„Olyan rendhagyó életem volt, amin én is meglepődtem”

„Szívósnak kell lenni, na meg olyat kell írni, ami érdekes lehet az olvasó számára” – foglalta össze az élettörténetének könyv formában való kiadásával kapcsolatos tapasztalatait Bencsik Ferenc Pál, akinek most jelent meg A menhelytől a katedráig című visszaemlékezése. A Személyes Történelem kiadónál publikált kötet szerzője mesél arról, hogyan alakult ki pozitív életszemlélete az őt főleg gyermekkorában ért rendkívüli nehézségek dacára, mit volt a legnehezebb felidéznie az életéből, és hogy miként született kiadható könyv a családi levelezésből.

Kötete elején azt írja: nem szeret siránkozni és mások siránkozását sem szereti, a gondjait mindenki oldja meg maga, egyébként is inkább irigyeljék, mint szánakozzanak az emberen. Hogyan alakult ki ez a pozitív életszemlélet Önben? Hiszen különösen fiatal korában rengeteg nehézséggel és szörnyűséggel szembesült, amiktől mások inkább meg szoktak roppanni.

Szó szerint vehető, hogy nem szeretek siránkozni és másoktól sem szeretem a siránkozást hallani. Ez nagyon negatívan tud hatni a környezetre, és csak ritkán vezet értékelhető eredményre. Probléma volt, van és lesz. Azért van, hogy megoldjuk. És ne kívánjuk, hogy más oldja meg, mert az sosem végleges. Az életszemléletem valószínűleg azért alakult így, mert nem volt kihez fordulni, igencsak magamnak kellett eldönteni, hogy mit miért teszek. Nagyképű lennék, ha azt mondanám tudatosan éltem meg ezeket a dolgokat. Valahogy mindig ráéreztem a viselkedés formára, ami persze nem volt mindig szerencsés. A pozitív életszemlélet kialakulását az életkörülmények hozták. Akkor még nem létezett a liberalizáció fogalma, még csak nem is hallottunk róla, legalábbis az én közegemben. Talán jobb is, mert szerintem rosszul értelmezik ezt a fogalmat. Ugyanis mindent be lehet takarni vele. Ami a nehézségeket és szörnyűségeket illeti, én nem tudtam, hogy abban élek. Miért? Mert nem ismertem más életformát. Az irigységről szólva, igencsak létezett. Már egy jobb cipő is előhozta. A szánalomról annyit, hogy sajnálatos, de úgy kell neki, minek tette, amit tett. És itt sok minden előkerült. Végül is leszögezhető, hogy azokat irigylik, akiknek jól megy, és azokat szánják, akiknek problémájuk van. Akkor már inkább irigyeljenek.

Azt üzeni a fiatal korosztálynak, mindig gondolják végig az adott helyzetet olyan szempontból, hogy miként tekintenének vissza arra idősebb, tapasztaltabb korukban. Ez a módszer nem csak egy bizonyos kor után működik? A fiatalságra ugyanis épp az jellemző, hogy nem tud még kívülről önmagára tekinteni, egyebek mellett azért, mert nincs elég tapasztalata…

Az üzenet nemcsak a fiatal „ifjabb” korosztálynak szól. Jó lenne, ha mindenki végiggondolná az adott helyzetet, és az ezzel kapcsolatos vélhetőségét átadná a fiataloknak. Ezzel elérné célját az üzenet. Úgy gondolom, így válhat kortalanná az üzenet, és lesz belőle egyfajta tapasztalati forrás.

Másrészt az a véleményem, hogy a szülők hozzáállása nagymértékben gátolja a tapasztalatszerzés módjait. Példának annyit, hogy a gyereket a lakásajtótól az iskola kapuig kocsival viszik, és viszont. Így aztán sok lehetőség van a tapasztalatszerzésre, ugye? Legfeljebb arra jó, hogy villogjanak a szülők, hogy ugye milyen remek kocsival vagyunk! Így egy olyan élménytől fosztják meg a gyereket, ami sokat jelenthetne, mint önállóság gyakorlása erre a rövid időre.

Levélformában írta a visszaemlékezéseit életéről. Hogyan jött az ötlet az élettörténetének megírásához, és miként lett a levelekből könyv?

