Az életszerű párbeszéd 6 szabálya

Nem könnyű érdekfeszítő, az olvasót odaszögező leíró részeket írni egy regényben, de – bármennyire is kevesen gondolják – talán még ennél is nehezebb olyan párbeszédet alkotni, ami természetes, informatív és a történet megfelelő pontján egyszerre oldja is a szöveget és viszi tovább a cselekményt. Ennek elsajátításához nemcsak tapasztalat szükséges, hanem érdemes néhány alapszabályt figyelembe venni. Mai posztunkban ezek közül idézünk fel hatot.

1. Minden szereplőnek legyen saját hangja!

Bármennyire kézenfekvőnek is tűnik, nem csupán a személyiségét (és személyiségfejlődését) kell kidolgzonunk a szereplőinknek, hanem azt is, ahogyan megszólalnak. Kezdő íróként nagyon könnyű ugyanis hasonló stílusban beszélni/írni minden karakter nevében. Azt, hogy egyéni legyen valakinek a stílusa, a legegyszerűbben úgy lehet kialakítani, ha figyelünk arra, hogy a közegének, származásának, munkájának, életkorának megfelelő jellegzetességeket használjon beszéd közben. Ezért fektessünk súlyt arra, hogy az egyes, különösen a sokat “beszélő” karaktereknek mindig a szerepüknek megfelelő szavakat, fordulatokat adjunk a szájukba. Ebben sokat segíthetnek egyebek mellett a tájnyelvi szavak (vigyázzunk, ne vigyük túlzásba, mert az sértő is lehet), de akár a beszédüket kísérő jellegzetes gesztusok (szájtartás, mimika, önkéntelen kézmozdulatok) is segíthetnek egyéniesíteni a szereplőket.

2. Óvatosan az “idéző mondatokkal”!

Angolszász közegben sokan azt ajánlják, legyenek az idéző mondatok minél “láthatatlanabbak”, vagyis szerepeljen minél többször az idézetek végén az, hogy “- mondta”. A túlságosan kifinomult kifejezések (mint például a – töprengett hangosan, – szakította félbe, – torkolta le, – vágott közbe nyersen, – vonta fel a szemöldökét, – hunyorgott ironikusan) az indokoltnál jobban magukra vonhatják az olvasók figyelmét, és sokszor irreálisan hangozhatnak. Az ellentábor viszont úgy véli, nem jó, ha unalomba fulladnak az idézetek a sok “mondta-tól”. Megoldásként annyi kijelenthető, hogy érdemes kreatívan váltogatni az idéző mondatokat, de utólag mindenképpen olvassuk át a párbeszédeinket, és figyeljünk arra, mennyire érződik “megírtnak” a szöveg. Ha nagyon modoros, akkor nyugodtan nyesegessük. Viszont ha úgy érezzük, hogy a beszélők érzelmeit a kimondott szavak nem támasztották eléggé alá, akkor hagyjuk (vagy írjuk) be a “- kiáltotta felháborodottan” vagy “- torkollta le durván” fordulatokat.

3. Egymáshoz beszéljenek a szereplők!

Mindig győződjünk meg, hogy a karakterek egymással beszélgetnek, nem pedig az olvasóval. Nincs rosszabb azoknál a dialógusoknál, amelyekben a szerző valami fontosat (vagy kevésbé fontosat) szeretne a közönsége tudomására hozni, és ehhez a sok leíró rész után egy kis párbeszédet tart a legalkalmasabbnak. Magyarán ne ilyen helyekre tuszkoljuk be azokat az információkat, amelyeket máshol nem tudtunk (vagy akartunk) elmondani. Ha már beszélget két szereplő, akkor legyen oka ennek az interakciónak, elsősorban olyasmi, ami hitelessé teszi a találkozásukat, ami a kapcsolatukból vagy a cselekményből fakad.

4. Hagyjuk a felelesleges bevezető és levezető részeket!

Bár a való életben egy találkozás és párbeszéd sokszor udvarias körökkel kezdődik (Szia! Hogy vagy! Rég láttalak! stb.), a regényben ezekre csak a legvégső esetben (magyarán: kifejezett dramaturgiai szándék esetén) van csak szükség. Egyébként az olvasó azt élvezi, ha egyből a lényegre tér a szerző – no meg a szereplők. Ne pazaroljunk sok tintát ezekre az udvariaskodásokra, üresjáratokra a cselekmény szempontjából, ahogyan a búcsúzkodást sem érdemes nagyon erőltetni. Minél tömörebb és kifejezőbb (vagy talányosabb) egy dialógus, annál jobb.

5. Használjuk a csendet is a beszédben!

Akárcsak a hétköznapi szituációkban, a regények párbeszédeiben is kell, hogy legyen helye a csendnek. Milyen beszédes is lehet egy-egy fintor, vállrándítás, csendes hümmögés! Jelenthet megdöbbenést, feszültséget, bizonytalanságot és sok mást is. Gondoljuk erre, amikor dialógust írunk, és használjuk a csend erejét. Néha többet elmond egy-egy szereplőről az, mikor és hogyan marad csendben, mintha szünet nélkül locsogna. Ráadásul a csend titokzatos is: nem lehet tudni pontosan, mire gondol a karakter, és ezért feszültségteremtő ereje is van.

6. Olvassuk fel hangosan minden párbeszédünket!

Bármilyen bután is hangozhat, de ez az egyik legfontosabb tipp a jó párbeszédek írásához. A hangos olvasás közben ugyanis természetes formájában hangzik el egy-egy dialógus, és jó esetben azonnal halljuk, ha valami nem hangzik hitelesen, természetesen. Felolvashatjuk csak magunknak, de fel is vehetjük a telefonunk diktafonjára, hogy utólag visszahallgassuk, vagy – ha kicsit bizonytalanok vagyunk már a saját értékítéletünkben – kereshetünk egy ismerőst hallgatóságnak. Higgyük el, nagtyon megéri! Már az első felolvasásnál számos hiba ki fog ütközni.

Borítókép: Ben White / Unsplash.com