Ízelítő / Átmentem a szivárvány alatt
Raffay Margit emlékei a küzdelméről a rákkal és a személyiségfejlődéséről. Az Átmentem a szivárvány alatt megrendelhető a kiadótól.
Előszó
Minden ember élete egy regény. Mégis csak nagyon kevesen írják meg életük történetét. Én sem gondoltam rá soha, hogy megírjam. Aztán szembesültem a rákkal, és más betegek gyógyulásának történetéből sokat tanultam. Talán más betegek is okulnának az én történetemből. A rák gyógyítása hosszú folyamat. Sok probléma előtt tanácstalanul állunk. Igazából teljesen egyedül vagyunk a gyilkos kórral szemben. Senki nem tud segíteni a gyógyulásban, ha mi magunk nem akarunk megtenni mindent ennek érdekében. Mindenkinek magának kell rátalálni arra az útra, melyen haladnia kell. Figyelni teste minden jelzésére, lelke minden rezdülésére. Sajnos nem mindig vagyunk olyan nyitottak, hogy ezt érzékeljük.
A rák kialakulásához hozzájárulhat, hogy milyen csapások értek bennünket az életben, ezeket hogyan fogtuk fel, és hogyan tudtuk feldolgozni. Ezért a könyvben írtam életem egyéb eseményeiről is. A betegség és minden testi tünet lelkünk állapotát mutatja. Néha úgy éreztem magam, mintha lelkileg meztelenre vetkőznék. Ezt vállalnom kellett.
Más embereket azonban nem akartam megbántani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Mindenkit csak keresztnéven említek, és vannak olyan események életemben, amik talán meghatározóak voltak, de amelyekről nem teszek említést, mert nem jó színben tüntetnék fel másokat.
Leírtam első diákkori szerelmem történetét, melyről soha senkinek nem beszéltem. Így akartam megőrizni magamnak. Már senki nem él azok közül, akik Attilát ismerték. Neki is szeretnék emléket állítani barátságunk történetének leírásával.
A betegség leírása elég unalmas. Színesítésként pár utazásról idéztem vidám és érdekes epizódokat.
Ha lesz egyetlen beteg, aki erőt merít az én küzdelmemből a rákkal szemben, akkor már megérte megírni ezt a könyvet.
1.
Elállt a zápor. Olyan sűrűn esett, hogy nem látszott a Balaton déli partja sem. Kötözni jöttem le a szőlőbe, mert ez mindig az én dolgom. Zoli nem tudja megtanulni a takácscsomót, és csak ez nem bomlik ki, ha fúj a szél. A badacsonyi hegy keleti oldalán van a szőlőnk, a tomaji bazalttemplom fölött. Kimerészkedtem a házból. Nagyokat lélegeztem, az eső utáni könnyű, tiszta levegő átjárta a tüdőmet.
,,Minek idegeskedsz?”, nyugtatgattam magamat. ,,Nem kell már hétvégeken hazaloholni, Zoli is nyugdíjba ment, így nyugodtan, szépen gondozni tudjuk a kerteket.”
A hegy mögött kisütött a délutáni nap, és a Balaton fölött egy szivárvány tündökölt. Néztem a tavat, számolgattam a szivárvány színeit, és nagyon optimistán kezdtem gondolni a jövőre. Még pár szép év biztosan vár ránk. Télen otthon leszünk Győrben, nyáron több hetet tölthetünk itt, a Balaton mellett, és talán egy kis utazásra is tudunk összespórolni valamennyit. Anyukám Peti fiunkkal jól megvan, így elég, ha nyáron hetente két-három napot otthon töltök. Peti 19 éves és a nyári szünetben dolgozni szeretne. Csak anyukám ne legyen beteg. Igaz, hatféle gyógyszert szed, de nem tudunk úgy hazamenni, hogy ne valami meleg étellel várjon bennünket. A szobáját kitakarítja, fehérneműjét kimossa, csak a boltba nem mer már elmenni. Fel sem merült bennem, hogy nekünk is lehetne valami bajunk.