Miután sok évtized után személyesen is megismerkedtem az öcsémmel, aki Kanadában élt, arra biztatott, írjam meg az addigi életem, szeretné megismerni. Ez volt az indulás. Ettől kezdve rájöttem, hogy olyan rendhagyó életem volt, amin én is meglepődtem, hogy ezt érdemes leírni. Ehhez hozzájárult, hogy kezdtek tolakodni az agyamban a világos visszaemlékezések. Az írás az utóbbi évben már nagyon könnyen ment. Akik az addigiakat olvasták, arra biztattak, hogy legyen ebből egy könyv, ami okulásul szolgál egy bizonyos szemszögből megélt történelemmel. Ehhez az életkorom is nagymértékben hozzájárult, mondván, hogy egyre kevesebben leszünk, akik ilyent átéltek személyesen.

Kiknek szánja a kötetét? A családján vagy barátain kívül kik forgathatják haszonnal az élete történetét?

Kiknek szánom a kötetet? Azt gondolom mindenkinek, akit érdekelnek az elmúlt nyolcvan egynéhány év történései. Amely történések személyes életem során személyes tapasztalatokat generált. Érzésem szerint sok embernek szolgálhatnak lemásolható ötletekkel.

Mennyi időt vett igénybe a visszaemlékezésének megírása? Milyen napszakokban tudott időt szakítani az írásra más elfoglaltságai mellett?

A visszaemlékezések megírására fordított időt nehezen tudom meghatározni, mert eleinte levél formájában írtam le, ami néhány hetet, hónapot vett igénybe a levélváltások miatt. Ezután sok éves kihagyás következett, ami után nagyon gyorsan írtam meg a javarészt. Úgy gondolom, a közbenső idő cetlizése nyomán lejegyzett emlékek segítettek a végső szűk egy év alatt végzett ilyen irányú munkám elvégzésében. Általában az esti napszak volt a döntő, de előfordult, hogy úgy éreztem napközben, most írnom kell.

Minek a felidézése volt a legnehezebb – akár a részletek tekintetében, akár érzelmileg? Minek kellett utánanéznie forrásokban, hogy felfrissítse az emlékezetét? Kellett esetleg a fantáziájával is kiegészíteni a történeteket?

A legnehezebbnek a korai gyerekkorban az érzelmek felidézése volt. Még most is elérzékenyülök ezen emlékek nyomán. Még mindig nem vagyok tisztában azzal, minek köszönhetem, hogy át tudtam evickélni ezt az időszakot. Kemény háborús időszak volt ez. Utólag hihetetlennek hangzik, de én ezt nem éreztem, nem érzékeltem. Miért? Mert annyira tudatlan voltam, hogy nem tudtam felfogni a helyzetet, hiszen nem volt viszonyítási alapom. Nem volt, aki elmagyarázta volna, hogy mi miért van! Mindent természetesnek vettem, valószínűleg azt gondoltam, ilyen az élet. Más világ nem létezik. A könyv írásához nem kellett utánanézni a forrásoknak, mindent meggyőződéses emlékezetből írtam, amihez nem kellett fantázia sem. Most így utólag már tudnám, hol és hogyan lehetne fantáziával kiegészíteni. De ez lényeges oldalszám növekedést jelentene.

Hogyan keresett kiadót a kötetének, és milyen tapasztalatokat tud ezzel kapcsolatban megosztani a szintén visszaemlékezést író szerzőkkel?

A kiadó keresése nehéz kérdés. Először adathordozóval egy általam ismert újságíróhoz fordultam, aki biztatott, és adott némi útmutatást is. Ezután a Velencén élő, a helyi újságban publikáló Solymosi Antalhoz fordultam, aki annyit mondott, ki kell adni ezt a könyvet. Ezután találomra a Millenáris Parkba mentem, ahol egy könyvankét zajlott. Itt az első megszólítottam a jelenlegi kiadóm volt. Nem nagyon érdekeltem őt, azonban erősködtem, ezért hajlandó volt foglalkozni az adathordozommal. Hát így indult a kiadás. A tapasztalat annyi, hogy szívósnak kell lenni, na meg olyat kell írni, ami érdekes lehet az olvasó számára. Ez utóbbit viszont a kiadó dönti el.