Hogyan olvassunk „írószemmel”?

Nincs író olvasás nélkül – szögeztük le korábbi posztunkban, amelyben a kezdő szerzők lelkére kötött legfontosabb tanácsokból szemezgettünk. Szakmai fejlődésünk egyik záloga, hogy minél többet, minél sokfélébbet és minél értőbben olvassunk – alkotás előtt és alatt egyaránt. Ezúttal azt gondoljuk végig, milyen feladatai vannak egy írónak olvasás közben, mire kell ügyelnie, hogy profitálhat legtöbbet mások erényeiből és hibáiból.

Olvassunk duplán!

Mármint ne azért, mert elsőre nem értenénk meg, amit olvastunk! Hanem azért, mert ilyenkor mindig még olvasóként reagálunk a műre: meglepődünk a fordulatokon, felfedezzük a szereplőket vagy az író által teremtett világot, érzelmeket vált ki belőlünk a cselekmény. A második alkalommal mindezeken már túl vagyunk, és igazán tudunk figyelni azokra az eszközökre, azokra a megoldásokra, amelyekkel az író elérte a kívánt hatást, amellyel bevonta az olvasót a műbe. Ezt a detektívmunkát nem érdemes megspórolni, és nem árt tudatosan készülni is rá (például jegyzetkészítéssel). Az is igaz persze, hogy minél jobban tetszett eredetileg a mű, annál könnyebb lesz a második olvasat. Természetesen nem kell mindent újraolvasni, de néhány fontos mű (például egy-két régi kedvenc) kielemzése mindenképpen elengedhetetlen a fejlődéshez.

Jegyzeteljünk!

Az előző tanácsban már utaltunk arra, hogy abból tanulhatunk a leginkább, ha tudatosan elemezzük az olvasottakat. Lehet akár a könyv margójára (vannak, akik ezt barbárságnak tartják, mások meg éppenséggel elengedhetetlennek, az olvasás részének), vagy jegyzetfüzetbe. De mit is írjunk le? Mindent, ami kapcsolatban lehet azzal, ahogyan az író gondolkodott, illetve megoldott egy problémát. Ahhoz, hogy íróként gondolkodjunk mi is, kicsit úgy kell olvasnunk, ahogyan egy építész néz egy épületet: megfigyelve az alapokat és a felépítményt, a falakat és az ablakokat, a nagy egységet és az apró részleteket. Mások (jó vagy rossz) döntéseinek megfigyelése és megértése által lehetünk csak képesek mi magunk is jó döntéseket hozni majd. Ebben egyébként segíthet az is, ha minden esetben feltesszük a mit, miért és hogyan kérdőszavakkal kezdődő kérdéseket.

Elemezzük a párbeszédeket!

Jó párbeszédet írni szinte az egyik legkomolyabb kihívása egy regénynek (kisregénynek, novellának). Nem egyszerű kihívás, hogy a szereplők valóban természetesen, hihetően, és főleg a cselekményt előrevivően nyilvánuljanak meg. Ezekre érdemes tehát külön is figyelni, méghozzá azért is, mert sokszor a legjobb párbeszédek szinte fel sem tűnnek, annyira természetes részei a szövegnek. Figyeljünk például arra, hogy a párbeszéd résztvevői hányszor mondják ki tényleg azt, amit gondolnak, vagy hogy a szerző hogyan tudatja velünk, mire gondolnak igazából! Az ilyen és ehhez hasonló apróságokból sokat lehet tanulni. (Akit bővebben is érdekel a téma, ebben a posztunkban a párbeszédírás szabályairól írtunk.)

Figyeljük meg a szereplőket!

Nem az a kérdés, szeretjük-e egy regény szereplőit (a főhősét) vagy utáljuk, hanem az, vajon milyen eszközökkel érte el ezt a szerző? Mivel tudja érzékeltetni az adott karakter jellemét, tulajdonságait? Hogyan beszél az illető saját magáról? Hogyan beszélnek róla mások a történetben? Milyen fejlődésen mennek át? A főszereplővel kapcsolatban pedig külön is érdemes elemezni: miként fejlődött a karatere – egyrészt a cselekmény hatására, másrészt, ez a fejlődés változtatott-e valamit a cselekmény kibontakozásán? (Ha szeretnénk alaposabban foglalkozni hőseink személyiségének fejlesztésével, itt találunk bővebb segítséget.)

Keressük meg a csúcspontot!

Tanulságos lehet az is, hová vezet el egy író, hol alakítja ki a regény csúcspontjait. Ezzel kapcsolatban arra érdemes figyelni, a cselekmény melyik pontján kerül ezekre sor. Vajon a hősnek sikerül elérnie a célját, vagy esetleg kudarcot vall? Utóbbi esetben ez milyen hatással van rá? Hogyan alakítja a szerző az időt annak érdekében, hogy ezek a pillanatok kiemelkedjenek a többi közül?

Tanuljunk a nagyoktól!

És végül, ne feledjük, hogy a legjobban azoktól lehet ellesni a szakmai fogásokat, akik azokat a legmagasabb használták. Ugyanakkor ez nem csupán azt jelenti, hogy ismert klasszikusokat jegyzeteljünk és figyeljünk meg (mint Jókai, Esterházy, Dosztojevszkij vagy Hemingway). Rajtuk kívül érdemes olyan neves kortárs szerzőket is keresni, akik hasonló műfajban alkotnak, mint mi, és jó történetmesélők. Vagy akikről tudjuk, hogy szellemesen tudnak írni, esetleg akik eredeti, különleges világokat képesek teremteni regényeikben.

Kezdőként, gyakorlásnak az is nagyon hasznos tud lenni, ha ezekből a kötetekből egy-egy fontosabb jelenetet mi magunk újraírunk. Termmészetesen ez nem plagizálás, hiszen nem akarjuk megjelentetni vagy valahol máshol felhasználni. Egyszerűen csak sokat tanulhatunk abból, ha az adott szituációt, konfliktust alapul véve a mi saját szavainkkal, esetleg ötleteinkkel képzeljük el azt a helyzetet, hogy mi hogyan írtuk volna meg, esetleg azt is, hogyan folytatódott volna.