,,Hála Isten, hogy nekünk ilyen jó egészségünk van. És a három törés?” Villant ekkor agyamba. Tavaly egy egészségnapon megnézettem, nincs-e csontritkulásom. Nem lett valami jó az eredmény, de azt mondták, ez nem pontos, csak arra jó, hogy felhívja a figyelmet, meg kell nézetni a csontsűrűséget.
Amikor a vállam és a bordám eltört – a biciklisáv melletti lyukba belehajtottam az első kerékkel. A bicikli megállt, én pedig teljes lendülettel ráestem. A kormány törte el a bordámat, a csengő pedig a vállamat – az akkora esés volt, hogy a legkeményebb csont is eltört volna. Hányszor estem el síelés közben és soha nem lett semmi bajom. De a lábam nem esésnél tört el. Tataroztuk a házunkat, és a kémény teteje a földön volt. Kezemben két vödör betonnal ráléptem erre a lyukas lapra, a lábam belecsúszott a mélyedésbe, és megbicsaklott a bokám. Nem gondoltam, hogy komolyabb gond lehet belőle. Még két óra hosszat betonoztunk, de akkor már nagyon fájt a lábam. Bementünk a balesetire, ott sem akartam elhinni, hogy eltört a bokám. Szerencsére azóta sem érzem, hogy hol volt eltörve. Elhatároztam, ha hazamegyek, kérek időpontot csontsűrűségmérésre.
Utáltam orvoshoz menni, de tervemnek megfelelően május végén bementem a kórházba. Júliusra kaptam időpontot. Milyen buta vagyok, nyár közepén menjek orvoshoz? Inkább télen kellene! Szidtam magamat, de ha már van időpontom, el kell menni. Szerencsére akkor még nem sejtettem, mi lesz belőle.
2.
Július elején elmentem csontsűrűség-vizsgálatra. Két hét múlva kaptam meg az eredményt. Egy sereg szám, ami semmit nem mondott, és alatta egy mondat, hogy sürgősen keressem fel dr. Horváth Katalint a kórházi rendelőjében.
Mérges lettem, hogy miért kellett nekem nyáron elmenni erre a vizsgálatra? Félredobtam a levelet azzal, hogy majd télen elmegyek.
Két nap múlva anyukámmal beszélgettem betegségről és gyógyszerekről. Harminc éve szívritmuszavara van.
– Igaz – szólalt meg hirtelen. – Milyen levelet kaptál a kórházból?
Hiába bizonygattam, hogy nincs baj, látni akarta a levelet. Örökké a családjáért aggódott, megígértette velem, hogy elmegyek a rendelőbe.
Következő héten elmentem, de minden betegnek időpontja volt. Hiába adtam be a papírom, két óra várakozás után sem szólítottak. Mikor az asszisztens kinézett, kértem, hogy adja vissza az irataimat, és mondjon időpontot, mikor jöhetek. Még egy óra eltelt és akkor szólítottak.
A doktornő közölte velem, hogy az értékeim a határon vannak. Mivel előző értékem nincs, nem tudja mihez viszonyítani. A csontritkulásnak több oka lehet, és más gyógyszer kell, ha kalciumhiány okozza, más, ha változókor utáni hormonprobléma.
– Jó ég – gondoltam –, ezt mind ki akarja vizsgáltatni? – Egyet akartam, megszabadulni innen.
– Visszajövök egy év múlva – ajánlottam –, és akkor meg lehet állapítani, hogy romlott-e egy év alatt.
A doktornő tetszését nem nyerte el az ötletem. Gondolkozott, és végül azt mondta, a laborvizsgálatot mindenképpen el kell végezni. Kezembe nyomta a beutalót, és már a folyosón voltam.
