az igazi élet, folytatás, így inkább a zárás hatásaként a jövőbe való mutatással fejezi be a szerző a könyvet.

Hogyan fejeződjön be tehát egy történelmi regény?

Nézzük az összefoglalást, milyen legyen egy történelmi regény lezárása:

• legyen a vég egyértelműen lezáró, hiszen ez az eset a régmúltban történt, nem maradtak kérdések;
• a regény végződhet halállal;
• erősítsük a befejezést egy plusz motívummal, mint pl. a napló betelése, a kor lezárulása;
• jó választás a természeti kép – gyakori a naplemente, az ég ábrázolása, ami jó eszköz, de figyeljünk rá, hogy egyben túlhasznált is
• végződhet a regény a szereplők beszélgetésével és/vagy cselekedeteivel;
• ha cselekményt írunk le, akkor ez legyen folyamatos akció, például egy hajó kifutása, üldögélés és várakozás;
• a jövőbe való mutatással is befejezhetjük a történetet, ezzel mondva ki, hogy ami eddig zajlott, annak pontot tettünk a végére.

A fenti gyakorlati tanácsokkal és példákkal könnyebben megy majd a történelmi regény lezárása. Ne felejtsünk minden szálat elvarrni!

Nádasi Krisz író, szerkesztő