Hogyan gondolkodjunk az olvasó fejével?

Régi és igen bölcs szabály, hogy az olvasó próbáljon meg írófejjel gondolkodni (és így olvasni könyveket, minél többet). De legalább ennyire igaz az is, hogy egy írónak nem árt néha beleképzelni magát a közönsége helyébe (és fejébe). És feltenni magának olyan kérdéseket, amelyeket az olvasói is feltehetnek a szöveg kapcsán: vajon érthető-e minden; ezt várják-e a történettől; meglepik-e őket a fordulatok; tudják-e követni, ki kicsoda, és így tovább. Ezúttal ahhoz adunk támpontokat, hogy tudjunk nézőpontot váltani írás közben, és így szülessenek jobb regényeink. Vagy ha nem is menet közben, legalább a szerkesztés, újraolvasás idején tudjunk változtatni. A módszer persze nem ördöngősség, hiszen „csak” annyit kell tennünk, hogy úgy kezdjük olvasni a szövegünket, mintha valaki más könyvét olvasnánk…

Érdemes feltenni az alábbi kérdéseket:

Ha egy barátom megkérdezné, mit olvasok, össze tudnám neki – érdekesen – foglalni egy mondatban, hogy miről szól ez a könyv?

Nem mindig könnyű egy mondatba sűríteni a cselekményt, de ha még sem tudjuk ezt megtenni, kezdhetünk gyanakodni, hogy túl bonyolult, vagy talán nem igazán érdekes sztorit írunk.

Elég izgis a felütés?

Egy jó kezdet (ha nem is feltétlenül egy zseniális első mondat, de legalább egy izgalmas első oldal) behúzza az olvasót. Nézzük meg a saját kéziratunk első oldalát, hogy adunk-e okot az olvasónak továbblapozni.

Mennyire egyedi/sablonos, amit írtunk?

Nehéz meghatározni, hol van a határ újszerűség és a hagyományok, műfaji határok tisztelete között. De mindenképpen érdemes feltenni a kérdést magunknak, hogy elég originális-e a szövegünk (a sztori, szereplők stb.) ahhoz, hogy érdeklődve olvassa a célcsoport tagja, és nincsenek-e benne túl sokszor látott fordulatok, elcsépelt párbeszédek, sablonos szereplők. Ennek eldöntésében segíthet a fentebb említett első kérdés is: ha összefoglalva a regényünk lényegét pont ugyanolyan sztorit kapunk, mint 50 másik ismert könyvé, akkor nem járunk jó úton.

Milyen a stílusunk?

Ezt nagyon nehéz eldönteni, de azért nem lehetetlen. Mindenekelőtt nézzük meg, milyen hosszúak a mondataink (általában a rövidebbeket szívesebben olvassák). Mennyire terheljük túl a mondatokat mellékmondatokkal vagy jelzőkkel? Vannak-e visszatérő fordulatok, amelyek nem valamelyik szereplő saját stílusához tartoznak, hanem a mi hétköznapi beszédünk részei? Nem nagyon szájbarágós a szöveg? Esetleg ellenkezőleg: túl vázlatos, így fontos logikai kapcsolatok, információk maradhatnak ki?

Nem titkolunk valamit túl sokáig?

Apropó információk. Bosszantó lehet, ha egy szerző úgy akar várakozást és feszültséget kelteni, hogy egy rejtélyt túl sokáig rejteget az olvasók előtt. Ha nem is kell mindent rögtön az olvasók orrára kötni, de azért a végtelenségig sem jó húzni egy fontos információ megadását, mert egyszerűen leteszi a könyvet a csalódott közönség.

Van ennek bármi köze bármihez?

Néha ezt sem árt megkérdezni magunktól egy-egy jelenet, fordulat vagy szereplő kapcsán, hiszen bárkit el tud kapni az alkotás szenvedélye, amikor akár feleslegesen bonyolítja a történetet, a végcélhoz vezető úton túl nagy kitérőket téve.

Világos-e a cselekmény?

Ehhez is szükség van egy kis távolságra, hiszen olyan sokat foglalkozunk a regényünkkel, hogy nekünk már minden evidens. De vajon ugyanígy látná egy olvasó is? Kapásból tud válaszolni mondjuk arra, hogy ki a főszereplő, mi a célja és ebben mi gátolja meg elsősorban?

Milyenek a szereplőink?

Jó, lehet, hogy már sokat dolgoztunk a karakterek kialakításán, az egymáshoz való viszonyuk tisztázásán, a különféle helyzetekben való viselkedésük megtervezésén, de azért egyszer, egy lépést hátralépve meg kell kérdeznünk magunktól, hogy: „Tényleg mindegyikre szükség van?”. És van köztük szerethető figura, akivel szívesen azonosulnak az olvasók? Fejlődik-e úgy a személyisége, hogy érdemes végigizgulni érte a sztorit? A negatív hősök is elég izgalmasak, vagy túlságosan egysíkúak? Gondoljunk mindig arra, mi milyen hősökkel szeretünk végigmenni egy regényen.

Belül maradtunk a műfaji határokon?

Talán van, aki szereti a műfaji kalandozásokat, de higgyük el, a többség krimit szeretne olvasni, ha azt vett (le a polcról), és romantikus történetet, ha a love story kategóriából választott. Szóval ne ugráljunk a műfajok között, bármennyire is szárnyal a fantáziánk. Egy újraolvasás során szűrjük ki a felesleges tájleírásokat, az oda nem illő akciójeleneteket, vagy a romantikus cselekménybe nem való túlzottan technikai magyarázatokat. De persze ha sikerül megtalálni a kellő mértéket a műfajok keverésében, akkor ne féljünk tőlük, hiszen a változatossággal ki is tűnhetünk a tömegből.

Mennyire logikus és valószerű a világunk?

Főleg a fantasy és sci-fi műfajban van szükség egy teljesen új világ felépítésére. Ezt szintén érdemes utólag felülvizsgálni, hiszen a fantázia és a lelkesedés sokszor ingoványos terepre vihet. Előfordulhat, hogy feleslegesen bonyolult szabály- vagy törvényrendszert alkotunk egy képzeletbeli világban, vagy olyan hétköznapi körülményeket, amelyek már a józan ész működését próbára teszik. Ilyesmi igencsak bosszanthatja az olvasót, aki pedig vágyik arra, hogy valami izgalmas, újszerű, sosem látott közegben élhessen át izgalmakat. Ne veszítsük sosem szem elől a dolgok „belső logikáját” és azt, hogy sokszor az egyszerűség többet számít még ilyen történetekben is, mint egy újszerű, de agyonbonyolított környezet.

***

Ezek a kérdések természetesen tetszés szerint kiegészíthetők továbbiakkal, elsősorban abból kiindulva, hogy belegondolunk, mi mit (nem) szeretünk, amikor olvassuk valaki más könyvét.