Vérvétel. Ettől rettegek, mert a terhességem idejét kivéve többnyire elájultam a vérvételnél. Kétnapi gondolkodás után végül elmentem. Sikerült ájulás nélkül megúszni. Vártam a labor előtti folyosón, mikor szólítottak.
– Ne várjon, az eredményt a doktornőnek küldjük át, dél körül menjen oda – mondta az asszisztensnő.
– Haza tud menni?– fordult váratlanul hozzám. – Van kísérője?
Bámulva próbáltam felfogni a szavak értelmét. Hozzám beszél egyáltalán? Biztosan összecserélt valakivel.
– Öt perc alatt otthon vagyok biciklivel, közel lakom – feleltem.
– Jaj, nehogy biciklire üljön – aggodalmaskodott –, biztosan nagyon szédül.
– Én? Dehogy szédülök – feleltem, és otthagytam az ámuló és csodálkozó asszisztensnőt.
Csak arra tudtam gondolni, hogy összekeverték az adataimat valakiével. Nem is nagyon érdekelt. Jól éreztem magam, és siettem haza ebédet főzni. Feldobott az is, hogy nem lettem rosszul a vérvétel alatt.
Ebéd után elmentem a kórházba. Horváth doktornő ajtaja előtt csak ketten vártak. Amint bejutottam, a doktornő elkezdte mondani:
– Nagy szerencse, hogy készíttettem ezt a vérképet, mert itt nagyon komoly baj van.
Ez nekem nem valami nagy szerencse. Első gondolatom az volt, hogy elmenekülök innen.
– Nem akarom azt mondani – folytatta a doktornő –, hogy menjen el a háziorvosához és kérjen időpontot a kivizsgálásra, mert erre nincs idő. Nekem van itt a belgyógyászaton egy szobám cukorbetegeknek. Holnap reggel ürül egy ágy, én azt magának adom, és innen eljárhat más osztályokra, ahol a kivizsgálásokat elvégzik.
– De én nem akarok holnap kórházba feküdni. Nincs semmi bajom. Tessék elhinni – bizonygattam. – Nekem baracklekvárt kell befőzni és holnapután lesz egy unokabátyám temetése.
Mivel látta, hogy nem fogom fel a helyzet komolyságát, leültetett és nagyon komolyan nézett rám.
– Nézze, az unokabátyjának már nem számít, hogy ott lesz-e a temetésén, de magának minden nap számít. Most menjen haza, és reggel jelentkezik felvételre.
Nem értettem, mit láthat a vérképemen, ami ilyen sürgős lehet.
– Hány napra kell bejönni? – kérdeztem megadóan. – Három nap szokott a kivizsgálás lenni.
– Az attól függ, hogy milyen hamar találjuk meg a bajt. Úgy döntöttem, megmondom, mert szinte biztos vagyok benne, de igazán a vizsgálatok fogják sejtésemet igazolni. Ha tévedek, akkor is van valami probléma. Így a kivizsgálás mindenhogyan szükséges. Az eredmények – vette kezébe a vérképet – vas: nulla egész hat.
Fogalmam sem volt mennyinek kell lenni a vas értékének. Hallottam még, hogy a vörösvérsejteket keveselli. Valamit mondott a fehérvérsejtekről, a lipociták…
– Arra van magyarázat – vágtam közbe –, holnap behozom a papírokat, melyek megmagyarázzák az eltérés okát. Fiam rágcsáló állataitól kaptam egy fertőzést, ami a lipocitákat károsította, és ez már mindig megmarad.
Nagyon megkönnyebbültem. Már a laborban meg kellett volna ezt mondani. Hisz ez a magyarázat mindenre.
– Sajnos itt más eltérés is van bőven. A vérsüllyedés is nagyon magas.
A számra nem is emlékszem. A vérsüllyedés mutatta ki apámnál, hogy rákja van. Tudom, hogy mástól is lehet magas, de most gondoltam először rá, hogy csakugyan valami baj lehet.
