Hogyan írjunk rejtélyt? – azaz az információadagolás mint alapelv

Ha nem krimit vagy kifejezetten rejtélyes történetet írunk, akkor is fontos az, hogyan derülnek ki bizonyos dolgok a regényünkben. Hogyan mondjuk el az olvasónak, kik a szereplőink, hogyan néznek ki, milyen a múltjuk, mi a titkuk. Ez mind-mind információ, amiről mi döntjük el, mikor mondjuk el – ha elmondjuk egyáltalán, persze.

A rejtélyek írásának azonban kifejezetten alapelve az információadagolás.
A rejtélyességet azzal idézzük elő, hogy mindent elmondunk, ami ahhoz kell, hogy az olvasó értse a helyzetet és el tudja képzelni, de azt nem mondjuk el, amit még nem akarunk, hogy tudjon.

Fontos a különbség. Tehát ha nem mondjuk el, hogy egy szobának két ajtaja is van (amit pedig ha filmen néznénk, vagy képet látnánk, akkor egyértelmű lenne) és megzavarjuk az olvasót azzal, hogy egyszerre megy ki egy lány és jön be egy fiú, de nem találkoznak, az rossz információadagolás. Akkor az olvasó nem érti, hogy mit akartunk mondani, hogy mi a helyzet. Nem érti, hogy szereplőink azért nem futottak egymásba, mert kettő ajtó is van. Összezavarjuk, és nem a kíváncsiságot keltjük fel benne.

A jó információadagolás az, ha azt nem mondjuk el az olvasónak, hogy a ház, amiben vagyunk, a lány nagymamájának a háza. Ez egy olyan információ, ami nélkül az olvasó tökéletesen érti, mi történik, és az író később felhasználja a rejtély fokozására vagy az igazság felgöngyölítésére.
Tehát az olvasónak mindig értenie kell, amit olvas, de nem kell tudnia, miért ezt olvassa. Ez az elv vezéreljen bennünket abban, hogy mit mondunk el és mit nem.

Mindent, de mindent csak pontosan egyszer meséljünk el!

Könyv Guru olvasói bizonyára ismerik a Columbo sorozatot. A főhős itt mindig egy olyan ügyben nyomoz, aminek a megoldását az olvasó ismeri. Ilyenkor eleve sokkal kisebb a feszültség, mert az olvasó ismeri a megoldást, és nem az a kérdés: mi történt?, hogy történt?, hanem hogyan fogják ezt kitalálni és rábizonyítani? Az első típusú kérdésre építő rejtély sokkal összetettebb, emiatt érdekesebb. A második típusú rejtély megírásához kiemelkedően jó infóadagolási képességek kellenek – nem is szólva a többiről, mint például a nyomozó megszerettetése az olvasóval.

Ha tehát az olvasó látja mondjuk a gyilkosságot és az elkövetőt, és csak az a kérdés, hogyan derül ki majd mindez egy másik szereplő számára, azt sokkal nehezebb érdekesen megírni. Rengeteg izgalmat kihúz a történetből, ha először egy nyomozást látunk, majd a következő fejezetben az író bemutatja az elkövetőt, ahogy a következő húzását tervezi. Nem lesz az az érzésünk, hogy hű, semmi nincs, amin el lehet indulni, ez egy lehetetlen küldetés, hogyan lehet megoldani? És ez nemcsak krimire igaz.
Ha egy családi rejtélyünk van, akkor ha először ezt meséljük el – mondjuk, hogy a földesúr inasa valójában a balkézről született fia – akkor az olvasó kevésbé izgul, mintha csak apránként jelennek meg a nyomok, hogy itt valami nincs rendben – jelen esetben az, hogy az inas valami okkal szolgál a háznál.