– Nem lehet, hogy valakiével összekeverték a véremet vagy a papíromat? – tettem még egy kísérletet arra, hogy nem vagyok beteg. – Én nem érzek semmit, teljesen jól vagyok – bizonygattam.
– Akkor holnap reggel, a többit akkor megbeszéljük. Nekem most mennem kell – zárta beszélgetésünket a doktornő.
Hazaérve gyorsan leszedtem a barackot, és elkezdtem lekvárt főzni. Anyukám csodálkozott, miért nem holnap délelőtt állok neki. Zoli is helyeselt. Kimegy csanaki kertünkbe, és onnan is behozza a barackot, és együtt főzzem be. Valami olyasmit mondtam, hogy úgysem fér egyszerre a fazékba, azt majd pár nap múlva befőzöm.
Egész délután az járt a fejemben, hogyan mondjam meg anyukámnak, hogy holnap kórházba kell mennem? Zolinak és Petinek elmondtam, és különösebb kérdezés nélkül tudomásul is vették. Anyukám segített az üvegeket szárazdunsztba tenni, majd bement a szobájába. Most már meg kell mondanom, mert lefekszik, és reggel korán el kell mennem.
– Három nap kivizsgálás, de minek? Érzel valamit? Fáj valamid? Még a vérnyomásod is mindig jó – válaszolt reménykedve. Anyukámnak mindennap mértük a vérnyomását és időnként megnéztük az enyémet is.
– Hát hatvan év körül már mindenkinek lehet baja – mondta elég nyugodtan. – Én még nem voltam ennyi éves, mikor a szívritmuszavarom kezdődött. És látod, még mindig itt vagyok.
Biciklivel megyek, és a vizsgálatok után hazajövök főzni – mondtam –, talán még aludni sem kell bent a kórházban.
Másnap reggel a szokásos felvételhez szükséges vizsgálatok után kaptam egy ágyat. Örültem, mert a vérvételnél nem lettem rosszul. Ez nekem valahogy azt jelentette, hogy egészséges vagyok, nincs semmi bajom.
Hamarosan jött a doktornő és elmondta, hogy a vérkép alapján egyértelműen rákra gondol, de még inkább leukémiára. Kikérdezett, nagyszüleim, szüleim miben haltak meg, és elégedetten bólogatott, mikor mondtam, hogy édesapámnak rákja volt.
Azt hiszem, rögtön nem fogtam fel, milyen komoly a helyzetem. Nem ijedtem meg, inkább mérges voltam, miért kell ilyen cirkuszt csinálni pár rossz adatból.
Ma már végtelen hálával gondolok Horváth Katalin főorvos asszonyra, aki kézbe vette a kivizsgálásomat, ágyat adott az osztályán, és egész addig irányította sorsomat a kórház útvesztőiben, amíg a sebészetre nem kerültem. Nem is tartoztam hozzá, de az életemet valószínűleg neki köszönhetem.
Azért írtam le ilyen részletesen a történteket, mert ha az ember nem érzi betegnek magát, nagyon nehezen veszi tudomásul, hogy valami baja van. Aki csomót érez a mellében, rögtön tudja, hogy ezt meg kell nézetni. De én semmit nem éreztem. Mikor kérdezték, hol kezdjék a vizsgálatokat, melyik szervemmel volt többször problémám, nem tudtam mit mondani. A torkom sokszor fáj, de ezen kívül még influenzás se nagyon voltam. Igaz, a munkahelyemen mindig kaptam influenza elleni oltást. Egyszer volt tüdőgyulladásom elhanyagolt köhögés miatt, és gyermekkoromban kivették a mandulámat. Addig többször volt mandulagyulladásom. Elmondtam a szüléssel kapcsolatos problémáimat, de más nem volt.
Végül kivizsgálásom másfél hónapig tartott. Először a leukémia gyanúja miatt a szegycsontból vettek csontvelőt. Ami a vérképben ezt a gyanút kiváltotta, az csakugyan a kis rágcsáló állatoktól kapott fertőzés miatt volt. Sorra vették az összes szervemet, egyre csúnyább vizsgálatok jöttek. Naponta általában csak egy vizsgálatot végeztek, szombaton és vasárnap semmit. Így én a vizsgálat és a nagyvizit után – hol engedéllyel, hol nélküle – hazabicikliztem. Így tudtam otthon főzni, és az otthoni környezet jobb volt, mint a kórházi. Családom is nyugodtabban viselte a három napból 6 hétre nyúló kivizsgálást. Közben kértem egy hét szabadságot is. A vizsgálatok miatti sok koplalás során már öt kilót fogytam, és kezdtem betegnek érezni magam. Ahogy a negatív eredmények egyre gyűltek, az én optimizmusom egyre fogyott. Valószínű, az orvosok is látták ezt rajtam. Így engedéllyel egy hetet otthon tölthettem.
Zoli bátyja, Jenő meghalt rákban, és így részt tudtam venni a temetésén. Nem volt rám jó hatással. Különösen az, hogy pillanatok alatt híre terjedt, hogy én is rákos vagyok. Ezt arról is láttam, hogy a rokonságban lévő orvosok vigasztaló szavakkal fordultak hozzám. Ekkor tapasztaltam először, hogy valahogy már nem tartozom az egészséges emberek közé. Furcsa érzés volt, de próbáltam megbarátkozni vele. Jenőnek kivették a gyomrát, áttét volt a nyelőcsőben és az utolsó hetekben egy – a hasába ültetett – csövön keresztül táplálták. Hazafelé megkértem Zolit, hogy ha én nem lennék magamnál, ilyen műtét ellen tiltakozzon helyettem. Én így nem akarok pár héttel tovább élni. Közben csodálkozva döbbentem rá, hogy elkezdtem a halállal foglalkozni, pedig még azt sem tudom, mi a bajom.
Erre a hétre esett a teljes napfogyatkozás is, 1999. aug. 11. Peti otthon maradt anyukámmal, mi pedig páran lementünk Badacsonyba, mert ott teljes volt a napfogyatkozás, de Győrben nem.
Jót tett a kikapcsolódás, de a hét letelte után vissza kellett menni a kórházba. Bélröntgennel kezdték. Egyszer már végeztek ilyen írigót, de mivel a vashiányra kapott gyógyszer apró fekete darabokban lebegett a beleimben, nem lett értékelhető eredmény. Így meg kellett ismételni ezt az utálatos vizsgálatot. Hashajtás, béltisztítás után fehér kontrasztanyaggal töltik fel a beleket és most azért nem lett értékelhető a vizsgálat, mert az előző kontrasztanyagból még maradt a belekben. Annyit közöltek, hogy talán lehet valami homály. Már háromszor készítettek székletvizsgálatot, de mindig negatív lett. Nincs más hátra, mint a béltükrözés. Két hete volt egy gyomortükrözésem, és utána a szám tele lett herpesszel. Vagyis fertőzést kaptam a számba tett eszköztől. A béltükrözésről mindenki azt mondta, nagyon fájdalmas. Két napig tiltakoztam ellene. A szobában lévő betegek is elrettentettek, hogy ilyen vizsgálatnál előfordul, hogy átszúrják a bél falát. Már kimondottan betegnek éreztem magamat, csak akkor próbáltam erős lenni, amikor pár órára haza-haza ruccantam, nehogy édesanyám megijedjen. Kérdéseiből láttam, hogy mindig körülöttem járnak gondolatai.
Végül beleegyeztem a kolonoszkópiába, de ehhez át kellett mennem a gaszroenterológiai osztályra. Betegtársaim úgy búcsúztak tőlem, mintha kivégezni vittek volna.