Akármilyen rejtélyt is írunk e két típus közül, a semmit ne mondjunk el kétszer alapelvet tartsuk szem előtt. Azaz a kriminkben, ha mutattuk, ahogy a gyilkos feltöri a zárat, akkor a megoldásban ne mondjuk el, hogy a gyilkos először feltörte a zárat – mert az olvasó már tudja. Olyan oldalát kell megkeresnünk a megoldásnak, amivel újat mondunk az olvasónak, pl. megmondjuk, hogy a nyomozónak feltűnt a villamosmegállóban talált kulcscsomó, amiről kiderítette, kié, és így jött rá, hogy az elveszített kulcs volt az oka, hogy fel kellett törni a zárat és ez vezette el a tetteshez.

A családi rejtélynél például úgy kerülhetjük az ismétlést, hogy nem jegyezzük le szóról szóra a párbeszédet, amiben kiderül az igazság, hanem csak a fiút mutatjuk, ahogy megáll az apja előtt és azt mondja: „Mindvégig tudtam, apám.” Ezzel el is mondtuk, meg nem is, mert nem ismételtük el a sztorit, viszont az olvasónak megmutattuk, hogy a fiú tisztában van vele, rájött a titokra.

Jelenetet se ismételjünk!

Szokványos információadagolási hiba, amikor azt, ami az egyik szereplővel történt, az adott szereplő elmeséli egy másiknak. Ekkor az olvasó kétszer olvas: először magát az eseményleírást, másodjára az erről szóló párbeszédes beszámolót. Ezen esetekben gondoljuk át, melyik elem adja át jobban az olvasónak azt, amit akarunk, mi a célunk, mit érezzen az olvasó, és vagy magát az eseményt írjuk le, ha ez a lényeg, vagy az elmesélését, ha az erre adott reakciót tartjuk fontosabbnak.

Ehhez hasonlóan tulajdonképpen egy teljes jelenet ismétlődik akkor, amikor két szemszögből mesélünk, és teljesen ugyanazt a szituációt mind a két fél elmondja. Az olvasó a másodikat unni fogja, mert a fő sodor ismerős számára, csak az aktuálisan mesélő szereplő vagy narrátor szemszöge ad némi újdonságot. Két vagy több szemszög esetén érdemes egy adott pontig mesélni az egyik szereplő szemszögéből, majd ezen a ponton átadni a stafétát a másik szereplőnek, akár egy mikrofont. Ugyanabban az időszakaszban csak akkor legyen két szereplőnek is szemszöge (mikrofonja), ha külön helyszínen tartózkodnak, és nem egymással kommunikálnak.

Jeleneten belül se ismételjünk!

Főképp E/1. személyben és jelen időben fogalmazva („odamegyek az ablakhoz”) fordul elő, hogy az író leírja a szereplő tervét, gondolatát, majd azt is, ahogy ezt végrehajtja. Példa:

„Nem tudtam, mi lehet a szekrényben.
– Apu, mi van a szekrényben?”
vagy:
„Azon gondolkodtam, mi lehet a szekrényben.
– Apu, mi van a szekrényben?”
vagy:
„Ki kellett derítenem, mi van a szekrényben.
– Apu, mi van a szekrényben?”

Ilyen esetekben a gondolatra vagy tervre vonatkozó részt nyugodtan törölhetjük a szövegből, a feszesebb fogalmazás jót tesz majd a történetnek.

Az olvasó okos!

Szintén kisebb volumenű, de felesleges ismétlés, amikor az író levonja azt a következtetést, amit az olvasó már levont. Krimis példánkban tehát fölösleges, hogy az író leírja: „Géza tehát megtudta, a nyomozó miképp jött rá, miért kellett feltörnie a zárat”. Családi rejtélyes példánkban sincs rá szükség, hogy a fiú által kimondott mondat után az író még hozzátegye: „John bánatosan nézett a férfira, akinek immáron megmondta, tudja, hogy ő az apja.”

A rejtélyek megírásnak és az információadagolásnak még rengeteg eleme van, de ezekkel az alapokkal nyugodtan elindulhatunk az írásukkal!

Nádasi Krisz író, szerkesztő