– Nem látjuk többet egymást – mondták többen is. Csakugyan arra az osztályra többet nem kerültem vissza.
Az új helyen sokkal jobb hangulat volt a betegek között. Pécsi főorvoshoz kerültem, akinél megnyugtatóbb modorú, kellemes egyéniségű orvossal még nem találkoztam. Láttam, hogy minden beteg bízik benne, és nagyon tetszett, hogy teljes őszinteséggel beszélt mindig velem. Itt súlyosabb betegek voltak, de mindenki próbált segíteni a másiknak. Tanácsokkal láttak el a rám váró vizsgálattal kapcsolatban, amin már többen átestek. Az Erdélyből jött Marika minden baját elmesélte. Éva megadta a címét, és később több levelet is váltottunk. Hozott nekem egy verset, melynek az a lényege, hogy Isten csak akkora keresztet ad mindenkinek, amekkorát elbír. Ha meg akarunk szabadulni keresztünktől, lehet, később bánjuk meg. A versben szereplő ember lefűrészelt a keresztjéből egy darabot, hogy könnyebb legyen. Mikor egy patakhoz érkezett, rövid volt a kereszt, nem ért át a túlsó partra, és így nem tudott célba érni.
Sokat köszönhetek ezeknek a betegeknek, akik lelket öntöttek belém, és én nekik tudtam először őszintén beszélni a betegségemmel kapcsolatos problémáimról. Itt tapasztaltam meg először, milyen sokat tud egy másik beteg ember segíteni a bajban még akkor is, ha teljesen idegen. Évával együtt szavaltuk Babits versét: … kinek lelkében szépen szól az ének, az hallja a más énekét is szépnek. Többször mondta: – Meglátod, erőt is ad az Isten, hogy elviseld a bajod.
Gondolkoztam, hogyan tudna az agykontroll segíteni szorult helyzetemben. Volt erőm naponta többször jógalégzéseket végezni.
Ekkor már nyolc kilóval voltam kevesebb, ami a vizsgálatok előtti koplalások és béltisztítás következménye. Volt olyan hét, amikor csupán két nap ehettem. Nem tudtam, eléggé kitisztultam-e a béltükrözés előtt, de biztonságból kértem még egy adag keserűsót. A nővérek nevettek rajtam, hogy ebből még senki sem repetázott. A vizsgálat előtt a főorvos úr hozzám fordult: – Különben hogy érzi magát?
– Az a bizonyos zabszem nem menne be – feleltem.
– Dehogynem – nevetett. – Szeretem, ha ilyen viccesen fogja fel.
Részletesen elmondta, hogy mi fog történni. A képernyőn nézhetem az egészet, és szóljak, ha feszít, vagy fáj. Kaptam vénába egy fájdalomcsillapítót, így nem éreztem fájdalmat. Azért kétszer megállt és masszírozták a hasamat.
– Most veszem a biopsziát – szólt –, itt van a probléma.
Ezt sem éreztem, egészen kábult voltam. Magam szálltam le a vizsgálóasztalról, de amint megfogtam az ajtót, én is lendültem vele. Csak rémlik, hogy hallottam: ,,Készen vagyunk! Ne induljon el egyedül!” Nem is tudtam volna, nagyon szédültem. A nővér segített felöltözni, és tolószékben vittek fel a kórterembe. Betegtársaim kérdéseire csak annyit tudtam felelni: ,,Megvan”. Azután négy órát aludtam. Nem emlékszem a nagyvizitre és arra sem, hogy Zoli is volt bent nálam.
Mikor felébredtem, nem éreztem semmit. Betegtársaim mondták, a nagyvizit közben hallották, hogy megtalálták a problémát. Még meg is könnyebbültem. Tovább nem kell vizsgálni és még nem is biztos, hogy rosszindulatú. Ez csak a szövettani eredménye után lesz biztos.
Késő délután bejött a főorvos úr és elmondta, hogy a bél szigma nevű részében van a góc. Nem kell megvárni a szövettani eredményét, mert a vérkép is rákot jelzett és a kinézete is olyan. De ha jóindulatú lenne, akkor is műteni kell, mert csupán négy mm-es a rés a góc mellett. Akár egy gyümölcsmag is elzárhatja, és a bélelzáródásnak végzetes következménye lehet, ha nem kerülök haladéktalanul műtőbe.
Sajnos a reménykedésem nem jött be. – Hogyan mondom el ezt otthon?
Éreztem, hogy egy könnycsepp csordul le az arcomon.
– Sürgősséggel lesz a műtét, sebészorvost kell választani. Na, ne sírjon! – vigasztalt. – Meg lehet ebből gyógyulni.
Később ismét bejött. Jó félórát ült az ágyam szélén és a teendőkről beszélgettünk. Vért kellene kapnom, ami ellen én erősen tiltakoztam. Mikor szültem, volt a szobában egy kis hölgy, akinek a vércsoportja, vérfaktora és Rh-ja olyan volt, mint az enyém. Vért kapott és egy hónapig volt az intenzív osztályon. Elmondtam azt is, hogy nem tudom, anyukámnak mit mondjak. Apám rákban halt meg, igaz, már 42 éve, de a rák gyógyszerét azóta sem találták meg. Anyámnak a rák egyenlő a halállal. Azt tanácsolta – amire én is gondoltam –, hogy ne most, hanem csak a műtét után mondjam meg.
Zoli este is bejött és beszélt a főorvossal. Így neki nem kellett elmondanom. Megkértem, keressen nekem sebészorvost, mert én ott senkit nem ismerek. Egy kolléganőmet júniusban műtötték vastagbélrákkal, elszaladt hozzá. Az orvos, aki Zsuzsit műtötte, velünk egy utcában lakik. Zoli másnap délelőtt bement a sebészetre, de az illető orvos három hét szabadságon volt. Végül az ottani nővérek ajánlottak orvost, akivel beszélni is tudott. De csak úgy vállalta a műtétet, ha előtte vért kapok. Nem találtunk olyan orvost, aki ilyen vérképpel elvállalta volna. Minden operáció vérveszteséggel jár, és nekem nincs vérem. Ott halok meg a műtőasztalon.
Így nem mehettem haza, és bele kellett nyugodnom, hogy vért kapok. Péntek volt, egyedül voltam a kórteremben, minden beteg hazament. Három tasak vért adtak. Este lett, mire végre lefolyt. Közben imádkoztam, hogy fogadja be a szervezetem ezt az idegen vért. Hangosan beszéltem azokhoz az egészséges emberekhez, akik vért adtak, hogy másokon segítsenek. Elképzeltem, hogy fiatalok, erősek, és ez az erő most belém száll és segít a rám váró megpróbáltatások alatt. Köszönetet rebegtem nekik. A főorvos jött be megnézni, minden rendben van-e.
– Lassan lefolyik az utolsó csepp is. Utána várjon fél órát, és ha nem szédül, és nem érez semmit, hétvégére hazamehet – mondta. – De ha bármi probléma van, hívjanak orvost vagy még jobb, ha bejön a kórházba. Hétfőn már várják a sebészeten. – Vigasztaló szavakkal búcsúzott és fél év múlva kontrollvizsgálatra vár. ,,Fél év?” Egyelőre el sem láttam odáig.
A hétvégét otthon töltöttem. Főztem pár napra előre, és hosszas töprengés után anyukámnak azt mondtam, hogy még egy utolsó vizsgálat kell, de ez idő alatt nem jöhetek haza. Kedden délután mégis hazaszöktem pár órára, senki nem vette észre.
3.
A sebészeten a szokásos béltisztítás már másfél hónap alatt hatodszor. Beszélgetés az altatóorvossal és a többi műtét előtti teendő következett. A műtét augusztus 26-ára, csütörtökre lett kitűzve. Zoli azt mondta, lemegy a Balatonhoz. Örültem neki, legalább nem tipródik itt a folyosón, amíg én alszom. És valahogy azt is jelentette, hogy nem olyan komoly dolog ez az egész.
Orvosom, dr. Horváth Viktor többször odaszaladt hozzám, de mire meg tudtam volna kérdezni, miből áll a műtét, már el is tűnt. Kitöltettek velem pár űrlapot. Az volt az érzésem, az a lényegük, hogy a saját felelősségemre műtenek meg. Egyet nem írtam alá, miszerint engedélyezem, ha a helyzet úgy kívánja, a hasfalon formáljanak végbélnyílást. Ebbe nem egyezek bele, inkább haljak meg. A nővér csodálkozva vitte el a lapot, de nem jött vele vissza. Így megnyugodtam. Végig az járt az eszemben, hogy sem fiamtól, sem anyukámtól nem búcsúztam el. De hisz azt sem mondtam meg, hogy műtétre jövök.
Itt a többi beteg nem érdeklődött a másik iránt. Mindenkinek megvolt a maga baja. Egyiket kitolták és napokig üres volt az ágya helye. Egy beteget naponta többször elvittek ágyastól és pár óra múlva hozták vissza. Egy beteg meghalt, amíg ott voltam. Én sem mondtam el senkinek, hogy rákos vagyok. Magamban sem foglalkoztam vele. Mi lesz a műtét után? Ki tudja? Ezt előbb meg kell érni. Akit műtét után másnap visszahoztak, többnyire elég rosszul volt. Volt, aki napokig jajgatott, pedig sok fájdalomcsillapítót kapott. Annyit lestem el, hogy a műtét napján nem hoznak senkit sem vissza.
A műtét reggelén gyógyszert kaptam, katétert tettek be és befáslizták a lábamat. Tíz óra körül vittek el és a műtő előtti teremben áttettek egy másik fekhelyre, talán műtőasztalra. Mindent előkészítettek és a nyitott ajtó közelébe toltak. Azt hiszem, bent valakit akkor varrtak össze, és közben jókat nevettek, a szavak értelme nem jutott el az agyamig. Arra figyeltem fel, hogy valaki azt mondja:
– Te, ezt a nőt jó korán idehozták, a Viktor csütörtökön délig rendel.
– Azt mondta, hogy tizenegykor itt lesz – felelte egy mélyebb hang.
Mozgást és zörgést hallottam bentről és egy fiatalember jött oda, és betolt az ajtón. Egy másik férfi lépett hozzám, és kérdezte, megismerem-e, ő az altatóorvos. Nem ismertem meg, de nem szóltam semmit. Egy fiatal hölgy tette kezét a homlokomra, és kedves hangon megkérdezte, hogyan érzem magam.
– Jól – hallottam egy idegen, rekedt hangot. ,,Én feleltem, ez az én hangom volt?” – csodálkoztam, de a nővér érdeklődése nagyon jólesett. Napok óta ez volt az első eset, amikor mint egy emberhez szóltak hozzám. Pár napja már az volt az érzésem, hogy egy esetnek, egy munkadarabnak tartanak.
– Lehet kezdeni – szólt be egy hang, de az operáló orvost még mindig nem láttam. Kaptam vénába egy injekciót, és az altatóorvos megfogta a fejem.
– Számoljak? – kérdeztem. Szerettem volna valamit én is kezdeményezni, és örömmel állapítottam meg, hogy ismerős és nyugodt a hangom.
Nem tudom, meddig számoltam, azt hiszem, hamar elaludtam. Azt sem tudom, az orvos mikor érkezett meg. Utolsó gondolatom az volt, hogy remélem, csak egy beteget operál egyszerre, és nem több beteghez szaladgál ide-oda.
Ha tetszett az ízelítő, a kötetet itt rendelheti meg.